Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
Arató Károly: Most felelősség... Bent a lármát csitítani nehéz — '6, sűrűimben csörtető tálkák! Mi hajdan félelem volt, most felelősség, nyugalom, erő, csapdák ellen örökös intés, hogy percig se szűnjön figyelmem, ha jogomért annyit kell verekednem! Már-már mosolygok magamon, hogy álmaim mennyire akarom, ki értük egy világ ellen pereltem, gyötrelmen, kicsiségen túljutottam. Elnémulok. Mint tytfk a kertben, kaptrgál bennem a remény a időm beérik, csontom összeroppan. Makay Ida: Veled — elvedül CV fis maguk maradnak mind-mind a füvek. S külön-külön a néma csillagok. A megépült és teljes éjszakában veled-teljesen oly magam vagyok. Minden sejtemben áldottan veled érett magányod hittel hordozom, gyötörten és a kínon győztesen, mint anyád boldog méhe egykoron. Uátdingben megyek *3 a balkonra, ra1 szandál van rajtam, a másik lemaradt útközben: leesett, hallottam a koppa- nását. A szandál pántjai közt hideget érzek, szétárad a testemben, egész az arcomig ér. Ez nem a kő hidege, se nem a hajnalé. Egy koránkelő autó felköhög. Különben csend van. Az utca még alszik. Visszabújok az ágyba, fejemre húzom a paplant, mint gyerekkoromban, amikor égboltot varázsoltam a paplanomból. Most nincs varázslat. Mért csinálok ügyet belőle? Újra megtenném. Nincs varázslat, de megbánás sincs. Déneske, szegény srác ... Akkor is folyton azt gondoltam: szegény, szegény, szegény. Kinyitotta az ajtót, megkérdezte, hogy minek jöttem, s én azt mondtam, azért, hogy osztálytársad vagyok és ne légy egyedül. Rossz lehet neked egyedül, hisz sírni se tudsz... De csak gondolatban mondtam, a tekintetemmel. Átvitt egy szobán, ahol a kicsi húga hintázott. Éppen csak mozgott vele a hinta. JTgy motorjavító műhely volt alattunk, dohogtak, zúgtak a gépek, a parkett mintha remegett volna, a talpam átvette a remegést. De ez csak később volt. A zúgás, a remegés. Eleinte észre sem vettem. A szekrénybe tett egy kis kézitáskát, összehajtogatott pongyola volt rajta. Beakasztotta a pongyoláját, a zsebéből egy szemüvegtokot húzott elő. ... Olyan forró vízzel zuhanyozok, hogy szinte szúr. A bőröm gőzölög, de ez a hidegség nem múlik el, ez az üres hidegség. Lipták fél éve jár egy vizipólójátékossal, azóta hízott meg, mert utána állati éhes, a dívány mellé van készítve sültszalonna, csülök, rozskenyér, mindent befal, másnap is zsíros a szeme... Déneskén még mindig az a gyűrött ing volt, melyet az iskolában viselt. — Ebben aludtál? — kérdeztem tőle, amikor meglátogattam. — Nem aludtam. A kórházfolyosón ültem Apával. Reggelig ültünk a pádon, amikor anya meghalt. — Fürödj meg. Vegyél fel tisztát. Elmenjek? — Ne... — mondta gyorsan. — Ülj le. A míg fürdőit, kinéztem az ablakon, egy •^ tűzfalra nyílt. Felette az ég mintha cementből lett volna. Csupa fal, csupa kő. A napot még csak ezután fogják beszerelni. — Készen vagyok. — Fürdőköpenyben állt mögöttem, vedlett, bordó frottírban, melyből kilógtak a szálak. A díványon ültünk egymás mellett. — Az ott az édesanyád? — Egy bekeretezett fényképre mutattam. — Nem ilyen volt. — Milyen volt? Nem felelt A kishúga beszaladt, hogy a segédkező