Dunántúli Napló, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-28 / 99. szám

1968. április 28. Dunantaii napiö MA ESTE Új magyar drámák Bemutatók és viták a dunántúli színházak második találkozóján Sass Dezső rádiókoncertje A hatalmas, fekete zongo­ra, a falon függő aranyko­szorú, s különösen a két fénykép, melyet a híres mes­terek Edwin Fischer és Her­mann Abendroth dedikáltak, az első pillantásra elárulják, hogy művész otthonába lép­tünk. Itt, Sass Dezső lakásá­ban állítottuk fel először a mikrofont, hogy megörökít­sük a neves pécsi zongora- művész, kamaramuzsikus és zenepedagógus már olyan rég­óta nélkülözött játékát A házi koncert visszaemlé­kezéssel kezdődött: Sass De­zső azokra a nagy zongoris­tákra emlékezett, akik hang­szeres fejlődésére hatással voltak. Elsősorban a felejthe­tetlen Edwin Fischerre, aki­nek emlékét Sass Dezső Beethoven Rondójának meg­szólaltatásával idézte. Aztán Schubert két Moment musi- cal-ját játszotta el Dohnányi Ernő emlékezetére. Majd Sauer Emilről beszélt és meg­szólalt a zongorán Schumann Románca, Éji zenéje, Chopin Noctume-je, végül Joseph Lhevin emlékét Weber Ron- dójával idézte. A ritka élményt jelentő otthoni koncertet két nap múlva a stúdióban folytattuk, ahol Sass Dezső változatlanul igényes, elmélyülten intel­lektuális, magasrendű művé­szi megbékélést tükröző elő­adásában magnószalagra rög­zítettük még Beethoven Pa- thetique szonátáját és Schu­bert Impromtu-it. A közel másfél órás koncert műsorá­ból 20 percnyi ma este 18 óra 30 perckor szólal meg a Pé­csi Stúdió adásában, régen várt zenei élvezetet nyújtva. Hiszen hosszú esztendők után ekkor gyönyörködhet újból a zenekedvelő pécsi közönség Sass Dezső művészi zongora- játékában. Kaposvár öt napig szín­házi bemutatók, viták, be­szélgetések színhelye volt. A négy testvértársulat mű­vészein kívül Dunán „onna- ni” és fővárosi színházak vezetői, művészeti irányí­tói: a magyar színházi élet neves szakemberei, kritiku­sai, dramaturgok és írók érkeztek a városba, hogy részt vegyenek a dunántúli színházak második találko­zóján. Ez már önmagában is nagyon örvendetes. Szín­házi vezetőink jelentős ré­sze — csakúgy, mint az el­múlt évben — ezúttal is úgy érezte: ott a helye egy táji kezdeményezésnél is, ahol a mai magyar dráma sorsáról, helyzetéről szó esik. Ellentétek összecsapá­sa nélkül persze itt sem várható fejlődés, de vitat­kozni csakis bemutatott új darabjainkról lehetséges... Ehhez kívánt alkalmat, lehetőséget nyújtani a má­sodik kaposvári találkozó. A bírálat őszintesége Mint korábban említet­tük, a program hétfőtől négy estén át a színházak bemutatóiból (sorrendben: Veszprém — Phaedra; Győr — Kettévált mennyezet; Pécs — A sziget: Kaposvár — Az első 36 óra) illetve az előadások másnap délelőtti vitájából állt. Nem tisztem a bemutatók elemző értéke­lése, a kritikák jobbára megtették már ezt. Helyet­te a színházi viták néhány értékes tanulságára szorít­kozom. Mai magyar drámák bemutatása, megvitatása állt a középpontban, egye­dül a veszprémi együttes jelentkezett francia klasszi­kus verses drámával Hor­váth Jenő rendezésében. Nívós, de érzelmek tolmácso­lásában kissé fogyatékos és — érezhetően — nem a ka­posvári színház méreteihez komponált előadásban mu­tatták be Racine Phaedráját A találkozó első jelentős mozzanata Vészi Endre: Ket­tévált mennyezet című szín­művének másnap délelőtti vitája volt A darabot a fel­szólalók többsége — alapve­tő dramaturgiai fogyatékos­ságai és a