Dunántúli Napló, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
10 napló 1961. DECEMBER Zi, EGY NÉGYSZÁZ ÉVES REJ1ÉLY MEGFEJTÉSE Ki az Árgírus szerzője? Gyergyai Albert írta-e, vagy Alberl Györgyinek írták-e a széphistóriát? A magyar reneszánsz egyik legnépszerűbb irodalmi műfaja volt a széphistória, amely fénykorát a XVI. század végén, a magyar nyelvű humanista irodalom kibontakozásakor érte el. A versbe szedett szerelmi históriák egyik legszebb alkotása az Argírus, teljes címmel: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Szövegei csak töredékes kéziratos vagy nyomtatott művekből maradtak reánk a XVII. századból. A széphistória első teljes szövege egy 1749-ből való budid ponyvakiadásból ismert. Szerzőjére nézve irodalom- ' történészeink a széphistória első 14 szakának versfőibe rejtett nevet (az ún. akrosz- ti Ívhont) vették figyelembe. Ez pedig az ALBÉRTUS GYERGYÉI nevet adta. Az akrosztikhon alapján a kutatók eleinte a Gergei, később a Gergej, Gergely, Görget és a Gyergyai Albert név mellett kötöttek ki. Ez az utób-v bi név terjedt el leginkább. Stoll Béla azonban 1955-ben — az újabban előkerült régi szövegkiadások alapján — a Gergei vagy Gyergyei névalak mellett foglalt állást Később, 1964-ben legvalószínűbbnek a Gergei alakot vélte. A szerzőre vonatkozólag azonban — a néven kívül — a szorgos kutatások ellenére sem került elő pozitív adat A széphistóriában található üde, népmeséi hangvétel hatására régebben népi költő szerzőségére gyanakodtak, újabban az a felfogás tört élre, hogy a széphistória izig- vérig reneszánsz alkotás, amely a főúri lírával rokon, s ezért — Stoll Béla szerint — íróját is e magasabb körökben kell keresni. A legújabb felfogást Kardos Tibor képviseli, aki most megjelent hatalmas Árgírus-monog- ráfiáiában ezt írja: „A szerző Balassi Bálint köréhez tartozhatott, és e csoportnak, a magyar Pléiadenak egyik legtehetségesebb tagja volt” Mielőtt a névvel kapcsolatos véleményünket kifejtenénk, úgy gondoljuk, hogy nem lesz célszerűtlen, ha előbb rámutatunk arra az ismert tényre, hogy az akrosz- tikhonból, vagyis a versszakok kezdőbetűiből nemcsak a vers szerzőjének nevére lehet következtetni, hanem arra a személyre is, akihez a verset írták, akinek a vers íródott. Ha pedig közelebbről szemügyre vesszük a sokat idézett akrosztikhont, meglepő, hogy az utolsó versfőbe rejtett 1 betű után ennek az utolsó versszaknak sorkezdő betűiben folytatódik az akrosztikhon és a következő szöveget adja: ALBÉRTUS GYERGYÉI- NEK. Ez a -NEK részeshatározói rag azért jelentős, mert — ha jól meggondoljuk — az irodalomtörténetet egy olyan költőtől fosztja meg, akinek a létét a jelenlegi időkig még senki sem tagadta, csupán nevének ejtésében és kilétében nem egyeztek meg a felfogások. A kiegészített akrosztikhon viszont eltünteti az Argírus eddigi szerzőjét, és szinte jelentéktelen fontosságúvá degradálja a versfejekből kivehető név tulajdonosát. Hogy az ilyen jellegű ak- rosztikhonos megoldás neon véletlen jellegű, a XVI. századi költői alkotások igazolják. Balassi Bálint is például Az én szerelmesem haragszik című vers strófakezdö fejeibe a következőket rejtette: AN- NAMÉRTHE. Ebből a szöveg bői az Annámért(h) érthető, de az