Dunántúli Napló, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
6 napi A 1968. JANUAR T. Békés Sándor: Ez volt az élet — Hogy van, kedv«»? — Sokkal jobbam. — És maga? — Nem panaszkodom. — Nővérke, jöjjön vissza! — Valami baj van? — Bedobná ezt a levelet? — Megint egy levél? — A Zoltán kámnak, megtenné? — Szívesen, azonnal leszaladok vele, Jó, hogy itt van, nővérke. Nagyon hiányzott. Már úgy félek, amikor hallom, hogy szabadnapos lesz. Persze, ez önzés, tudom. Magának is megjár a pihenés. Biztosan programja is van, egy ilyen szép lánynak ... Mondja, csinos fiú? 0, ne piruljon el, kedves, mi tulajdonképpen nagyon régi barátok vagyunk. Képzelje, » múltkor az jutott eszembe, hogy maga pontosan olyan, mint Ili volt, gyerekkori barátnőm, a legbizalmasabb emberem. ö tudott így figyelni az emberre. Mert tudja, vannak olyanok, akik tisztelettel hallgatnak ugyan, de az ember megérzi, hogy eszük, a szívük, az máshol van. Ráér még egy kicsit? A múltkor azt ígértem, elmesélek valamit az hetemből. Most csukja be a szemét szépen. s ne gondoljon erre a* ágyban fekvő, hatvan felé járó, petyhüdt arcú, fénytelen szemű, eres kezű asszonyra. Azt akarom, hogy olyannak lásson, amilyen voltam! Hol is kezdjem? A társaságom hölgytagjai azért kedveltek, mert mindenkivel egyformán tudtam bánni, ha szebb is voltam valamelyiküknél, ezt sohasem éreztettem, sőt még a kalandjaimról is úgy meséltem nekik, hogy azt éreztek: ők is ott Voltak, s nekik is szóltak a bókok. Képzeljen el egy tizenkilenc éves fekete lányt nagy mandulaszemekkel, gyönyörű fogsorral. S micsoda alakom volt! Akkor mégnem voltak divatban ezek a min- dent-megmutató öltözetek, de a férfi, ha jó szeme volt, úgyis mindent meglátott, amit akart... Gyönyörű ruháim voltak, ,s ami a legfontosabb: mágneses erőm volt, egyszerűen nem tudtak közönyösen elmenni mellettem az emberek. Egyszer, képzelje, Kolozsvárra utaztam, leszállók a vonatról, s éppen előttem áll egy csinos, 6zőke úr. Köszön, nyújtja a kezét., hogy lesegítsen a lépcsőn, én bólintok — köszönöm —, s elsietek. Egy fél óra múlva az egyik üzletben újra meglátom, másnap megint, harmadnap újra, jön utánam, követi minden léptemet. Még a barátnőmnek is feltűnt, azt mondta: megbabonáztad a tanár urat, s mielőtt elutaztam volna, jött a hírrel: az én lovagom megérkezésem óta .nem volt benn a hivatalban, egyszerűen elfeledkezett mindenről. Sok ilyent tudnék mesélni, nővér. Hej, de gyönyörű volt! Ja, és a bálok!... Tudja, hogy ment akkor a tánc? Két pár cipővel indultunk, mert eggyel legfeljebb a csúnyácskák bírták ki az éjszakát... Na, most menjen kedves, hallom, milyen türelmetlenül hívják. — Nem szóltam neki, félek, azt hiszi, ez is csak olyan öregasszonyai rigolya. A főorvos úr nagyon szigorú. — Majd én szólok, kedves, s kap valami finom orvosságot. — Köszönöm, nővér. És ne feledje, mit ígért: estére újra eljön, 6 beszélgetünk. — Persze, ha kedve lesz hozzá, nagyon sokat beszélgetünk. szokta-e nézni a férfiakat? Ne, a világért se értsen félre! Arra gondolok, nézte-e már úgy őket, mint valami műalkotást, nyugodtan, érzelmek nélkül, csak szépséget, meg hibát keresve bennük. Én sokszor megtettem ezt a Zolikámmal. Csak ültem, s bámultam. A csodálatosan szép tájakkal, meg a ritka műkincsekkel van így az ember. Magas volt, száz- kilencven, alakja tökéletes, mint egy görög atléta