Dunántúli Napló, 1967. október (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-10-29 / 256. szám
Az 50. évfordulóra jelent meg Bab ics András: Az észak-mecseki kőszénbánvászat története •/ Erem a színházban Megny ílt a Mih.'oszlióp Színpad Történelmi események meg- idézésekor minden magyarázó, értelmező szónál ékesebben beszélnek a korabeli dokumentumok, a résztvevők visszaemlékezései. Ezekben a szövegrészekben ott lüktet a történelem és ezek kendőzetlenül tárják fel az események rugóit. Ilyen szemelvényekből — melyek szinte kivétel nélkül most jelentek meg először magyar nyelven —. „áll ösz- sze” „A nagy forradalom krónikája” című könyv, mely a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Már a kötet indítása is lebilin- cselően érdekes: megismerjük II. Miklós, az utolsó cár környezetét, mindenekelőtt a „fekete cár”-t, Raszputyint, akinek döntő befolyása volt az államügyekre, aki közvetítői révén minisztereket buktatott és nevezett ki. A szemelvények és visszaemlékezések elvisznek bennünket a forradalomban égő orosz valóság minden szegletébe: szemügyre vehetjük a felbomló frontot, a nemzetiségi vidékek forrongását, s nem utolsó sorban a fővárosi politikai pártok szervezkedését, a pártharcokat és a bölsevi- kok törekvését, hogy szocialista forradalommá fejlesz- szék a polgári demokratikusát. Azután megelevenednek a petrográdi felkelés képei, majd a háború befejezésére tett lenini erőfeszítések. A kötet a breszti béke megkötésével kapcsolatos szenvedélyes viták anyagaival zárul. Az illusztrációs anyag — a nagyszámú korabeli kép — még hitelesebbé teszi a nagy forradalom krónikáját. A könyv dr. Dományos István docens szerkesztésében jelent meg. A szerzőt. Babics Andrást, a Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének igazgatóját — mint a hazai, közelebbről a Pécs vidéki kőszénbányászat történetíróját, nem kell bemutatnunk. Idevonatkozó 13 kisebb-nagyobb tanulmányát és különösképpen két nagyobb bányászattörténeti könyvét; A Pécsi vidéki kőszénbányászat története, és A komlói kőszénbányászat története — a fölszabadulásunk után megindult tudománytörténeti publikációink nagyon becses produktumaiként könyveljük el. s nevét a legújabb- kori műszaki történetírás legjelesebbjei közt tartjuk nyilván. Jelen munkája: „Az északmecseki kőszénbányászat története” 200 oldalon, három részben, s e részekhez tartozó 12 kisebb-nagyobb fejezetben ismerteti az északmecseki kőszénterület eddig földolgozat- lap történetét kezdeti idejétől napjainkig. A munka nagyobb része a történettudomány módszereivel dolgoz fel olyan földtani, nyersanyagkutatási, technikai, termelési, gazdasági stb. problémákat, amelyek a gyakorlattal is számos felületen érintkeznek. A mecseki szénmedencében három egymástól jól elkülönült bányavidék alakult ki. A Pécs környéki, a komlói és az észak-mecseki bányavidék. A Pécs vidéki szénmezők már az 1790-es évekkel kezdődően a bányaművelés területei voltak, a komlói szénterület jelentéktelen, néhány évig tartó művelés után csaík a 19. sz. utolsó évtizedeiben jelentkezik újból. Az észak-mecseki szénvonulat a Keleti-Mecsek északi lábánál fekszik. A bányaművelés helyét Magyaregregy. Kárász, Vékény. Szászvár, Máza, Váralja és Nagymányok községek határai jelzik. A terület rendkívül bonyolult szerkezete következtében több — nagyvonalakban két főágra osztott szénvonulat. Körülbelül 15 km hosszú 200—300 méter széles szénterület ez. A szénvonulat hossza és szélessége nem biztosítja a szénmezők rentabilitását, a szénva- gyon