néni kéri a festeni való ruhákat. Jó, mondta és meg se moccant. — Mennyi rumli... gyászruha, gyászjelentés. Apa összeírt egy csomó címet. Talán már a* iskolában Is a elmek jártak a fejében. — Mikor lesz a temetés? Megint nem felelt — Menj ki, Mucika... Hintázzál! — Szabad? — kérdezte a kishúga és elnyargalt. ... Valahol már felszaladt egy redőny. Utána egy másik, utána egy harmadik. Ez a nap is akár a többi. Már egész világos van. Mi változik? Berobogok az iskolába, ott elmúlik a szorongás, a hidegség, minden ... PALOTAI BORIS: RÉSZVÉT A díványon ültünk, a szeme olyan volt, mintha piros cérnával lenne beszegve. Azt mondta, elmagyarázza a számtanpéldát hogy megértsem végre. — Hány kilométerre távolodunk a csónakkal a kikötőtől a folyón felfelé, hogy négy órán belül visszatérjünk, ha a csónak sebessége nyolc kilométer/óra, a folyó sebessége pedig két kilométer/óra? — Hangosan beszélt, mégis áthallatszott a másik szöveg, a néma, mely lesben állt a kiálló ádámcsutkájában. — Figyelsz? — kérdezte. A füzet remegett a kezében. — Ha már eljöttél... tudom, csak sajnálatból. Ne ... ne tiltakozz. Gyerünk tovább. A csónak a folyón felfelé hat kilométeres, lefelé tíz kilométeres sebességgel halad. — Déneske... — Térdére tettem a kezem, a merev botlábára. — Próbálj aludni... — Nem akarok... Sose voltál itt. Ha már eljöttél, legyen valami hasznod belőlem. Ott tartottunk . .. figyelj ... Ahhoz, hogy x kilométerre eltávolodjuk felfelé x/6 óra szükséges ... Innen a visszaúthoz ... — Feküdj le... Legalább kinyújtózol egy kicsit. — Mellbetaszltottam, hátrazökkent, tenyerével tartotta magát. — Hadd. hogy befejezzem. — Eridj a francba! — Elrántottam a tenyerét, a díványra nyomtam. — Lefekszel! Így... Ne merj moccanni! Elnyúlt, szaporán lélegezve, mintha most hagyta volna abba a birkózást. Fakó bőrén virítottak a szeplők. Sohasem tűnt fel, hogy ilyen csúnya. A szeme túl világos, agyon- mosott-kék. Pici, vértelen füle eláll. Csudára megsajnáltam. — Ki vagy merülve. — Vogighuztam a kezem rajta, lehorgonyoztam a hegyes térdén. — Fogadjunk, hogy egy-kettőre elalszol. Lehúnyta a szemét. — Na látod. Fog ez menni. — Megbuksz — mondta reked'en. — Ha átvennénk együtt... A visszaúthoz x/10 óra szükséges. Mivel Összesen négy óra időnk van... — A karomba kapaszkodott. — Négy óra időnk. . — Aludj! Nincs egyéb bajod, mint... Magaddal törődj! Elzúgok, hát elzúgok! — Rátenyereltem, a díványhoz akartam szegezni. amikor megéreztem a frotírköpeny alatt a botlábát. Megsimogattam. Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen légy.. . ilyen nyavalyás ... Újra meg újra végigfutott a kezem rajta. p1 eltápászkodott, rámnézett. — Most sajA nálsz... , — Fenét sajnállak! — Egyszer haza akartalak kísérni. Azt mondtad, menjek a francba. — Az előbb is azt mondtam. Hát aztán?! — Megcsókoltam előbb az egyik arcát, aztán a másikat. Nem csókolt vissza. Jobbról balra és balról jobbra forgatta a fejét, mintha keresne valakit. Egész testében remegett, mint azok a gumin függő kis majmok, amelyeket utcai árusok lógatnak le a kosaruk széléről. Volt valami az arcában, amitől a szívem a torkomba mászott. Eny- nyire örül nekem?! Soha senkinek a szeméből nem sütött felém ilyen öröm ... ilyen ámuló ... ilyen döbbent... ilyen önmagát rábeszélő, hogy mindez igaz. 1U utatóujját végighúzta az arcomon, a lu szájam szélén. Bekaptam az ujját. Te szegény, gondoltam, örülj, még jobban örülj! S akkor is azt gondoltam, amikor rámzuhant, s magamon éreztem csupasz lábszárát. A parkett alatt feldübörgött a javítóműhely,»az ajtó mögött csikorgóit a hintát tartó kötél vaskampója. Vadul hintázhatott a kishúga. Mindez igaz, mondtam én is, de egészen másképp mondtam, mint ő. Rémülten mondtam, hiába „tudtam mindent”, ö volt a mennyezet, az ő arca, rajta tűi nem láthattam. — Ilyen boldog ... soha... — mondta és én azt mondtam „rendben”, feltámasztottam az állát, a szemébe néztem. A szeme homályos volt s mintha a pupillájában magamat pillantottam volna meg egészen piciben. — Életem legboldogabb ... soha még Ilye» boldog... — dadogta. Majd hirtelen talpra- ugrott, zokogni kezdett. Gyerekesen, bömbölve, nyitott szájjal. — Bocsáss meg! Bocsáss meg! — kiáltotta valakinek, aki nem volt a szobában ... — Ez itt a Fontane di Trévl. papa, a Trévi-kút — mondta Benedetto Glavina. Az öreg Glavina Alajos, aki Budapestről jött látogatóba a fiához, körülnézett: — Csupa félcédulás, fiam, szórják a pénzt a vízbe. — De papa, maga nem ismeri a Trévi-kút legendáját!^ — Ha én legendákkal foglalkozom, nem tudom, miből taníttattalak volna ki Benedettová, még mindig Glavina Benő lennél Pesten, ezerháromszázötvenért. — Az a legenda, hogy aki pénzt dob bele ebbe a kútba, az még visszatér Rómába. Arrivederci, Róma! — És kié lesz a pénz? — Senkié. Benne hagyják a kútban. — Érdekes. * Glavina Alajos, ahogv hazaért Pestre, kiment a MÉHhaszontelepre, a hulladékhalmazból kiválasztott tíz ócska mosdócsészét és ugyanannyi vasrácsot. A telepvezető csodálkozva kérdezte: — Mire kell ez magának? — Semmi köze hozzá Ez egy écesz. A mosdócsászéket felszerelte a főváros különböző idegenforgalmi gócpontjain: a Halászbástyán, a Népstadionban, az IKKA előtt és az Ecséri úti ócskáspiacon. rácsot erősített rájuk, és két lakattal is lezárta őket. A mosdók fölé nagy táblákat rakott: „Fontane di Tréfli — Arrivederci, Budapest!” Egy hét múlva végigjárta a mosdócsészéket, legnagyobb megelégedésére bőven talált pénzt mindegyikben, nemcsak forintot, de valutát is. melyet fővárosunk szépségétől meghatott turisták dobáltak bele. A sikeren felbuzdulva újabb mosdócsészéket helvezett el, egy díszesebb kivitelűre ráírta: „Arrivederci, Budapest, csak konvertibilis valutáért.” Ez a kút még annyiban is különbözött a többitől hogy ha az öreg Glavina éppen ott járt, mikor a külföldiek pénzt dobtak bele, elénekelte a „Mondja, kedves Biemsensteinné, hol dolgoztat ön?” kezdetű kupiét. Ezt a külföldiek eredeti pusztai népdalnak tartották, és lelkesen megtapsolták. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az öreg Glavina hamarosan megtollasodott. Egy villát vett fent a hegyekben, egyet a Duna, egyet a Balaton partján, mindegyikbe külön televíziót, mert hozzátartozott a kényelméhez és kulturális igényességéhez, hogy minden este leül a készülék elé, és nem nyitja ki. * Glavina nem üzérkedett a valutával, hanem minden pénzlehalászás után jelentkezett vele a Nemzeti Banknál Mindig más és más fiókba tért be, de valamelyik üavbuzgó tisztviselő összesítette Glavina átváltásait, kiderült, hogy egymaga több valutát szállít, mint az ország eg'"? textilipara. A ielentés az illetékesek kezébe került, akik '»•»ormai onerafv értekezletet hívtak össze. — Mehet ez így tovább elvtársak’ Nem. ez így nem meh-e *ovább ’’ven jövedelmező vállalkozást nem hagyható r” meg egy maszek kezében. * Egv hónap múlva a Vízügyi Főhivatal kebelén belül megalakult a Lakinger Béláról elnevezett Állami Trévi- kutakat Kezelő Vállalat, és megkezdte a Trévi-kúthálózat rendszeres szervezését, valamint a hálózat további kiépítését. Nyilvánvaló volt. hogy a vállalat nem járathatja le magát az öreg Glavina ócska mosdókagylóival. Neves tervezők bevonásával kiírták a Trévi-kút pályázatot olyan műtárgy alkotására, amely formájában korszerű, ugyanakkor kifejezi a kutak nemzeti jellegét és szocialista tartalmát is. Az első. második és harmadik díjat nem adták ki — a pályázatot eleve így írták ki —, első vállon veregetésben részesült Grabácz Dezső Ottokár, végül is az ő pályaművét fogadták el. A korszerű Trévl-kút egy szamarat ábrázolt, amely botjával nagyot üt a juhász fejére, mintegy szimbolikusan kifejezve, hogy az elnyomott osztályok előbb-utóbb bosszút állnak kizsákmányolóikon. MOLDOVA GYÖRGY: ARRIVEDERCI, BUDAPEST! Ez az allegorikus szobor kétszázezer példányban került legyártásra, a szamár füleihez különleges fagyálló gipszet kellett hozatni Svájcból — természetesen valutáért —, de az illetékesek meg voltak győződve, hogy ez a kiadás busásan megtérül majd, A Lakinger Béla Állami Trévi- kutakat Kezelő Vállalat kezdetben mindössze négyszázezer embert foglalkoztatott. Egy Trévi-kút személyzeti felépítése nagvjából a következőképpen festett: kútvezető, kút- vezetőhelyettes, főkönyvelő, három beosztott könyvelő, adminisztrátor, pénztáros, rendészeti vezető, két rendész. egy szakasz iparőr, propagandista, összekötő a Vízművekkel, természetesen egy személyzeti osztályvezetőnő, egy segédmunkás, aki a vezetőség jelenlétében kiszedi a pénzt és rendben tartja a kutat. Később az üzemekben és téeszek- ben működő Trévi-kutakhoz vettek fel még másodállású jutalékos kezelőket. Bár ez a szervezés megközelítette a tökéletest, a Trévi- kutak valuta- és általános pénzhozama nem haladta meg az öreg Glavina régi maszekbevételeit. Vidéken például csak Pestről lehelyezett tanárok és szakemberek dobták bele forintjaikat az „Arrivederci, Budapest” feliratú Trévi- kutakba. A propagandista ideje jött el, hogy fellendítse a gyér üzletmenetet. Egymás után röppentette fel az ötleteit. Minden ezredik külföldi, aki a Trévi-kútbn pénzt dobott, miniafűr zenélő Trévi-kutat kapott, és a vállalat egyik alkalmazottja lóhátról, kacagányba öltözötten, egy kutyabőr diplomát nyújtott át neki A propagandista egy másik ö’lotéért „Lakinger Bála” nívódíjban részesült. Elő-pénzdobálót kreált, aki pólda- mutatás céljából, sorra járta az ország Trévl-kútjait. és hibátlan angol kiejtéssel néhány pennyt szórt bele. Az új állás betöltésénél