Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-12 / 268. szám
Csanády János két verse OTTHONOK Ezek a nehéz arcok, komolyak, a sörtehaj, az if júsági-szeplők, Pattanások, a megfogott szavak, mint szerszámaik: nehezen kelendők és nyugalmuk, melyet a bizalom ültetett ifjú és izmos szivükbe: hogy munka és kenyér az asztalon, melyet az otthonokban körbeülve közösen, szépen fogyasztanak el apáik sorsától messze-keriilve: akik úgy gyökereznek már e földbe, mint az erős növények, tartva talajukat és megtartatva tőle minden viharokban, minden időben: a nemzedék, amelyet elkerül „Az ifjúság” viták hullámverése, satupadra, iskolapadra dőlve tollal, szerszámmal, alig hallhatón, s harsogva zengi a jövő dalát! NYÁRVÉGI LAP Már lassan itt az ősz. A magány lezárja az évet. Minden kapu kitárva; mint kihűlt pajta-ajtók, lengenek. Keresztül vág 'a huzat a tájon csendesen. Szép, szomorú eső konoklik, zsebbe kerülnek a monoklik, hogy meg ne ázzanak. Libák, libák kavarognak, varjak kárognak, kiált sirály-csapat, kíséri az üres hajót. Nincs utas, nincs galacsin- alamizsna, csökkent az idegenforgalom, elvándorolt a turista, a gólya, a fecske, a nyári cirkusz sátor, a gyáva oroszlán és a bátor majom. Loccspoccs a járdán. Medrében leng a Balaton árván, mint utolsó levél kihűlt vulkánok galagonya-ágán. A fiúcska már felismerte a mozdulatok jelentőségét, ■ azt is jól tudta, milyen sorrendben következnek. Először is a hajó az öböl közepéig ugyanazzal a sebességgel úszik, mint ahogy a nyílt vizen közeledett a parthoz. Aztán az öböl közepe tájáról éles, rövid csengetés hallatszik, a jól kivehető motordübörgés üteme megváltozik, a hajó úszása lelassul, hogy szép ívben — az öböl csendes vizén széles hullámokat verve — a móló cölöpéihez fordulhasson. Közben újra felhangzik a csengetés, valahonnan a vízszintről (a fiúcska sohasem látja jól, honnan?) csípős füst csap fel kis pamacsokban, a motor elhallgat, s a hajó nesztelenül siklik a kikötőhöz. Ilyenkor már a kapitány is megjelenik a parancsnoki híd ajtajánál, s valami effélét kiált: — A harmadik cölöpre dobd a kötelet, Józsi! — Ezek szerint tehát Józsinak hívják a sovány, szemüveges matrózt. Nagyon helyes, hogy a matróz sovány. gondolta a fiúcska, a kapitány meg hatalmas, pocakos, erős, fordított esetben a dolog elég hihetetlen lenne. Noha a fiúcska érdeklődve nézte, miként dobja Józsi — a matróz — a kötelet a cölöpre, hogyan húzza meg, s tekeri rá, hogy tartsa a hajót, arra a rézmicsodára, aminek jó lenne tudni a nevét, mégis inkább a kapitányt figyelte, a kékzubbo- nyos, tengerészsapkás erőteljes férfit, csodálta nyugalmát, lassú lépteit (ahogy végig megy a fedélzeten) — s elképzelte őt a nyílt vízen a kormánynál, a vízre szegezett tekintettel, elképzelte, hogyan küzd a hullámokkal a viharban, hogyan manőve- 1 réz a ködben, s nagyon szerette volna, ha egyszer beszélgethetne vele. De hát csak a kikötő korlátjáig merészkedett, ott ácsorgóit kis rövid nadrágjában, magasnyakú szvette- rében a móló sárga kavicsain, leste a felbukkanó hajót, izgatottan figyelte a kikötés mozzanatait, a kiáltásokat; nézte az érkező és az induló utasokat. Szakonyi Károly: A FlOCSKA MEQ A KAPITÁNY P yönyörű hajó volt: kar- ^ csú és fehér; vörösrézkürtőin csillogott a nap; kis bronzharangja, kifényesített lámpái, barnára pácolt fakorlátja, kötélzete, magasba nyúló árboca mindannyiszor ámulatba ejtette. Ha befutott a kikötőbe, megköny- nyebbülten