kimerülőben van. A szerző rendkívüli alapossággal foglalkozik e vidék bányászatával a feudalizmusban, a kapitalizmus korában és a szocializmus építésének időszakában 1960-ig. A hajdani művelés a 19. sz. közepéig általában külszíni volt. a tárók indítása és irányítása, valamint a kis aknák telepítése teljesen rendszertelenül történt. E szénterület telepei kezdetben azt a reményt ébresztették, hogy a mélység felé közeledve egyre nyugodtabb településűék. és minőségileg is jobbak. Azonban csak a minőségre vonatkozó feltevés Igazolódott. A kőszéntelepek bonyolult szerkezeti felépítésén kívül, annak bányászatát a széngyúlásveszély és metán- tartalom is nehezítik. A szerző munkájában aprólékos pontossággal támasztja fel az észak-mecseki szénbányászat történetében szerepet játszó bányavállalkozókat, technikusokat. bányamérnököket, geológusokat, tudósokat stb. A terület jellegzetességeinek megfelelően a rajta kialakult bányászat is különleges eseményekben gazdag. A vállalkozóknak olyan sora adta itt egymás kezébe a bányaműveket, amilyenhez hasonlót igen kevés helyen találunk hazánkban. A kőszéntelepek geológiai adottságai mellett az észak-mecseki kőszénbányászat a mecseki szénmedence másik két szénbányavidókéval szemben a legnehezebb és tőkés vállalkozás igényeihez mérten a legkockázatosabb bányászat. A vállalkozók nagy része olyan kis tőkével rendelkezett, hogy jelentősebb szénterületeken megjelenni nem is tudott. Annyira zavart szénmedencében pedig, mint az észak-mecseki, mindig találtak területet, ahol á bányatulajdonhoz fűzött anyagi remények valóraválását — a legtöbbször oktalanul — szorgalmazhatták. A nagyvállalkozóknak. akik később ezen a területen megjelentek, szándékuk részben az volt, hogy az országos piacon jelentkező versenytársak elől lezárják a liászszénmedence egy részét, részben pedig az, hogy más területen felszabadult tőkéjüket — jobb hiányában itt kamatoztassák. Az észak-mecseki szénmedence szénvagyonának egységes, átfogó és országos nemzetgazdasági érdekeket szemmeltartó kiaknázása csak 1946-ban kezdődött, amikor bányáinkat államosítottuk. Részletesen foglalkozik a szerző a bányászok helyzetével. Dicséretes és nagyon becses jegyzetekkel, a jegyzetekben idézett forrásmunkákkal, s levéltári adatokkal támasztja alá publikációit. E hivatkozások a munka nagyon értékes tartozékai. A könyv mindenek előtt a bányászat szakembereinek va. lamint a gazdaság- és társadalom-történészeknek szól. de haszonnal olvashatja mindenki, aki a bányászat, e fontos termelési ág fejlődési folyamata. a bányamunkások élet- körülményei, politikai és gazdasági harcai iránt érdeklődik. A könyv illusztrációi, a térképek és képmellékletek hatványozottan fontosak egy olyan munkában, mint a szerzőé, mely lényegében egy elpusztult, illetve pusztulóban lévő bányászatról szól. ahol a képek műszaki emlékeket mentenek meg. A munkáról messzemenő elismeréssel kell szólnunk, hiszen szerzője ezzel a művével tulajdonképpen a mecseki liaszbányászat csaknem két évszázados bányászattörténetét — Komlóról és a Pécs vidéki bányászatról szóló munkáinak korábbi közreadása után — teljesen feldolgozta. Ily értelmű és részletbemenő, magasan tudományos színvonalú ismertetése egyetlen bányavidékünknek sincs, s a munka például szolgálhat bányavidékeink monografikus feldolgozásához. Dénes Béla TWTtkroszkóp Színpad — a név egyaránt utal a színhá■*■*■*■ zacska méreteire, s arra a törekvésre, amellyel nagyító alá akarja tenni közéletünk, s benne önmagunk hibáit. A vezető, Komlós