Dunántúli Napló, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
8 Dnnonimi naoto 1968, április 4. MUNKÁBAN A z ember az első Impressziókat gyakran nem veszi alaposabban szemügyre, pedig sokszor egy jól megfigyelt szituáció, egy csiszolatlan fél óra hű tükörképe lehet egy egész embernek, felfogásának, egész életének. Megkérek valakit, hogy hívják ki egy percre Fischer Ferencet, a belvárdgyulai tsz elnökét a tanácskozásról. Én vezetem a vitát, néz rám a folyosón egy kis szemrehányással, de tíz perc múlva végzünk ... Nem mintha különösebb jelentősége volna, de amikor becsukódik mögötte a tanácsterem ajtaja, megnézem az órámat. Tizenkét perc múlva nyílik az ajtó, véget ért a Duna és Ka- rasica menti Termelőszövetkezetek Szövetségének ülése. Az első impresszió? A munka, amely Fischer Ferenc napjait, egész életét eltölti. Szűkebb értelemben vett életrajza, néhány egyszerűen hangzó dátum között elfér — 1945 februárban mint ifjú kommunista kapcsolódott be a község társadalmi-politikai életébe, a belvárdgyulai ifjúsági szervezet titkára lett, majd 1948-ban községi párttitkár, majd tizenegy éven át körzeti földművesszövetkezeti ügyvezető elnök, végül 1959 február óta a belvárdgyulai tsz elnöke —, de e dátumok mögött mennyi gond van, mennyi álmatlan éjszaka, mennyi tanulás, újra meg újra fellapozott szakkönyv, mennyi töprengés, kimerítő vita, és mennyi munka, munka: ezt nehéz volna pontosan megfogalmazni. Egy biztos: a szólásmondással ellentétben E’ischer Ferenc próféta lett a szülőfalujában. Amikor a tsz élére került, egy községet foglalt magába, ma hat község határa tartozik a tsz-hez. 1959-ben 30 forint volt egy munkaegység értéke, 1967-ben pedig 62 forint, beleszámítva, hogy korszerű fizetési rendszerrel dolgoznak, és egynapi munkabér kilencven forint volt tavaly a tsz-ben. — A kollektív vezetés, meg a tagság jó munkája, ez volt a fejlődés oka — hárítja el magáról az elismerést. — És főként a bizalom, mert anélkül nem lehet jól dolgozni. Különösen tsz-ben nem. önmagáról keveset beszél, a gondolatkör mindig a munkát, a terveket, a tsz-t. az embereket fogja - körül. Kérdezem: van magánélete? Meglepődve néz rám, majd elmosolyodik: az nincs. Felesége, három kislánya gyakran még alszik, amikor eljön otthonról, s gyakran már alszanak, amikor hazaér. Negyvenkét éves. Kérdezem:, az egészség? — Most még jó, de volt egy orvos, aki azt mondta: ha így csinálod tovább, még pár évig elélhetsz. összeszámoljuk: hét fontos társadalmi funkciója van, s mind olyan, ahol dolgozni is kell, nem címzetes címek. Terveiről faggatom végül. — Az ember tele van mindig tervekkel — mondja. — A legfontosabb mindenesetre, hogy a tsz továbbfejlődjön, és minden vágyam, hogy az egész tsz-szövetség is olyan színvonalon legyen, mint a mi szövetkezetünk. Ennek végtelenül örülnék ... C sinos, barna asszony. Riportügyekben járatlannak látszik, ez kiderült a rövid telefon-beszélgetésünkből, és kiderül most is, ahogy zavartan várja a kérdéseimet Huszonhat éve dolgosak a postánál. — Miért épp a postát választotta? — Én mindig szerettem volna a postához kerülni — mondja dr. Pintér Mihályné postafőellenőr, jelenleg a pécsi igazgatóság üzemszervezési osztályának munkatársa. — 1942-ben kezdtem a pályát a kaposvári forgalmi hivatalnál. Abban az időben még mindenki arra törekedett, hogy egy biztonságos, nyugdíjas munkahelyet, egy intézményt találjon magának, és ha az embernek sikerült például bekerülni a