utolsó E betű feleslegessé válnék, ha hozzá nem olvasnánk az utolsó versszak sorkezdő betűit, amelyek az FTTUN (— c helyen, itt) határozószóval jelzik, hogy a költő a vers írása helyén is Annáért égett. széphistória szerzője, és miért írta meséjét az egyik székely- földi lánynak ajánlva. T öbbféle szempont figyelembe vételével ezt a választ adhatjuk a felvetett kérdésre: az Agrius-széphistó- ria szerzője Balassi Bálint, a magyar reneszánsz legnagyobb költője. Amikor Balassi Bálint 1589 telén Erdélyben Casteletti Amarilli című drámáját ízes magyar nyelvre, magyar népi alakkal kiegészítve átültette, nevét elrejtve komédiáját „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak” ajánlja Ugyanekkor írja a De virgine Margareta (Gyöngyi nevű szűzhöz) című versét „remete módjára, havasok aljában” élve. Ahogy ennek a „két fekete szemmel” a költőt „szörnyű halálra űző” leánynak az apró portréját ebben a csodálatosan szép versben megrajzolja, az nem más, mint az Árgirus tündérlányának csaknem azonos képekkel, kifejezésekkel való leírása Feltűnt ez már Klaniczay Tibornak is, de ebből csali azt a következtetést vonta le, hogy az azonosság egy korábbi magyar virágének közös használatából eredhet. „Balassi költeményeinek és az Árgirus históriájának az egymásra hatására ugyanis aligha gondolhatunk.” Gerézdi Rábán másként véli: „Ellenkezőleg, másra gondolnunk nem is szabad! E két kivételes tehetségű költő poézise — Balassi lírája és Gergei Albert epikája — egy tőről fakadt” Nagyon érdekes meglátással Gerézdi szinte megérzi a két költészet roppant közelségét, de azonosítani — minden bizonnyal a Gergei név akadálya miatt — még nem meri. Ugyanő későbbi bizonyítást ígérve valamit megsejt már Margarétáról is, midőn úgy gondolja, hogy a Balassi vers „mezítlábas Margarétája a szepesi alispán leánya: Gergei Margit” Bár e kérdésben csak feltételezésre vagyunk utalva, még is úgy gondoljuk, hogy a Balassi szerelmét felgerjesztő szép szűz Albert Györgyi vagy Gyöngyi (— Margaréta) volt. Tehát vagy ugyanaz a személy, akinek az Argtrust ajánlja, vagy annak nőtestvére. (A Györgyi névnek gyakori Gyöngyi ejtése közelfekvővé teszi azt a feltételezést, hogy egy személyről van szó.) És mivel Erdélyben — mint említettük __ ebben az időben s zámos Albert család élt, ennek egyik nőtagjához írhatta Balassi Bálint az Árgírust is. Az Argírus harmadik részében szereplő erdélyi népszokás leírása is alátámasztja azt a véleményünket, hogy Balassi az olasz eredetű Szép magyar komédia (Szmk) megírása után Erdélyben olasz krónikák alapján — ahogy ö írja: „magyar versek szerint énekbe foglalta” az Árgirus históriáját. Mert hisz „Balassi mintája, Casteletti műve éppen úgy Velencében látott közönséget, mint ahogy az Árgirus olasz szövegének keletkezési helye, a Terra Ferma környezete is velencei.” (Kardos Tibor megállapítása.) De rokon az Árgirus témája is a Szép magyar komédiával. Mindkettőben szerelmesek szakadnak el egymástól, hogy sok bujdosás, kaland és félreértés után megbékéljenek, egymáséi lehessenek. Mindkettőben az akadályokat, cselszövéseket legyőző tiszta szerelem diadalát láthatjuk. Bizonyos az, hogy mindkét munka Balassi Losonczy Anna iránt érzett szerelmének rejtett