szobra: erős volt, de mégis áradt belőle valami lágyság. Erőteljes, férfias orra volt, ezt külön szerettem benne. Elszántságot sugárzott a szeme, ami egyébként kék volt Gondolja el, egy feketehajú, kékszemű óriás! És a kezei! Én azóta sem tudok egy férfira nézni, hogy ne látnám mellette Zolikámat. Hosszú, vékony ujjai voltak, de ha átkulcsolt valamit, bilincsként szorította. Sok ember kezét láttam már, de ilyen beszédes ujjakat még soha. Most is látom: ül velem szemben a fotelban, keze a térdén, valami közömbös dologról beszélgetünk — nem voltunk egyedül —, s közben lágy, izgató, szerelmes szavakat suttogott — az ujjaival ... 0 Hogy a hangja milyen volt? Nagyon furcsa hangja volt, mindig az volt az érzésem, hogy egy puha kéz simogatja az arcomat, ha szólt». . Igen, ilyen volt, pontosan ilyen, higgye el nekem, nővér... Köszönöm, hogy lejött, kedves. Ma határozottan jól érzem magam, s az idő is igazán kellemes. Nagyon szép itt a parkban. Szeretem ezeket a hatalmas fákat, meg ezeket a piros virágokat. A piros és a sárga szín volt a kedvencem. Igen. a sárga is, bár sokan azt mondják: az az irigység színe. Nekem jól állt a sárga, no persze, nem akármilyen, az embernek mindig meg kellett keresnie, mikor, mit bír el a bőre... Ügy emlékszem, a múltkor ott hagytuk abba, hogy megesküdtünk Zolival. Mit mondjak, egyszerűen csodálatos volt! Nem tudom, meg— És hogy tudta meg, hová került? — Először azt hittem, meghalt, Én mindennap írtam neki a frontra, s ő is gyakran írt, ahogy csak lehetett. Nagyon szép, nagyon forró leveleket írt. — És aztán? — Egyszercsak hiába vártam a postást. — Biztosan megsebesült... — Igen. biztosan. — Nem kerestette? — Ó, dehogynem! Még a tábornoknál is voltam. Igen, elmentem oda is. Mindenkihez elmentem, látni akartam, ott akartam lenni vele, gondoltam, ha én ott vagyok, nem érheti több baj. Nagyon sok levelet írtam, a Nemzetközi Vöröskeresztet is felkerestem, elküldtem a fényképét, hogy' lássák, hogy megértsenek ... — És ők sem találták? — Senki. Nagyon sok katonával beszéltem, éjjel-nappal kint voltam a pályaudvarod, vártam a sebesültszállító vonatokat, mindenkit megszólítottam de senki sem látta. — De aztán minden jóra- fordult? — Igen, minden. Hat évvel a háború után jött egy ember, este volt, azt mondta, nincs szállása, szeretné, ha befogadnám. Idősebb férfi volt, szakállas, eléggé elhanyagolt, én azonban megérez- tem, hogy nem egyszerű csavargó. Enni adtam neki, meg tiszta inget. Ő meg csak ült, s nézett engem. Mintha belém akart volna látni. Zolikám képe ott függött az ágyam felett, azt is sokáig nézte. Nagyon furcsa volt. — Ez ki? — kérdezte. — A férjem — mondtam. — Ez volt a férje? — kérdezte. — Nem volt, hanem az! — mondtam. — ö az én egyetlenem ... Az idegen ekkor visszaült a székére, elfogyasztotta a vacsoráját, s miközben folyton csak a Zolikám képét nézte, azt mondta: — Nagyszerű ember volt Tudtam, éreztem, hogy ismeri! Megragadtam a kezét s kérlelni kezdtem: mondja meg, hol van, mert én tudom, hogy azért jött Nem válaszolt de mielőtt elment volna, egy cédulát adott, melyen egy város neve állt, egy szám, s egy számomra érthetetlen kifejezés. — Ide írhatok neki? — kérdeztem határtalan boldogsággal. — Írhat — mondta —, de ne mutassa senkinek, hallgasson a titkáról, ha nem akar bajt hozni férje fejére. — És nem mutatta senkinek? — Évekig