felsóhajtott, ha nekivágott a víznek, aggódva követte tekintetével, amíg csak el nem tűnt, s visszaérkezéséig nem szűnt izgalma: vajon megérkezik-e? ősz volt már, a tó partjáról elutaztak a nyaralók, a táj elnéptelenedett, s ahogy teltek a napok, egyre kevesebb lett az utas. De a kis hajó még napjában kétszer átkelt a vízen, s a fiúcska mindannyiszor ott várakozott a mólón. Eleinte, mondom, csak messziről merte lesni a Hanná-t, (így hívták a hajót) — de ahogy múlt az idő, mind közelebb merészkedett. Egy napon, amikor a kapitány, a matróz és a bajszos, olajos gépész a hajó azon részén beszélgettek, ahonnan nem láthatták, a fiúcska óvatosan átbújt a korláton, és szívdobogva, lopva megérintette a hajó fehér, hűvös fémtestét. Ezalatt a kapitány éppen azt mondta a matróznak, meg a gépésznek: — Hát már éppen elegem van ebből a furikázásból. Ráadásul utas sincs. Vége lehetne a szezonnak, a könyökömön jön ki ez az átkozott ingajárat! — Igaz, ami igaz — mondta a matróz —, megunja az ember. — Már azon is gondolkodtam — folytatta a kapitány —, hogy itthagyom ezt az egészet. De hát hová menjek? Mindennek megvan a maga hátránya. panaszkodtak volna A még egymásnak, de elérkezett az indulás ideje, mindegyikük elfoglalta a helyét. — Nézz ki — szólt a kapitány —, van-e utas? — Egy kisfiú — látta meg a fiúcskát a matróz. — Más nincs. — Velünk akarsz jönni? — kérdezte a kapitány. A megszólítás váratlan volt, a fiúcska már ott állt a korlátnál ismét, elpirult, akart valamit mondani, de a szavak a torkában akadtak, ezért csak bólintott gyorsan, zavartan. — Hát akkor igyekezz — mondta a kapitány —, mert indulunk. A matróz besegítette a fiúcskát az utas nélküli hajóra, visszalökte a mólóra a pallót, a kapitány meg csengetett, feldübörgött a motor. A fiúcska csak akkor tért magához ámulatából, amikor a hajó már megkerülte a mólót, s a nyílt vizet hasította. Czép őszi idő volt, szél- ^ csendes, napsütéses. A tó fölött könnyű pára lebegett, eltakarta a szemközti partot, a víz úgy nyúlt a messzeségbe, mint a tenger. A fiúcska meg éppen hogy azt gondolta: ez itt a tenger. Belekapaszkodott a korlátba, azt hitte álmodik, pedig hát minden valóság volt: a hajómotor dübörgése, a korlát, a tat körül vitorlázó sirályok, a habzó zöld víz. — A jegyedet! — fogta meg a matróz a vállát. A fiúcska csodálkozott: — Nincs jegyem.;, — Hát akkor? — vakarta meg a fejét a matróz, s hátra tekintett, a parancsnoki híd ablaka nyitva volt, a kapitány a kormánynál állt, előreszegezett tekintette^ Odakiáltott a matróz: — Ennek a kisfiúnak nincs ám jegye! — Engem ő hívott! —- mondta megszeppenve a fiúcska, s a kapitányra mutatott. A kapitány jól hallotta a szavait, hiszen kis hajócska volt, — s valamit akart is mondani bosszúsan, de akkor találkozott a tekintetük: a nagy, erős férfié, meg a szőke, barnaszemű kisfiúé. A fiúcska tekintete oly esdeklő volt, hogy a kapitány elámult, majd gondolt egyet, s kacsintva rámosol yodott. — Úgy is van! — mondta a matróznak. — Az „úr” az én vendégem! A matróz vállat vont, otthagyta a potyautast, s hátra ment a tathoz. — Bejöhetek? — kérdezte a fiúcska a kapitánytól, a parancsnoki híd ajtajában. — Tessék csak, gyere! — Nézd csak! — szólt rekedten a kapitány — már látszik a kikötő. Akarod egy kicsit kormányozni? — Akarnám — mondta a fiúcska —, de nem merem; Nagy felelősség. A kapitány megérezte, hogy nem szabad erőltetni a dolgot. — Hát akkor nézd, hogyan