Dunántúli Napló, 1967. október (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-10-15 / 244. szám
Több, mini vendég 3l sűrű vendégjárás átkaiból — áldásaiból, azt hiszem, az a legmaradandóbb érték, ha valóban közelebb -jutunk egymáshoz, és a kölcsönös megismerésből —» megbecsülésből barátság lesz: aki vendégként jött, barátként távozik. Ilyen több-mint-vendég: barát járt Pécsett, egy kis szomszédolásra, Dusko Trifu- novic költő; annak az írásban megfogalmazatlan egyezségnek jegyében, mely a szarajevói Zivot és a pécsi Jelenkor szerkesztői között jött létre 1966 decemberében. A megállapodás ugyan nincs papírra vetve, mégis van már írásos dokumentuma: a kölcsönös kéziratcsere és a publikálás; s most — immár másodjára — azért jött Dusko Trifunovic, hogy riportot írjon a Zivot-ba a Jelenkor munkatársairól, munkájukról. Hogy mit ír, nem tudom, de akármit ír, őszintén fogja megírni, mert emberiköltői közvetlensége, természetes-melegszívű egyénisége irtózik minden művészi póztól; s bár ő sem szereti a túlzásnak is tűnhető dekoratív megjelölést, mégis leírom: varázsa van. Mi ez a varázs? Az, hogy foglalkozására nézve lakatos, és már munkástársai is biggyesztettek zsengéire, majd első verseskötetére, mondván: ugyan ki a nyavalyának kell az ilyen irkafirka? Vagy az, hogy költészete cirádanélkülien lényegretörő, s olyan — nem szimplifíkáit — természetesen-egyszerű, akár a széljárás, a vízcsobogás, vagy a bosnyák népdal s a kalapácszengés? Talán az, hogy kutatva-ér- deklődő, nem tolakodó, de mindenre odafigyelő tekintetében olyan lobogású a tűz, amilyen csak tiszta ember és tiszta költőé lehet? Vagy az, hogy otthagyva az esztergapadot, elvégezte az egyetemet és véglegesen eljegyezte magát a költészettel, s így, szélesebb horizontú tájékozódással jobban tudja szolgálni az értelmes életet? (Mert más jegyese egyelőre nincs; igaz, hogy mindössze harmincegy néhány éves — prófétai korú —, s letette az asztalra harmadik kötetét; több, az ifjúság életével-munkájával foglalkozó dokumentumfilmet, köztük egy díjazottat is írt; s bár jó költőnek tartják, mégse taszigálja az Olimposzra se a kritika, se a nagyobb szerencse ...) Az-e a varázsa, hogy a kritikusokat meghallgatja ugyan, de nem sokat törődik velük —, hiszen a kritikus mindig, minden költő számára szükséges rossz — és jóféle istenátka egyszerre —, s hogy nem bízza magát a hangulatra, csak a belső parancsra hallgat? Vagy az, hogy az ítészi „csinálja csak fiam"-féle észrevételezésre fintorral-iróniával felel azoknak a váll- veregetőknek, akik így tartják számon: „ja, igen, az a lakatos, aki elég jó verseket ír”?! Az, hogy — egy kukkot se tud magyarul, ahogy én se horvátul —, a mithológiából, a bibliából, népeink történelméből, közös sorsunkból: kevés örömünkből és sok keservünkből jólismert motívumokkal s a kézzel-lábbal- szemvillanásokkal való beszéddel úgy megértettük egymást, hogy a városnevek eredet-magyarázatára, s bizonyos szókincs-azonosság rögzítésére is futotta a beszélgetésekben? A Jelenkor decemberi számában, Mák Dizdar költő és Trifkovi c novellista közlése után, több verssel szerepel majd Dusko Trifunovic. Bemutatásához „előzeteseként közöljük egyik versét. Pákolitz István A hatszáz éve alapított egyetem ünneplésének lázában égő városunk új kiadvánnyal gazdagodott. Dankó Imre tollából, népes kollektíva közreműködésével készült a jubileumi kötet, amely Horváth Lajosnak, Pécs megyei jogú Város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága elnökének bevezetője után tíz fejezetben ismerteti meg az olvasót Dunántúl fővárosával. 237 sorszámozott kép és sok számozatlan illusztráció teszi még rangosabbá a művet, amely felhasználja ugyan az eddigi kutatások kiadott és kiadatlan eredményeit, mégsem kompiláció. hanem szempontokban gazdag, új, koncepciózus alkotás, méltó képet ad ősi városunkról. A kötet tagolása jó, bár az egyes fejezetek (A táj, Az ember, Sopianae, A város neve. A város és egyeteme, A török Pécs, A ci- vitás harca, A szabad királyi város, Pécs a szén és az ipar városa, Pécs mint tájközpont) néha többet adnak, mint amit címük ígér, s ez fölöttébb megnehezítette a képszerkesztő. Halász Rudolf nehéz és felelősségteljes munkáját. A mértéktartó, de a leglényegesebb tudnivalókat közlő, élvezetes olvasmány erejével ható szöveg értékét emelik a jobbára kitűnő képek, csak az a nagy kár, hogy szinkronjukat igen gyakran meg kellett bontani. Talán a képek kiváDusko Trifunovic: TISZTA LEVEGŐ Hajnali öt óra előtt kel az öcsém minden nap és dolgozni megy, munkábamenet köhécsel cigarettázik útközben, munkábamenet friss levegőt szív. Az öcsém naponkint megcsinál egy mozdonyt ő a nehézipar az alap — 4 s útközben friss levegőt szív. Keljetek útra mindnyájan, menjetek á tengerre habzsoljátok a kalandot — az öcsém ma dolgozik értetek dolgozik, új váltásban új sorozat készül — ő a nehézipar az alap — s útközben friss levegőt szív. Az öcsém minden nap három óra körfii jön haza a munkából — jön a nehézipar kerékpáron hozza a kenyeret és nagy szivét — álljatok félre az útjáből tiszta levegő kell neki. A Múzeumi Hónap eseményeiből Ma délelőtt 10 órakor Pécsváradon a várban a várásatásokat ismerteti dr. Kiss Attila muzeológus. A két Kapoli faragóművészete című kiállításon, Pécsett a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályán Mándo- ki László múzeumi osztály- vezető tart tárlatvezetést A múzeumi hónap keretében október 20-án, pénteken délután 6 órakor Szigetváron a vár előadótermében Fancsovits György muzeológus tart előadást a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentősége a tudomány világában címmel, dr. Dankó Imre múzeumigazgató Dunaszekcsőn, a községi kultúrotthonban a Duna- szekcsői Helytörténeti és Néprajzi Kutatás és Monográfia ügye címmel. Sarka- diné Hárs Éva múzeumi csoportvezető Szentlőrincen, a községi kultúrotthonban A Zsolnay-kerémia címmel, és Romvári Ferenc muzeológus Pécsváradon, a községi kultúrotthonban A XIX. század magyar festői Markától Munkácsyig címmel tart előadást. Október 21-én, szombaton • órakor a megyei tanács nagytermében mutatják be A szovjet hatalom ötven éve 1917—1967, és a Kitaibél Pál és Baranyai útja című kétpéldányos múzeumi vándor- kiállításokat. A kiállítások ezután a mozgó művelődési ház útján jutnak el a megye különböző helységeibe. Szombaton délután 4 órakor a komlói múzeumban nyitja meg Sarosácz György mohácsi múzeumigazgató a Baranyai népi kerámia című időszaki kiállítást. Ugyancsak szombaton 4 órakor Egerágon nyílik állandó kiállítás a falu történetéről és népéletérőL , Pécs képekben lasztásánál is nagyobb következetességgel járhattak volna el a szerzők: néhány felesleges ismétlés helyett lényeges, első átfutásra is feltűnő hiányokat pótolhattak volna ugyanilyen terjedelemben. Távol áll tőlünk a szándék, hogy ünneprontók legyünk (e téren a Magyar Rádió és a fővárosi sajtó többet is tett kelleténél): mindaz, amit a kötet értékeinek egyértelmű méltatása mellett apró hibaként felrovunk, jószándékból fakad, hiszen a művet születése folyamatában szerető gonddal kísérjük figyelemmel, reméljük azonban, hogy a jelen, 5000 példányos első kiadást újabb is követi majd, s jó. lenne, ha abban az itt említendő hibák. aránytalanságok mór felszámolódnának. A Pécs képekben című kötet egyértelműen a Pécsi Szikra Nyomda jó munkáját dicséri, de nem mentes a sajtóhibáktól. A 33. lapon például Diocletianus neve Diocletainus alakban szerepel, s ugyanitt Liud- prand helyett Liupramm, Arnulf helyett pedig Arnuf olvasható. A 28. lapon a 14. kép (Avarkori ékszerek, Bóly), a 80. lapon pedig az egyik céhpecsét, az 54. számú kép fejtetőre állítva jelent meg — hogy csak a leginkább szembetűnőket jegyezzük meg. Az is furcsa kissé, hogy az ívjelzéseket kiugróan nagy betűkkel szedték... összképében azonban a kiadvány külalakja mindenképpen méltó a tartalomhoz, mind a szöveg, mind a képanyag gondos nyomása nagyban emeli a kötet értékét. A 103. kép (egyébként a kötet legrosszabb fotója) a Rákóczi út (és nem utca) részletét mutatja be, a 109. kép (reprodukció) festője — mint a szignáláson is világosan olvasható — Kal- dewey, nem pedig Kalde- wea, mint a képaláírás hozza. Szintén bántja minden pécsi szemét (az idegent pedig megtéveszti) a 124. kép aláírása, mely helyesen Oroszlános kút lenne. Fentebb felesleges ismétléseket említettük: miért kellett az Elefánt vendéglőt három képen is szerepeltetni (68., 69., és 106.), amelyek közül az első amúgy is csapnivaló; vagy a tety- tyei romokról öt képet hozni (171—175), amikor a 172. és 174. nyugodtan el is maradhatott volna? Ugyanekkor — hogy csak két feltűnő hiányt említsünk — az amúgy is kevés korabeli fotó mellé miért nem került be a 6-os gyalogezred 1918 májusi lázadásának véres lezárását jelentő kivégzésnek a Janus Pannonius Múzeum Helytörténeti Osztályán őrzött fotója, vagy miért nem kapott helyet megyénk és városunk munkásmozgalmának egyik jelentős emlékművét, a Csertetőn álló, bányász- vértanúk emlékét őrző kompozíciót közlő kép? Az aszinkron bizonyítására csak egy-két példát: A szén és az ipar városa című fejezetben a 113. lapon említi a szerző a Francia emlékművet, s ugyanitt a 83—84. kép két gyárrészletet mutat be. Nem lett volna helyesebb a 166. képet, amelyen a Francia emlékmű látható, itt elhelyezni? Ugyanígy a 170., Bányász című kép (egyébként a kötet legjobb fotója!) miért nem a helyén, ebben a fejezetben szerepel? Nem a képszerkesztő, hanem a szerző rovására írható, hogy a középkori Péccsel foglalkozó fejezetbe (A város és egyeteme) több oda nem illő képet helyezett el (29—32. képek — J. A. Comenius: Orbis sensualium pictus-ából): szakmai hiba: ezek a képek a XVII. század középi Felvidék (ma Csehszlovákia) területére lehetnek jellemzők — úgy-ahogy. Még egy gondolat a képekről! Tiszteletre méltó bátorság volt a 11 színes fotó közlése, amelyek nehéz feladat elé állították a Szikra Nyomdának kollektíváját, • most mégis szóvátesszük: a kötet régi és mai festők képeiről bőséggel hoz reprodukciót — nem lett volna helyesebb ezeket a festményeket hozni színesben? Bizonyos, hogy a kisebb- nagyobb hibák, hiányosságok másnak is feltűnnek majd, s nem hagynák saó nélkül. Emeljük a kötet értékét azzal is, hogy magunk megyünk a bírálat elébe, feltárjuk a szerzők gondossága ellenére becsúszott hibákat. Büszkék lehetünk kiadványunkra* ■ arra is, hogy elfogultság nélkül tudunk nézni saját szellemi gyermekünkre! Mándoki László Város, felemás állapotban Vázlatok a dualistakori Pécsről A város mindig más — szinte Janus arca —, vonása ellenére, kutatás, vizsgálat tárgyává tehető, mivel van története. Éppen a városszerkezet mutatja azt. A városszerkezet magába foglalja a gazdasági, társadalmi, földrajzi és történeti tényezők összességét, amelyek létrehozták s amelyek életet adtak annak. A szerkezet integráló, egybefoglaló történeti fejlődés eredménye. A szerkezet két alapvető történeti dimenziót alkot: térbeliséget és időbeliséget, időbeli mélységet. Városaink történelmi magjának vizsgálata megmutatta — mint azt többek közt Gerő László vizsgálatai bizonyítják —, hogy Magyarországon nem sok településben maradtak meg oly együttesek, amelyek utca- és térhálózata máig őrizné feudáliskori alapvonásait. Pécs a kivételek között található. Pécs történelmi gyűrűi a földrajzi környezettel közösen alkotja a település és a táj szépségét. Ezúttal azonban nem Pécs általános szépségéről akarunk írni, hanem «upán egy bizonyos történelmi évgyűrűről, *rről fii csak vázlatosan. Arról az időről, amikor igazán várossá kezdett fejlődni. Talán nem érdektelen fellebbente- ni a múltat fedő fátylat s néhány szubjektív észrevételt — a nyilvánosság előtt — megkockáztatni. e Pécs (1867—1918) között alakult középvárossá. A kiegyezés immár szükséges keretet és lehetőséget adott egy időre. A megelőző időszak egyenetlenségeivel, sokszor stagnáló korszakaival szemben, ez a kor inkább dinamikusnak mondható a város életében. Bár korántsem egyértelműen. Magán viselte a dualizmus felemás, előremutató, ugyanakkor visszahúzó faktorait. Vessünk néhány pillantást azokra az ösztönző energiákra, amelyek forrást alkotva lendítették, sodorták a várost az erőteljesebb urbanizáció útján. Ilyen energia tulajdonképpen csak egy volt: az első ipari forradalom kibontakozása és helyi betetőzése. A szén — és szénbányászat a rátelepülő iparral (Höfler-bőrgyár 1867; Herczeg-féle gépgyár; Angster. Ha mer Ti és a többiek). A vasút, melynek első vonalát éppen 110 éve nyitották meg Pécs és Mohács között. Nyomában a megnövekedett kereskedelem, forgalom s a kibővülő vonzásterület A városban ipari, valamint kereskedelmi gócok keletkeztek, növekvő lakossággal s a létszámban megnövekedett városlakók kielégítésre váró igényeivel, szükségleteivel. Miben és mennyiben alakította át a városképet az első ipari forradalom? Az ipari forradalom új épülettípusok. vásártelepek, állomások, pályaudvari csarnokok eddig alig ismert formáit alkalmazta és mindezeket a fejlődő kapitalizmus érdekeinek, elsősorban az utilitarizmusnak, a hasznosságnak vetette alá a reprezentáció mellett. Ezek a szükségletek diktálták az új középület-együttesek megépítését, a pályaudvarét, a postapalotáét és az új városházáét is. A történeti (középkori) városkép minden esztétikussága változatos formája, historikus értéke ellenére „megtöretett”, helyet adva a polgári ízlés szecessziós, eklektikus hivalkodásának. A polgári üzletiesség vagy durvábban szólva a spekuláció nem sokat törődött a hagyományokkal. Ezáltal s emiatt bomlott fel a Széchenyi tér (a régi Fő tér) egységes hangulata is. A történelmi városképben helyenként eluralkodtak a magas, takaratlan tűzfalak. A város és környéke csak a gazdasági szükséglet szabta, egyébként minden tervezés és ellenőrzés nélkül növekedett, kialakítva a középkori városfalon túl, az ipari- és bányásztelepeket. Ezzel az ütemmel azonban nem tudtak lépést tartani a városi élet elemi feltételei: az utcák tisztán tartása, a vízellátás, az egészségügy, hogy a munkáslakások építését és berendezését ne is említsük. Az egyemeletes, vagy földszintes munkáshá- zak — a kapitalista hasznosság törvénye szerint —, utólagosan beépített szárnyakkal bővült, fokozva a zsúfoltságot. az egészségtelen, szellőzetlen lakások számát. Máig megmaradt „ittfelejtett” súlyos restanciák azok a város déli hossztengelyében. A modernizálódó város testén ebben az időben gennyes fekélyek keletkeztek: a pau- perizmus, a proletariátus. o Az itt tárgyalt korszak városfejlődése az osztályok elkülönülésének hatalmas folyamata is volt! Az új s többnyire bevándorolt ipari- és bányász munkástömegeket — a fent említett sajátos fejlődés — kitaszította a nyomor posványába, távol az üzleti és közigazgatási központtól s a közben kialakuló (körülbelül 1900-tól) burzsoá villanegyedtől. A korban Európa-szerte hasonló folyamat tanúi lehetünk: a nagyvárosokra jellemző s mindenütt fellelhető éles elkülönülések a központ, a nyugati — és keleti városrészek között, ebben az időben jönnek létre. A munkáslakta telepek élete sohasem vált a várossal szervessé, nem olvadt fel a város egészébe (Pécsbányatelep; Pécs- szabolcs). Űj problematikus városképi és társadalmi viszony született, amely feszítőerőként hatott. Ez a korszak megoldatlanul hagyta a munkásosztály „beépítését” a város társadalmába, ezzel kölcsönös idegenkedést, súrlódást okozva. Ugyanakkor a bevándorlók sem élhettek úgy, mint régen. a falun. Szétesett a régi kultúra egész hagyományos együttese, mert megszűnt fenntartó, összetartó társadalmi kerete. (És ugyan mit nyújtották a városi intézmények — a helyüket nem találó embereknek, a szervezetlen dolgozóknak? A kocsmát s talán a templomot.) Így szövődött a háló, amelyből egyesek az iszákos- ság útján, a bűnözés útján próbáltak kitörni. Erre a korabeli sajtó szolgál tanúságként. (A Pécsi Figyelő 1900 júliusi egyik száma arról panaszkodik, hogy az utcákon este hemzsegnek a „bűn papnői” és, hogy bűnfészkek vannak a város minden részében.) A szervezett munkásság kemény harcot folytatott a demoralizálódás meggátlásá- ra. 1910-től pedig a város törvényhatósági bizottságában kemény csatákat vívott azért, hogy kicsikarja az illetékes hatóságtól a nélkülözhetetlen szociális, egészségügyi és más berendezéseket. o Az urbanizáció felbontotta a város hagyományos, kisstílű s addig szinte szuverén céhes-mesteri, kispolgári életformáit, amivel természetesen együtt járt a kisvárosi hangulat megszűnése is. A sok újszerű felváltotta a „csendet”. A klasszicista nyugalomtól utálattal fordult el. A sötétség romantikus hangulatát megszüntette a világosság (1870-ben petróleumlámpák helyett gázlámpákat, majd 1894—95-től villanylámpákat kezdtek felszerelni az utcákon). A lassúságot, az álmos nyugalmat a ritmus, a zaj torta asef i *
