Dunántúli Napló, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

1968. május 1. ; Duna nttui fiapttf ­5 Hol, mikor, hogyan alakult ki az ember? Samuéi nyomában A s elmúlt héten a pécsváradi honismereti szakkör vendége volt Vértes László régész, a vértesszöllősi előember meg­találója, s előadást tartott Az előember Magyarországon címmel. Beszélgetést folytattunk vele, s az alábbiakban .közöljük, mivel május 1-én nyílik meg Vértesszöllősön az a szabadtéri múzeum, amely az egyedülálló leletet a nagyközönségnek is hozzáférhe­tővé teszi. 1965. augusztus 21-én dél­után fél 2 órakor „bukkant elő” Vértesszöllősön a kőbá­nyából Sámuel, a szenzációs magyarországi előember. Sajtó és rádió számtalanszor mél­tatta már e lelet jelentőségét, külföldi szakemberek özönlöt- ték el hazánkat, miután meg­tudták, hogy a homo erectus legújabb példányát itt talál­ták meg. Sámuel egykorú a kínai előemberrel, a heidel- bergi állkapocs tulajdonosával és a jávai pithecantropusszal. Sámuel megtalálása körül 'volt néhány szinte viccesnek nevezhető tényező. Vértesszöl­lősön lelték meg, s Vértes László a megtaláló ... S hogy miért nevezték el éppen Sá­muelnek? Hadd mondja el ezt már maga Vértes László: — Egy Futó Jenő nevű, régi munkásom mondta néhány héttel előbb tréfásan: Doktor úr, ha én találok egy embert, azt Sámuelnek kereszteljük. S mit tesz a véletlen: épp Futó Jenő bácsi ásta ki a csonto­kat, s persze emlékeztetett az ígéretemre. Rendben van, le­gyen Sámuel. Sámuel személyi adatai Sámuel kb. félmillió évvel ezelőtt élt a mai Vértesszöl- lős vidékén. Kb. 140 centi magas volt, s a mai „számo­zás szerint” kb. 37-es lába volt. (Lábnyomai is láthatók lesznek a vértesszöllősi sza­badtéri múzeumban!) Sámuel a ló, a bölény, az orrszarvú és a szarvas őskori megfelelő­jének húsát szerette, kavics­ból készített eszközökkel ej­tette el és trancsírozta fel az állatokat. — Az édesvízi mészkőben a melegforrások természetes mésztufa-medencéket alkottak — mondja Vértes László. — A baranyaiak ismerhetik ezt a jelenséget például Meleg- mányban. Ezeken az oldalfa­lakkal védett helyeken lakott a vértesszöllősi előember. A kiapadt források időnként újból kitörtek, ennek köszön­hető hogy az összetört cson­tok, a tűz nyomait és a kő­eszközöket megőrizték az év­ezredek számunkra is. Sámuel lábnyomai is úgy maradtak meg, hogy minden bizonnyal iszapba lépett, amelyre vala­milyen módon homok hordó- dott, s így azt a megkövesült lábnyomról mindössze le kel­lett seperni. Kiderült a csont­maradványokból, hogy Sámuel és társai szerették a csontve­lőt is: a kavics-szerszámokkal kettéhasított csontok vallanak erről. Sámuel lakhelyén talál­ták meg a világon a tűzhasz- nálat legelső nyomát. Előállí­tani még nem tudtak tüzet, ezért gondosan őrizték a vil­lámcsapásból vagy természe­tes tüzekből származó para­zsat: nemcsak fával, hanem zsíros csontokkal táplálták a tüzüket. — A zsíros csontok nagyon jól tartják a parazsát — mondja Vértes László. — Tu­dom, ki is próbáltam. A chopper kultúrák Sámuel többek között azért volt olyan jelentős lelet, mert egy helyen találtak emberma­radványokat, eszközöket, a tűzhasználat nyomát és a meg felelő települési felszínt. Pil­lanatnyilag is legalább húsz ember dolgozik a leleteken. Á 8Ó0Ö darab eszköz mellett gazdag fauna — mintegy 60 állatfaj — derül ki a leletek­ből, s már százon felül van a levéllenyomatokból kikövet­Fóbry Zoltán: A múzeumlátogatók megtekinthetik az előember lábnyomát és az állatmaradványokat. keztethető növényfajták szá­ma. Moszkvától Anglián át New-Yorkig sok kutató dol­gozza fel a vértesszöllősi ada­tokat. Idehaza még compute­reket is „bevetettek” a nagy feldolgozó munkába. Mi az