Dunántúli Napló, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-26 / 122. szám
6 Duna ntmt napid 1968. május 26. Mrí £-vfrW Illyés Gyula Futtató öregség Weöres Sándor: Álom a régi Pécsről Lovász Pali bátyámnak Ahogyan Tolsztoj megtramodott. Nem a haláltól. Magaslatáról? Ahogyan a mi Mórlcznnk mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot ■ parasztjainak prédikálni meg nem unt fagy-hárításról, házi téglagyárról, „Mindenről, amivel még menthetek!” Szent óregek, kiket vállon érint ax angyal és útra küld — milyen paranccsal? Feleljetek. Ónként, magától micsoda jó tanácsadásra, utolsó nagy adakozásra menekül el önnön magából, nem Istenéhez rettenettel, de bízva, társai közé, ha érzi sorsa-báza dőltét az ember ember? Diák télvégek szaga, midőn — kamaszoknak hold-üzenet — orrunk vére naponta megeredt, nyugtalanít völgyek hívása • fura hegytetőn, mit plhégésünk rak lábunk alá. Lent a szántók, az emberek hona. Meg fenevaduk, a halál. Vén kalapomat vén botommal nem könnyedén fogom majd, ha én Is, jövők pásztora, lefutok: köröttem kutyáim, éh-nyüszíttette mániáim boldog hada!... Darvas József: Gyűjtőlencse A cfmadő írást ezekkel a szavakkal fejezi be Darvas: „Mondd; visszataszító a kép? Ne hibáztasd a költőt, hogy belevájkált nyugalmadba, és a gyűjtőlencsét se okold, mert csak azt fogja össze, ami van: a valóságot. A valóság rút és esztelen. Rajta változtass!” Szinte írói ars poétikának is felfogható ez a néhány gondolat, mottónak pedig mindenképpen odaillik a kötet elejére Egyben arra is világos feleletet ad, hogy milyen szándék szülte ezt a közel félszáz riportot, szociografikus jellegű írást Móricz Zsigmond nyomdokait követve a népi írók csoportja programul tűzte maga álé a harmincas évek magyar paraszti valóságának bemutatását A népből jött írók kötelességüknek érezték, hogy elsősorban azokról beszéljenek, akik közül származnak, akiknek életét gyermekkorukban maguk is élték. Részesei, közvetlen szemlélői voltak az agrár szegénység sorsának, nem csoda hát ha szívükön viselték bajait, gondjait és az életükön való változtatás sürgető láza munkált bennük. Ettől ösztönözve indultak országjárásra, hogy riportokban, útirajzokban a sajtó nyilvánossága elé tárják, megmutassák a szegényparasztság állapotát. Figyelmeztessenek helyzetére, törődésre, segítségnyújtásra szólítsák fel azokat, akiket a nyomorukért súlyos felelősség terhel. Darvas minden írása az akkori magyar valóság egy- egy élő darabja. Apró mozaikkockák, melyekből történelmi hitelességű tablót lehet összerakni, ha a szegényparasztság helyzetét tanulmányozni akarjuk. Éppen ezért értékesek ezek az írásolt számunkra. Nem száraz tényekkel, hanem a publicisztika élő nyelvén szólnak a korróL Szinte a szegénység minden rétegével kapcsolatba került útjai során az író. Beszélgetett világtól elzárt tanyasi emberekkel, aszályra panaszkodó juhászokkal, pásztorokkal, kubikosokkal, akik Pesten próbáltak szerencsét, kiszolgáltatott cselédlányokkal, ágyraj árókkal stb. Ebből eredően a probléma is nagyon sokágú, amit felfed. A Kecskemét környéki homokpuszták tengődő szőlősgazdáinak állami segítségre lenne szükségük, hogy legyőzzék a homokot (Végig a magyar Szaharán). Tettvágyó, töprengő emberek élnek a „sivatagban”, csak föl kellene karolni ügyüket, s ebből a nemzetgazdaságnak is haszna származna. Különösen sokat foglalkoztatja Darvast az a probléma, hogy miért hagyják el a szegények a falujukat, miért indulnak el az ismeretlen város felé, ahol még nagyobb nyomor vár rájuk, mint otthon. Hogyan lehet az, hogy a falu nem tud munkát adni nekik? (A Pestre sodort falu) Valamennyi kérdés az akkori idők elevenjébe vágott, megoldást, választ sürgetett. Számos más írása is a nyomorból való kiút lehetőségeit latolgatja (Nagykunsági jegyzetek, Jegyzetek a faluszélről). Megismerhetjük a népi írók sokat vitatott „kert Magyarország” elképzelését, mely elképzelés ma már túlhaladottnak tűnik, de akkor a magyar paraszti világ sorsfordításának egyik lehetőségét hordozta magában. A