kellően át nem gondolt írói koncepció miatt — elmarasztalta. Ennek kap­csán a vita legfőbb tanulsá­gaként a bírálat őszinteségét hangsúlyozta a tanácskozás aznapi elnöke Czimmer Jó­zsef, a Színházművészeti Szö­vetség elnökségi tagja. Szük­ségszerű és lehetséges meg­teremteni az ilyen légkört, a dédelgetéssel szemben csak az őszinte kritikai légkör se­gíthet tovább a célhoz, a mai magyar dráma fejlődéséhez. Ennek felelősségét hangsú­lyozták többen is felszólalá­sukban. Ez az. ami eddig jobbára hiányzott az ilyen beszélgetésekből; ez az, ami értelmet ad a hasonló talál­kozóknak. A sziget vitája Az érdekes darab, a gon­dolatgazdag produkció meg­lehetősen vegyes érzelmek­kel való fogadtatása tartal­mas vitát ígért és eredmé­nyezett, valós kontradikciók találkoztak, pontosabban üt­köztek össze a szó legjobb értelmében. Ebből mindenek­előtt azt érzékelhettük, hogy mind a résztvevőkben, mind a közönség jelentős részében Gosztonyi János darabja el­lentétes, de mindenképpen pozitív ráhallásokat eredmé­nyezett. Érdekes volt az egyik néző és a szerző vitája az emigráció—disszidáció fogalmának bizonyos mérték­ben közös asszociatív hatá­sairól a drámában. Több színházi szakember az abszt- rahálás alkotó módszerének intenzitását kevesellte a da­rabban, míg Dévényi Róbert az absztrakciónak éppen ezt a sajátos, gyengébb kontúro­kat alkalmazó módszerét di­csérte. A Somogyi Néplapban megjelent másnapi kritiká­ban a többi között azt írja, hogy a darab konkrét hely­zetű expozíciója után, „ ... megértjük, hogy nem a Feszty-körképet szemlél­jük, hanem egy Bosch-ví­ziót; nem egy Schilleriánus történelmi példabeszédet hallgatunk, hanem egy mo­dem abszurdokkal rokonsá­got tartó tragikomédiát Az áttűnés — írói, rendezői szempontból egyaránt — bravúros. Talán önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy Gosztonyi János darabját és Dobai Vilmos rendezését rendkívül érdekes kísérlet­ként tartsuk számon. Gosz­tonyi őszintén hisz az irány­zat magyarításának lehetősé­gében, s ez a gondolat a vi­tában is több ízben fölme­rült. Az egyik fölszólaló ki­emelte: nálunk is vannak törekvések az abszurditásig elvont szituációteremtésre, de a konkrét helyzetek megőr­zésével (pl. Tóték, Komám- asszony, hol a stukker?) S hasonló tanúi lehetünk A szi­getnél is. .Az író Gosztonyi János véleménye szerint a hogyan, a meddig mehetünk el az abszurd alkalmazásá­ban, — kérdésben a további tapasztalatok adnak majd választ. Értékes mű A bírálat elfogadását is meg kell tanulni még. A szi­get mellett a drámapályázat másik díjnyertes, most elő­adott darabjának, Révész Gy. István drámájának vitája nem kevésbé sokrétű, hasz­nos véleménycserét eredmé­nyezett. A darab — mint er­ről a fővárosi lapokban ha­marosan részletesen is tájé­kozódhatunk — a nemzetkö­zi munkásmozgalom problé­máit, a szocializmushoz ve­zető út alternatíváit veti fel — biblikus keretben. A mai valósághoz való ilyetén pa­radox közelítés, az író és a rendező alkotó módszerei csakúgy, mint maga az elő­adás is számos vitalehetősé­get nyújtott. Olyanokat, ame­lyekről érdemes és nagyon tanulságos vitatkozni. Abban, hogy rendkívül értékes mű igényes, élménygazdag pro­dukcióját láthattuk, talán kettő kivételével valamennyi felszólaló értékelése meg­egyezett. Vitatták azonban többen is a mű eszmeileg nem teljesen világos pontja­it, az író dramaturgiájában pedig a narrátor funkcióját, ..direkt” közléseit, a mű di­daktikus törekvéseit. A szo­kástól nagyon eltérően