Dunántúli Napló, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-26 / 122. szám

4968. május 26. punantait nap to 5 JÓI csengő név Két évvel ezelőtt egy saját szerzői est gondolatából nőtt ki egy kis vállalkozás, amely­nek ma már jól csengő neve van: Pécsi Orvosegyetemi Színpad. Eredményeiket, elő­adásaikat többen ismerik, mi is méltattuk nemegyszer a lap hasábjain. Legutóbb az egyetemek művészeti feszti­válján Gilgames-feldolgozá- sukkal kiemelt aranyérmet is kaptak, s néhány más, ki­sebb díjat. De most nem mél­tatni akarom az együttes ér­demeit, hisz végülis egy egé­szen fiatal, szinte még kez­dőnek nevezhető öntevékeny együttesről van szó. Másról szükséges néhány szót mondani, mégpedig arról a támogatásról, azaz a tá­mogatás helyenkénti hiányá­ról, amely az együttes to­vábbi létét, sikereit alapve­tően befolyásolhatja. Szó se róla, mint maguk a főszer­vezők elmondották, az egye­tem igen szépen támogatja őket, minden esetben, ha kér­vénnyel fordulnak az illeté­kesekhez, általában megkap­ják a nélkülözhetetlen össze­get Gazdálkodni azonban, előre tervezni, beosztani nem tudnak, mert fogalmuk sincs, mi az az összeg, mai rendel­kezésükre áll. Ez önmagában is fékező hatású. Az orvos- egyetemi KISZ-bizotíság dol­ga lenne azonban, vélemé­nyünk szerint, hogy anyagi­lag és erkölcsileg egyaránt segítse a színpadot, márcsak azért is, mert a színpad a KISZ nem is olyan nagy­számú kultúrcsoportjainak egyike. S márcsak azért is, mert az előadásokból befolyó pénz is a KISZ-bizottság kasszájába vándorol. S hogy ma még ez a pénzösszeg nem túl magas, az többek között éppen a KISZ-en magán múlik, hisz a közönségszer­vezés, a propaganda nem le­het színjátszók, Szavalók, rendezők dolga — ezt már túlzás lenne tőlük elvárni. Áz „adminisztrálást” a KISZ- nek kellene megoldania. Folytathatnánk a sort az­zal, hogy mind ez ideig sem a városi, sem a megyei KISZ- Bizottság nem „vette észre”, hogy kinőtt az orvosegyete­men egy hasznos és jó kez­deményezés. Holott maga a színpad fejezte ki azt a kí­vánságát, hogy jó lenne vi­dékre, netán a peremkerüle­tekbe, különféle kultúrottho- nokban, is vendégszerepelni. Ezek a fiatalok lelkesen és szívesen vállalnának sok fel­adatot, csak meg kellene bízni, fel kellene kérni őket, foglalkozni kellene velük, felkarolni a vállalkozásukat, amely megéri a figyelmet és támogatást. H. E. Claude Magnier Bohózat három felvonásban A Pécsi Nemzeti Színház bemutatója A kellemetlen tél végén, a tavaszi fáradtság kellős köze­pén, kiszámíthatatlan időjá­rástól elgyötörve valami fel­üdülést keres az ember. Csak az a fontos, hogy az agyát a legkisebb mértékben se kell­jen terhelnie, csupán a nevető izmait működtetnie, de azt, hogy tulajdonképpen miért nevetett, öt perc múlva tö­kéletesen elfelejtse, erre van egy csodálatosan jó recept: beülni a Pécsi Nemzeti Szín­ház fenti előadására. Persze, ha valaki egy óvat­lan pillanatban, mondjuk az irodalomra is gondol, akkor mindennek vége. De hát nem kell feltétlenül rá gondolnia. Ennek a darabnak a receptje ugyanis a következő: A való­ságszerűséggel nem törődni, a mulattatást fűzi ki egyedüli célul, ehhez a legdrasztiku- sabb nevettető eszközöket sem szabad megvetni. Nem szabad keresni az eszmei ko­mikumot, a jellembeli fur­csaságot, hanem kizárólag helyzetkomikummal, a fellel­hető összes bonyodalom elő- varázsolásával, fantasztikum­mal, félreértéssel kell dol­gozni. Ennyi az egész. Ez ennek a darabnak tökéletes jellemzője és egyúttal a bohózat pontos műfaji meghatározása is. Ezután nem nehéz kitalálni, hogy ez a jó