Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-25 / 47. szám

5 W6B. február 25. Dunantmt navio TOtLSEPRŰ Rendelésre? Eötvös József még a múlt században ezt írta: „Szívet cseréljen az, aiki hazát cse­rél!” Azóta Fokvárosban megoldották a szívcserét. Mi lenne még, ha valóra vál­hatnék Gurevics A nap­rendszer fiai című regényé­nek jövendölése: harminc- kétszer fiatalodhatnánk meg?! Az ember ezer évig élhetne! Persze, nem kell azért mindjárt az utópiák világá­ba menekülni! Mi is értünk már a halottak feltámasztá­sához, ilyen csekélységért nem kell a szomszédba men­nünk. Csak nemrégiben ol­vastunk erről kitűnő havi fo­lyóiratunk hasábjain, ahol szó szerint ez áll: „Azok az emberek, akik azelőtt negy­ven éves korukban már föld alá kerültek, tna itt élnek még közöttünk." Hogy manapság az influ­enzából és sok más betegség­ből könnyen kilábalhatunk, derék orvosainknak köszön­hető. A város különböző gó­cain körzeti orvosi rendelők segítik az orvosi ellátást Régebben ugyan a címfelira­tok orvoskörzeti rendelők­ről árulkodtak, de azóta e helytelen szövegű táblák el­tűntek. Vannak azonban még most is rossz szövegezésű or­vosi táblák. Figyeljük csak meg jól a körzeti gyermek- orvosi rendelők címtábláit! Vannak olyan körzetek, ahol nem az utcákat, hanem az előbbi minta nyomán a gyermekeket kör zetes í tették: Gyermekkörzeti orvosi ren­delő címtáblákkal. Akadtak helyek, ahol rájöttek a cím- táblahibára, és rendkívül szokatlan módon javították ki az utcai táblákat. Ez ol­vasható például Meszesen (Bocskai utca), a Móricz ZsigmOnd téren és Üjme- csekalján: Orvosi gyermek- rendelő. Ezek után érthető talán városunk túlnépesedé­se.«?) Erős a gyanúnk, hogy e té­ren némi kis „maszek-bese­gítés” is történik. „Nehogy hiányérzetük támadjon... ' Csütörtökön, as egyébként népszerű „Kettőtől hatig . . .** című nonstop rádióműsor hall­gatói délután két órakor alig­hanem meglepődve fogadták a műsorvezető elég közvetlen han­gú Invitálását: „Nehogy hiány­érzetük támadjon, hallgassák meg a híreket. • A közvetlenebb, mintegy csa­ládias hangnem világszerte hó­dít a rádióállomások műsorai­ban, természetesen a műsor­vezetések hangvételében is, ami alapjában véve elfogadható. A Magyar Rádió „Kettőtőlrhatig...” című, hetenként ötször jelent­kező négyórás műsora túlnyo­mórészt megfelel a korszerű rádiózás színvonalának: muziká­lis, prózai részei érdekesek, ri­portjai fontos, mindenkit ér­deklő kérdésekre keresnek vá­laszt. A műsorvezetés azonban kissé félreértelmezi időnként a közvetlenebb hangot... A csü­törtöki szellemeskedo konferá- lás nem egyedüli. Magam is fültanúja voltam, amikor a mű­sorvezetők néhány fura „ötlet­tel’* szórakoztatták a hallgató­kat. Egy alkalommal ezt hal­lottam: „A rádió mindent ter­jeszt, csak influenzát nem.** Bölcs megállapítás. Másik alka­lommal egy 15 éve elhunyt vi­lághírű zongoraművész régi hangfelvételének ismétlése előtt a műsorvezető a gyöngébbek kedvéért bemondta, hogy ,^iem élőből játszik, ám.” A* álta­lam hallott „szellemességek” közül kétségkívül kiemelkedik az alábbi kombináció. A „Ket- tőtől-hatíg . . ezen a napon úgy kezdődött, hogy 5 perccel elhúzódott a vízállásjelentés. A műsorvezető közölte: „Felhívjuk hallgatóink szíves figyelmét, hogy híreink után még vissza­térünk a vizes témára.” El­mondta a híreket, a körzeti Időjárásjelentést annak rendje- módja