az író imponáló felelősségtudattal fogadta az elgondolkodtató kifogásokat. Néhányat maga is elismert közülük, mások­kal vitatkozott A Színháztudományi Inté­zet igazgatója Székely György vezette tanácskozá­son különösen sok szó esett még — a pécsi és a kapos­vári előadás kapcsán — a mai magyar művek eszmei politikai tartalmáról, s az át­tételes ábrázolásmód való­ságelemeinek arányáról. Az ötnapos esemény zárszavá­ban Czimmer József színház- történetünk szempontjából is eredményesnek ítélte az — Somogy és Kaposvár jóvol­tából — itt szerzett tapasz­talatokat. Közülük az egyik legfontosabbat: sok mindent el kell sajátítanunk még. Meg kell tanulnunk ember­ségesen — ha kell keményen —, de nagyon őszintén bírál­ni és ennek az elfogadását is meg kell tanulnunk szín­házi-írói berkekben. Nívódíj A záróaktuson Kazimir Károly a Színházművészeti Szövetség nevében emlékser­leget adott át mind a négy színház vezetőinek. A Me­gyei Tanács nívódíjaként új magyar drámák bemutatásá­ért a Pécsi Nemzeti Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház együttesének 7500— 75ÓÍ) forintot, a győri Kisfa­ludy Színháznak pedig 5006 forintot nyújtottak át ünne­pélyesen. Wallinger Endre Bohóc a falon Magyar film H ol ér véget a gyermekkor s hol kezdődik a felnőtt? Ki lát a kamasz szívébe: mikor üti meg azt egy életre- szóló élmény, mi vésődik belé kitörölhetetlenül? Melyik az a pillanat, amikor a kamasz már felnőttes fájdalom­mal ejti ki a szavakat: „régen, mikor még kicsi voltam. És aztán hogy is festenek azok a szertelenségek, amelyek a kamaszt őrjöngő csikóhoz teszik hasonlatossá? Ilyesféle kérdésekre felelget ez az új magyar film*: amelyet legszívesebben úgy neveznék: lírai etűdök a Ka­maszról. Nincs ennek a filmnek igazi cselekménye, azaz­hogy éppen valódi cselekménye van, hisz egy emberi lé­lek legrejtettebb rezdüléseit tárja fel a maga hol szelle­mes, hol kölfői módján. A szó hagyományos értelmében mégsincs cselekménye, mindössze annyi történik, hogy há­rom kamaszfiú összetalálkozik egy Balaton-parti, félig felépült villában, ahová az eső elől bemenekültek, s aztán megérkeznek a háziak, két fiú kimászik egy tenyérnyi ab­lakon és valami létra után néz, ezenközben a harmadik­nak azt a tanácsot adják: „találj ki mindenféle története­ket, hogy ne unatkozz...” S bohókás játék kezdődik idő­vel, térrel, tényekkel — a főhős hol valóságos emlékeit eleveníti fel gyerekkoráról, hol a jövőben jár két frissen megismert barátjával, hol valóságként éli át saját halálá­nak elképzelt (de milyen pontosan a kamasz által elkép­zelt!) tragédiáját. Lányok tűnnek fel itt is, ott is, szépek* kedvesek, jópofák, kegyetlenek, a család furcsa és ellent­mondásos köteléke feszül meg vagy éppen szakad is el a szemünk előtt, az igazi kamaszbarátság szégyenkezős, suta vagy éppen kirobbanó pillanatai jelennek meg a film­kockákon egy humorral teli búcsúzkodás, egy boldog ro­hangálás, vagy éppen egy olyan jelenetben, amikor alap­jában semmi más nem történik, mint hogy kacagnak* majd kipukkadnak ezek a kedves, haíicúrozó kölykök. Akik vagányságból maniküröztetnek a „félelmetes” női fodrászatban, felirat nélküli táblákkal mászkálnak a zsú­folt utcán, egyszer pedig olyat játszanak, hogy mindenki­nek tiszteletteljesen köszönni kell... Hallatlanul sok ötlet, finom humor, öngúny, könnyes nosztalgia, kiszakadó jókedv van ebben a filmben, Sándor Pál fiatal rendező első* egész estét betöltő játékfilmjében. S őszinte szeretet és