bohózat valójá­ban olyan jó, hogy ha eddig nem határozták volna meg a bohózatot, most erről a da­rabról meglehetne. Az előze­tes azt írja, hogy a színész — író kiemelkedik az igen jó átlag színvonalat képviselő ilyenfajta szerzők seregéből. Ezt a kritikus nem tudja el­dönteni, mert megvallja, hogy nem ismeri jól sem a kiemel­kedőt, sem az átlagot, de az kétségtelen, hogy a szerző is­meri a színpadot és a közön­séget is. Tudja, mikor, mivel lehet nevettetni. Most térjünk vissza újra a bohózat műfajához. Az előbb kihagytam valamit még, ami a teljességhez hozzátartozik. A bohózat a komikai hely­zeteket élére állítja, szereti az átöltözést, búj ósdit, kergető­zést, a személyek — ebben az esetben bőröndök — össze- tévesztését és szabadabb, mint a vígjáték, határt mindössze a jóízlés szab. No ez történik a színpadon, semmi több. Ha valaki jót akar nevetni, sőt, ha nem akar, akkor is nevetni fog. Szóval van egy kellemes két és fél órája. Ha ezután az illető ko­molyabbnak tartja magát, hogy pusztán nevessen és úgy Baumann Péter érzi, hogy nevetését indokol­nia is kell, ráadásul azt is szeretné, hogy valamit lelep­lezzenek, akkor elhitetheti magával, hogy itt sok min­dent lelepleznek. Leleplezik a pénzt, a férfi-nő viszonyt, az elkényeztetett gazdag lányt, a milliomos pénzszerzési mód­szerét, a törtető fiatalembert, a buta masszőrt és legelső­sorban a közönséget, aki majd három órán át jót derül és amikor kijön a színházból, akkor egy kicsit rühelli ma­gát. Bár őszintén szólva en­nek sincs semmi értelme, mert tulajdonképpen miért rühelli? Nem tett semmi rosz- szat, két és fél óráig a hasát fogta és ha már minden áron komolyak akarunk maradni, akkor legföljebb azt foghat­juk rá. hogy a néző felüdült egy kellemes est után, másnap felüdülve ment dolgozni. Elnézést kérek, valójában nem gúnyolódni akarok, de hát minden kritikában elő­ször a darabról szokás írni és ,mit tehet a szegény kri­tikus, ha a véleménye mind­össze ez és a darab bonyo­dalmait nem mesélheti el két okból sem. Részben mert nem emlékszik már rá, részben pedig akkor mit nevet a kö­zönség? Ez olyan lenne, mint­ha egy vicc tartalmát akar­nánk elmesélni, pedig magát a viccet kell elmondani. Ezt pedig a Pécsi Nemzeti Szín­ház művészei tiszteletreméltó komolytalansággal szállítják. A rendező, Sik Ferenc mö­gött több kiválóan sikerült rendezés van már. Leginkább az becsülendő benne, hogy minden műfajnak igyekszik megtalálni a leglényegesebb jellemzőjét. Rendezése tehát általában műfajilag tiszta. Itt is az történik: hagyja a sze­replőket a bohózat törvényei­nek megfelelően komédiázni, mókázni, rögtönözni és mind­végig tartja ezt a felszaba­dult ritmust, sőt a végén még fokozni is tudja. Mindössze talán egyetlen egyet vethet szemére a kriti­kus, hogy van egy nyíltszíni masszőr-jelenet, amely kissé drasztikusabb, mint amit — ismétlem, a kritikus — sze­retne. Bár erről sem vagyok meggyőződve. Néhány évvel ezelőtt a budapesti kis szín­padon, láttam egy bohózatot, a címe alighanem „Helénke boldog”. Ha mindaz, ami ab­ban a bohózatban a színpa­don megtörténik, elfogadható volt, akkor ez a masszőr-jele­net még nyugodtan elmenne szelíd leányszobába is. A darab mozgatója a két jól összeszokott férfiszínész: Haumann Péter és Karikás Péter. A valódi motor kettő­jük közül Haumann Péter, aki némileg vontatott kezdés után egészen kiválót nyújt. Karikás Péter a mindig megbízható egyenletes jó teljesítményét ismétli meg. Amit kettőjükről el lehet mondani, nagyjából ugyanaz vonatkozik a többi szereplőre is. Komédiáznak, kissé a ma­guk