szerint, majd legnagyobb megdöbbenésemre így folytatta: „Most pedig, mint ígértem, visz- szatérünk a vízhez. Smetana: Moldva című szimfónikus köl­teménye következik . . .” Könyvkiadás Pécsett? A kommentárt mellőzöm. Cri A pécsi szellemi élet — de különösen az irodalom — hosszú időn át alig titkolt és permanens módon fel-felörvénylő kíván­sága volt egy önálló helyi könyvkiadó vállalat létesítése. A város egy időben rohamosan emelkedő kultúrszínvonalával együtt kaptak új és új erőre ezek a törekvések, időnként realizálódtak is, a legtöbbjük azonban megmaradt lokális el­szigeteltségében, sőt a provin­cializmus szintjén, és lényegé­ben nem tudtak komoly kultu­rális akcióvá kialakulni. Kivé­telt képezett a Janus Panno­nius Társaság kezdeményezése, mely egy időben lehetővé tette a Sorsunk kőié tömörült köl­tők. írók műveinek rangos ki­adását. Ebben a keretben je­lentek meg többek között Csorba Győző, Weöres Sándor versei, Mészöly Miklós első novellái, és más, azóta neves­sé vált írók művei. Az utóbbi idők legkomo­lyabbnak ígérkező kiadói vál­lalkozása 1963-ban pezsdítette meg a város irodalmi életét, amikor a Magvető Könyvki­adó a Jelenkorral koproduk­cióban mintegy vidéki fiókot nyitott Pécsett. 1964-től eb­ben az akcióban hét könyv je­lent meg, ami természetesen nem foglalja magába a Pé­csett élő költők és írók négy év alatt megjelent műveit, de — legalábbis az első eszten­dőben — e kiadói vállalkozás a jobb s a több lehetőség re­ményével töltötte a pécsi író­kat. A remények nem váltak valóra, ennek a Jelenkor— Magvető két szerkesztője — Fákolitz István és Tüskés Ti­bor — a megmondhatója. Há­rom év alatt körülbelül 80— 90 beadott kéziratot lektorál­tak, ezek nagy része nem ütöt­te meg a lciadhatóság színvo­nalát, de a megkötött szerző­dések is nehézkesen (vagy egyáltalán nem) realizálódtak. Az előlektorálás nem megrö­vidítette, hanem meghosszab­bította a kéziratok menetrend­jét Az írók elidegenedtek e formától, és a Jelenkor—Mag­vető a második évtől kezdve fokozatosan elveszítette a len­dületét, hanyatlani kezdett, és már az alapítótevéiben rögzí­tett évi négy könyv megjele­nése is bizonytalanná vált. A pécsi írók kézirataikat érthe­tően közvetlenül a fővárosi ki­adókhoz nyújtották be, s a Jelenkor—Magvető lényegében elsorvadt. A közelmúltba a hely­zet s főképp a jövő tisz­tázása érdekében az Írószö­vetség az illetékesek be­vonásával megbeszélést tar­tott. Mint a kérdésben végül is mértékadó, a Kiadói Főigazga­tóság vezetője úgy nyilatko­zott: a Jelenkor—Magvető for­mának létjogosultsága nincs. Fölösleges a szürke állomány gyarapítása, az új gazdasági mechanizmus viszonyai ezen a téren is új helyzetet teremte­nek, viszont a Kiadói Főigaz­gatóság lehetőséget biztosít a vidéki folyóiratok számára, ha (a helyi párt- és tanácsi szer­vekkel egyetértésben) önálló kiadói jogot kérnek. A Kiadói Főigazgatóság jogot és papírt biztosít, az anyagi lehetőséget helyileg kell megteremteni. Ezt a Kiadói Főigazgatóság vezetői kérdésünkre a napok­ban megismételték. A javas­lat most készül, néhány héten belül megküldik a legnagyobb vidéki városok, illetve a me­gye kulturális vezetőinek. Képzelődni természetesen könnyű, de úgy tűnik: meg­felelő, reális lehetőségek mel­lett most meg lehetne alapoz­ni egy. a későbbiekben eset­leg jelentőssé fejleszthető vi­déki, dunántúli könyvkiadót. Sohase