postához, boldog volt, nem törődött azzal sem, hogy naponta tíz meg tizenkét órát is kellett dolgoznia. A felszabadulás után lehetett volna talán más pályát is választani, de én nem hagytam el a postát. Tizenkét éve helyezték át Kaposvárról Pécsre őt is, a férjét is, aki szintén a postaigazgatóságon dolgozik, osztályvezető. Az igazgatóság szakszerve- - zeti irodájában beszélgetünk. Itt nem zavarjuk a kollégák munkáját, de beszélgetni is könnyebb, legfeljebb a folyosón túráztatott porszívógépek zúgása zavarhatja a beszélgetést Kérdezem dr. Pintér Mihálynétól: vajon véletlen, hogy épp a szakszervezeti irodába jöttünk át? — Nem, nem véletlen. 1946 óta vagyok párttag, és azóta részt veszek a mozgalmi munkában. Természetesen a szak- szervezeti életben is. Jelenleg a postás szakszervezet területi bizottságának a tagja vagyok. A szakszervezeti munkát nagyon régen kezdtem el. Kaposváron, amikor még bizony sokat kellett segíteni a postás dolgozókon, különösen a kézbesítők helyzetén. Sokat kellett harcolni értük. Nekem az élet fontos részét jelentette mindig a mozgalmi munka. Én éltem a másik rendszerben is, elég nagy lány voltam ahhoz, hogy ösz- sze tudjam hasonlítani a múlt rendszert a szocializmussal. Két gyereke van. A lánya férjnél, a fiú általános iskolás. Volt idő, amikor mind a négyen tanultunk, mondja türelmes mosollyal, a gyerekek, a férjem és én is, az bizony nagyon nehéz idő volt... Gyakran jár vidékre, szombaton, vasárnap, szakszervezeti taggyűléseket ellenőrizni. Ilyenkor elkíséri őt a család, addig is együtt vannak. Kevés szavú, csaknem hallgatag, áldozatra, segítésre kész asszony. Azt hiszem, az egész élete önzetlen áldozatok hosszú sorára épült, anélkül, hogy ezeket az áldozatokat egyszer is mérlegelte volna vagy figyelmeztette volna környezetét ezekre az áldozatokra. Anyasors, asz- szonysors. yA kővágőszöllősi lakótelep ' * egyik földszinti lakásában. a kényelmes, lila huzaté bútorok közül egy szokatlan „családtag" pislog rám, nem riadtan, inkább csodálkozva, vékony karmaival időn ként végigcsattog a parketten, megáll a fotellábak mögött, és ismét szemügyre vesz. A „családtag” egy fürge mókus, másfél éve él Hadnagy Jó- zsefék lakásában, különösen a gyerekek nagy örömére. Mint később megtudom: Hadnagy József a barátjával, egy ügyesen kicsúzlizott sárgolyó segítségével ejtette fogságba a mókust, s azóta úgy megszelídült már, hogy kézből elveszi a diót. Hallgatom a műszak előtti pihenéséből felriasztott brigádvezető lassú szavait, s figyelem a mókus útját a bútorok között: az erőnek és a törékenységnek furcsa, már-már egymást kiegészítő ellentétét. Hadnagy József vágathajtó brigádjának legendás híre van. Nem csupán azért, mert a Mecseki Ércbányászati Vállalat 3-as üzemében elért havi 241 méteres vágathajtási teljesítményük országos rekord a szakmában, de legendás híriik van munkaszeretetükről, meg- oldhatatlant nem ismerő lendületükről, és legendáshírű maga a brigádvezető is, a negyvenhárom éves Hadnagy József. Szűkszavú ember, elég nehéz a riporternek, amit ki akar fejezni magából, azt a munkájával fejezi ki. Bámulatos erővel és tempóval dolgozik, s bámulatos az eltökéltsége, ahogyan dolgozik. Azt mondják: bámulni lehet, tanítani lehet, de utáncsinálni, az a legnehezebb dolgok közé tartozik. Szerényen vállat von. — Az ember oda lemegy, és van valami élvezet abban, hogy dolgozik. Netn is tudom megmagyarázni. Ha jó szerszámok vannak az ember kezében, akkor