manőverezek. — És fokról fokra elmagyarázta neki a kikötés mozzanatait; Amikor partot értek, a kapitány kezet nyújtott a kisfiúnak. — Köszönöm hogy felengedtél a hajódra — mondta a kisfiú. — Idefigyelj — mondta a kapitány. — Szeretném ha nem felejtenéd el, ha netán kapitány lennél egyszer, a a parton látnál egy kisfiút, aki nézi a hajódat, vedd fel a fedélzetre. El ne feledd! A kisfiú csak bólitott, de a kapitány jól tudta, miért mondta ezt. — A jó öreg Hanna — mondta a gépésznek, amikor az előmászott a gépházból. — A jó öreg teknő! — A gépész látta, hogy a kapitány . körbejárja a hajóját, mintha most látná először. Hámos György: Hogyan kerülhetik címlapra? Arról a fiatalemberről szeretnék néhány szót szólni, akinek eseteit bizonyára valamennyien olvasták a különböző lapokban. Ez a fiatalember, akinek bűncselekményeiről beszámoltak az újságok: szemrebbenés nélkül azt állította magáról, hogy ö fotoriporter. A nagyobb hatás kedvéért még egy fényképezőgépet is szerzett magának. Az olvasó most azt gondolhatja: ez nem is olyan nagy szélhámosság. De emlékezzenek csak vissza a tudósításokra, mit csinált ez a magas, fekete, jóképű fiatalember a fényképezőgéppel. Nem kevesebbet, mint hogy csinos, ifjú hölgyeket fényképezett le a géppel. S ha még csak lefényképezte volna őket; de azt Ígérte nekik elvetemültségében, hogy valamelyik képes folyóiratunk borítójára fognak kerülni. A tudósításokból megtudtam, hogy száz körül lehetett áldozatainak száma. Amiből arra következtettem, hogy borítóra kerülni az élet legnagyobb élményei közé tartozik. Talán egyenlő az élet értelmével. A csinos, ifjú hölgyek hittek a csalfa szónak, hiszen azt tapasztalhatták, hogy képes folyóirataink borítóján — elöl is, hátul is — csinos, ifjú hölgyek mosolyognak a standokon a járókelőkre. Joggal remélhették tehát, hogy egy nap órájuk is sor kerül. A fiatal nők hiszékenységének ez a vámszedője ezzel a nagyon is méltányolható reménykedéssel élt vissza rútul. Mint olvashattuk, utcán, villamoson s egyéb járműveken a tetszését megnyert csinos lányokat és asszonyokat szólított meg, fotóriporterként mutatkozott be, közölte, hogy a hölgy arcéle, karaktere, tekintetének lágysága stb. rendkívül alkalmassá teszik az illetőt arra, hogy a megnevezett képeslap borítójára kerüljön. A megszólítottak ezt általában jólesöen vették tudomásul, s követték a fényképezőgépes fiatalembert abba a környezetbe, amely, a fotoriporter szerint, arcélük érvényesítésére a leginkább alkalmas. Szegények, sajnos, sohasem kerültek fel a borítóra, mivel egy álfotoriporter fényképezte le őket az arcélüknek legmegfelelőbb környezetben, legtöbbször egy sűrű erdő közepén. S ha még csak lefényképezte volna őket, de, mint olvasom, erőszakoskodott is velük. Ezért is kapta a megérdemelt börtönbüntetést. Nem tudom a börtönben olvasnak-e a rabok újságot, s érdemes-e intelmeimet egyenesen a bűnöshöz intéznem. Arról értesültem, hogy az angol börtönökben már a televíziót is felszerelték, mégis egyre több rab szökik meg. Vagy talán éppen ezért? Ha tehát az elítélthez nem is, a hasonló kísértéseknek kitett csinos lányokhoz volna néhány megszívlelendő szavam, hogy öntudatukat és ellenálló képességüket erősítsem. A fotóriportereknek van rájuk szükségük, s nem nekik a fotóriporterekre. Ha valaki, akinek vállán mutatós fényképezőgép csüng, megszólítja önöket, mondván, hogy éppen erre az arcélre, s erre a típusra lenne szüksége a lapjának — efelöl még valóban lehet fotoriporter, aki jó borító-modellt keres. Ha kedvük van őt segíteni munkájában, akkor se gyanakodjanak, ha dúslombú fáktól körülvéve, mintegy a nyarat szimbolizálva, nagy rőtlombú fák között az elmúlás eleven kontrasztjaként óhajtja önöket megörökíteni. Illetőleg, a borítóra tenni. Ez mind lehetséges és elfogadható. De ha már azt mondja, hogy egyéniségük az erdő szélén nem érvényesül, csak az erdő közepén: inkább mondjanak le a borítóról. S méginkább tegyék ezt, ha az erdő sűrűjében — mint olvastam — bikiniben, vagy hiányos öltözékben kívánja önöket a képeslap borítója számára lefényképezni. Ebben az esetben a maximális gyanakvással fogadják előterjesztését, mert köny- nyen kitehetik magukat annak a veszélynek, hogy semmiféle borítóra nem fognak felkerülni. Hazai képeslapjaink ugyanis ilyen természetű borítókat nem közölnek. Én megértem azoknak az áldozatoknak mélységes elkeseredését, akiket a csalárd fotós ezzel a módszerrel — még a hagyományos fáradtságtól is megkímélve magát —levetkőztetett az erdőben. El tudom képzelni, mit éreztek, amikor rájöttek, hogy ebben a hiányos öltözékben egy közönséges szélhámos előtt mutatkoztak meg, anélkül, hogy a lap több tízezres vagy százezres olvasó tábora bármit is láthatott volna belőlük. Sajnos, nem ismerem az ügy aktáit, s így nem tudom pontosan, a feljelentők mit róttak fel leginkább a bűnösnek: azt-e, hogy az erdőbe csalta őket, azt-e, hogy erőszakoskodott velük, vagy pedig azt, hogy nem tette őket a borítóra. Büntetőjogilag azt hiszem, csak az első kettőért lehet felelősségre vonni a bűnöst. De hát más a jog és más a női lélek. Női lélek? Már megint igazságtalan vagyok a nők rovására. Mintha a férfiak nem szívesen kerülnének a borítóra. Csak ők nem olyan őszinték, mint a nők. Emberek vagyunk: valljuk be, valamennyien szívesen kerülnénk a borítóra. Jellemző rám, hogy már foglalkoztam is a gondolattal — mióta erről a bűnügyről olvastam — hogyan lehetne kihasználni ezt, a minden emberben benne szunnyadó borító-vágyat. Veszek egy fényképezőgépet — színeztem magamban a bűnös képzelődést — s a Közért-ben a kedves kislánynak, aki arra való tekintettel, hogy beteg vagyok sovány sonkát ad nekem, bár egyre érezhetőbb gyanakvással — megígérem, hogy a borítóra fog kerülni. Lefényképezem a kalauznőt, aki arra buzdít, menjek csak befelé, bár ez fizikailag lehetetlen: s kilátásba helyezem neki a borítót. Megígérem a szerelőnek, aki egy hete nem tud időt szakítani arra, hogy megjavítsa az otthoni víztartályt, hogy a borítón lesz látható, amint éppen javítja a tartályt. Lefényképezem a pincért, ha egy félórán belül kihozza a kismenümet. A tükeresekről, akik a kokszot hozzák: hogy ne keverjenek bele port, vizet és terméskövet — csoportképet készítek. Természetesen a borítóra ... Csak egyet nem teszek; nem fényképezek le nőket az erdő sűrűjében azzal az ígérettel, hogy címlap lesz belőlük. Mert megjelenik az egyik példány, megjelenik a következő példány — s természetesen nincsenek rajta. Erre feljelentenek, hogy erőszakoskodtam az erdőben. Ilyesmit a világért sem. Inkább megmutatom az írószövetségi igazolványom, s közlöm velük, hogy éppen egy ilyen karakterű. izgalmas nőről szeretnék egy regénytrilógiát írni. S e célból helyes lenne, ha sétálnánk egyet az erdőben, hogy jobban beleláthassak a lelkűkbe. S tudják, hány évig készül egy regénytrilógia? És még akkor sem biztos, hogy kiadják.