látszott ez ennyire kéz­zelfoghatónak, mint most, az új gazdasági mechanizmus vi­szonyai között. A párt művelődési politiká­jában lényeges szempont a szellemi élet decentralizálása. A szellemi életnek ez a de­centralizációja ugyan megkez­dődött, de rendkívül lassú fo­lyamatnak bizonyul, s jócs­kán elmarad a gazdasági de­centralizálástól. A szeliemi- tudományos-művészeti köz­pont — érthető módon — Bu­dapest, de néhány vidéki nagyvárosunk ennek ellensú­lyozására fontos lépéseket te­het. Pécs pedig az átlagosnál is fontosabb lépéseket. P écs kötelező kulturá­lis hagyományokkal rendelkezik, a felsza­badulás után pedig különösen fellendült a város szellemi-kulturális élete. Gon­doljunk csak (a teljesség igé­nye nélkül) az egyetemek és a főiskola tudományos lendítő erejére, a város nemzetközi sikerekre is érett élő zenekul­túrájára, az állami irodalmi folyóiratra, a balettegyüttes kialakulására, vagy lehető­ségeinek csupán a kezdetén álló filmszemlére. Nyolc-tíz éve vált az országban „szállóigé­vé”: ami a kultúrát illeti, a főváros után Pécs következik, s utána egy nagy űr. Ez a nimbusz időközben — külön­böző okok folytán — kissé el­halványult, de Pécs a kultúra területén változatlanul kitűnő lehetőségekkel rendelkezik, s a nimbusz eredeti értelmében visszaszerezhető. Kiegészíti ezt a megállapítást az objektív helyzet is: a város fejlődése nem kis mértékben a bányák perspektívájától függ. Pécs el­sősorban bányaváros és nem iparváros. A jelek szerint — más magyar nagyvárosokhoz hasonló — nagyszabású ipari fejlesztés belátható időn belül nem várható. Ennek nyilván objektív okai vannak, A város tehát ilyen oldalról nézve is egy nagyarányú kulturális fej­lesztés igényével találja ma­gát szembe. Egy helyi önálló könyvkiadó vállalat önmagában természe­tesen nem oldja meg a város kultúrájának fejlesztési prob­lémáit. de megfelelő helyi kooperáció esetén évek múl­tával egyik fémjele is lehet a városnak, a város szellemi életének. Nyilván számos technikai kérdőjel zavarhatja a döntést, de a helyi erők kölcsönössé­gi szándéka, az összefogás és a kezdeti lendület kellő sze­rénysége átsegíthet a legnehe­zebb kérdéseken is. A két ta­nács érdemben még nem fog lalkozhatott a javaslattal, de az előzetes álláspont nagyon reális: ha nem jelent eleve különös anyagi megterhelést, feltétlenül érdemes megfontol­ni a lehetőséget. Pécsett és Baranyában számos tudomá­nyos és egyéb szervezet fog­lalkozik kiadással, és ha az „ajánlat” szépirodalmi könyv­kiadásig gondol is elsősorban, ez nem jelenti azt, hogy e körbe nem tartozhatnak bele a közérdeklődésre számot tar­tó szociográfiák, népszerű úti kalauzok, az érdekes helytör­téneti és munkásmozgalmi ta­nulmányok, mint ahogy bele­tartozhatnak az anyagi lendü­letet biztosító érdekes regé­nyek, amelyek kiadási jogát esetleg meg is kell szerezni. S ami az élő szépirodalmat, elsősorban a fiatal írókat ille­ti? Egy ilyen könyvkiadó kü­lönös szellemi izgalmakat okozhatna — mondjuk — a fiatal írók bátor és gyors föl­fedezésével, de nyilvánvaló, hogy — legalábbis az első időkben — kellő írói áldozat ra is szükség volna. Annak­idején a Szegedi Fiatalok Mű­vészeti Kollégiumának olcsó kiadásában jelentek meg jó­formán honorárium nélkül Radnóti Miklós első versei, Buday György metszetei, Or- tutay Gyula meséi stb. Gyak- ’ran szóbakerül, hogy Francia országban