János neve pedig (akiről a színház máris „Komlós-színház” lett a pesti köztudatban), népszerű tv-műsora, Az érem harmadik oldala, s újságcikkei, krokijai, pamfletjei révén, fémjelzi e törekvést, rangot és profilt adva a kis színháznak, s előre is magas mércét ígérve a mindössze 150 férőhelyes nézőteret megtöltő közönségnek. A magyar politikai kabaré új fellegvárának első műsora (Érem a színházban), csak részben felel meg ennek a nagy és jogos várakozásnak. Nem is könnyű megfelelni. A várakozás ugyanis legalábbis két alapállást kér szómon a színháztól: az egyik, hogy kövesse vezetője jólismert és becsült intellektuális humorának sziporkázó stílusát, mintegy „szellemi humort" adva. amelyben bőven található éles, bátor politizálás, ötletesség, gondolatiság, — a másik: olcsóbb, de jól bevált kabaré-sémák szerint komédiázva, a stílusban inkább érvényre juttatni a bretliig is elmerészkedő elemeket, mintsem a szellem élesre fent pengéinek villogását. A két követelmény, vagy inkább lehetőség ösz- szeegyeztetése egyelőre nem sikerült, vagy legalábbis nagyon világosan látszanak még a varratok, az összeillesztés helyei. A színháznak még meg kell találnia azt a csak a Mikroszkóp Színpadra jellemző stílust, mind a jelenetek megírásában, mind az előadásban, ami csak erre a színházra jellemző, s nem képzelhető el sem a Vidám Színpadon, sem más kabaréban. Az adottságok megvannak, ez a színház mór létezik, de még nincs igazán „megcsinálva”. Közrejátszik ebben az is, hogy a „roikro”-társulatból csak néhányan értik és érzik az efajta színjátszást: elsősorban Major Tamás és Agárdy Gábor, valamint Harkányi Ödön és Gera Zoltán. Sőt, a parányi színpad is, a maga egyrészt a közönséggel közvetlen kontaktust tartó voltában, s ez jó, másrészt technikai adottságainak korlátozott volta miatt, (s ez nem jó), szemmelláthatólag zavarja még a színészek egyikét-másikát, inkább megköt, mint felold és inspirál. Mindezek mellett, a műsor tartalmilag sem mindenben kielégítő. Az első részből igazán csak Komlós János Ősz- szekötő szövegei és Abody Bélával való kettőse sikerült,- néhány ötlettel (a magyar történelem táncokban, a Tennes- see Williams paródia) már találkoztunk, — a második rész Lear király paródiája pedig, bár sok benne a szellemes, mai célzás, ebben a formában túlméretezett és emiatt hatása is mérsékeltebb. Mai zsargonban szólva: hiányzik a műsorból az a „nagy dobás”, amely pedig a népes szerzőgárdától és magától Komlóstól is elvárható. Ennél a műsornál harcosabban politizáló, sőt szellemesebb, ötletesebben és fordulatosabban felépített kabarét is láttunk már; elég, ha a Vidám Színpad néhány politikai kabaréműsorára gondolunk. Az érem — egyelőre — fényesebb még a tv-ben, mint a színházban. Az elmondottak kissé igazságtalannak tűnhetnek — elvégre egy új színház létrehozása nem egyszerű feladat, és nem sikerülhet minden azonnal a legtökéletesebben. De ha számításba vesszük, hogy ennek a kis színháznak milyen speciális lehetőségei vannak, s milyen egyéni, pompás kabarét nyújthat, és azt is meggondoljuk, hogy ehhez gyakorlatilag a legjobb szerzők és a legjobb színészek közreműködését biztosíthatja, a magasra tett mérce nem igazságtalan, hanem egyenesen kötelező. A Mikroszkóp Színpad első műsora egyelőre még saját lehetőségei és adottságai legjobb szintje alatt marad. Keresi stílusát, arculatát, azt, amivel csakugyan többé lehet, mint egy újabb kabaré a már meglévők mellett. S ha elsőre nem is csúszott ki a „nagy dobás”, a forma bíztató, s benne rejlik