élvezet dolgozni. Hadnagy József 1957 óta dolgozik a Mecseki Ércbányászati Vállalatnál. Brigádja 1962-ben alakult, és harmadik éve, hogy nagy létszámmal dolgoznak. Egy fiatal mérnök, Kolsovszky Rudolf vette őket pártfogásba, és a 36 főnyi komplexbrigád a régi, hagyományos munkafolyamatokat sorra új módszerekkel kezdte felcserélni. Elejnte nem ment minden valami tökéletesen, de azután jöttek a munkarekordok. Tavaly februárban áthelyezték őket az új, petőcz- pusztai 4-es üzemhez. A múlt évi munkaátlaguk 180 méter volt: 150 méterrel kezdtek, s a legtöbb 203 méter volt. — Nemcsak az én érdemem. A brigád érdeme ez — mondja. — Szeretnék is még pár évig ezzel a brigáddal dolgozni, mert sok vágat van a négyesen, amit ki kell hajtani Szófukar ember és teimé- szetszerető, idejével meggondoltan gazdálkodó és legtöbbet otthon szeret lenni a családjával, a gyerekeivel, akik közül a legnagyobb 22 éves, a legkisebb nyolc hónapos. Sokat olvas: a könyvek nagyon érdekelnek, mondja, de az igazi: a munkája. Nem lehet teljesebbet mondani róla: nehéz fizikai munkában, méterekben fejezi ki önmagát. Thlerj- Árpád Az Állami Gazdaságok Igazgatósága Pécsett. 8 tervező ars poeticája A Magyar Építőművészek Szövetsége, valamint az Építési és Városfejlesztési Minisztérium közös zsűrijének döntése alapján Erdélyi Zoltán, a Pécsi Tervező Vállalat csoportvezető mérnöke a szekszárdi gimnázium felépülte alkalmából — egy évtizedes munkája elismeréseképpen Ybl-díjat kapott. Az épület fehér, a háttal álló ember fekete, mégis — úgy tűnik —, vonzzák egymást: a falhoz simuló emberalak széttárt karjaival mintha bele akarna olvadni a karcsú létesítmény vakító fehérségébe. — Ez hol készült? — A pécsváradi gimnázium előtt. — Ahogy így széttárja a karját, az embernek az az érzése: ölelik egymást. — A fotós mondta, hogy álljak a falhoz... — Ez az épület volt az első jelentős munkája? — Igen. Ez az első olyan létesítmény, amit néhány év elteltével is szeretek. — És ha csak a sorrendet nézzük? — Akkor az újmecsekaljai szakmunkásképző intézet az első. De azt szívesen letagadnám. — Másmilyennek képzelte? — Nem, dehogy! Pontosan olyan lett, amilyennek megterveztem, de ez nem mentség. Ma már látom: nagyon sok felesleges dolog került bele. Azt hiszem, az a baj, hogy túl nagy volt bennem a vágy, hogy bizonyítsak — mindent ráaggattam, amit csak magára szedhet az ember az egyetemen. Erdélyi Zoltán nagyon sok fényképet őriz. Fiókjaiban pa- rasztházak, meleg fényű pincesorok, magányos templom- tornyok, s düledező kapubejárók képei keverednek az új létesítmények, makettek képeivel. — Minden tervező derűs, emberséges formákat szeretne létrehozni, s ehhez a legjobb példákat eddig éppen az úgynevezett népi építészet produkálta. A táj és az emberalkotta létesítmények összhangjának fontosságát már a sok száz év előtti házverőmesterek is felismerték, s ami talán még ennél is fontosabb: megérezték a különböző anyagokban rejtező hangulatokat. És ez az, amiért a ma építészének érdemes visszarándul- ni a múltba... — Ez úgy hangzott, mint egy ars poetica ... — Ha nem félnék a nagy szavaktól — magam is annak nevezném. Harminchét éves. Tizenkét éve, hogy elhagyta az egyetemet — tíz éve, hogy önálló alkotói munkát végez. Szakmai körökben úgy tartják: ez az a minimális idő, mely a sajátos tervezői arculat kialakulásához szükséges. Kaposváron kezdte munkásságát — műszaki ellenőr, majd tervező volt —, s ezt követően — már mint a pécsi iroda munkatárs® —, a pécsváradi gimnáziummal aratta első sikerét. — A műemlékjellegű templom és a sajátos hangulatú vár közelsége tette különösen érdekessé és nehézzé ezt a munkát. A tervezés megkezdése előtt több száz fotót készítettünk a tájról — valamennyi látószögből egyszerre akartam látni —, s a későbbiek folyamán — mind az alakzatok, mind a méretek kialakításánál —, éppen a harmónia megőrzését tekintettem a legfőbb feladatnak. — És a „fehér” iskola után mi következett? — Egy másik fehér épület: az erdészet pécsi székháza, melynek időközben „testvére” is született: az állami gazdaságok irodája. — Szintén nyersbetonhom- lokzattal... — Sokan kérdezték már: miért ragaszkodsz ezekhez a homlokzatokhoz? — bár olyan emberrel csak kevéssel találkoztam, aki egyértelműen kijelentette volna, hogy csúnya. Az kétségtelen azonban, hogy nálunk még szokatlan. Ami pedig a magyarázatot illeti: olcsó és időálló felületburkoló anyagokra van szükségünk, s e téren nem túl nagy a választék. — A nyersbeton valóban időálló, de mintha kissé rideg lenne. — Ez kizárólag felfogás kérdése. Ma még szinte valamennyien színes, vakolt épületben gondolkodunk, de ki merné azt állítani, hogy az ókor nagyszerű létesítményei ridegek, embertelenek voltak, csak azért, mert festetten nyerskö volt a fedőanyaguk? Az épület — szerintem legalábbis —, nagyméretű térbeli alkotás, ha úgy tetszik, szobor, s bár bizonyos korokban készítettek festett szobrokat is, azt azért nem lehet törvényként kimondani, hogy minden szobornak festettnek kell lennie ... — Melyik anyagot tartja a kor anyagának? — Természetesen a vasbetont' és az üveget. — És a jövő? — Azt hiszem,' az alumíniumé. — Tervezőkkel beszélgetve, gyakran - hallani a panaszt: a kivitelezőipar korszerűtlensége szellemként áll a rajzasztal mögött... — Ez talán túlzás, de az kétségtelen, hogy a tervező nem rugaszkodhat el a kivitelezőipar adta realitásoktól, mintahogy a rendelkezésre álló beruházási keretek is határt szabnak az álmodozásnak. A kapcsolatot én két oldalú- nák látom: az ipar lépten- nyomon „figyelmeztet” minket a lehetőségekre, mi pedig — soha ki nem fogyó kéréseinkkel —, serkentjük, kényszerítjük a továbblépésre. — Járt már külfödön? — Lengyelországban, Szovjetunióban, Olaszországban és Franciaországban is voltam. — És? — A magyar építészetnek mindenenütt nagy híre van. Nyugaton különösen nagy az érdeklődés. Azt hiszem megsejtették, hogy rövidesen komoly versenytárs lehetünk — mindenekelőtt az ipari építészet vonatkozásában. — Hisz a „nemzeti” építészet lehetőségében? — Nagyon szimpatikus gondolat, de sajnos egyre kevésbé lehet megvalósítani. Az anyagok, technológiák univer- zálódnak — s ezzel együtt — óhatatlanul —, „kozmopoliták” lesznek az épületek. — Minden tervezőnek van valami álma ... — Igen. Az enyém az a huszonnyolc emeletes épület, melynek most csináljuk a tanulmánytervét. Pécsett épülne fel, csúszózsalus eljárással. Ezt szeretném megcsinálni __ — Valahol azt hallottam, fél a lakóházaktól ... — Idegenkedek! — s ez egészen más. Félni egyedül csak az uniformizálódástól, a jellegtelen munkáktól félek,. — Mennyit dolgozik naponta? — Otthon is van egy kis műtermem — s én nagyon szeretek otthon lenni. — Kit tart a példaképének? — Courbusier-t. A szakmán kívül pedig Hemingway-t Persze, nem azért, mert ez most divat. — Miért? — Mert olyan emberi minden, amit csinált, s mert olyan utolérhe tétlenül őszinte ... Békés Sándor * *