dicsérendő körültekintéssel jártak el: olyan férfit alkalmaztak, akinek a pénzszórásban már komoly gyakorlata volt, korábban ugyanis egy exportcégnél dr-lpnzott mint külföldi üzletkötő. Ezek az ötletek azonban alig-alig hoztak javulást. Sikeresebbnek ígérkezett az az elgondolás, mely a Trévi-ku- tak ügyét az OPEB, az Országos Pangáselhárító Bizottság hatáskörébe utalta. Az OPEB általános operatív tervet dolgozott ki a szórakozóhelyek és kulturális Intézmények gyér látogatottságának megszüntetésére. Hamarosan beindult a „Cserebere, fogadom” akció, mely a meglévő közönséget próbálta a lehető leggazdaságosabban és legsokoldalúbban felhasználni. Rosszul menő filmeknél a nézők között társasutazásokat sorsoltak ki a szegedi vág’’ pécsi Trévi-kutakhoz. A kútnál egésznapos program szórakoztatta a résztvevőket, este „Ki mit tud?”-játé- kot rendeztek, a győzteseket mozibérlettel jutalmazták. Hasonló kooperáció jött létre néhány nagy költséggel felújított vendéglővel, melyeknek forgalmáról elég annyit megemlíteni, hogy a bevétel kilencvenöt százaléka a vendéglő két saját zenészének italfogyasztásából származott Ezen próbált segíteni a Trévi-kút látogatói között propagált magyaros vacsoraverseny. A régi magyaros ételek: tejbegriz kakaószórattal, Simo- nyi óbester módra — ami annyit jelentett, hogy az egyébként átlagos tejbegrizt toborzót lejtő népi táncos hozta be —, a lófejből halászlé, megtették a magukét, de a legnagyobb közönséget mégis a szokásos esti verekedések vonzották, pincérek és vendégek között. Már az bizalmat keltett, hogy a bejáratnál a Magyar Ökölvívó Szövetség szakemberei lemérték a vendégeket, közölték vele: nagyváltósúlyba vagy félnehézsúlyba tartozik és megmutatták, melyik súlycsoportjába tartozó pincér fogja megverni, ha nem ízlik neki az étel, vagy a fizetésnél megpróbál letagadni valamit. De a hangulat egy idő után megszűnt, mert a pincérek veszélyességi pótlékot követeltek, és mikor nem kapták meg, bosszúból a lehető legudvariasabb módon vették fel a rendelést. A magyaros vacsorákban csalódott közönség természetesen a Trévi-kutakat sem látogatta többé. Hamarosan megmutatkozott a zseniális feuerbachi tézis igazsága:' „A szegényházban nem lehet fegyelmet tartani”, az újságok egymást követő botrányokról adtak hírt. „összejátszott a csempészekkel a látszólag feddhetetlen Trévi kút vezető”, „Két tonna francia műszempilla egy Trévi kútban”, a végső botrány akkor robbant ki, amikor kiderült, hogy az egyik kútban titkon vízi revüket szoktak rendezni — a központ néhány vezetőjének részvételével. A botrányokat többé nem lehet eltussolni, az illetékesek vizsgálatot rendeltek el, és a feltáruló panamák, valamint a növekvő deficit alapján célszerűnek látszott a „Lakinger Béla” Állami Trévi-kutakat Kezelő Vállalat megszüntetése. Az ellenőrök azt javasolták, hogy a kutakat viszonylag kis átalakítási költséggel mint nvilvános illemhelyeket hasznosítsák, ez — mint finoman körülírták — különben is csak egy meglevő állapot rögzítése lenne. A főilletékes aláírta a felterjesztést, közben rezignáltan megjegyezte: — Csak azt nem értem, ax öreg Glavina hogy vett ebbő! házat?! 1 i