aránylag sok kezdő író műve jelenik meg. Való­ban, de vagy az írók maguk viselik a költségek egy részét, vagy pedig a tiszteletdijat az eladott példányok szerint fo­lyósítják, és a kiadó e műve­ket lényegében mintegy sors­jegynek tekinti a mintegy öt­száz francia irodalmi díj vala­melyikére. Nálunk a felszaba­dulás után a könyvkiadási körülmények részbén elké­nyeztették. részben pedig hát­rányos helyzetbe hozták a fia­tal írókat. A nagy könyvki­adóknál jelenhettek meg, vi­szonylag magas honorárium mellett, de gyakran túl ké­sőn. Egy ilyen pécsi könyv­kiadó abban az értelemben is új színt hozhatna a magyar könyvkiadásba, hogy főként a fiatal, kezdő és tehetséges írókat okosan, kellő bátorság­gal közelebb engedné az első könyvhöz..; A részletekről beszélni természetesen túl korai volna. Egyelőre elvi kérdésről van szó, hi­szen a részletek, az igények tisztázása lehet, hogy mindent kétségessé tesz. Elvi' értelem­ben — kevés anyagi, de jó személyi befektetéssel, ennél is jobb koncepcióval és helyi összefogással — reálisan el­képzelhető egy majdan neves­sé válható pécsi könyvkiadó vállalat, amely az első kimon­dásban még eléggé irreálisan hangzott. Thiery Árpád Beszéljünk a tájról! A falujáró színházak múltja és jövője L ássuk először a múltat Mondhatnánk azt is: a hőskort. Mert valóban hős­kor volt, tényleg Dérynére emlékeztető energiával járták » színházi teherautók és buszok a távoléső falvakat, valóban bizonyos fokú színházi élményt vittek oda, ahol addig leg­feljebb a karácsonyi betlehemeseket ismerték. A mai ma­gyar színházművészet értékelésénél gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy kizárólag a szocialista tartalmiságot becsül­jük. Holott megközelítően olyan fontos: a mai magyar szín­házkultúra szélesebb közönséghez jut el. Nemcsak úgy, hogy a háború előttinek két-háromszorosára nőtt a szín­házlátogatók száma. Hanem éppen a tájszínház intézményé­nek segítségével ez a művészet olyan néprétegekhez jutott el, amelyek addig kívülrekedtek a színházkultúrából. , Ezt a kívülrekedést persze csak általános értelemben szüntette meg a tájszínház. A falu bekerült ugyan a szín­házkultúra áramkörébe, de őszintén meg kell mondani: ez általában nem a magasabb színvonalú színházkultúra volt Az ismert okok közül csak a fontosabbakat soroljuk fel: messze van a falu. fáradt a színész, a díszlet nem fér a kocsiba, sőt, nem fér az egykori kocsmateremből átalakított kultúrházba, hogy a színész néha csak az ablakon át lép- . hét a „színpadra”. S csak egy példát az eredményről, igaz szélsőséges példát: egyik tiszántúli faluban a tájdarab fő­szereplője a második felvonás elején átugrott a szövegen és a felvonás végén folytatta. így lett ennek a felvonásnak az ideje öt perc. A legszomorúbb: a közönség semmit sem vett észre. A „táj” tehát nem nyújthatott tökéletes színházat, de valamit mégis adott. A fordulópontot ezúttal is a technika jelentette: pontosabban a televízió és a gépkocsi. Elterjedt és tovább terjed ez a két gép. Ha városi viszonylatban az igazi színháznak mindez nem is jelent vetélytársat, falun ellenkezőleg. A kis, távoleső községek emberei a képernyő­vel olyan sokszínű világot kaptak, ami bizony elszürkíti a tájelőadáson kapott színházi élményt. A gépkocsi pedig egyenesen azt a lehetőséget adja, hogy ki-ki beutazzék a nagyszínházba. Végülis amit a „táj” eddig nyújtott, és ami eddig elégségesnek, sőt. többször jónak bizonyult, a jövőben már kevés lesz. Felül kell tehát vizsgálni a tájszínház ed­digi formáját. De vannak-e lehetőségek más formákra? A falusi kultúrotthonok többsége ugyanakkora maradt, az országutak sem rövidültek, talán kissé jobbak, a színé­szeknek a „táj” mellett csakúgy helyt kell állniuk oda­bent a nagyszínházban is, mint eddig, s ami a legkonokabb valóság: a falusi közönség igénye lényegében változatlan. Érdemes ez utóbbiról kissé többet beszelni. Igaz, a bér­lettulajdonosokon kívül nincsen semmiféle statisztika arról, hogy hol, milyen foglalkozású, műveltségű nézők járnak a tájelőadásokra. Egy azonban bizonyos: a falusi ember még továbbra is városlakó társának műveltsége alatt marad. Ez pedig nemcsak a műfajokat határozza meg, hanem minden előadás játékstílusát is. Olyannyira, hogy a rutinos „táj­színész” máskor poentiroz a tájelőadáson, mint bent a nagy színházban, avagy más gag-et alkalmaz. Ha valaki beül a „tájbuszba”, s kimegy megnézni a produkciót, hát lehetsé­ges, hogy kellemesen szórakozik, végignevet egy-egy zenés vígjátékot. De arra is volt már példa, hogy kínosan feszen­gett, s úgy érezte: a színpadon gúzsbakötött színészi tehet­ségek kínlódnak, gúzsbakötött rendezői akarat és félmagas­ságúra törpített díszletek között. Ez tehát a helyzet. A kiút? Négy évvel ezelőtt a belvárdgyulai tsz vásárolt egy autóbuszt, amivel hétköznap munkába, vasárnap pedig kívánság esetén színházba hozta be Péfcsre a falubelieket. Akkor ez szenzáció volt, sőt, különleges engedélyeket kel­lett beszerezni, hogy egyáltalán egy tsz autóbusz-tulajdonos lehessen. Ami akkor különlegességnek számított, ma már cél lehet. Igaz, a jegy árát növeli az útiköltség. De legalább színházat látnak érte, igazi színházat. Persze, lehetne gon­dolkodni az illetékes országos szerveknek arról, hogy a táj­előadásokra szánt állami dotáció egy részét esetleg a be­járó nézők szervezésére fordítanák. Ügy például, hogy az útiköltség értékével csökkentenék a jegy árát. Az ered­mény ugyanaz lenne, csak nem a színész járna ki, hanem a néző járna be. Vagyis mégsem^ugyanaz, mert a néző leg­feljebb havonta egyszer fárad el, s egyszer szán a színház- kultúrára fél éjszakát, de a színész sokszor naponta teszi ezt. Ha megszabadul tőle, vagy kevesebbet kell fáradoznia, annak feltétlenül a színvonalban jelentkezik valamilyen eredménye. Jó kezdeményezés az is, amit a Pécsi Nemzeti Színház most szervez: a központi fekvésű, megfelelőbb színpaddal rendelkező falvakba beszállítják a szomszéd fal­vak közönségét is, egy az AKÖV-vel kötendő szerződés ré­vén. Végül is az a lényeg, hogy vizsgáljuk felül a tájszínház formáit. / Földessy Dénes Szántó Tibor: Bálnákról is beszéltünk Első pillantásra meghökken­tő már maga a vállalkozás is. Egy líbiai olasz ültetvényes sorsfordulószerű látogatása, li- dércnyomásos, kétnapos ka­landja Szicíliában — ugyan hogy kerül ez egy magyar író tollára? A kétszázlapos kis re­gény aztán elfeledteti a meg­hökkenést, egy lélegzetre el- olvástat ja magát, leköt és meg­ragad. Már az első, azaz felső réte­ge is. Vagyis maga a cselek­mény, a kalandok fordulatos elbeszélése. Izgalmas dolgok zajlanak le röpke két nap alatt ebben a fülledt és titok­zatos, álomszerű és ijesztően .valódi” szicíliai városkában. Paolo, a regény hőse, alighogy