Aztán egy barátomnak mégis, mert tudni akartam, hol él az én kedvesem. ö sem tudta azonnal, de aztán valahol megnézte, s megmondta: Űj-Zélandban van az a város. — Sok levelet irt? — Volt olyan hét, hogy mindennap feladtam egyet. — És válasz? — ö, 6 nem írhat, kedvesem! — De vajon, miért? — Talán valami bűne van A háborúban nem azt csinálja az ember, amit akar, de aztán mégis felelnie kell... Ugye, érti? — Igen, azt hiszem. A második uramról még nem meséltem. Nem is tudom, hogy kezdjem. Azt szeretném, ha megértene engem, s hinne nekem. Én most is csak a Zolikámat szeretem, öt látom mindenütt. Ha becsukom a szemem, ott, ha felnézek az égre, ott A felhők az ő arcát rajzolják elém. Ez mindig így volt, s most is így van. Hogy miért mentem akkor férjhez? Gondolja el, nővér, tizenöt éven át — egyedül... Az én mostani férjem csúnya ember. Ha maga most találkozna vele, az lenne az első, hogy elfordítsa a fejét. Ne, ne tiltakozzon, nővér! Emberi dolog ez, s én megértem. Amikor fiatalabb volt, nem nézett ki ilyen rosszul, az évek azonban egyre jobban elvadították vonásait És kicsi! Képzelje el, nővér, Zolikám után, aki százkilencven centi volt, most egy kis, száz- hatvanas gnóm! A hivatalban ismerten meg, ahol dolgoztam. A kolléganőim mondták: te, ez az ember beléd szeretett Sokáig próbálkozott, míg végre a közelembe férkőzhetett Olyan volt mint a szellem, mindig ott termett, ha segítségre volt szükségem. És nagyon alázatos volt Ha nem ilyen, talán szóba sem állok vele. Engem nem lehet meghódítani — ez volt bennem tizenöt éven át —, s ha most egy férfi mégis célba ért, csak annak köszönheti, hogy minden szava, minden mozdulata könyörgés volt: fogadj el! És még valami segítette: csúfsága. A barátnőim azt mondták, te nem vagy normális, ennél százszor különbek is próbálkoztak már nálad. Én meg csak mosolyogtam. Senkisem tudta, hogy ez a házasság is csak egy áldozat volt az én nagy szerelmem oltárán: ahányszor új férjemre néztem, Zolika jutott eszembe: a csúfság a szépséget idézte fel bennem, s a szépség engem mindig a hűségre figyelmeztet Simonyi Imre: <£z&mízédoLáj És esténként majd összegyűlünk újra... Egy szál citera szól majd az eperfás udvaron — az egyetlen udvaron — az egyetlen eperfa alatt — egyetlen citera. Ahogy az eperfa gallya három portára ahogy a citeraszó három határra — szomszédolás! szomszédolás! — tizenhárom portáról hatvanhárom határból így gyülekezünk kedveseim — öleién mint az eperfa gallya — keményen mint a citeraszó. És meséltek majd újra kedvesek hogy így volt meg úgy volt hogy nagy hó hullott azóta bizony jég csapkodott farkascsordák martak rögeszmék meg hogy olykor a nap is kisütött — egyszóval hogy így volt meg úgy volt lelketa Mert esténként majd összegyűlünk újra. De akkor már egyetlen dallamot tudjatok egyetlen dallamot mely önmagára hasonlít csupán egy kevésbeszédü szót de az aztán fedje is a fogalmat egy puszta számot de az érvényes legyen egy asszonyt valahol akihez menni érdemes és ottmaradni a hazáról azt hogy tető alá került s magunkról csak annyit hogy beléköltöztünk végre. S hírt tudjatok egy olyan nagyvilágról amely akár hófúvás idején felkerekedni volna hajlamos s bekopogtatni a messzi szomszédság a megszelídült rokonság nevében. Makay Ida: JlliU'adj a luíz! Az arany partok rendre elmaradnak. Egyre kevesebb, megszűrtebb a fény. Szegélye