Dunántúli Napló, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
s »nnontmi napio 1968. március 10. M ásodik napja esett. Kitartóan és megállíthatatlanul. A felhők beleakadtak a nyárfák, füzek koronájába s amint egy-egy széllökés tovább sodorta szürke zászlójukat, még rojtosabbak tolultak helyükbe. — Mindig erről álmodtam — mondta az asszony —, fekszem melletted, fejem a válladon, és hallgatjuk az eső kopogását. Nem fáztál meg? Borzong- va jöttél vissza. — Meleg az eső. Akár ha trópusokon lennénk. — Akkor fürödjünk meg! — Az esőben? — A folyóban is. Mire a folyóhoz értek, orrukról is csöpögött a víz. A fiú ereszkedett először alá a sikamlós lejtőn, és a partról beemelte az asszonyt. Csak sejteni lehetett a túlsó parti fákat s hogy befelé úsztak, elmosódott mögöttük a töltés és a sátrukat védő öt akác kontúrja. Aztán a fiú hátára fordult. Az árral szemben kralozni kezdett és szájából vizet spiccelt magasra. Majd lebukott, le, egészen mélyre, lábának és karjának hatalmas csapásával térdig kiemelkedett a habokból, hogy összezárt lábbal, feje fölé tartott nyújtott kézzel visszacsússzon, akár vadásztőr a tokjába, a mélység felé. Két mozdulattal az asszony felé fordult, felrúgta magát, de széttárt ujjai nem érték el a lábát. Csak víz volt körülötte és köd. — Jujeaná! Ju-je-a-ná! — kiáltott kétségbeesetten. „Itt-va-gyok- erre-erre” hallotta az asszony hangját s ahogy elérte a Gyöngy-sziget végét, szemébe csapott a fény. Ott állt a napverőn az asszony, szárítkozott a homokpadon. — Flamingó — mondta a fiú. Az asszony mindkét kezét nyújtotta. — Tegnap megfogtad a kezemet, levezettél a partra. Megmutattad a lépcsőt, amit a partba faragtál, a sima fűzfából ácsolt korlátot, hogy kapaszkodhassak, ha mosdani megyek. Rövid időre elállt az eső, apró hidakat fogtál, megsütötted, papírtálcákat szedtél elő a hátizsákodból, megterítettél, és én megsimogattam kenyeret szelő kezedet. Kést tartott, de kenyeret szelt. Tudtad, hogy apámra gondolok? — Apádra? — Szerette nagyon a folyót, és fél- tett-óvott, mint te. — Kellett a korlát — mondta a fiú — mindenki fabrikált volna. — Ha tehette volna, kiszakít az életből pár négyzetméternyi kis területet számomra, de nem hallgattam rá, pedig igaza volt. Halála után sokszor gondoltam erre. A fiú hosszúnyakú madarakat rajzolt a homokba. Pár vonal után felröppentek a forró füvenyről. Ott köröztek fejük felett. Mind magasabbra tornyoztak s végül eltűntek a nap irányában. — Hívd vissza őket — könyörgött az asszony. A fiú mosolygott, és a csapat leszállt az asszony lába elé. Leguggolt közébük, tenyerével elsimította valamennyit. Visszaúsztak, és a fiú azzal az ürüggyel, hogy megnézi a horgokat, lent maradt a parton. Az egyik fűzbokor mögül beugrott a vízbe, de a homokpadot verte már az eső. Sátruk közelében öreg férfivel találkozott. Fekete esőkabátját madzaggal kötötte össze derekán, hóna alatt üres zsákot szorongatott. — Fürdőzik? — kérdezte az idegen, miközben kezét szárazra igyekezett törölni nadrágján, hogy az előkotort cigaretta el ne ázzon. — Azt is — hagyta rá a fiú — meg halat szeretnék fogni. — Lehet néha — legyintett az esőkabátos — de ritkán eszik a hal. Tán, ha megállapodik az idő. A faluban lakik? — Nem, sátorban — mutatott a fiú a fák alá — a feleségemmel lakunk itt már második napja. — Jujeanának hívják? — Igen. — Hallottam, araikor kiáltott. Szép nő lehet a felesége. Az ember csak szép asszony után kiélt ilyen hangon. — Süllőt szeretnék fogni — mondta a fiú. — Ha elkísér — indult meg az öreg a gyalogúton — mutatok egy helyet. Valami fenenagy kő fekszik a fenekén, mert megfordul a viz. Ott foghat süllőt. — A csonka fűz alatt megállt. Ezüsthasú süllők buktak fel beszéde nyomán, vergődtek zsinórja végén. — Mert bármit tesz is aZ ember, öreg korára egyedül marad. S ha módja van, beszél az emlékeiről. Nálunk is itt maradt a nagy ház. Hiába beszéltem a lányomnak, elment, elhagyott bennünket. A fiam se cselekedett másként. A fiú megborzongott, lúdbőrös karját bámulta. — Pedig mindent megtettem a lányért, de nem hallgatott rám. A fiú madarakat látott repülni, leszálltak az