szórakoztatására is és jól. Vajda Márta eddigi szerepei­hez újat is- adott. Most nem csak szépen beszél, hanem temperamentumos, mozgékony is. Meszlér-y Judit a szoba­lány és Ronyecz Mária a síró kislány szerepében mindket­ten hibátlanok. Meglepően jó prózai színésznőnek mutatko­zik Takács Margit és a nem korára szabott szerepben tel­jesen illúziót kelt és jogos sikert arat Faludy László is. Bódis Irén kis epizódszerepé­ben kifogástalan. Talán az egyetlen Bagó László Oscar-ja harsányabb a kelleténél. A díszlet Pintye Gusztáv munkája. Tulajdonképpen jó, de azért az az ember érzése, több pénzt is bele lehetett volna fektetni, mert ez így nem egy milliomos lakosztá­lya. hanem egy jó polgári két- szoba-összkomfort. A díszlet korrekt, de hiányzik belőle a fényűzés. A ruhák — azt hiszem nem szabad elmulasztanom meg­említeni — Keresztes László- né és Gyurász Ferenc jó mun­káját dicsérik. Szőllősy Kálmán Hangversenyek Nemzetközi zenei est A pécsi kórusok egyre sa­játosabb arculatot tükröző műsorpolitikájának örvende­tes eredményeként vállalko­zott az Építők Madrigálkóru­sa, szövetkezve az Ágoston téri iskola gyermekkarával és az 500. Iparitanuló Intézet vegyeskarával, hogy május 18- án este a Liszt-teremben a megszokott keretekből bátran kilépve megismertesse a pécsi közönséget Király Ernő, Mi­lan Novák és saját karnagya, Jandó Jenő alkotásaival. Király Ernőnek, az újvidé­ki rádió zenei szerkesztőjének hat műve hangzott el. Hege­dűre és zongorára írt Vajda­sági magyar népdalok című feldolgozása és I. Szonatinája (Ligeti András és ifj'. Jandó Jenő élettel teli tolmácsolá­sában) a műveire különösen jellemző népzenei ihletettsé- gét árulta el. A vajdasági magyar költők versei inspi­rálták dalai megírására, me­lyek közül Monori Magda mutatott be mély átéléssel hármat. Weöres Sándor Szán­csengő című versére írt kó­rusműve az Építők Madrigal­kórusának előadásában a szerző vezényletével szólalt meg. Milan Novák kompozíciói­nak középpontjában a gyere­kek állnak. Nekik írta lendü­letes,’ derűs kórusműveit, me­lyek közül a koncerten né­gyet mutatott be az Ágoston téri iskola gyermekkara a szerző és Jandó Jenő vezény­letével. Hangszeres alkotásai közül az Évszakok zongora­ciklus négy hangulatos darab­ját ifj. Jandó Jenő, modern hangvételű oboára, valamint klarinétra és zongorára írt Szonatináját Edőcs János, il­letve Paláncz Tamás és Gero Pál, a nocturnot a gordonka­szonatinából Polgár Zsolt és ifj. Jandó Jenő mutatta be sikerrel. Jandó Jenő nyolc kórusmű­vel vett részt a hangverse­nyen. Nagy sikert arattak a Pécsi Géza vezette 500. Ipari­tanuló Intézet. Vegyeskarának hatásos tolmácsolásában a Kossuth bicinia, valamint az Építők Madrigálkórusának ki­egyensúlyozott előadásában Weöres Sándor és Pákolitz István verseit muzsikába öt­vöző rövid, kifejező erejű kis kórusművei. A Liszt-termet megtöltő közönség meleg ün­neplésben részesítette a szer­zőket és az előadókat. Musikalisches Opfer A Liszt-terem volt a szín­helye május 19-én délelőtt an­nak a különleges zenei cse­megét nyújtó koncertnek, melyen J. S. Bach: Musikali­sches Opfer című műve ke­rült előadásra. Hét pécsi mű­vész vállalkozott arra a je­lentős és példát mutató fel­adatra, hogy városunkban először megszólaltatta Bach­nak e ritkán hallható, Nagy Frigyes porosz király témáit feldolgozó, a zenei szerkesz­tés legbonyolultabb techniká­ját alkalmazó művét. A fel­adat művészi felelősségét ne­hezítette az a tény, hogy Bach nem írta elő határozot­tan a művet megszólaltató hangszereket. Mivel már Bach korában is a meglévő együttesek