ennek a „nagy dobás”-nak az ígérete. Takács István Munkástüntetések Pécsett A múlt század eíső felében kezdődtek, amikor a munkásfelkelés ritka kivétel volt, amit csak bizonyos különlegel feltételek idéztek elő. Ebben az időszakban a munkások csak esetenként rendeztek sztrájkokat, hogy jobb munkafeltételeket küzdjenek ki. A proletariátus többsége még szervezetlen, a vezetők politikailag képzetlenek, nem tudják mozgósítani az egész munkásosztályt. Ezért az egyes munkáscsoportok a burzsoázia és a kispolgárság által szervezett tiltakozó mozgalmakhoz csatlakoznak. Ezek a mozgalmak főleg a feudális társadalmi rendszer béklyói, valamint a Habsburg-monarchia önkénye ellen irányulnak. így volt ez 1842-ben is, amikor a pécsi akadémisták tüntető felvonulást rendeztek, a Rákóczi szabadságharc emlékét felidézve tiltakoztak a fennálló állapotok ellen, a lelkes tömegben ott voltak a munkások is. Ez a jelenség a későbbi években rendszerint megismétlődött, de a moz galom az 1848—1849-es magyar forradalomban volt a leglátványosabb. 1848 év tavaszán Baranyában megtartott választások során, valamint az 1848. évi március 15-i forradalmi események hatására Pécsett hatalmas méretű tömegtüntetéseket tartottak, ahol a munkások is felemelték szavukat az elnyomás és kizsákmányolás ellen, de nemcsak szavakban tiltakoztak. hanem fegyverrel is harcoltak a magyar forradalom győzelméért A politikai jellegű tüntetések nagy szerepet játszottak a pécsi munkásosztály öntudatosodásában. A munkásokban erjedő tiltakozó szellem az elnyomás és erőszak folytán időről időre elkeseredett kitörésekben nyilvánult meg. Az így létrejött tüntető felvonulások, népgyűlések, s sztrájkok ösztönözték a munkástömegeket a nyílt politikai cselekvésre, amelyek döntő jelentőségűek voltak a forradalmi harc szempontjából. üymódon a helyi munkás- mozgalom a század második felében mélyül és szélesedik. Szívós és szakadatlan harc folyik a munkásosztály és a burzsoázia között. Az első nagyobb méretű összetűzés a két osztály között 1870. augusztus 20-án történt. Vasárnap reggel a kézműves munkások és mesterek gyülekeztek Pécsett a Hattyú-terem udvarán. A munkások katonás rendet alkottak. A menet élén Lauber Mihály ifjú munkás az Első Pécsi Munkás Beteg és Rokkantak Egylet vörös zászlaját vitte, majd őt követték az egylet vezetői, a vidéki munkásmozgalmak küldöttei, s a munkástömegek. A tüntető menet a Király, Sörház és a Tettye utcákat érintve felment a tettyei romokhoz, a munkásgyűlés színhelyére. A munkásgyűlést a szabad ég alatt tartották. A proletárvezetők méltatták a nap jelentőségét, a vidéki munkásvezetők szolidaritásukról biztosították a pécsieket. Báumel, a munkás- egylet titkára felolvasta a kaposvári, gráci munkások táviratait, amelyek kitartásra szólítottak fel. A korabeli krónikás a népgyűlésen felszólaló munkások beszédeit nem, de az ellenzék képviselőinek előadásait papírra vetette. Dietrich ügyvéd pécs- váradi országgyűlési képviselő, aki az Általános Munkásegylet és a pécsi munkás- egyletek között már a korábbi években jelentős szerepet játszott, elmondotta, hogy a pécsi munkásosztály legfontosabb feladata; „ ... A szellemi képzés — majd arról beszélt, hogy a proletariátusnak — egy szociális demokráciában egyesülve kell harcolni a magyar haza megvédéséért és felvirágoztatásáért ...” Virág Túri Barcsa zászlóanya hangsúlyozta: „ ... Egy szent eszme köt ehhez a pompás zászlóhoz. Ez a zászló szimbólum, jelképe a szorgalomnak, a rendnek és az egyetértésnek...” A mun- k ás gyűlés