nincs, csak rajza az utaknak mindig keményebb, konokabb a szél. A tombjuk-oldott fák, lényeg-szikárak. — Hová lobbant a pompa évszaka? — Nincs dísze már, sem varázsa a tájnak, csak éggel-metszett, pontos mártana. A szenvedés megváltat — és nem oldoz, egyazon kin, ha szólsz, ha nem felelsz, a fájdalmat nem hordja már a homlok de viseli, mint számát a fegyenc. Amit a csönded őriz, az a többlet. Léválik rólad csöndben, a lomb az ágról: Maradj a váz! A gyönyörű fölösleg. — Jól van, kedves? — Az éjszaka nagyon rossz volt. — Nem tudott aludni? — Fájdalmaim voltak, mintha parázs lett volna a mellemben. — A főorvo» úrnak mondta) — örülök, hogy megismertem, nővér. A feleségem nagyon sokat mesélt önről. Azt mondta, olyan, mintha régi barátnők lennének. — Én is örülök, hogy látom. — A főorvos úr azt mondta, rövidesen minden rendbejön ... — Egészen biztosan így lesz. — De a főorvos úr ezt olyan furcsán mondta. — A főorvos nagyon furcsán beszél. — A feleségem egyébként nem panaszkodik. — Napról-napra jobban van. — Mit gondol, mikor jöhet haza? — Talán két hét múlva. — Előbb nem? — Nem hiszem. — És ha megkérném a főorvos urat? — Miért olyan fontos? — Nagy ünnepünk lesz. — Milyen ünnep? — Hét nap múlva pontosan harminc éve lesz, hogy házasok vagyunk... 0, nővér, már annyira vártam! Képzelje, azt álmodtam, beállított a Zolikám. Én otthon voiltam, éppen a kertben tettem-ve item, ő meg egyszercsak megállt a kapu előtt. Felnéztem, láttam, hogy ott áll, elmosolyodtam — oly sokszor láttam már az arcát a legkülönbözőbb helyeken felbukkanni —, ő azonban rámköszönt: — Megjöttem, kedves... Percekig csak néztük egymást ö éppen olyan volt, mint amikor elment: magas, sudár, feszes bőrű, fényes szemű — csak éppen a haja lett hófehér —, s nem ekkor az jutott eszembe: jaj, istenem, ennek nem szabad lett volna megtörténnie, hisz én már nem a régi vagyok, én egy csúnya, visszataszító öregasszony lettem ... Csak tessék hagyni, nővérke, jobb, ha kisírom magam, Mindig így vagyok vele: csak ez segít. Látja, már jobb is. Mindenem könnyebb lett. Jaj, most jutott eszembe: a hét végén megint eljön az uram, el ne áruljon neki! Nem értené meg. A férfiak nem értik ezt meg. Mindenbe belekötne, veszekedne velem. Pedig, amikor hét évvel ezelőtt azt mondtam: jó, hát a feleséged leszek —, azt ígérte, sohasem bánt meg engem. Ma nem írtam levelet. Valahogy most, hogy újra találkoztam vele, egyszeriben feleslegessé vált az írás. Mindent elmondtam neki. Magáról is meséltem, nővérke... — Baj talán? Ügy megijesztett ezzel a furcsa nézéssel. Azt mondtam Zolikámnak : magának köszönhetem, hogy élek. ö meg azt mondta: köszöni magának, hogy még egyszer megláthatott. — Jöjjön kicsit közelebb, nővérke. Elmondom a titkomat. Amikor megláttam Zolikámat, mindjárt arra gondoltam: istenem, a fogai vajon megvannak-e? Ezt lestem egész idő alatt. Látni, tudni akartam, ott fénylik-e még az ajka közt az a ragyogó gyöngyfüzér? És képzelje, éppen olyan a szája, mint volt! Hát nem csoda ...? — Ejnye, nénike, hát szabad ilyen rossznak lenni? — Elárult a főorvos úr? — Igen. azt mondta, majdnem meghalt az éjszaka. — Nem kaptam levegőt, s mintha a szívem is megállt volna. — De most már minden rendben van. — Igen. — Arra akartam kérni, meséljen. — Holnap már biztosan tudok. — Nagyon irigylem, néniké... — Igen, kedvesem, ez volt as élet._ t t 4