változó összetéte­léhez alkalmazkodott az elő­adás módja, a pécsi bemuta­tónál is elfogadható volt olyan hangszerösszeállítás al­kalmazása, melyekből a leg­kiválóbb előadóművészek áll­tak rendelkezésre. Így alakult ki az előadói apparátus: he­gedű (Graef Matild), gordon­ka (Sassy Iringó), fuvola (Barth István), oboa (Deák Árpád), brácsa (Hajna Rezső), nagybőgő (Nagy Péter) és a csembalót helyettesítő zongo­ra (Borsay Pál), mely ezúttal azért volt hiteles, mivel Bach maga is kalapácszongorán játszotta el először a művet bevezető háromszólamú fugát. Ha a barokk játékstílustól meglehetősen el is távolod­tunk, s ezért ennek hiteles felidézése, az arányok kér­dése, az eredeti sorrend fel­cserélése, a mű egységes sod­ró lendületét megbontó szü­net az ez alkalomra társult együttes produkciójában he­lyenként még vitatható volt is, a vállalkozás ténye és nagyszerűsége minden elisme­rést megérdemel. A mű meg­értését nagyban elősegítette Borsay Pál lényegre törő, mégis élvezetes ismertetője. A közönség lelkes hangulat­ban köszöntötte tapsaival e szép élményt nyújtó művé­szeket. Ünnepi szó A magyar könyv — mint évtizedek óta minden évben — ezekben a napokban kivonul az utcára. A köny­vesboltok hűvös és előkelő magányából az üzemek, hi­vatalok előcsarnokaiba és sátrakba, az utcára kerül, hogy kínálja magát. Kinek, miért? Mindenkinek, a szépség, az igazság, a szocialista ha­ladás, a teljes humánum befogadásáért. Ezek ma már olyan önként adódó válaszok és maga a jelenség is szinte teljesen egyértelmű. De hát így volt-e mindig? Mindenki kincse volt-e » könyv, és mindenkihez szólt-e az író szava? Mint kor­társ, hadd tegyek vallomást ebben az ügyben. A 20-as évek végén vagy a 30-as évek elején: Sup- ka Géza író, a Literatura szerkesztője vetette fel a könyv­hét gondolatát. A könyv mecénása akkor még nem a nép állama volt, hanem a különböző kapitalista vállalko­zók. Az ötletből tehát — Supka Géza jó szándékával szemben — elsősorban az üzleti érdek szedte meg a ma­ga hasznát. Ennek érdekében — természetesen — az áru piaci használhatósága volt a főszempont. Nem állítom, hogy jó irodalom nem került a könyvnapi sátorba, ke­rült, de csak módjával. Móricz Zsigmondék ellenében tömegével ott volt a Harsányi Zsoltok, Zsigrai Júliannák tábora, akiknek mű­veit neves primadonnák igyekeztek népszerűsíteni a szűk­rétegű olvasók körében. Kivonult a könyv propagálására Gömbös Gyula miniszterelnök is, hogy megfricskázza — éppen baloldaliságáért — Móricz Zsigmondot, a kor leg­nagyobb íróját. Aki nem tartozott valamilyen csoporthoz, az viszont lemaradt a könyv ünnepi karneváljáról. Szegény Juhász Gyula az ifjúság és a baráti kör se­gítségével láthatta utolsó kötetét: a szegedi Magyar Téka kiadásában. József Attila pedig kávéházakban, ismerősök­nek árusítgatta versesköteteit, melyek darabjai ma ' már a szocializmus századát kifejező világirodalom legrango­sabb értékei közé tartoznak. Még Móricz Zsigmond is 1933-ban a szombathelyi meghívásomra, szereplése tiszteletdíjaként azt kérte, hogy akkor megjelent könyvsorozatából 10 példányt adjak el könyvtáraknak, egyesületeknek, vagy tehetősebb magán­embereknek. Illyés Gyula pedig 1934-ben „Előfizetési gyűjtőív”-et küldött, hogy „Új versek” című, 500 pél­dányban megjelenő kötetére vásárlókat toborozzak. A kö­tet „Szálló egek alatt” címmel jelent meg és már Illyés Gyula érett-szépségű termését tartalmazta. Mint érdekes­séget említem meg, hogy néhány éve a valóban „Új ver­sek” címet viselő Illyés-kötet 5000 példányban, gyűjtő­ívek, baráti összeköttetések nélkül, napokon