megnyilatkozása. Ahogy Syl- vanus a Szmk-ban elárulta Credulust, ugyanúgy csapta be Árgírust is szolgája. Amiként a széphistóriában a tündérleány kész meghalni Árgíru- sért, akként a Szmk-ban Cre- dulus öngyilkos akar lenni Júlia szeme láttára. Mindkettőben az összetalálkozás nagy örömét ünnepi víg vacsora fejezi be. Amikor a hattyúból lett tündérleány megtalálja szerelmesét, végül is így zárja a költő az utolsó előtti sorban meséjét: Minden bánátidnak vagyon immár vége. A Júlia szerelméhez visszatérő Balassi is ehhez hasonlóan ír Méznél édesb szép szók című versének utolsó előtti sorában: Búmnak, mint hattyúnak, legyen vége vígan! S mivel a tartalmi vonatkozások az Árgírusban is kétségtelenül a halhatatlan múzsára, Annára utalnak, ér-, dekesnek tartjuk, hogy az Árgirus első és befejező részének utolsó három versszakában elhelyezett versfö-betűk is reá vonatkoznak. Mindkét helyen ugyanis a NNA (eredetileg minden bizonnyal az ANNA) nevet kapjuk. A széphistória sok másolója, úgy látszik, nem vette észre, vagy nem törődött az akrosztikhormal, s így történhetett meg, hogy az Anna név első A betűje helyére más szókezdő betű került. A kifogásolt sor jelenleg így hangzik: Monda a szép leány: Argire, szerelmem! Ritmiku- sabban hangzanék, s talán hangzott is, e sor ekként: A szép leány mondá: Argire, szerelmem! (Felfogásunkat igazolják az Árgirus hasonló szórendű szövegei.) Ezzel a F" szórenddel előbukkannék az ANNA név. s: Az sem lehet véletlen, hogy a a „világ határira való búj- n dosásra” induló Balassi Len- P gyelország felé, északra in- P dúlt, akárcsak Árgirus, aki s; „hegyeken-völgyeken mind éj- U jel, mind nappal észak felé n megyen.” Különös az is — ahogy azt Gulyás József meg- 2( állapítja —, hogy az Argírus a: nótája (Oly búval, bánattal az B Éneás király) megegyezik az ^ egyik Balassi vers dallamával. fj, Árgírus-emlékek csillannak e. elő több Balassi versből (pl. ü Már csak éjjel hadna, Kike- ^ létkor jó pünkesd havában, Z( Aenigma stb.) r< Száz éve volt Falvak, hagyományok Mit szólnának a régi diósviszlói asszonyok ? Úgy viliék, mint ma a dzsesszgitárt Azok a régi, régi karácsonyok! — Ki emlékezik már a baranyai falvak ünnepi hagyományaira. szokásaira? A városba költözött egykori, falusiak, s az otthon maradott, de televíziós, rádiós karácsonyestéket tartó családok közü] is legtöbben elfeledték, talán már az öregek is. A régi, száz éve volt karácsonyok népi hagyományai ma már csak érdekes emlékek és legtöbbünknek újdonságot jelentenek. A régiből újdonsággá lett kedves történetek után kutattunk karácsony előtt. Szabad-e kotyoini? Nem pontosan karácsonyi szokás, hanem Luca napi. De a karácsonyi népi játékok sora sok helyen már ekkor megkezdődött. Gödreszentmártonban Luca napkor a fiúgyerekek már korán reggel járták a falut. — Szabad-e kotyolni? — kérdezgették a kapukban. Odabent ráültek a magukkal hozott fadorongra és rímbeszedve mindenféle jót kívántak a házbelieknek, aztán a háziasszony kukoricát szórt fejükre, azt mondta közben, hogy: pi-pi-pi és megajándékozta őket. De akkor ezt mindenki rendkívül komolyan vette. A tarcsapusztai legények göcsös botot vittek magukkal, de ezt illő volt lopni. Püspök- bogádon a disznó szárított hólyagját