befejezése után a felvonulók a jelzett útvonalon lementek a városba, s újra tüntettek, majd délután a munkásegylet helyiségeiben kulturális rendezvényen vettek részt. A pécsi munkásság most már kezdte megérteni, hogy a tőkés viszonyokat csak akkor lehet megváltoztatni, hogyha harcolnak a kapitalizmus, az osztrák—magyar monarchia rendszere ellen. A politikai tüntetések nagyon sok munkást győztek meg ennek az igazságnak helyességéről. A munkástüntetések a proletariátus életének állandó jelensége lett. A népgyűlések száma a nehéz körülmények között is megnövekedett De az a tény, hogy a munkás- mozgalom kiszélesedett, veszélyes volt az uralkodó körök számára, s ezért a 70-es évek elején a pécsi rendőrség mindenféle munkásfelvonulást, s politikai jellegű gyűlést betiltott. A proletárvezetők azon bán túljártak az urak eszén, mert a munkásokkal folytatott előzetes tanácskozások eredményeképpen elhatározták, hogy a Budai vámnál gyülekeznek, tüntető felvonulást rendeznek a Pécsvá- radi, a Mohácsi országúton, majd az üszögi erdőben munkásgyűlést tartanak. Ilyen körülmények között tiltakoztak a kizsákmányolás és elnyomás ellen. Míg a Magyar- országi Általános Munkáspárt megalakulása Időszakában kivívták Pécsett a munkásgyűlések tartásának jogát. Azonban csak a 90-es években váltak lehetővé a tüntető felvonulások. Ilyenkor a pécsi pártszervezet agitátorai a város három pontján szervezték a munkásokat a felvonulásokra. A gyülekező- helyek voltak: az Ágoston templom, a Hétfejedelem, a Xavér templom előtti terek. Innen a munkástömegek forradalmi dalokat énekelve, valamint az uralkodó osztályt elítélő jelszavakat hangoztatva eljutottak a Gyár utca 7 szám alá, a központi gyülekezőhelyre; majd elindultak a Széchenyi téren át a Mária, Sörház, Király, Deák utcákat érintve a tornacsarnokhoz, a munkásgyűlés színhelyére. Kezdetben ezek a tüntető felvonulások csak 2—3000 embert tudtak mozgósítani, s nem terjeszkedtek ki a pécsi munkásosztály egészére. Közel egy évtizedet kellett várni, amíg a pécsi munkásság többsége részt vett a tüntető felvonulásokon és a munkásgyűléseken. 1897 augusztusában több ízben kérték a pécsi pártszervezet vezetői a rendőrséget egy nagyszabású munkásgyűlés megtartására, mindig elutasító volt a válasz. 1897. szeptember 3-án munkásgyűlést tartottak a Gyár utcai párthelyiségben, ahol elhatározták, hogy október 8-án, vasárnap tüntető felvonulást, s munkásgyűlést fognak tartani. 200 párttag hozzáfogott a népgyűlés szervező munkájához. Nemcsak Pécsett, de a környező falvakban is röplapokat terjesztettek és kérték a munkásokat, parasztokat a népgyűlésen való részvételre. 1897. október 8-án a pécsi pártszervezet vezetői a mintegy 8—10 000 ember élén meneteltek. A munkások mellett felvonultak az üszögi, szent- kuti, keszüi, málomi, patacsi, püspökbogádi, kiskozári, cser- kuti földművesek. Valaki egy hatalmas zászlót vitt, melyen az általános, titkos választójog felírás volt olvasható. Mire a néptömegek a tornacsarnokhoz értek, számuk 15 ezerre emelkedett. A munkásgyűlésen a pécsi pártszervezet vezetői, valamint Bokányi Dezső beszélt az általános, titkos választójog kivívásáról. Ez a tüntető felvonulás, munkásgyűlés volt a kiindulópont, a példa, amelynek alapján a későbbi években lebonyolították a hatalmas méretű tömegmozgalmakat. Most, amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója megünneplésére készülünk, emlékezzünk azokra a munkásúttörőkre is, akik lehetővé tették a szocialista forradalomhoz vezető utat. Dr. Gungl Ferenc