asszony lába elé, és tenyerével a homokba simíttotta valameny- nyit., — Szép lány volt. Sudár. Akár a maga felesége. A fiú az öreg szemét kereste, de elfordult már, csak a hangját hallotta. — Fiatal barackfáim vannak a hegyen, jöjjenek fel, szedjenek, ott a ház PÁL JÓZSEF : Három négyzetméter az életünkből Arató Károly: E januárvégi napon... is, üresek a szobák, lakhatják, amíg jólesik. Hogy mondta az asszony? Nem is tudod, mennyire igaza volt az apámnak. Halála után sokszor gondoltam erre. Ért nem is az asszony 'mondta, hanem az öreg beszélt a lányáról és valami hülye kényszer alatt átfogalmazta a szavakat. Utána kéne menni az öregnek, beszélgetni vele, de lába nem mozdult, madarak sírtak feje felett. Felnézett, ólmosan lógtak a felhők, és hagyta, hadd verje arcát az eső. — Hol jártál, te bőrigázott kisfiú? — törölgette hátát az asszony a sátorban. — Amikor jöttem vissza, sátrunk közelében találkoztam egy öreg emberrel. Elkísértem, és hívott, menjünk fel a szőlőjébe, most érik a barack. Házába is meghívott bennünket. A nevedet is ismeri, és azt mondta, „szép nő lehet a felesége”. Az asszony megfricskázta az orrát, és visszafeküdt a takaróra. — Mondd inkább mégegyszer „Flamingó”. Felröppentek az ujjad alól, s amikor kértelek, visszahívtad valamennyit. — Ez ugyanaz, mondom, ez ugyanaz. — Ugyanannak érzed? — A lánya elhagyta, pedig könyörgött eleget, maradj, ne menj férjhez, mindened meglesz nálunk. — A homokpadon beszéltem apámról délelőtt. — Csak negyven év van a két megfogalmazás között. — Negyven év múlva majd te is azt mondod, szép nő volt. — Ma azt mondtam, Flamingó. — Tényleg találkoztál az öreggel? — Átköltözünk? — Nem — mondta az asszony és megsimogatta a fiú halántékát, ujjaival végigtapogatta a szemét, száját — itt akarok maradni. S ha elmegyünk innen, a sátrat, a szénát, az esőt akarom emlékezetemben magammal vinni, nem egy idegen ház idegen ágyát. Mire gondoltál? — kérdezte kicsit később az asszony. — Meghaltál — mondta a fiú. — Es? — Nincs és. — Mit csináltál? — Találd ki. . — Ennyire szeretsz? — Flamingó — mondta a fiú. Kint zuhogott. A fiú kibújt a takaró alól, levetette pulóverét, nadrágját, és ruhátlanul kiment megigazítani a sátron az orkánkabátot, gumimatracot. Később gyümölcspürét bontott, sajtot szelt, kenyeret. Megvacsoráztak, eligazgatták a sátrat éjszakára. — Meghaltam? — bújt a fiú vállához az asszony. — Meg — mondta a fiú. — És mit csináltál, amikor meghaltam? — Ide utaztam az öreghez, letelepedtem a falujában, halász lettem. Öa lejött a víz mellé csalánt szedni, leültet^ mellé, mesélt a lányáról, aki szép volt és sudár. — Ezt most csak úgy mondod. — Persze. Csak úgy mondom. Az apád is csak úgy mondta. Aztán gör- nyedten hordta, amíg élt. Az öreg is csak úgy mondta a lányának, és nekem, az idegennek is csak úgy beszélt a lányáról. — És még mit csinálnál? — Egy gerendaházat építtetek a folyó mellett, ahol a rét fölé kiugrik a fennsík, hogy az ajtóból is láss, ha a varsákat szedem fel. Ide hozlak és te megszereted a házat. Ha a folyóra megyek, az ajtóban állsz majd. Ha végzek, elém jössz, és együtt ballagunk haza. — Mikor építed fel a gerendaházat? — Nem félsz, hogy ezzel bezárul körötted a világ? — Nem. Csak így tárulkozhat ki. — Értem — mondta a fiú. — Tudod, mennyire megbízom benned? Egyszer elkértem tőled a fényképeket. Észre sem vetted, hogy egy nálam maradt. Otthon fogtam az ollót. Nem az arcodat hagytam meg. Az embert nemcsak az arca, a keze is meghatározza. — Emlékszel az apád kezére? — Nem. — S az enyémre? Most sötét Van, nem látod, milyen já kezem? — Ha azt mondom, barna, karcsú, a kézfejeden kidagadnak az erek, még nem mondtam semmit. De nem erre vagy kíváncsi, láttad elégszer magad is. Szolga a kezed. Ezt látom mindig pihenő ujjaidon. Nem a kényszerből elviselt szolgaságot, hanem a tudatosan vállaltat. Tudod, mit jelent ez? — Igen — mondta a fiú. — Mondd, miért akarsz engem a»?* gálái? A fiú megkereste az asszony arcát, és többet már nem beszéltek. Reggel, amikor kifűzték a sátrat, a felhők még mindig ott lobogtak a füzek hegyén, s koppanva hulltak a csöppek az akácok lombjáról. A fiú kibújt a ponyva alól, előhúzta a fekhelye mellé dugott horgászbotot, leballagott a folyóhoz. Arasznyi kü- szöket fogott s amikor már vagy húsz vergődött a fűben, botját lefektette, zsebkése nyelével fejbeverte a halakat. Lent, a víz mellett megpucolta valamennyit. — Már csak tűz kell, és kész a reggeli — mondta az öreg — AZ ilyesmi mindig sikerül az embernek. A boglyák nem áztak át, az akác vizesen is ég. A fiú indulni akart, de az öreg mozdulata megállította. — Az este az asszony megvetette az ágyakat a szobában, éjfélig lestük az ajtó mozdulását. * ' — Nagyon esett — mondta a fiú és fiem nézett az öregre. — Esett — mondta az öreg, és tenyerével sercegtette borostás állát. A fiú önkéntelenül a kézre pillantott. Látta, hogy barna, a kézfejen kidagadnak az erek. — Azért ma eljöhetnének. — Hazamegyünk a déli vonattal — mondta a fiú. A kéz lehanyatlott, eltűnt a fekete esőkabát ujjába. — Hát akkor — bújt elő ismét kézfogásra — isten velük. Ha jövőre erre járnak — most már végleg' eltűnt — jöjjenek át hozzánk. * sátor közelében rakott tüzet. A Nylonzacskóból lisztet, paprifA kát öntött papírtálcára, összekeverte, beleforgatta a halakat. Közben megforrt a víz, a teát termoszba szűrte. A fiú a kenyérért nyúlt. Héja barnán, eresen felpattogzott. Tenyerével érezte. — Emlékszel az apád kezére? Az asszony hangja távolról hangzott. Vagy csak a hosszúnyakú madarak kiáltottak? — Milyen volt az apád keze? — kérdezte a fiú. A kés beleszaladt a kenyérbe, az asszony előre hajolt. — Mint az enyém — mondta a fiú. Az asszony átvette a karajt. — Honnan gondolod? — kérdezte. — Tudom — mondta a fiú — és az öreg keze is ilyen. — Csacsi vagy — simogatta meg térdét az asszony. — Apád is nagyon szeretett s az öreg is nagyon szereti a lányát — mondta a fiú. — Hazamegyünk a déli vonattal? — Jó lenne kiszöknünk az állomásra két zuhé között. Megették a maradék halat. Kihord- ták holmijukat a sátor elé. Bepakolták a hátizsákokat, az asszony ráült az összecsavart takarókra. A fiú ki- húzbgatta a sátor cövekeit, a ponyvát berakta huzatjába. Ott maradt csupaszon a fű között a három négyzetméternyi szénaágy. — Ezt így hagyod? — kérdezte az asszony. — így — mondta a fiú. E januárvégi napon, melynek nem is nyugalma, de szigora nehéz, figyelő bútoraim közt ülök, magam is figyelve, csöndtől behavazva s verssorok lengenek küröl mint eltévedt kis üstökösök, mindennek oly tétova hangja van. mintha röstellené, hogy neszeivel mélyeit szerénytelenül tárja ki — szégyellve csörtetésüket más földrészek felé vonulnak felhő-rönkjeikkel az ég nagy elefántjai De restül nem kísérem útjaik messzeségbe süppedt nyomát: időzöm lustán jéghártyás felszín alatt a télben buborékokat eregetve és nézem a szobát, melynek falán bűneim sóként kivirágzanak. Pedig vigyáznom kellene hullámzó csapatunk: oly biztosan lépegetnek a titokzatos levegőben, hogy szinte önmaguktól nyílnak a szivárványkapuk, mikor eléjük érnek terheikkel döccenően. Legbensőbb tájaimon tűnnek el s talán már arra járnak, ahol csillag csillagnak integet: „Köszöntiek, földi!”, ahol az istenek teremtményeik mellett szunyókálnak s az ember a vadállatokkal is mer tegeződni. Makay Ida: Naplójegyzetek Mint kétes báját az igaz tükörbe a hiú némber, úgy néztem magam mindig Tebenned. Te tűnsz el örökre, és én nem látom már soha magam. I.ehet, hogy most már mindig megtagadlak. Mégsem létezem külön. Csak Veled. Visellek. Mint a kendő Krisztus arcát. SS-pribék a tetovált jelet. Kialudtak a lámpák. Lágy sötétben várják a dolgok már a hajnali ravatalozást: Túlvilági fénnyel ilyenkor kezdesz világítani. Nyitott seb vagy, mely sohasem heged. hiába göngyölöm rád éveim. FöIíÜkfcet a kín: izzó lényeged. Átvérzel az emlék gézein. cTi ___ W ér Vilmos: Kitagadtak... Havazik, lebegő, fehér csillagok pihennek a háztetőkön, ágakon. Az úton a havat széttapossák. Vércafatra szétszaggatnak, megálmodott szőke fiam. Vágy... Fehér falra kátrány fröccsen. Kék madárra puska dörren. Liliomra rátipornak. Bár elmentél te is. szeretnék mégis járdára csöppenni délben az olvadó jégcsapokból. t Kampis Margit; F«k