húzták egy köcsög szájára, közepébe cirokszárat, amit ujjúkkal húzogattak. Ez volt a hüppögető, vagy ha úgy tetszik a múlt század püspökbogádi dzsesszgitárja. Egy biztos, a kotyolás mindenütt jó üzletnek számított, mert számukra kolbászt, szalonnát illett ajándékozni. Kicsit drágább volt. mint a ma illő feketekávé. Angyalok kék szalaggal Lassan fél évszázada, hogy a baranyai falvakban is ritkulni kezdtek a karácsonyi betlehemezők. Dr. Berze Nagy János 1940-ben megjelent munkájában írja: „A betle- hemes játék, mint másutt is minden régi szokás. Baranyában is kivesző félben van. Igen sok községben jártam, amelyben már a falubeliek a játékot nem ismerik, legfeljebb úgy, hogy a közelebbi, vagy távolabbi szomszéd falu gyermekei odamennek, s előadják. Ezek sem lelki szükségletet elégítenek ki. hanem egyrészt a jobbmódúak téli esti unalmát űzik el. másrészt — maguk is szegény szülők gyermekei — más munkaalkalom hiányában némi keresetre tesznek szert.” Néhány érdekes emlék azért akad. így Berkesdről, ahol kis bölcsőben alvóbabát vittek. „József” vesszőcsomót hordott. „Mária" pedig kibontotta a haját, s úgy jártak betlehemezni. Népes társaságot jelentettek, mert „angyalok” kísérték őket. vagyis falubeli iskolás lányok. Méghozzá kettős minőségben, az első sor angyalai kizárólag kék. a másodikban lépkedők pedig csak rózsaszín szalagot köthettek a hajukba. Sásdon pirosra festett, kardú, csengős „angyalok” jártak. Az ajándék persze mindenütt lényeges volt. Sok faluban nem is olyan enyhe célzatossággal „kolbászos jóestét” kívántak köszönés képpen a házbelieknek. Tarcsapusztán pedig a betlehem esek legöregebb pásztora. a Vén Dadó szinte szellemi alapon magyarázta az ajándékra vonatkozó jogát, emígyen: — Az én versem 365 szóból áll. aki ezt nem tuggya elmondani, tőccse a kulacsomat borral, pörsölyünket pénzzel. Regősök és szerelmesek Karácsony és újév táján járták a falut. Hosszú botjaikkal ütötték a taktust és több szerelmesnek gondot, avagy örömet okoztak, mert „összeregőzték” a párokat, szőkét, barnát, szépet, csúnyát, tetszésük szerint. Hör- nyéken belefoglalták az énekbe az egész családot, gyermekáldást, termékenységet, egészséget. De volt rá eset, hogy a rossz kívánság sem maradt el. Az ajándék általában kijárt. Vásárosdombón például nem élelmet, hanem inkább dohányt, cigarettát és pénzt adtak nekik. Ott husánggal jártak, s hogy jobban zörögjön, vasláncot kötöttek rá. Különösen lányos házakhoz mentek szívesen, s a mai vásárosdombóiak is állítják: igazuk volt. Érdekes a régi karácsonyi néphiedelem is. Sámodon a lányok tizenkét gombócot gyúrtak, de éjfélkor, s mindegyikbe egy férfinevet tettek. Amelyik gombóc a forró vízben előbb jött fel, az abban lévő név lesz a leány férjének a neve — hitték az odavalósi lányok. Az idei hármas karácsonyi ünnepen bajban lettek volna az egykori diósviszlói fiatal- asszonyok. Ott ugyanis azt tartotta a néphit, hogy ha a fiatal menyecske kettős ünnepen hazalátogat a szüleihez, hát kettős ikrei születnek. Végül a futballmeccsek mai rajongóinak figyelmébe ajánljuk: egy-egy faluban, ha jó volt az idő, a fiatal férfiak kimentek a rétre és egymást kézenfogva Bujj-bujj-zöldágat játszottak. Nem kellett hozzá stoplis