a kérdéskör, amely­nek eldöntésében Sámuelnek oly nagy szerepe van? A tudomány egyik legiz­galmasabb kérdése: honnan származik az ember, hogyan alakult ki, vált ki az állatvi­lágból? — Az 1930-as évek elején az angolok és amerikaiak Indiá­ban találtak egy kultúrát, amelyet leírtak, s amelyet az­óta kavicskultúrának neve­zünk — mondja Vértes Lász­ló. — Legjellemzőbb eszkö­ze ugyanis a hasított kő, amely kavicsból készült, s amelynek szakmai körökben közhasználatú neve: chopper. Aztán kiderült, hogy nemcsak Ázsiában található meg ez a kultúra, hanem még régebbi formájában Afrikában, sőt Európában is, ahol a dél-ang­liai kultúra mellett néhány felszíni szórványlelet után a vértesszöllősi lelet tette rá a koronát a bizonyítékok sorá­ra. Az afrikai leletekről kü­lönféle fizikai vizsgálatok alapján — amelyek a rádió­aktív kálium-izotópok bomlá­sára épülnek — meg lehetett állapítani, hogy a legalsó szint kb. 2 millió éves. Ezt tekint­hetjük az emberré válás első bizonyítékának is egyben. Az emberiség bölcsője A régész számára életszük­séglet, hogy ismerje mindazo­kat a leletanyagokat, amelyek feltételezhetően kapcsolatban vannak a sajátjával. Hisz a maga leletét így tudja igazán beállítani a többi közé. Vér­tes László bejárta Sámuel óta Afrikát, Indiát, Amerikát, s persze Európát is, most írja könyvét, amelynek címe a szinte romantikus csengésű: Kavics-ösvény. Utjai, tanul­mányai után felelősséggel szólhat bele a régi tudomá­nyos vitába: egy fajból ala­kult-e az ember, vagy töb­ből, s egy fajon belül több helyen, vagy csak egy helyen. — Az első számú vita le­zártnak tekinthető, bizonyí­tott, hogy az ember egy ál­latfajból alakult ki. Rengeteg körülménynek kellett talál­koznia ahhoz, hogy az a bizo­nyos ősállat értelmes lénnyé alakuljon. Dél-Afrikában van­nak leletek, amelyekből kitű­nik, hogy volt például egy ál­latfaj, amely elindult az em- berréválás útján. Agykapaci­tása azonban még. nem érte el a szükségeset, kb. 150 köb- centiméter hiányzott, karmait, ragadozófogait viszont már el­vesztette, ezért kipusztult. A természetnek ez a finom egyensúlya egy fajnál jutott csak diadalra, a Homo Erec- tus-nál, amelynek nagy csa­ládjába Sámuel is tartozik. És hol alakult ki az ember őse? — Minden bizonnyal Afri­kában. Tudjuk, hogy a jég­korszakban állandó éghajlat- változások következtek be. A csapadék-ingadozásra, a lehű­lésekre stb. az állatok érzé­kenyen reagáltak, kitértek előle, tehát vándoroltak. Az előember, amelynek fő táplá­léka néhány állatfaj volt, megszokott tápláléka után vándorolt. Ez a vándorlás, a dolog természetéből követke­zően, észrevétlen maradt, őseink olyan „vadászembe­rek” voltak, akik nem vették észre, hogy vándorolnak. E vándorlás viszont a Közép- Afrika egy ideális tájegységé­ben „megszületett” előembert megtelepítette az egész föl­dön. A vándorlás irányait sejtjük már, a mai Jordán völgye, Észak-Afrika, Elő- Ázsiában néhány iraki lelet, a Szovjetunióban Taskent kör nyéke, Észak-India, Burma- Thaiföld, le egészen Jáváig (ami akkor még egybefüggő szárazföld volt), s a híres kínai Csuo-Kou-Thien bar­lang ősemberének nyomai ... Európában mindenekelőtt Vértesszöllőst. Sámuel, a homo erectus, vagyis a kétlábon járó ma­jomember, azt bizonyítja te­hát, hogy az ember szárma­zásának kérdése egyre inkább világossá és nyomonkövethe- tővé válik. Hallatna Erzsébet Valóságirodalom Ijf özei ötven éve él visszavonultan Stószon, egy Kassa melletti kis faluban Fábry Zoltán, az író, kritikus és publicista. Tavaly ünnepeltük hetvenedik születésnapját. Az ünnep alkalmával mind Magyarország, mind Csehszlová­kia állami vezetősége magasfokú kitüntetésben részesítet­te Fábryt, akinek az utóbbi években