megértés a fiatalok iránt, olyanfajta belülről nézés és már azért kritikus azonosulás, mint a Gyermekbetegségekben, vagy Szabó István filmjeiben volt eddig mindenekelőtt. Lírai etűdök — mondom, s ebben azért az is benne van, hogy a Bohóc a falon nem vállal­kozik nagy emberi, társadalmi, kor-kérdések boncolgatá­sára. Ámbár — s ez filmjének egyik elvehetetlen érdeme — Kiki, a szinte szimbolikus nevű főszereplő nem általá­ban a Kamasz, hanem egyben félreismerhetetlenül a mai kamasz is. A mi kamaszaink — hogy úgy mondjam. Más­részt pedig Sándor Pál rendkívül erős arányérzékkel és stílus-ízléssel rendelkezik, ettől a filmjében sehol nem tá­mad egyenetlenség, túlzás vagy szembeszökő tévedés, ■ bár itt-ott képszerkesztésében még gyaníthatóak a példa­képek vagy példák, azért egészében egy harmonikus és egyéni ízű filmet tudott csinálni. Zsombolyai János remek fényképezése természetesen erősen hozzájárult ehhez, de talán mindenekelőtt a rengeteg nem-hivatásos szereplő, a főként a három fő-kamasz (Ferenczi Gábor, Tardy Balázs és Szurdi Miklós), akik annyira természetesen mozognak a vásznon, hogy már nem tudni: színészi őstehetségek ők, vagy éppenhogy egyáltalán nem színészek, egyszerűen csak magukat adják. Ragyogó az amatőröknek ez a mozgatása, Sándor Pál nagy tehetségéről tanúskodik. Igaz líra ez és jókedv — ezért nem is hiányolja ax ember a „nagy problémát”. A művészetbe ez is beletarto­zik, ez is feladata: egyszer-egyszer a gondolatok erős ára­mában pillanatnyi szünetet tartani, s elmondani egy szép tiszta négysoros verset a tavaszról. (Hallatna) A Főiskola együttesei A Pécsi Tanárképző Főisko­la kórusai és zenekara az utóbbi években elért erőteljes fejlődés következtében váro­sunk zenei életének számotte­vő részeivé nőttek. Évente megrendezésre kerülő koncert­jük eseményszámba megy, szerdán este is zsúfolásig meg­telt a Liszt-terem. A gondosan összeállított műsor hűen tük­rözte az együttesek felkészült­ségének sokoldalúságát, mű­vészi igényességét. Ez elsősor­ban a három együttes vezető­jének érdeme. A műsort a zenekar nyitotta meg. Händel c-moll concerto grosso-jának három tételével. Az együttes művészi fegyel­mezettsége, a vonóshangzás szépsége és megbízhatósága a művészeti vezető Kováts And­rás e műfajban való alapos jártasságát és igényes ízlését bizonyította. Zenekarának fi­gyelemreméltó színvonala kö­vetkezetes és céltudatos neve­lőmunkájának eredménye Kár. hogy a végzős növendé­kek távozása után, e jelenleg csúcsra jutott együttesnél a munkát jövőre ismét elölről Hangversenyek kell kezdeni. Érdekes próbál­kozás volt Mozart két orgoná­ra és zenekarra írt Szonátájá­nak bemutatása Oláh Gizella közreműködésével. A Főiskola vegyeskarát Til- lai Aurél vezényelte. Azt tart­ják róla, hogy kezében enge­delmes és érzékenyen reagáló hangszerként működik a kó­rus. Több együttesnél is gyü- mölcsözteti e képességét, kö­zülük a legkevésbé állandó és azonos tagokkal a főiskolai kó­rus rendelkezik. Ennek elle­nére Tillai. irányításával ez az együttes is biztos és határo­zott intonálással szólaltatta meg változatos műsorát. Mad­rigálokkal kezdték, majd a Tillai egyéniségétől meglehe­tősen távoli romantikus mű­vekkel folytatták, melyek ha­tásossága (gondolunk itt Brahms Liebeslieder-jeire és az orgonakíséretes C. Franck Zsoltárra) ezúttal is sikerrel érte el célját. Közelgő cseh­szlovákiai útjuk műsorából Kodály- és Bárdos-számok csendültek fel a koncert má­sodik felében. A másutt is problémát jelentő férfikari szólamok megerősítése bizo­nyára kedvezően hat majd a kórus összhangzásának tökéle­tesebbé tételénél. A Sinkovits Georgette-vezet- te női kar a mai magyar szer­zők műveinek tolmácsolásából vállalt nagyobb és nehezebb részt. Farkas és Karai kórus­kompozíciói mellett bemutatta a pécsi Hevesi András Három ének női karra című szerzemé­nyét A női kar fő erőssége a tiszta, szépen csengő hangzás. A helyenként még bizonyta­lanra sikerült kezdések inkább az első számok (Palestrina, Mozart- és Verdi-művek) tol­mácsolásánál jelentkeztek, a koncertet záró három Kodály- mű, a Villő, a Hegyi éjszakák I. és a Pünkösdölő méltó mó­don tették fel a jól sikerült koncertre a koronát. A zongo­rakíséret alkalmazkodó ellátá­sáért Boros Erzsébetet és Ja­kab Zoltánt illeti elismerés. F. Morgenstern és Banda Ede Beethoven két szimfóniája az eléggé ritkán hallható Má­sodik, valamint a nagyon nép­szerű Hatodik, Pastorál-szim- fónia szerepelt a Pécsi Filhar­monikus Zenekar legutóbbi koncertjének műsorán, közre­fogva a csellóirodalom egyik ugyancsak nem túl gyakran játszott alkotását, Boccherini Gordonkaversenyét. Vendég- karmesterként ezúttal az NDK- beli Frank Morgenstemt is­merhettük meg, a versenymű­vet Banda Ede gordonkamű­vész tolmácsolta Az évad utolsó előtti nagy- zenekari bérleti hangversenyén észrevehetően jelentkeztek ze­nekarunkon a fáradtság figyel­meztető jelei. Az, hogy a Pé­csi Filharmonikus Zenekar tagjainak jó része azonos a múlt héten koncertezett Pécsi Kamarazenekar, s az e héten két rádióközvetítéssel súlyos­bított operaelőadást, közben egy fővárosi zeneakadémiai nagy koncertet végigjátszó, vi­déken tájoló és operett bemu­tatóra készülő színházi zene­kar tagjaival, s így nem csoda, ha fáradtak — a zenekedvelő közönséget természetesen nem vigasztalja. A hallgatóság csu­pán azt érzékeli, hogy a kon­certen a zenekari hangzás fé­nye helyenként megfakult, a vonósok, főleg az első hegedűk tömör egységét bizonytalanko­dások gyengítik, hogy vannak a partitúrának részei, melyek alapos kigyakorlására már nem jutott elegendő idő. A debre­ceni zenekari találkozón való részvétel lemondása is arra int, hogy problémánkkal küzd filharmonikus zenekarunk Ez rendkívül körültekintő, meg­értő kézzel végzendő megol­dást kíván, hogy együttesünk a jövőben ismét azt a magas színvonalú teljesítményt nyújt hassa, amelyre képes és ame­lyet joggal elvárunk tőle. Mindezt a segíteni akaró jó­indulat szándékával írtuk meg épp Frank Morgenstern koncertjével kapcsolatban, aki­nek karmesteri tevékenységé­re e zavaró körülmények ész­revehetően kihatottak. Mor- genstemben alapos, jólképzett, megbízható memóriával ren­delkező dirigenst ismertünk meg, aki ezúttal elsősorban a részletek zenei szépségének, gondolati tartalmának hűsé­ges kifejezésére törekedett. Így néhány valóban szépen sikerült részlettel örvendezte­tett meg: a II. szimfónia kez­dő tételének derűs lendületét, a VI. szimfónia erőteljes vi­harjelenetét és záró tételének derűs érzel mességét nagy örömmel hallgattuk. De a jó­szándékú óvatosság következ­tében a művek ívelő egészé­nek élményét, a koncert össz­képének elevenen ható erejét ezúttal nélkülöznünk kellett. Boccherini Gordonkaverse­nyét a cselló mélyen érző, igazlelkű művésze. Banda Me szólaltatta meg csupa bensö- séggel és nemes komolyság­gal. A közönség tapsait Bach szólószonátájának egyik téte­lével viszonozta. ■t l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents