Dunántúli Napló, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-31 / 77. szám
6 1968. március 31. Találkoztam boldog cigányokkal is Április 6—7. Országos kamarakórus fesztivál Pécs nyújt otthont ismét április 6-án és 7-én az ország legjobb kamarakórusainak. Harmadik alkalommal rendezi meg a Szakszervezetek Baranya megyei Tanácsa, Pécs m. j. város Tanácsa V. B. Művelődésügyi Osztálya és a Fedagógus Szakszervezet Pécsi Nevelők Háza a kamarakórusok országos fesztiválját. Az 1964-ben, majd az 1966- ban lezajlott találkozó kedvező visszhangot váltott ki országszerte. A magyar kórusmozgalom akkor még ifjú hajtásai mérhették le eredményeiket ezeken a találkozókon. A fejlődés további útjának meghatározásában a rendezőszerveknek jelentős részük van. A mostani fesztivál programja is az ő kezdeményezésük alapján alakult ki. Három különböző „típusú“ hangversenyt hallhat majd a közönség. Lesz olyan hangverseny, amelyen csak régi muzsikát, illetve csak mai kórusművet lehet majd hallani és lesz olyan műsor, amelyben vegyesen szólalnak meg különböző korokból való művek. Szép számmal hangzanak el bemutató művek. A találkozón tizenhat kamarakórus vesz részt A fesztiválnak külföldi vendége is lesz: a Torinói Egyetemi Kórus. A tizenhat magyar együttes közül ötöt eddig nem hallott még a pécsi közönség. Ezek: a „Pro Musi- ca” énekegyüttes, Budapest a Komárom megyei „Monteverdi” kórus, a Vasas Művész- együttes kamarakórusa és az Erkel Ferenc Művészegyüttes „Ars Musica” Kamarakórus, Budapest. Ismét fellép az elmúlt fesztiválon sikerrel szerepelt budapesti „Juventus” kamarakórus, a HVDSZ Szilágyi Erzsébet női kamarakórusa és a Zeneművészeti Főiskola „Liszt Ferenc” kamarakórusa. A méltán népszerű Pécsi Nevelők Háza kamarakórusa két ízben lép hallgatóság elé. A Cannes-I filmfesztivál új szabálya Módosították a Cannes-i nemzetközi filmfesztivál szabályzatát. Ez évtől kezdve a fesztivál megnyitása után nem lehet visszavonni egyetlen benevezett filmet sem. A díjak számát sem szabad ezentúl növelni, s legfeljebb egy díjat adhatnak megosztva. T udni kell, hogy a Ta- • lálkoztam boldog cigányokkal is tavaly Cannes-ban Antonioni nagydíjas filmjének, a Nagyításnak a bemutatásáig a fesztivál első számú esélyese volt. Végül is két másik díjat kapott (különdíj, kritikusok díja), majd három hp- nap múlva Fulában elnyerte az Arany Arénát is. Tudni kell, hogy a kissé hatásvadászó, de a forgalmazás szempontjából nem közömbös cím egy, a filmben alkalmilag szereplő, bús hangulatú dal első sora. Az eredeti, szimplább cím: Tollgyűjtők volt. S tudni kell azt is, hogy a film nem boldog cigányokról szól. Bár annak idején az olasz II Mes- saggero kritikusa írta: „a film vidám és kellemes látványt nyújtott” — és időnként a mi nézőterünk is derűsen fel-fel- horkant a groteszk helyzetek, vaskosabb dialógusok miatt.: a Találkoztam boldog cigányokkal is mélyen elgondolkoztató. fájdalmas film. Aki találkozott már boldogtalan cigányokkal is, azt nem a fura, egzotikus környezet; aki megfordult a telepeiken, az ősi, vad hangulatú közösségeikben, megismerve naivan vágyakozó belső világukat, azi nem a különös hangulatok, a maradiság riasztó gőzölgése köti le, nem egy elsüllyedt rezervátumszerű életforma groteszk feltárulkozása. hanem mély, felelősségteljes szomorúság tölti el. A történet nem több, mint amit időnként a napilapok szűkszavú rendőrségi híreiben olvashatunk: gyilkosság féltékenységből. A hallgatag, fölfedezetlen vágyaitól kínzott cigánylány: Tisza, a valójában jobb sorsra érdemes, nyílt szívű, nem is tehetségtelen Bora, aki végül gyilkosként bujdosik faluról falura, és apósa, toll- gyűjtő társa: az íratlan, nyers törvények szerint élő Mirta, aki csaknem ostoba szelídségéből egy vad ösztön sugallatára szánalomraméltó áldozattá válik — hármójuk drámáját vonja körül, szövi át a balladai sűrűségű környezet, a különös népszokások, az erkölcsi nyomor, és a társadalom lenéző közönye. Petrovics cigányai a jugoszláv fővárostól hatvan-nyolcvan kilométerre élnek ismert kunyhóikban, a falvak, kisvárosok szélén. A rendező szociográfiai pontossággal közelíti meg alakjait és alakjainak környezetét. Kerüli a szenvedélyt, és képsorait mégis valami lélekre nehezedő, fájdalmas izgalom hevíti, a cigányokat körülvevő társadalmi kört jóformán mellőzi, mégis érezzük azt a meg- rendítően, mély szakadékot amely a cigányok sárputrijai és az autóval egy óra járásra lüktető főváros között van. Tisza az egyetlen, aki egy ösztönös, belső parancsnak engedelmeskedve elindul Belgrád felé, amely az emberré váláf első lépcsője lehetne, de súlyos árat fizet: a camion sofőrjei megbecstelenítve, ösz- szerugdosva kidobják a kis város előtt, az országút mellé Az út csak visszafelé vezet? „Rom”-nak és „dom”-nak nevezik magukat. Mind a kettő azt jelenti, hogy ember Senki se tudja pontosan, hogy hányán vannak. Azt mondják: talán ötmillióan az egész világon. Megtizedelték őket, de mint az Europeo írta: az ő Eichmann-jukat sohase büntették meg. Ha egyik-másik szocialista ország előbbre is jár a cigánykérdés megoldásában, Európa lelkiismerete jóformán még csak most kezd felébredni. A Petrovics filmjét ért ki" fogásoknak bizonyos tekintetben helyt kell adni. Nyers fogalmazásmódja helyenként zavarba hozza a civilizált formákhoz szokott nézőt. A folklór elemek öncélú- ságát, időnként már-már keresettségét is be lehet bizonyítani, tetten lehet érni néhány jelenetben. A környezet kissé túlérett romantikája is át meg átüt az egyébként tartózkodó rendezői elképzeléseken. Az is igaz, hogy Petrovics nem mutatja be a megoldást kereső társadalmi törekvéseket: de- hát, ez volt-e a célja? Aligha. Aleksandar Petrovics rendezői célját csak a mai jugoszláv filmművészet általános törekvéseivel összevetve érthetjük meg. A felszabadulás óta készített jugoszláv játékfilmek nyolcvan százaléka a múlt, elsősorban a második világháború kérdéseivel foglalkozott. Az utóbbi két-három évben azonban ez az arány lényegesen megváltozott, csaknem megfordítva a mai kor konkrét társadalmi kérdéseinek a javára. Valami lázasan sietős és ugyanakkor eltökélt izzásban van a jugoszláv filmművészet, megalkotva közben a dokumentumfilmeknek egy új, sajátságos etno-szociográ- fiai stílusát. Témáikban kerülik az érzelmeskedést és a kívülállók sajnálkozását, reális egyszerűségben, de nem ritkán a felnagyítások eszközével tárják elő a gyakran riasztó valóságot, a népélet hagyományait, formáit. Érdekes „egyensúlytalanságban” jelennek meg ezek a régmúltra támaszkodó ellentmondások, míg az új a mi fejünkben már természetes, támadhatatlan, tudatunk szövetében él. A Találkoztam boldog ci" gányokkal is hősei szerencsétlen sorsú emberek, életük legtöbbször az ösztön útjai szerint alakul. Petrovics ezt a fájdalmas elmaradottságot ábrázolja a valóságnak mindig megdöbbentő erejével, különös tehetségével, a toll légkönnyű fehérségének és a putrikat tenger módjára körülvevő ragadós sárnak mindenütt jelenlevő ellentétével, az eredeti statisztériának, néhány kitűnően megrajzolt mellékalaknak és a főszereplő hármasnak rendezőileg egyáltalán nem könnyű szinkronizál tságával. Nem egyértelműen elfogadható, de mély hatású, jelentős film. Thlery Árpád A Jelenkor áprilisi száma A Jelenkor áprilisi számában Csorba Győző, Keresztury Dezső, Csányi László, Jobbágy Károly; a fiatalabb költőnemzedékből Orbán Ottó, Héra Zoltán, Ágh István, Galambosi László és Grain András szerepel ver* sekkel, A szépprózában Kolozsvári Grandpierre Emil kisregényének TI. részét, továbbá Szántó Tibor és Békés Sándor elbeszélését olvashatjuk. Pomogáts Béla Gyurkó László Lenin-könyvét méltatja; Taxner- Tóth Ernő Szabó Magda írói útjáról; Stenczer Ferenc Barta Lajos és a Pécsi Független Újság címmel; Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc: A sátán műremekei c. kötetének társadalomábrázolásáról és képalkotásáról irt tanulmányt. Az áprilisi számban Kolbe Mihály és Barcsay Tibor szere* pel grafikával. Kiss Attila raja* Jakov BelinszkiJ Rembrandt emlékműve Amszterdam. Éjszaka. Járkálnak víg Ocsnrok. Tánc dong a lokálban. Szerzetes — hájas és ostoba, S a teste annak, kit egykor Rembrandtnak neveztek, Gödrében elhagyottan koldusok s csavargók testéhez simul... Arcomba fúj — a csatornák mentén — a tenger szagával teli n& Rembrandt tere. A bronzba öntött óriásé... Ferdére taposott cipőben és fején tépett svájcival egy ÚJ egy ismeretlen Rembrandt kószál Itt velem! Ford.: Kovács Sándor SETH WADE Ma éjjel hallottam az Elnököt Ma éjjel hallottam az Elnökül, szabadságról szavalt náthától berekedve, népekről, melyek a nádkunyhókban a villanyvilágítást sürgetik; az elaggott Istenek számára valamiféle új áldozatot emelgetett, merthogy a szabadságot s a vfllanyvflágftást nem nélkülözhetik az emberek. Lehetséges, hogy mindez nélkülözhetetlen, s ki más tudná, mint ő, hogy így van-e.M Én ugyanúgy fázom most valamitől, de lehetséges, hogy majd a döglött katonáknak az ember végülis mindent megmagyarázhat, és így beszél: Ö, sajnos, nem terjedtek ki mindenre a gondolataim! Szóval most, hogy e sorokat körmölöm, azt gondolom az Elnökről, aki talán velem együtt álmatlan éjjelente, (hacsak saját szövegeit és tetteit el nem unta) üldögélve s töprengve egy túlságosan világos szobában, azt gondolom, hogy a hideg a fejben nyüzsgő agyrémekből árad egyre. Ladányi Mihály fordítása HARK TWAIN: Mese a rossz kisfiúról gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rossz kisfiú, akit Jimnek hívtak, bár meg kell jegyeznem, hogy a rossz kisfiúkat a vasárnapi iskolák tankönyvei általában Jamesnek hívják és a mamájuk törékeny, beteges, aki szépen tanítgatja őket, hogyan kell elmondani az esti imádságot: „Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva, Atyám .. .” és így tovább; tanítgatja őket hízelgő, lágy, panaszos hangon különféle szelíd énekekre; lefekvéskor az ilyen mama letérdepel a fiacskája ágyacskájához, megimádkoztatja, maga is imádkozik és sír. — A mi barátunk nem ilyen rossz kisfiú volt. Szokás ellenére Jimnek hívták, a mamájával se volt a dolog rendben, — se tüdővész, se semmilyen hasonló szelíd dolog, semmi. A mamája inkább tagbaszakadt, erős asszony volt, nem is valami nagyon jámbor, mi több, egyáltalán nem féltette a fiacskáját. Mi még több, azt szokta mondani, hogy rossz pénz nem vész el, ha pedig elvész, attól sem esik senkinek nagyobb baja. A fiacskáját azonkívül gyakran porolóval kergette az ágyba, nem csókolta meg lefekvéskor, ellenkezőleg, inkább hajlandó volt alaposan megcibálni a fülecs- kéit. Egyszer a rossz kisfiú etlopta az éléskamra kulcsát, belopózott a kamrába és jóllakott lekvárral; utána az üres lekváros üveget megtöltötte sárral, hogy a mamája a hiányt ne vegye észre; de nem fogta el a rémület, nem súgta semmi, hogy: „Jól cselekedtél-e? Nem volt-e bűn, amit elkövettél? Hová jut a rossz kisfiú, aki megdézsmálja a mamája éléskamráját?” Nem térdelt le erre, nem kért bocsánatot a Jóittenkétöl, nem fogadta meg erősen, hogy nem tesz többet ilyet; nem is kelt fel a térdelésből Icönnyű, megkönnyebbült szívvel, nem futott be a mamájához, nem vallott be neki könnyek közt mindent, nem fogadta boldogan anyja megbocsátó csókját, aki őrült és boldog volt, hogy ilyen gyermeke van... Nem, ez csak a vasárnapi iskolák könyveinek rossz kisfiúival történik; a mi Jimünk esetében más történt; bevallom, magamnak is különös. A mi Jimünk megette a lekvárt és úgy találta, hogy ez nagyon jó tréfa; megtöltötte a lekváros üveget sárral és úgy találta, hogy ez is nagyon jó tréfa; még nevetett is, hogy mekkorát fog a mama nézni, ha lekvár helyett sarat talál; és amikor a mama sarat talált, tagadta, hogy 6, Jim volt, aki az üveget megtöltötte sárral, fogadta, ahogy tudta, a szigorú fenyítést, és nem, mint az iskola- könyvekben, a mama, hanem a mama helyett ő maga sírt. Minden másképpen volt ezzel a Jimmel, mint ami azt iskolakönyvekben a kis rossz Jamesekkel történik. Egyszer felmászott a szomszéd háziúr al- mafájára, almát lopni; csodálatos módon az almafa ága nem tört le alatta, Jim nem törte el a karját, a háziúr nagy kutyája nem tépázta meg alaposan, nem feküdt hetekig betegen, nem tért meg és nem lett belőle jó kisfiú. Óh nem; annyi almát lopott, amennyit bírt; leszállt épen és egészségesen; a háziúr kutyája sem hozta zavarba; felkapott egy követ és elkergette a kutyát, mielőtt az alaposan megtépázhatta volna. Sajátságos, de soha ilyen esetről nem írnak a szépen kötött képeskönyvek, amikben a nénik és bácsik olyan furcsán öltözve járnak, a rossz kisfiúknak pedig olyan rövid a hosszú nadrágjuk. Jim egyszer ellopta a tanító bácsi zsebkését és mert félt, hogy kiderülhet a csíny és alaposan elnáspángolhatják érte, becsúsztatta a zsebkést George Wilson sapkájába; George Wilson a szegény özvegy Wilsonné kisfia volt, nagyon derék fiú, talán a legjobb az egész városban, mindig szót fogadott a mamájának, soha hazug szó el nem hagyta a száját, akkor volt boldog, ha leckéjét írhatta, buzgó, legbuzgóbb tanítványa volt az iskolának. És amikor a zsebkés kihullott a sapkájából és szegény George állt, rákvörösen és hüledezve, úgy, hogy mindenki azt hihette, hogy a tette miatt pirul, és amikor a tanító bácsi rásütötte nyilvánosan a lopás bélyegét, és már emelte a pálcáját, hogy lecsapjon vele a reszkető váltakra, nem jelent meg hirtelen egy ezüstös hajú, tiszteletet parancsoló idősebb úr, nem állította meg a pálcát, nem mondta: „Bocsássa el a derék fiút, — amott áll a bűnös, erre jártam, mikor a tettet elkövette, ott álltam az ajtó mögött, én láttam őt, de ö nem láthatott engem” —, és erre Jimet nem verték el, a tiszteletet parancsoló úr nem intézett intő szavakat az osztályhoz, nem fogta kézen George-ot, nem mondta, hogy az ilyen fiú dicséretet, elismerést érdemel, nem vitte haza magához, és nem vendégelte meg; — nem, az ilyesmi mind csak a vasárnapi iskolák Olvasókönyveiben történik, az ilyesmi sohasem történt meg Jimmel. Nem jelent meg a tiszteletet parancsoló idősebb úr, a mintafiú George-ot a gonosz Jim helyett el- püfölték, és a gonosz Jim ennek örült, mert soha ki nem állhatta a mintafiúkat. De a legfurcsább dolog akkor esett meg Jimmel, amikor csónakázni ment vasárnap és nem fulladt bele a folyóba; vagy amikor horgászni ment viharos időben, ugyancsak vasárnap, és nem sújtotta agyon a villám. Pedig érdemes végiglapozni az összes iskola- könyveket, ilyesmire eddig egyáltalán nem akadt példa. Nem ám; meg fogják látni, hogy az egyik kisfiú vasárnap megy el csónakázni, s menthetetlenül belefullad a folyóba; a másik pedig vasárnap horgászik, viharos időben: okvetlenül agyoncsapja a villám. Jim hogyan menekült meg a veszedelmekből mindig, magamnak is érthetetlen. ördöge volt, csakis így magyarázható. Semmi se fogott rajta. Az állatkertben zsemlye helyett dohányt adott az elefántnak, az elefánt pedig az ormányával nem csapta el a fejét. Ellopta a papája puskáját és vadászni ment vele vasárnap; három-négy ujja nem maradt ott a vadászaton; ököllel halántékon ütötte a kishúgát és a kislány nem esett ágynak, és nem lebegett élet és halál között hetekig és nem súgta elhaló hangon, hogy megbocsájt, ami szegény Jim bátyja szenvedését fokozhatta volna. Nem, semmi baja sem lett a kislánynak. Jim végül megszökött és elment hajóinasnak; nem jött vissza árván, szomorúan, egyedül, övéi sem feküdtek már a csöndes temetőben, nem volt düledezőfélben a szülői ház, amelyben valamikor bölcsője ringott. Nem a’: részegen jött haza, berúgva, mint az ágyú, és a kocsmába vitt az első útja is. Aztán felnőtt, megházasodott, nagy családja lett, vagyont szerzett mindenféle szédelgéssel, csalással; ma a legkörmönfontabb csirkefogója a szülővárosának, mindenfelé tisztelik és becsülik, tagja a városi törvényhatósági bizottságnak. Lám, sohasem írtak még az iskolakönyvek olyan rossz Jamesről, akinek olyan jó sora lett volna az életben, mint ennek a haszontalan, gonosz Jimnek. Takács István fordítása