odaérkezik, a különös kalan. dók egész szövevényébe ke­rül. Éjszaka kezdődik, s a kö­vetkező éjszaka hajnalán ér véget a történet A magányos olasz, aki Líbiában ragadt, de végre elindult, hogy leteleped­jék eredeti hazájában, .olyas­féle hősnek indul, mint Gulli­vertől Kafka Kari Rossmann- jáig a „felfedező” hősök egész sora: azt hisszük, megisme­rünk a révén egy országot, egy életformát, egyfajta vilá­got, az ő kételyei és indulatai a mieink is ezzel a világgal szemben. Hogy nem egészen így történik, az talán kár, mert Paolo alakja a regény végefelé kissé elmosódik, a kaland többi szereplőjének szemlélete belemos az ő — eleinte világos — jellemébe, de mintha ez történne fordít­va is: a „Küldött”, a józan­gondolkodású, emberséges, életszerető ám kissé naiv Paoló hatására az önpusztító, kiégett figurákban érzelmek és jószándékok kezdenek mo­corogni. A történet vége ezért függőben marad: hősünk egy ki tudja hová tartó vonaton ül. s nem tudjuk, ellenszegül-e vajon ennek a világnak, elme­nekül, vagy beolvad. / Ez a második, vagyis az al­só, mélyebb réteg miatt érde­kes inkább, a jól pergő, kalan­dos történetnek mitsem árt. De, mint a könyv címe is mondja: „Bálnákról is beszél­tünk”. A nevenincs szicíliai városban ugyanis azzal töltik éjszakáikat az emberek (rosz- szul ragasztott cipőket áruló, bivalyerős nagykereskedő, csempész-nagyvállalkozó haj­dani költő, gazdagságba csöp­pent, elvetélt tanár, gazdag pácienseit majmoló orvos, aranyifjak és feltörekvők, és így tovább), hogy egy furcsa autóversenyt játszanak. Kör­verseny a városkában, szűk és semerre sem ágazó utcákon, őrült tempóban, minden kör után legalább egy pohár szeszt benyakalva. A versenyben az a cél, hogy egymást elüssék, felborítsák, leszorítsák az út­ról — maximális életveszély, mesterséges izgalom abban az életben, amely ezeknek az em­bereknek egyébként kibírha­tatlan egyhangúság és unalom. A sötétbe burkolózott város­ban sötét és nyitott ablakok­nál alszanak a lakók, s az utcákon folyik az eszeveszett gyilkolás — a hatóságok tisz­teletteljes egyetértése mellett. Bálnákról is szó van tehát, a regényben egy portugál rádió­adás tudományos híreiből az derül ki: „Dél-Ausztrália part­jainál ötven-hatvan bálna tö­meges öngyilkosságot követett el. A sekély vízben, ameddig csak tudtak, kiúsztak a partig, és a dagály visszahúzódéval is ott maradtak, akkor már kint a szárazon ... Csupa jól- táplállt, egészséges példány.” Hát a minden normális meg­nyilvánulástól elszakadt, gaz­dag polgárok autóversenye ilyesféle bálnaöngyilkosság. Szuggesztív-szimbolikus képe az elidegenedett és elemberte- lenedett típus értelmetlen és őrült haláltáncának, a „veszé­lyes élet” ad ahszurdum vitt életformájának. Szerepel egy- helyütt a könyvben a forgó golyóscsapágy példája is: le­hetetlen, hogy valamelyik go­lyó ne forogjon ebben a kö­nyörtelen gépezetben, hisz azt azonnal kilöki magából. A fő­hős tapasztalatlan és a nor­mális erkölcsökhöz kötött fi­gurája ilyesfajta golyó ebben a golyóscsapágyban, naivul és majdnem bárdolatlanul mo­zog ebben a „kifinomult” és abnormális miliőben, hozzá- idomuiása is egyfajta tanulsá­got hordozhatna, avagy össze- békíthetetlen „kilökődése” egy még abszurdabb fénybe he­lyezhetné ezt a kétrétegű tör­ténetet. A könyv egyetlen hi­bájának ezt a megtorpanást érezzük. H, *. J

Next

/
Thumbnails
Contents