belül elfo­gyott az üzletekből. De vessünk egy pillantást az olvasókra is! A falu népe a 6 pengős búzaár, vagy a városi munkás 80—100 pengős havi kereset mellett nem tolonghatott a díszese n könyvsátrak körül. Az értelmiségi rétegnek csak kis kö- ' ’ re vásárolt könyvet. Pedig a 30-as években már ími-ol- vasni tudó nép voltunk. Az analfabétizmus statisztikája a művelt Franciaország, Csehszlovákia és Belgium szám­adataihoz sorakoztatott fel bennünket és a 8,8%-os arány­számunk sokszorosan jobb volt Olaszország, Spanyolország és Portugália helyzeténél. S mégis: olvasónemzet most lettünk az utolsó húsz év alatt, amikor költők éneklik meg a Haming- wayt olvasó őrzőlányt, a könyvtárban járó kanászt: sok­szorosan túllépve térben és időben Tóth Árpád „Egy lány a villamoson” című ismert versének társadalmi jelensé­gét. Az a változás és fejlődés, amely ebben az időben az ellentétes érdekű osztályokból egységes népet ötvözött: az a könyvsátorban, az olvasás vágyában és a művészet igényében éppúgy lemérhető, mint életünk bármely terü­letén. 1967-ben 30 millió forint értékű könyvet adtak el a könyvhéten, 1,7 millió példányban. Az idén 67 mű szere­pel a könyvheti „hivatalos” listán 810 000 példányban: re­gények, versek, új és régebbi magyar szépirodalom, kül­földi, ifjúsági és gyermekirodalom, tudományos és isme­retterjesztő irodalom tömegéből válogathat az olvasók legszélesebb körű tábora Soha Magyarországon ilyen ízlésesen, gondozottan nem adtak ki könyvet, mint ma. A tegnap klasszikusai — Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Móricz Zsig­mond, Krúdy Gyula, József Attila, Radnóti Miklós stb. művei — papírkötésben, Supka Géza szavai szerint „rossz karosszériában” kerültek forgalomba és bizony, a rajongó olvasó könnyen rongyosra olvashatta kedvenc írója köny­veit. Ma pedig: a legtöbb könyvet vászonkötésben borí­tóval jelentetik meg a kiadók, olcsó áron. Egy verses­kötet ára 10—15 forint, a széppróza hasonló értékű, de a díszesebb kiadású könyv ára is alig több egy vasárnapi sörözés kiadásainál. A második világháború után fellépő írói nemzedék — nevek felsorolása nélkül mondom — sokat hozzáadott az előttük járó „nagyok” művéhez. Témában, világszem­léletben új ez az irodalom. A „Puszták népe” cselédei, a „Város peremén” proletársága elsöpörte a régi világot, a nép, sorsát irányító posztokon áll, építi az új hazát. Ez a változás ott van az irodalomban is, pontosan tükrözve a valóságot. íróink egyformán vallják és hirdetik műveik­ben, hogy a demokrácia, a béke, az építő munka: a szo­cialista rend alappillérei. Enélkül nem mozdul meg írói toll, mégha a nemzedékügyek — öregek „derék had”, fiatalok — vagy írói ars poeticák különbözőek is. Az olvasó — hitem szerint — bízhatik íróiban. Mert az igazság és szépség igéit írják könyveikbe. Mindegy, hogy hogyan, ha művészi módon „lélektől lélekig” kon- dul az írói szó. Fogadja el az olvasó az írót tájékozódá­sában, az élet megismerésében és az ember szeretetében. Az igazi mű mindig az életért van és az életet erősíti. J\ könyvnapon az író kezet ad az olvasónak, az olvasó ' * az írónak. Jó tudni, hogy kinek írunk, hogy az író­asztal fénykorén túl látjuk, aki befogadja szavunkat. S azt gondolom: a könyv okos propagandáján túl, hogy új és igényes híveket toborzunk a magyar írásnak: a könyv­hétnek az a legigazibb haszna, hogy író és olvasó megis­meri egymást, szövetséget kötnek az „ember szépbeszőtt hitének” megtartásáért és megerősítéséért. Bárdosi Németh János Oscar

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents