Dunántúli Napló, 1967. október (24. évfolyam, 179-205. szám)

1967-10-29 / 256. szám

THIERY ÁRPÁD:

Hangulatvázlat a Harmadik Évszakhoz

H eltámadt a szél. Száraz, hosszú ősz volt, hidegen pirosló alkonyaíokkal, türelmetlen éjszakai szelekkel. Pi- nsz magába mélyédve, féltűrt kabátgallérral ment az utcán, ^visszatartva lendületét a lejtős, rövid úton, mely a vártól vezetett le a kiváros főterére. Valójában nem is volt főtér, csupán egy fűsziget néhány platánfával, a kisvárost nagy lendülettel átszelő kanyarulatában. Mégis tér volt, és ezt annak köszönhette, hogy itt álltak sorban egymás mellett a járási közhivatalok, a pártbizottság, a bank és a vendéglő is, amelynek ráadásul Központi volt a neve. Besötétedett régen, kilenc óra is elmúlt már. Piusz, ha nem volt vidéken a járási pártbizottság öreg tábori Skodájával, vagy ebéd után ellent tudott mondani a rendőr- kapitánynak, és nem ment el a dzsippel, amely az egész járásban a legmegbízhatóbb jármű volt — akkor a napi munka befejeztével minden este, bármennyire késő volt is, fölmászott a várfalhoz, leült a málladozó kövekre, és tebámult a mélybe, vagy a nagy rozsdás kaput nézte, melynek csak a fél szárnya volt meg, rajta a vicsorgó, kovácsolt oroszlánfejjel. A másik felét a háborúban leszakították a katonai teherautók. A várudvar kívülről nem sok jót mutatott, a szél időnként nehéz, savanyú szagokat sodort ki bentről. Az udvar és a földszinti termek tele voltak kőtörmelékkel, hulladékkal, elhagyott, szétázott katonai tárgyakkal, középről pedig fél kerékre rogyva egy ötvenhetes páncéltörő ágyú csöve meredt kifelé. Az ágyú zárszerkezete rozsdásan kilógott belőle. A kapu fél szárnyán tábla billegett: Műemlék! Tilos a bemenet! Piusz egyszer, nem kis nehézségek árán bemászott az udvarra, még abban a hónapban, amikor idehelyezték a városba. Azóta szeretett itt mászkálni, leülni a porladó falak mentén. A környezet a gyerekkorát juttatta eszébe, amikor mindig egy ilyen igazi vár közelében szeretett volna élni, a messzeség pedig, amely a falakról elébe tárult, bármi történt is vele napközben: erőt és önbizalmat adott neki.

Piuszt januárban helyezték ide. Krüger karácsonyra nagy hóesésben jött meg Pestről, bizalmaskodva vigyorgott Pluszra, megveregette a hátát, látszott, hogy tud valami fontosat, de erről egy szót se szólt. A belügyminisztériumban dolgozott, és szerette volna, ha Piuszt valami módon odahelyezik a közelébe, de ez nem sikerült. Krüger az egész ünnepet Piuszéknál töltötte, hozzátartozója nem élt már ezen a vidéken, a nővére előző évben férjhez ment, és elköltöztek az északi bányavidékre. Krüger örült, hogy Pi- aszéknál lehetett, a külső magabiztosságnak és a lélek bonyolult ügyetlenségének furcsa keveredése volt minden mozdulata, mintha attól félt volna, hogy otromba mozdu- attal rombadönt valamit maga körül. Magda gyereket várt. Szeptemberben kaptak lakást végre, egy disszidált tőrkereskedő házában, egyetlen szobát, mely eredetileg az egész lakás ebédlője volt, és mellékhelyiségeket hozzá. A /egrosszabb téli. hónapokat leszámítva, Piusz még mindig biciklivel járt vidékre. Sok terve volt az életére, de mostanában elalvás előtt szívesen töprengett a sötétben: hogyan lehetne mégis rászedni az időt valahogyan, hogy álljon meg egy kicsit, egy évre legalább, vagy kettőre, mert boldognak érezte magát, boldogabbnak és teljesebbnek, mint bármikor eddig az életben, beleértve az órákat, de talán még a perceket is, és ha pillanatnyilag szeretett volna még valamit, legfeljebb egy új biciklit tavaszra, hogy útközben kevesebbet kelljen ragasztania.

TTjév után a megyei titkár behívatta magához. Az író^ asztallal szemben, a süppedt, öreg bőrkereveten, amely hajdan a bányaigazgató irodájában élte le fénykorát, a központi vezetőség titkára ült, s elgondolkozva törölgette a szemüvegét. Két hét múlva a GAZ-kocsi lehozta Piusz holmiját ide. Lakást egyelőre nem kapott, így Magda a bőrkereskedő házában maradt.

Piusz első héten az irodájában aludt. A főjegyző a következő héten kiutalt neki egy üres szobát a pálinkafőző elhagyott házában, s beszállásolta mellé a járási népügyészt. Megnézték a házat, amely kívülről elég erősnek látszott, de belülről málladozó volt, _ az udvarán elvadult bozót, és lakni csak abban a szobában lehetett, amit a főjegyző kiutalt. A városban azt beszélték, hogy a pálinkafőző, mielőtt kiszökött Németországba, sok pénzt ásott el a kertben, mert vissza fog még jönni. Ez a hír most ismét föltámadt, és amikor megtudták Piuszék beszállásolását, az emberek hozzátették- hja igen, a kutya is odacsinál, ahol van. — Csak ideiglenesen, egy-két^ hónap múlva kiutalunk az elvtársiknak egy rendes lakást, ahova a családot is le lehet hózni. — mondta a főjegyző mentegetőzve, amikor otthagyta Piuszékat a házban. A rendőrkapitány megvárta, míg a főjegyző eltűnt a saroknál, és azt mondta a házra pillantva: mégis jobb volna, ha egyelőre bent maradnátok aludni az irodátokban. Piusz mosolygott: miért féljek, kapitány, amikor jót akarok az embereknek, és ha úgy hozza a sors, meg is védem magam?

Piusz és az ügyész — akit egy hónapja helyeztek ide, és bányában dolgozott azelőtt, mint Piusz. ismerték is egymást, és nem kellett sok. hogy hamarosan összebarátkozzanak — két üres ágvkere+et találtak a szobában. Felállították és szereztek ho’zá matracokat, letették az ágyke- rétbe, le a földre, és így legalább az illúziójuk megvolt, hogy ágyban alszanak. Két pokrócot is kaptak, az egyiket lepedőnek használták, a másikat takarónak, az ügyésznek rádásul volt egy gyetekdunyhájá is, kelten feküdtek alatta, de csak a térdükig ért, és éjszakánként sok kínlódást okozott. Kályhát a rendőrség adott, lavórt a főjegyzőné küldött le a lányával. Piuszék beosztották maguk között, hogy ki mikor takarít, ki megy vízért a másik utcába a közkútra, mert a rendőrkapitány merő óvatosságból telebeszélte a fejüket, mindenféle mérgezésekről. A főzést is beosztották, amely rendszerint abból állt, hogy reggel föltették a babot, és alá gyújtottak a kályhában, vagy ^ este az ügyész, ha hamarabb ért haza. krumplilevest főzött. A tojás, ha hozzájutottak, nagy csemege volt.

A harmadik éjszaka bezörgettek "hozzájuk az ablakon. Egy pillanat alatt kiugrottak az ágykeretből mind a ketten, de mire kinyitották az ablakot, az utca rejtelmesen néma volt és mozdulatlan. Másnap Piusz két fenyegető levelet kapott: ha el nem hordod innen az irhádat, vissza a bányádba, élve nem úszód meg. Éjszaka megint bezörgettek hozzájuk, de mire kifutottak a házból, nyomát se látták senkinek. Aznap éjszaka, a járás székhelyétől nyolc kilométerre agyoncsaptak egy községi bírót, a tetteseknek nyomuk veszett. Az első időkben Piusz csaknem minden nap kapott egy-két fenyegető levelet. Ha későn ment haza, mindig úgy érezte, hogy alattomos, láthatatlan alakok lopakodnak mögötte, a kerítések mögül minden mozdulatát figyelik. Lefeküdtek, felzörgették őket, így ment ez éjszakáról éjszakára. Reggel csaknem összeestek a fáradtságtól. Áprilisban Piusz egy éjszaka arra ébredt, hogy valaki elemlámpával világit be az ablakon, a fókuszra állított fehér fénykör idegesen keresgélt a szoba sötétjében. Az ügyész is fölkelt, a falhoz húzódtak óvatosan. Az ablak előtt egy eperfa állt, ágai közül valaki el- merülten reflektorozott befelé. — Én ezt most ledurrantom onnan, suttogta dühösen az ügyész, és a pisztolya után nyúlt, de Piusz megfogta a kezét. Másnap kivágták a fát, és az ablakra vasrácsot szereltek..

Piusz ma este fáradt volt nagyon, és ami ritkán fordult elő, a feje is fájt. A sarokról látta, hogy az ügyész ébren van, a villany még égett náluk. Tanul megint, gondolta elnyomva magában egy ásítást, és egyszerre maga előtt látta az ügyész vékony, csaknem kamaszos alakját, ahogy esténként szinte elveszett az asztalra halmozott jogtörténeti könyvek és régi bírósági jegyzőkönyvek sokaságában, amelyekből egyelőre nem értett valami túl sokat, de olvasta, olvasta elszántan egyiket a másik után, volt amelyiket háromszor is. Piusz szerette benne fiatalos ingerlékenységét, robbanékony, de nem meggondolatlan ítéleteit, csaknem követhetetlenül gyors kérdésfeltevéseit, mintha mindent a legkellemetlenebb pillanatban akart volna tet- tenérni, és szerette azokat az érzékeny, fátyolos hangulatokat is, amelyeket akkor árasztott magából, ha a bányáról, az öreg telep faházairól, a bádogkerítésekről kezdett beszélni.

üiusz megállt egy percre az udvaron: ki kellene vágni ezt a gazt, ránk gyújtja valaki egyik éjjel, gondolta a rendőrkapitány stílusában, majd bement a házba, ledobta kabátját a székre, és mosakodáshoz készülődött.

— Holnap te hozod a vizet — mondta papírjaiból felpillantva az ügyész.

Piusz a kancsóból töltött a lavórba, nem túl sokat, hogy maradjon éjszakára is.

— Holnap haza akartam menni — hallatszott ki a hangja a víz bádogcsobogásából. — De ebből már semmi se lesz. Délután telefonáltak a megyebizottságról, hogy maradjak a helyemen, nyolcig vártam, akkor azt mondták, hogy majd holnap, vagy holnapután.

Az ügyész egy bonyolult féltékenységi gyilkosság vádiratába merült, alig figyelt Piuszra. A karja, melynek színe alatt kidolgozott, kék erek kanyarogtak végig, biztosan pihent a papírjain, azzal a mozdulattal, ahogy egy gyerek fogságba ejti a zsákmányát.

— Talán egy küldöttség jön, nem gondolod? — kérdezte szórakozottan.

— Lehetséges — mondta Piusz, nem túl okosan, és beletemetkezett a törülközőbe, melynek különös jó szaga volt, mert Magda egész éven át szárított füveket tartott a fehérnemű között.

Megzörrent az ablak, majd még egyszer, rögtön utána élesen csattant, vesszővel vagy vékony bottal csaphattak rá.

— Hallottad? — kérdezte Piusz döbbenten, és az ügyészre meredt.

— Oltsd le a villanyt! — kiáltotta az ügyész, és a falhoz ugrott.

.— Csak nem akarják ezt a cirkuszt újrakezdeni?

— Folytatják, nem újrakezdik — mérgelődött az ügyész. — Hétfőn is itt voltak az átkozottak, amikor éjfél után értél haza, csak nem szóltam.

Nagy csörrenéssel betört az ablak, A kő bekoppant á a szobába, tompa zajjal gurult még egy keveset a padlón.

— Most elkapjuk a mocskos disznóját! Végre most a kezembe kerül! — ordítozott az ügyész a verandán, és ahogy szaladt, a cserepek ropogtak a lába alatt. Piusz nagy léptekkel hajtott utána, az udvaron ő is felkapott egy követ, de mire kiértek a zegzugos udvarból, az utca üres volt, szinte ásítozott a kék színű csöndben, és ők ott álltak a kapuban egymás mellett, mint már annyiszor a tíz hónap alatt: üresen, leengedett karokkal. Gyűlölettel nézték az utcát, középen a kifényesedett keréknyomokkal, a zárt, magas kerítéseket, amelyek most ártatlannak tettették magukat. Az ügyész azt gondolta elkeseredve: ha csak egy kis igazság is volna most a földön, meg kellene érez- nem, hogy hol lapulnak ezek a disznók, és akkor legalább egyet el tudnék kapni közülük.

— Gyáva szarháziak vagytok! Egyszer mernétek megmutatni a pofátokat, mocskos fasiszták! — kiáltozott. A mellében mély nyomást érzett. A követ, amit az udvaron felkapott, dühösen a villanykaróhoz vágta.

Kent sokáig ültek a sötétben, nem volt kedvük lefe1 * küdni. Az ügyész az ágy szélén lógatta a lábait, a bazaltot forgatta a kezében, amivel betörték az ablakot, és azt gondolta: tehát az útépítés felől jöttek.

— Átkozott egy hely ez — mondta eltűnődve. — A szívedet kiteheted elébük, az egész életedet. Ha lefekszel, mégis úgy kell elaludnod, hogy könnyen rádgyújthatják a házat.

Lefeküdtek, villanyt sem gyújtottak közben. A szoba teljesen kihűlt. Az ügyész előszedte a szekrényből a gyerekdunyhát, és magukra terítették. Szorosan feküdtek egymás mellett, mint a testvérek, csak éppen át nem ölelték egymást.

— Te, ügyész! — szólalt meg Piusz később.

— Mi van?

— Kutyával álmodtam az éjjel

— Az jó, hűséget jelelit.

— Biztos vagy ebben?

— Az öreganyámtól tudom.

rT' öbbet nem szóltak. Piusz egy ideig tűnődött még ma-*• gában, mint legtöbbször esténként, átgondolva utólag az egész napot. Az ügyész elkezdett szuszogni mellette, és azt gondolta álmosan: elvárjuk, hogy mindenki szeressen bennünket, valójában ez lehet a mi bajunk, azután oldalra fordult, a csomagoló papírral beragasztott fal felé, és elképzelte, hogy Magda ott fekszik mellette, ahogy szokott, vékonyan és szemérmesen, mintha még mindig leány volna, de csak annyi kellett, hogy egy ügyes mozdulattal hozzáérjen, feloldva szinte gyerekes nemi zavártságukat, és elkezdtek szédülni, szédülni, forrón és boldogan. Azzal aludt el, hogy holnap felad egy táviratot Magdának: vigye ki a gyereket az anyjához a telepre, üljön vonatra, és ha nem jön közbe valami váratlan dolog, együtt tölthetik a szombat éjszakát, mert az ügyész megígérte, ha Magda rászánja magát az utazásra, ő tudja, hogy mi ilyenkor a kötelesség, és bent fog aludni az irodájában.

ARATÓ KAROLY:

Rapszódia

Vaspántos kapuit a tél sarkig kitárta,

csapatostul hófarkasok rontanak a világra,

ropog mezők gerince, törnek csigolyák,

égnek emelt karral hadonásznak a fák,

fentről az ónos levegőn át meredek

ívben koppanva hullnak le az összefagyott verebek,

E baljós birodalomban, szikrázó fagybai v én megéljenzem mégis, ami halhatatlan —

Tél, te halált fehérséggel egybemosó, csontkertjeidben is tüzel álmom; lángol a piros lobogó, hatalmad megtöri, ragyog szívem a hóban, eleven csillag, lámpa lőfal előtt Ierogyókban — győztese ő fakeresztnek, fekete bársonyoknak, hevétől a jég gőzzé mállik, páncél széjjelolvad. Szenvedem a szigort, kristályokká dermedt időt, szemem előtt libbennek, táncolnak könnyű nyári cipők, vörösre sült indiánok csörtetnek meztelen áradó vízen át, nyomukban gyűrűzve habzás terem zúzmara-függönyön fölizzanak a hőség képei, december huzatos barlangjai vígadókkal teli, a mámor kanyargós sínjein borospalackok keringenek rezeshangű nóták és rogyásig telt asztalok felett — Örömbe, mulatozásba belegázolok térdig, a boldogság foszforosz sziget, mint Antarktisz, fehérük, nekem táncol a lány: rázkódó melle, csípője enyém, nem képzelt ország polgára vagyok — király a Föld kerekén, tekintetem végigpásztáz csúcsot, erdőt, utat, ellágyít ennyi szépség, becézem, mint klsnyulat, zászló csattog a tornyon: lengése elragadja, a rúdről leválik és felszáll a magasba, kimeszelt házak előtt, tereken harsog az ünnep, példázza, sugallja: nincs erő, mely legyűrhet, felsorakoznak e bolygó fiai valahányan, újra s újra megüt valami diadalmas áram s mikor a gyönyörtől szinte már felkiáltanék, hallom a hegedűhangot, beethoveni zenét s látomás villan végül: előlép egy angyal egyik kezében pálmaággal, a másik kezében karddaL