cipő, amellett egészséges volt... F. D. Aj az oly sok gondot okozó nevet! Vegyük először az AL- BÉRTUS-t! Melich János szerint a X—XIII. században volt a magyarban egy -is, -üs, -us kicsinyítő képző, amely személy- és keresztnevekben fordult elő. Az általa közölt példák analógiájára az Albertus név magyar megfelelője az Albertos, Alberti vagy Albert név lehet. A GYERGYÉI névben a tőalak a GYERGY, amelynek a XVI. századi oklevelekben és a felvidéki dialektusban még ma is a György név a megfelelője. Az éi-ben — Pais és Melich szerint — az e (é) és az i hang kicsinyítő képző, „az é hang azonban hangsúlytalan helyzetben könnyen átmehet az é > í > i változáson.” Balassinál (pl. heiában = hiába) és kortársainál gyakran találkozunk ilyen változatokkal. A fenti okfejtés alapján a GYERGYÉI név megfejtése szerintünk: Györgyi. Minthogy a versfőkből két keresztnevet kaptunk, kérdés, melyik a családnév, s melyik a keresztnév. Több okból is az Albert Györgyi név mellett foglalunk állást. Az Albert György név ugyan — Fraknói közlése szerint — már előfordul az 1515. évben a bécsi egyetem baccalaureusai között, későbbi okok alapján mégsem hisszük, hogy e tudományokban jártas kassai származású család leszármazottja lett volna az Árgírusba rejtett női név. Nagy Iván Magyarország családai c. művében a XVII. századból szinte minden felvidéki megyében kimutat egy-egy Albert családot Feltűnő mégis e családnévnek székelyföldi szapo- rasága (pl. csíkbánfalvi, cso- mortányi, kecsetí, lemhényi, májai stb.) 1612-től kezdve a Györgyi név is több megyében előforduló nemesi családnév, és mivel ismert, hogy a családnevek gyakran keresztnevekből alakultak ki, így e névnek pár évtizeddel előbbi keresztnév volta lehetségesnek látszik. Ha azonban nem Gergei Albert írta az Argirust, hanem Albert Györgyinek ajánlottan írta Valaki, felmerül a kérdés, ki a legkitűnőbb magyar Részletesen lehetne még szólnunk az Árgirus, valamint a Balassi versek és a Szép magyar komédia stilisztikai és poétikai egyezéseiről, a néha pontosan egymásba vágó vagy hasonló sorokról, az Árgírus színes díszítő jelzőiről (pl. testszinű ruha, a nagy széles mező), amelyek Balassi jelzői is; különleges igéiről (pl. könnyei legörögnek, arányzom, álltok, felgerjedek stb.), amelyekre gyakran rátalálunk Balassi verseiben is; ritkább főneveiről (mátka, nyavalya, ciprusfa. szállás stb.), a rímek és a rímelhelyezések gyakori egyezéséről, a felező tizenkettesek Balassit idéző gördülékeny ritmusáról, nyelvéről, az Árgirus és a Balassi versek zenei, mitológiai vonatkozásairól stb. B ár mindezek kifejtésére csak hosszabb tanulmányban kerülhet sor, mégis úgy gondoljuk, ezek is erősítik majd azt az előbb kifejtett feltevésünket, hogy Balassi Bálint, aki a Szép magyar komédiában még szerényen elhárítja magától a históriaírást („talám énnekem arra nem volna annyi mivoltom is”), az Árgírus megírásával megmutatta, nemcsak a lírában alkotott halhatatlant, nemcsak az addig nem ismert drámai műfajban tudott remekelni, hanem nemzetét olyan népszerű epikai alkotással is képes volt megajándékozni, amely századokon át tovább élt és él népünk ajkán és legnagyobb íróink tollán. Dr, Tóth István I y < Balassi Bálint hiteles arcképe