riporter és a szépíró sosem válik külön ezekben az írásokban. Érzékletes leírásokat kapunk tájakról, emberekről, sorsokról. Vigyem-« a függő lámpa könny-csipkéit, dér-pihélt a fény és drót doktorához? átlátszó kőszálait és kiszáradt tengerpartját? Egyre szűkebb sikátorban nem találok fuvarost. A cseléd-nők lógaszkódnak hálón, hosszabb álmukért kapnak némi órabért. Fenn az Idő tűhegyén klrakó-játék a Tettye, lenn behorpad a Puturluk. Zegzúgok körül a város féllg-nyitott kőgallérja, itt forgószél közepén trónol Haviboldogasszony — hanyatt fordult szamara négy patát az égre vet — köröttük a szikla-gallér a kormos eklézsiára őszintén, csatorna nélkül bőven gyűjt esővizet. Nincs híd. Csak a zuhatag. Példázatként, vagy esalétkül, deszka-palló a víz mellett; de igazi rokonok egymás keblére borulva szárny nélkül is átrepülnek, s képzelt betegek nyelik a török-korból maradt vörösréz félholdakat. Törpe-kucsmám eltemet, patkány-prémem elsirat, de szél-borzolta magasban őrzi szőttéit Makár, egy-ujjal tanít Jakab a tóban, hol mossa lábát, énekelni pontyokat; errébb Malom mezeje ül a vasúti sorompón, megáll a sőrbáz előtt s gondolkodva hazatér. Mokka-torta kerekén bankban, kristály palotában elefántok kórusa, áhítatos kehely-csengés; hol a ház-sor lelapul ott úszkál a kovácsműhely múlt századok bíborában, sötét csücskei között vén és ifjú ördögök muzsikálnak gyászruhában; s a borotválatlan út ahol szüzek orgonáinak s a házmester búboréka fölvet cgy-két üstököst: itt a kávé-torta széle, tovább tán a lila semmi, tán ösvény a gyümölcsösben, szétszórt kutyaugatás, éjben elvesző vonat. Tiszti tó-szerek közül a söntésből süt a nap, ott olvasható a naptár, a csótányok függőkertje, pettyes gazdaság, beléje zápor-mosta haj merüL Hát a korsót is vigyem? minden forrást és villámot? az Istálló kürtjeit éppen mikor áldást fújnak telt tőgy és sírmécs között? Nem hallgatok ily tanácsra, mit ezüstpapir köhög kátrány-tócsából a vak berekesztett ablakokba. Inkább felgyújtom kabátom fényes pillantásait, millió kis lepke-csápját: lássalak, te árny-lepett, aki hálódat veted gyermeksír ás-méhkasokra, és az óváros fölött a jövendőt elkötőd, rongyos múltat vetsz alája — egy lámpára éhezem, te, oltottan, mindahányra — Bánod? Itt viszem a gemmát! Hadd jöjjön szemközt vele a vattával elfutó mell nyitott kerámiája. Örkény István Egyperces novellák Nézzünk bizakodva a jövőbe! /körülbelül száztíz—száztizenöt év múlva, egy szép nyá** ri napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederitenek, pedig az a esen- gés-bongás nagy változások hírnöke lesz! Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen — azt jelzi majd a harangkongás — néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria. Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. „Dunainak” azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet. Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a „magyar” szó — potom száztizenöt év alatt — igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartammal. „Magyarni? franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.” És ha valaki Londonban így szól: I am going magyar ni (vagyis, szó szerint: megyek magyarni), az ezt jelenti: „.Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és...” (Itt egy csúnya szó következik.) Más példa. „Én magyarok, te magyarsz, 6 magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bulgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a Csak egy kislány-t húzza a fülembe.” Továbbá: „Anyuka, mehetek magyarni? — Magyarhatsz!” — lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják. De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például, a „vanília” helyett, mely idegen szó, a „háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagy- laltospult fölött ez lesz kiírva: „Eper, puncs, háború, csokoládé.” Így fogunk él ni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni. Váci Mihály: Építs várat Az alapot mélyre lerakták. Te emeltél rá falakat. Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz. A ház azé, ki betetőzi. Másra hagynád? — Majd kizavar. Mire építsz: — tiéd az ősi telek, s mit raktál rá — a faL Tetőt fölé! — ha gerendának magad feszülsz Is — magasan. Csak építsz? — Foglald el hazádat, mert gürcölhetsz benn hontalan. Építsd magad: — egymásba illő, kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó, feszítő gondolatból boltozatot. Építsd magad: — akár a kristály rendeződik tökéletes, belül ható törvényre tisztám — jövője rég örökletes. Építsd világod: — lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen, mire győztesen fénybe ér. Építsd magad — mint csont a testben — észrevétlen: — a szervezet köréd rendeződik —, a te csendben örök jövőd így szervezed. Csak annyi légy, mint a kés éle. Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj. — A bajban ott leszel a kézben, s ha szegésre kész a kenyér. Egy pokol hiteles rajza A szovjet irodalom gazdag évi terméséből mindig kiválik egy alkotás, mely azután rövid idő alatt eljut a világhírig. Ez történt annak idején Szolzsenyicin kisregényével, s ez a sors várta 1966-ban Anatolij Kuznye- cov művét, a Babij Járt. Hamarosan a megjelenése után —i a Junoszty című irodalmi folyóiratban látott napvilágot — tömegméretű érdeklődés mutatkozott iránta nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is. A hazai olvasóközönség a Nagyvilág révén kaphatott ízelítőt a regényből, könyvalakban az ünnepi könyvhétre jelent meg. Kuznyecov neve nálunk már nem ismeretlen. Először mint a valóságot rendkívül jól ismerő novellista mutatkozott be különböző antológiákban, majd egy kisregényére, A legenda folytatására figyeltünk fel. Ez a műve már elárulta, hogy remek problémaérzéke van és az élet konfliktusait sodró erővel tudja ábrázolni. Egyszerű dolgozó emberekről írt, építőkről, akiknek munkájában maga is részt vett, de kerülve mindenfajta leegyszerűsítő megoldást, sorsuk teljességét mutatta meg. A Babij Jár történetének megírása már évek óta foglalkoztatta. A baráti ösztönzések mellett bizonyára a belső kényszerítő erő is szerepet játszott, hogy megszületett ez a kivételesen érdekes regény. Átolvasta gyerekkori naplójegyzeteit, elbeszélgetett azokkal, akiknek sikerült megmenekülni a Babij Jar-i pokolból, korabeli újságok, röplapok szövege után kutatott. Mindent hiven, a legapróbb részletekig pontosan kívánt visszaadni, mert úgy érezte, ennek a tragédiának a szörnyűségét csak akkor érzik teljesen át az emberek, ha a történtek dokumentumait csupaszon tárja eléjük. Tényre- gényt írt, a valóságot a maga szigorú voltában idézte meg a múltból, anélkül, hogy a fantáziája fölöslegesen hozzáadott volna valamit. De hát mi is volt a Babij Jar-i tragédia valójában? Babij Jár — így hivnak egy hegyszakadékot Kiev mellett, egy közönséges vízmosást, ahol a második világháború egyik legszégyenletesebb tömeggyilkosságát követték el a német megszállók és belső nacionalista szövetségeseik. Ártatlan emberek százezreit gyilkolták halomra, mint Auschwitzban, Buchenwaldban vagy Birkenauban. Az író kamaszodó gyerekként élte át ezt a szörnyű két esztendőt. Élményei adják a regény alapanyagát. A háború elsodorta a játékokat, tizenegynéhány évesen a létfenntartás napi gondjaival kellett megbirkóznia. A városban elfogyott az élelem, Ínség, tengődés, spekuláció nehezítette az életet. Rablás, gyújtogatás, pusztítás mindenütt, mint egy apokalipszis, s ráadásul a Babij Jár felől az állandóan hallatszó. baljós gépfegyversorozatok ... Megrázóak a közbeiktatott vallomások, azoknak az elbeszélései, akik csodával határos módon menekültek meg a halálból. A regény érdekessége, nagysága éppen abban van, hogy Kuznyecov ezzel a sajátos írói felfogással pőrén megmutatja a fasizmust a gyakorlatban, nem érvekkel, hanem tényekkel leplezi le aljasságait. Megmutatja a tragédiát, hogy megrendítő hatása felelősségérzetet váltson ki mindenkiből. A világ bármikor ilyenné válhat — figyelmeztet — ha nem vigyázunk jól, ha engedjük, hogy a felelőtlen galádok uralomr» jussanak.
