Dunántúli Napló, 1967. október (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-10-15 / 244. szám
Az I. Országos Kisplasztikái Biennale Pécsett Vörös sapkás lovasok Qfc65fev 1-én, wárnap délelőtt ünnepélyes ke- RMc kört nyitotta meg Palkó Sándor a Baranya megyei Tanács VB elnöke Pécs reprezentatív kiállítását a Technika Házában. Szokatlanul nagyszámú közönség jelent meg ez alkalomból, városunk vezetői, a művészetkedvelő nagyközönség és a kiállító művészek egész sora; Az elmúlt évtizedek, mondhatjuk, legkiemelkedőbb helyi képzőművészeti eseménye ez a kiállítás, s egyben a magyar művészeti életnek is ünnepe. Napjaink művészeti vitái a szobrásza tót sem kerülték meg, ennek ellenére azonban a szobrászat aktuális kérdései nem igái számítottak közügynek, jóllehet a köztéren felállított szobrok száma jelentősen megszaporodott, s ennek révén igen nagyszámú szobrászgárda jutott megrendeléshez, Mégis, általában szervezését. Ezzel Pécs városa új lehetőségeket teremtett a szobrászoknak, fórumot, ahol a kisplasztika legfrissebb eredményeivel találkozhat művész és közönség egyaránt. Minden bizonnyal lendületet és ösztönzést jelent majd ez a kapcsolat a kisplasztika számára, s a soron következő biennálékon a résztvevők száma is kiegészül majd a ma még távolmaradókkal. A figyelem felkeltésén túl a biennálé sikerének kézzelfogható bizonyítéka az a tény is, hogy a legjobb alkotások a pécsi múzeumba kerülnek, biztosítva az I; Országos Kisplasztikái Biennale hírét. Pécs országos jelentőségű köz- gyűjteménye, a Modern Magyar Képtár pedig így is jelentős szoboranyaggal gazdagodik, Ezzel két fontos cél, a kisplasztika támogatása és a múzeum fejlesztése kapcsolódik össze. S a legnemesebb hagyományokhoz is kötődik a biennálé azzal, hogy Ferenczy Béni művészetének Marisa István: Európa elrablása (bronz) csak a kirívó esetekben került egy-egy szobor a közönség érdeklődésének a középpontjába, amikor is valamilyen okból elmarasztaló ítélet született és pálcát törtek felette. Arra is volt példa, hogy az országosan gyűrűző, elítélő közhangulat feloldására a művész odaállt a szobra elé és szóban védte meg a maga és a mű igazát a jóhiszemű, de mégiscsak laikus ellenvéleménnyel szemben. Napjainkban a kisplasztika fejlesztése is az állam hathatós támogatásával történik. A magángyűjtők nem játszanak jelentős szerepet ezen a téren a viszonylag magas árak miatt. A múzeumi vásárlás is szinte csak a Magyar Nemzeti Galériára korlátozódott, vidéki köz- gyűjtemények híján. Azonban a gátló tényezők ellenére is kitűnő művek születtek, jelentős művészgeneráció nőtt fel és az „átlagtermés” is átlagon felüli: kevés műfaj dicsekedhet ilyen nagyszerű eredményekkel. | zek az eredmények in- dokolják a kétévenként megrendezésre kerülő pécsi •rszágos seregszemle megjegyében kerül megrendezésre. A közelmúltban elhunyt kiváló szobrászművész emlékének adózott a rendezőség, amikor a művész emberi és alkotói példamutatását állította előtérbe. Dinamikus Aranykor című szobra szerepel a kiállításon, az a mű, amely 1959-ben született, s így egyben a művészt súlyosan leigázó betegség feletti diadalt is jelképezi. Rajzai az agyagban, a bronzban gondolkodó művész plasztikus megfogalmazású alkotásai, önálló rajzi értéket képviselő remekművek. A rendezőknek az az elgondolása, hogy a soronkövetkező kisplasztikái seregszemlék megrendezésével ismételten Ferenczy Béni művészetének állítanak emléket. Az I. Országos Kisplasztikái Biennálé díjait egyébként az Állami Lektorátus és a helyi szakemberek együttes zsűrije szinte egyhangú határozat alapján osztotta ki. Az első díjat Kiss Nagy András Munkácsy-díjas szobrászművész nyerte plakettjeivel. Kiss Nagy Andrásnak köztéren felállított szobrai mellett elsősorban a kisplasztika az erőssége. Ezen belül is az éremművészet az a terület, ahol egyre inkább figyelemreméltó eredményeket ér el. A biennálé emlékérmét is ő mintázta, rangos pályázókat megelőzve kapta erre a megbízatást. Tömörítés, plasztikai fegyelem, fokozott sűrítés és mívesség jellemzi alkotásait, friss szellemiség, s ami talán mindennél lényegesebb, nem irodalmi gondolatokat regisztrál, hanem a szobrászat sajátos eszközeivel fejezi ki plasztikai elgondolásait. ^ második díjat: Bessenyei Márta Munkácsy-díjas szobrászművész Tükrös fej című alkotása kapta. A téma nem szokványos, inkább ritka bravúrmegoldás, a tükörbe néző fej olyan megjelenítése, amelynél minden felesleges mozzanatot elhagy annak érdekében, hogy a szándékolt hatást elérje. A szobor finoman modellált mintázása összhangba kerül a tej stilizált megjelenítésével. A biennale harmadik díját Németh Mihály Évszakok című sorozatáért, ezen belül kiemelten a Nyár című szobráért kapta. Németh legfőbb erénye, hogy szobrai rendkívül anyagszerűek, a művész az anyagban gondolkozik. Szobrai szilárd felépítésűek, statikusak, tőmbszerűen zártak, miként a példakép, Med- gyessy Ferenc művei. A biennale különdíját a fiatal pécsi szobrász, Rétfalvi Sándor kapta. Mindhárom bemutatott szobra már pécsi munkásságának gyümölcse. Szemléletmódjában egyre inkább önállósul. Szobrai az előképektől való elszakadás, az egyéni útra való rátalálás folyamatát is tükrözik. Plasztikái szerkezetileg megépítettek, talán ezért is érződik az, hogy kevéssé erős szobrainak belső feszítője. Biztató egyéniség, a közeljövőben talán köztéri szobrát is itt üdvözölhetjük Pécsett. Czigorúan zárt forma jel^ lemzi a másik fiatal pécsi szobrász, Bocz Gyula Anya gyermekével című művét. Kemény, fekete kőben dolgozik, a formák finom hajlatokkal képeznek átmenetet, a felületek szinte kisimulnak, megközelítvén a hasáb szabályosságát. Kubisztikus építésűek Nagy István szobrai is, széles mozdulatokat rejtenek a szögletes formák. Ezekkel ellenkező Nagy Sándor szobrainak a felfogása. A durván megmunkált mészkő szinte tépett, szaggatott felülete (Si- ratók) az érzelmi kifejezés fokozásának az eszköze. Olcsai Kiss Zoltán Don Quijote-ja a biennale egyik legsikerültebb kisplasztikája. A megnyújtott, elvékonyodó testek ösztövérségét a felület finom mozgalmassága is fokozza. Klasszikus a téma, klasszikus felfogás is jellemzi Marisa István Európa elrablása című művét. A kecses vonalú nőalak és a vaskos, térdrekényszerített bika kontrasztjának ellentétességét hangsúlyozza a kompozíció. S ok rangos művész érdemes alkotása, a sokféle egyéniség színes változatossága jellemzi a biennálé anyagát. Dabóczi Mihály és Kiss Kovács Gyula, Szöllősi Enikő és Kiss Sándor, Szlá- vics László és Herczeg Klára, Asszonyt Tamás és Borbás Tibor, Szabó Iván és Csontos László művei mind értékei a kiállításnak. Jó anyag gyűlt egybe, a kiállítás magas színvonalat képvisel. S hogy érdemes volt Pécsett megrendezni, azt a szakmai rangosság mellett a közönség szinte meglepően nagy érdeklődése is bizonyítja. Romváry Ferenc Másfél éve közölték az újságok, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Elnöksége magas szovjet kitüntetésben részesítette a magyar munkás- mozgalom huszonnégy veteránját. Münnich Ferenc elvtársnak a legmagasabb szovjet kitüntetést, a Lenin-ren- det adományozták, Révész Gézát és Garasin Rudolfot a Vörös Zászló-renddel tüntették ki. Garasin elvtárs 1909-ben vált a munkásmozgalom harcosává, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat már Oroszországban üdvözölte, s 1918-ban — mint sok harcban kipróbált vöröskatona — a kommunista párt tagja lett. 1919-ben egy forradalmi lovas ezred parancsnoka. Ezt az időszakot lebilin- cselően érdekes könyvében, a Vörös sapkás lovasók-bán örökítette meg, amelyet a Kossuth Könyvkiadó jelentetett meg. Garasin elvtárs így ír a könyv bevezetőjében: „A Vörös Hadsereg polgárháború alatti dicsőséges tevékenységét már sok mű megörökítette, de a polgárháborúban részt vett internacionalisták harca még nincsen kellőképpen feldolgozva. Én, mint ezeknek a nagy eseményeknek tanúja és résztvevője — az egykori internacionalista katona — e feladat megoldásához szeretnék hozzájárulni visszaemlékezéseim papírra vetésével. A polgárháború idején, amikor orosz földön harcoltunk a szabadságért, tevékenységünk egy szakasza szorosan összefüggött a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásával. Leírom, hogyan akart a Vörös Hadsereg a magyar proletárforradalom segítségére sietni, s milyen hatással volt ránk a Tanácsköztársaság leverése. Szeretném az Oroszországban lévő hadifoglyok életét és útját a hadifogoly- táboroktól a Vörös Hadseregig .. És valóban: Garasin Rudolf egyszerű, közvetlen eszközökkel mutatja be a bátor, önfeláldozó hősöket, harcostársait. Olcsai Kiss Zoltán: Don Quijote (bronz) Moszkvai levét Találkozáséin a szerzővel Viktor Rozov beszámolója amerikai !ltjáról a Moszkvai Világirodalmi Intézetben A Pécsi Nemzeti Színház az idei évadban mutatja be Viktor Szergejevics Rozov legújabb, már kéziratban is nagy érdeklődést kiváltó darabját: Jubilál egy iskola címmel. Kétszeres érdeklődéssel olvastam tehát a plakátot, mely a ma legnépszerűbb szovjet drámaíró beszámolóját hirdette utolsó amerikai útjának tapasztalatairól. Az Akadémia Világirodalmi Intézetének hatalmas előadótermét zsúfolásig megtöltik a moszkvai irodalmi és színházi élet tekintélyes képviselői. Előkerülnek a jegyzettömbök. készen állnak a tűhegyes ceruzák. Rozov azonban nem akar „szabályos” előadást tartani. Az elnöki bevezető után egyetlen ruganyos mozdulattal leugrik az emeletnyi magas pulpitusról és két kezét hol fesztelenül a zsebébe süly- lyesztve, hol színpadiasán égnek emelve sétálgat a széksorok között — Hát igen, a kivénhedt színész, a hét- próbás rendező, gondolom magamban, s mindjárt le is jegyzem az első megállapi- tást: Rozov még most, irodalmi sikereinek teljében sem akar szakítani fiatalságának tapasztalataival, szokásaival, szemléletmódjával, a Parnasszuson is megmaradt mozgékony, nyugtalan és persze időnként színész- kedő színházi embernek. — Talán ebben is van szűnni nem akaró közönségsikerének nyitja; folytatom, a kopaszodó fiatalságában, s a szüntelenül résen álló, fel- felvillódzó teatralitásban. — Hát igen, színházi ember, gondolom. Rozov azonban felteszi a szemüvegét s íme, most a szociológia professzora áll előttem, aki éppen azt kezdi el tudományos alapossággal fejtegetni: mit is jelent színházi embernek lenni, mi a színház szerepe a társadalom életében. Shakespeare híres hasonlatát idézi(„ Tükröt tartani mintegy a természetnek ...”) s a modern színházat a társadalom lelkiállapotára legérzékenyebben reagáló műszernek nevezi. Az amerikai színház jelenleg nem tudja betölteni ezt a feladatát — állapítja meg. S miközben elemzi ennek a helyzetnek a kiváltó okait, a filmmel és TV-vel való egyenlőtlen versenyen és a magántőkés színházi vállalkozások megbízhatatlanságán túl mélyebben fekvő társadalmi ökokra is kitér. Elmondja, hogy tapasztalata szerint a mai Amerika érzelmi fásultsága minden korábbi periódusénál nagyobb. Az átlagamerikai (a fiatalság is!) régen túl van már a pornográfia és általában a szexualitás narkotikumán és sokkal erősebb izgatószerekre vágyik. Ilyen — szinte perverz — igényeknek már a kizárólag szórakoztató színház sem tud eleget tenni, a TV és a rémregény is alig állja a versenyt az erőszakkal, lincseléssel, háborúsdival és egyéb valóságos élménypótló eszközökkel szemben. S még valami, ami magyar fülnek talán a legszokatlanabb: az amerikai közönség egyetlen tekintélyes elítélő kritika után nem érdeklődik többet a darab iránt. Az igazi színház mint bujkáló tüzecske kóborol a mai Amerikában — állapítja meg az előadó. Az utóbbi négy évben felépült ugyan három reprezentatív állandó színház (Washingtonban, New- Yorkban és Los Angelesben), ezek azonban nem a társa- dalmilag-művészileg leghaladóbb társulatoknak nyújtanak otthont. Az igazán figyelemre méltó kezdeményezések külvárosi bérelt helyiségekben, „kávéházi színházakban” lelhetők fel. Három érdekes színházi estéről számol be az író, a „Hello, Dolly!”, a „Hurrá Amerika!” és a Kennedy-gyilkosság aktualitására átírt „Macbeth” előadásáról. A mai amerikai drámaíróról szólva idézi Ten- nessee Williams-szel folytatott beszélgetését, elemzi Al- bee munkásságát, elmondja a „Nem félünk a farkastól” szovjet bemutatójával kapcsolatos kétségeit és kifejezi azt a véleményét, hogy az új amerikai dráma és színház — mint már annyiszor — most is a társadalmilag-mű- vészileg legérzékenyebb egyetemi színjátszásból fog kinőni. Aztán elteszi a szemüvegét és felcsillanó szemmel kezd mesélni a kis színpadokon látott nagy színész-tehetségekről, a kulisszák mögötti világ hallatlan fegyelmezettségéről és a modern amerikai színész imponáló mesterségbeli felkészültségéről. Mindennek okát a verseny kérlelhetetlen törvényein túl abban is látja, hogy a legtekintélyesebb amerikai színészképző stúdiókat ma is Sztanyiszlavszkij néhai tanítványai tartják a kezükben. Az előadás után odaléptem Rozovhoz, s beszámoltam róla, milyen nagy érdeklődés előzi meg nálunk új művének bemutatását. Válaszul elmondta, hogy a Nógrádi Róberttól folytatott beszélgetések után jó kezekben tudja a darabot, mégis a kezdők izgalmával tekint a bemutató elé, melyen szívesen venne részt személyesen is. Azután aktatáskáját kétszer az asztalon felejtve elsietett a Kulturális Ügyek Minisztériumába, ahol ezúttal — egy másik szerző darabjáról kell véleményt mondania. Nagy László h