egymásután jelen­nek meg tanulmánykötetei, s aki az előttünk fekvő könyv­ben azokat az írásait foglalta össze, amelyek 1926 és 1939 között a kolozsvári Korunk hasábjain jelentek meg. Harminc—negyven évvel ezelőtt kiadott kritikák új­bóli publikálása — az első pillanatban úgy látszik, mintha ennek nem sok értelme volna. Mégis, ez a kötet több, mint pusztán irodalmi dokumentum-gyűjtemény. Amit Fábry írásai dokumentálnak, az nemcsak az 1930 körüli évek szovjet vagy haladó nyugati irodalma, hanem egy­úttal a szocialista humanizmus legnemesebb CltClnAi ívl" fejezése is. „A humánum: erkölcsi magatartás. Humanizmust csak az példázhat, akinek magatartása mindig etikus volt. Az etikai folytonosság a humanizmus eldöntő garanciája. Er­kölcsi állhatatosság nélkül nincs humanizmus.” — Fábry Thomas Mann egyik művének kapcsán írja le ezeket a mondatokat, de ugyanakkor sajátmagát is jellemzi. Igen, a stószi magányban, távol a mindennapos irodalmi élet sokszor oly gyermeteg vagy oly rosszindulatú vitáitól és torzsalkodásaitól, olvasmányainak mondanivalójára és a saját szocialista lelkiismeretére figyelve Fábry egyike lett a haladó magyar és európai kultúra zászlóvivőinek. Neve méltón állhat olyan nevek mellett, mint Gaál Gábor és Sinkó Ervin, Balogh Edgár és Endre Károly. A mai Ma­gyarország határain kívül éltek vagy élnek, alkotásuk, mondanivalójuk azonban egyaránt szól az egyetemes ma­gyarságnak és Kelet-Európa valamennyi népének. Szovjet és német, angol, francia, csehszlovák művek sorjáznak elénk Fábry kritikai írásaiban. Nem „poliglott” ember ő: azokat a műveket veszi elsősorban figyelembe, amelyek német fordításban jutottak el hozzá, a skála még­is bámulatosan széles. Nem is „esztéta” a szó lekicsinylő értelmében Fábry: őt a „valóságirodalom” érdekli, az írás, mint kordokumentum, a „szociális irodalom”, amiből maj­dan a szocialista realizmus hatalmas áramlata nő ki. Ugyanakkor mélységesen fogékony az alkotás művészi ér­tékei, emberi sajátosságai iránt is. Az írók, akikkel fog­lalkozik, ma már bevonultak a világirodalom Pantheon- jába: Thomas Mann, Ludwig Renn, Solohov Hja Ehren­burg, Upton Sinclair, Lion Feuchtwanger, Johannes R-, Becher, Anna Seghers. Már 1928-ban — négy évvel az író halála után! — észreveszi, hogy Franz Kafka „a mai né­met irodalom legsúlyosabb egyéniségei” közé tartozik. Es milyen pompásak azok a fejtegetései, ahol Ilja Ehrenburg nagyjelentőségű, bár sokszor ellentmondásos alakját raj­zolja meg! Ügy tűnik néha, hogy a „valóságirodalom” bűvöleté­ben Fábry efememek látszó jelenségeknek a ténylegesnél nagyobb fontosságot tulajdonít. Érdemes volna azonban egyszer megvizsgálni, vajon nem igazolja mai szemléle­tünk Fábry egykori ítéletét? A hitlerizmus és a második világháború zűrzavarában feledésbe merült olyan haladó, antifasiszta német írók neve, mint Kurt Kläber, Hans Sochaczewer, Albert Hotopp, Rudolf Braune — a névsort még folytathatnék — akiknek műveit Fábry az értékes alkotásoknak kijáró tisztelettel és lelkesedéssel üdvözöl­te. Újból kezünkbe kellene vennünk ezeket a könyveket, s ekkor talán arra a következtetésre jutnánk, hogy a wei- mari Németország haladó, baloldali irodalma is komoly szerepet játszott a szocialista realizmus kialakításában. Az irodalom perspektívái a világpolitika, az egyete­mes társadalmi fejlődés távlatait is feltárják Fábry előtt. Meglátásai — szinte azt mondhatnánk: jóslatai — való­ban frappánsak. A „stószi remetét” majdnem mindenben igazolta a jövő! Szólnunk kell végül dinamikus, lendüle­tes, az expresszionista hagyományokból táplálkozó stílusá­ról, amely még fokozza a kötetben összegyűjtött Fábry- írások vonzóerejét és érdekességét. Angyal Endre V asárnap este három vá­ros nyolc kórusának minden nemesért lelkesedni és kitartóan dolgozni tudó fiataljai adtak találkozót Pé­csett, hogy — amint azt Kom- lódi József, a Városi Tanács művelődésügyi osztályának főelőadója megnyitó beszédé­ben mondotta, — énekkultú­rájuk, művészetük válogatott csokrát nyújtsák át azoknak, akik zsúfolásig megtöltötték a Liszt Ferenc Hangversenyter­met. Nyolc kiváló aranyérmes diákegyüttes műsora hangzott fel: a legnagyobb élményt nyújtó meglepetést, a szegedi Tömörkény István Gimnázium leánykara szerezte, mely már évek óta a Gyulai Erkel Diák­napok kiemelt aranyérmes kórusa. Dr. Mihálka György elmélyült muzikalitással páro­sult egyéni karvezetői irányí­tásával a nagylétszámú leány­kórus néhány kivételesen szép, példamutatóan egységes hang­zású művel ajándékozta meg a közönséget. Régen hallot­tuk ilyen kifinomult előadás­ban Kodály Vejnemöjnen mu­DIÁK HANQVER.SE NY zsikál című alkotását, külön­leges élményt jelentett Bár­dos Tavunga című eszkimó dala, Harmath Artúrnak Arany János csodálatos balla­dáját, a Mátyás anyját a zene nyelvén megörökítő kórusa és örömmel hallottuk a szege­diek erőteljes megszólaltatásá­ban a pécsi Várnai Ferenc— Vargha Károly Zrínyi című magasztos hangvételű ódáját. A koncert második felében a szegedi leánykar, a Zenemű­vészeti Főiskola hallgatóiból alakult kamarazenekarral ki­bővülve, Réti Csaba opera­énekes közreműködésével az együttes karnagyának, Mihál­ka Györgynek Szegedi kantá­táját mutatta be forró közön­ségsikert aratva. A másik vendégkórust, a sárospataki és egri diáktalál­kozókon többszörös aranyfo­kozatot nyert egri Gárdonyi Géza Gimnázium leány kama­rakórusát Dimény Judit ve­zényelte. Sokszínű műsorvá­lasztásuk lehetővé tette, hogy hallhassunk kifinomult elő­adásukban madrigált, kantáta­részletet Mozarttól, magyar népdalcsokrot, női kari mű­vet Bartóktól, és bemutatták Tillai Aurélnak Áprily Lajos Tavaszodik című versére kom­ponált művét is. A pécsi együttesek közül elsőnek a diákhangversenyt megrendező Nagy Lajos Gim­názium vegyeskara és zene­kara mutatta be ezúttal is választékos műsorát, melyben szerepelt magyarországi be­mutató. (Krenek: Guten Mor­gen, Amerika), pécsi bemu­tató (Kocsás—Brády: Fiata­lok vagyunk című, a mai táncdalok stílusában írt san­zon), az együttesnek ajánlott mű (Tillai: Concertino trom­bitára, dobra, zongorára és vonószenekarra), valamint ze­netörténeti érdekesség (két tétel Bach: János passiójá­ból vegyeskari, zenekari és orgona előadásban). Megismer­hette a közönség a Nagy La­jos Gimnázium, diákkezdemé­nyezésre az év elején létre­jött, Dobay András vezette Spirituálé-együttesét, ismét hallhatta a férfi vokálegyüt- test (egy Várnai és egy Tillai- mű bemutatójával és a min­dig nagy közönségsikert arató Sinner man c. spirituáléval). Uj műsorral jelentkezett az Orff-együttes. Alapos felké­szültségről tett bizonyságot a Janus Pannonius Gimnázium Leánykara, mely sikeres egri műsorát szólaltatta meg ez­úttal a pécsi közönség előtt, kibővítve Halász Béla orgo­nakíséretével Brahms ritkán hallható Ave Mariáját. A pé­csi együttesek Ivasivka Má­tyás vezényletével léptek a dobogóra. Ha valamennyi műsorszámuk nem is sikerült azonos értékűre, ha a jó­szándéknak helyenként gátat vetett a lehetőség, karnagyuk közismert szuggesztív erejű, fáradhatatlan egyénisége, mindig újat nyújtani akarása, muzikalitása ezúttal is elis­merést érdemel. A meglehetősen hosszúra nyúlt, nagysikerű koncert összkari számmal zárult: Ko­dály—Berzsenyi: A magyarok­hoz című kánonját Dimény Judit vezényelte. — nt — Emléktábla jelzi azt a helyet, ahol az előembert megtalálták.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents