Dunántúli Napló, 1967. október (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-10-22 / 250. szám
KENDE SÁNDOR: (Részlet a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1968 első negyedében megjelenő regényből.) A z utolsó öt napon egy döglött zuglói ló juttatta menedékhez. A ló a villamossínek közt feküdt: a becsapódás nekivágta a fölszedett utcakövekből foghíjasán összehordott barikádnak s a kettéroppant kocsirúd fölhasította a szügyét. Zoltán egy kapualj védelmében várta be a vagdal- kozó dáridó csöndesedé sét, s miután öt perce nem történt semmi, odarohant a lóhoz. Utána azonnal vissza a kapualjba. Dörömbölni kezdett Nem válaszoltak. Pedig élt a ház: siető csossza- nások hallatszottak bentről. Négyszer, ötször belerúgott a megvasalt régi fába — erre azonban még az előző ne- szezés is elnémult. — Jöjjenek már, az istenit! — kiáltotta be, s megrángatta a kilincset. — Ennivaló! Megsüketültek? A ros- seb törje ki, nem hallják?! Ennivaló!... Retesz csikordult, valami csapódott, s egy levélnyi kockán rés nyílt végre. Zoltán nem láthatta, ki néz ki onnan, s hogy van-e ott egyáltalában valaki, hanem benyomta az öklét, s eszeveszetten ordított: — Nyissák ki!!! Süketek?! Reszelős hang köhécselt: — Mit akar? ... Zoltán csillapulni próbált: — Nincs nálam fegyver, különben rég belőttem volna ... Másvalaki morgott: — Engedje be, a fene egye meg... Még résnyire se nyílt a kapu, Zoltán sürgetően üvöltötte ugyanazt: — Ennivaló! Siessenek már, nem hállják?! Baltát! Fűrészt! Megsüketültek?! Jf ét öregember és egy asszony állt a táguló szárnyban. Az asszonynak zsák volt a dereka köré kötve, arca egészen lilára sötétült, annyira fázott — ő látta meg végre a döglött lovat. Még ketten jöttek elő, s a lovat egy perc alatt bevonszolták a kapu alá, és menten visszazárkóztak. A reteszt a két öregember kezelte. A fiatalabbak szerszámokért rohantak: bárd, fűrész, deszkalap került elő a pincéből, kevés edény és egy ponyva is. Kriván Zoltán ott maradt: jó hasznát vették a nehezebb húsok emelésénél. A következő napokban is megtűrték. Nem kérdeztek tőle semmit; látták, hogy elég piszkos s némán teszi, amibe belefog: elképzelhették hát, hogy körülbelül ki lehet? — kezelte a tüzet a pincében, vizet hordott nekik, s virrasztóit, őrködött helyettük a kapualjban. ... ötödik nap vették észre, hogy: — megtörtént. Hogy vége. Befejeződött Olyan csöndben történt itt, el se lehetett hinni mindjárt Kriván Zoltán is úgy állt odább, mintha szökne tőlük. Még keresték is; nem értették, miért tűnt el. Hideg volt, későn barátkozó, kegyetlenül fekete reggel. Nem akart búcsúzkodni, nem akart mondani semmit, nem sietett — és nem tudta, hová megy. A Thököly úti sorompónál elakadt Két szovjet katonai teherautó állt keresztben, s aki arra ment, föl kellett másznia a ponyvatető alá. TMítyásföldre vitték őket. A re- pülőtérről kezdték elhordani a havat A következő napokban több kocsi tégla érkezett és másféle cseréptörmelék is: ezzel kellett a kifutópályán keletkezett tölcséreket és árkokat feltölteniük. Kriván Zoltán egy hétig dolgozott Mátyásföldön. Kitaposott, régi bakancsát szalmával bélelte, tehát nem fagyott meg a lába. Csak a keze fázott egész nap, akár lapátot fogott, akár csákányt. Egy hét múlva ötösével sorakoztatták őket a parancsnokság folyosóján. A hideget ekkorra már mindenki megszokta. Egy-egy sor mehetett be egys' erre. Kriván Zoltán a szokásos kérdésekre úgy felelt, mint más, — de rögtön utána kijelentette, hogy ő nem volt katona. Két tolmács tartózkodott a parancsnok közelében, az egyik tábori ruhában, a másik télikabátban. A civil, mielőtt fordítani kezdett volna, rászólt: — Ne tagadja, semmi értelme! — Nem voltam! — ismételte csökönyösen. Ezután a két tolmács vitatkozott, oroszul is mondtak valamit, majd a katonaruhás közelebb lépett hozzá: — Tizenhat és negyvennyolc év között mindenki katona volt! Utolsó pillanatban civilruhát kaptak magukra, és azt hiszik, ezzel mindent rendbehoztak! — Én nem az utolsó pillanatban ... — makacskodott Zoltán. — Ne beszéljen annyit, azzal csak art. Erre elővette az iratait. Három papír volt nála mindössze. Egy kereszt- levél, egy másnévre kiállított lakásbejelentőlap és a katonai alkalmatlansági bizonyítvány, melyet a kórházi szökés után a „harckocsissal” együtt szerzett egy óbudai bélyegzőkészítőnél Ezt kitette az asztalra. A tiszt megnézte és átadta a tolmácsoknak. 17 gyikük a lámpa felé tartotta, * J majd radírt kotort elő a zsebéből és próbát tett vele az íráson. — Hamis! — jelentette ki, s összegyűrte a papírt. Zoltán nem nyúlt érte — veríték ütötte ki, megadta magát: — Igenis... — suttogta, és tenyerével végigmázolta az arcát. Aztán hirtelen villant: — Hamis! — kiáltott föl. — Igenis hamis!!! Hát nem pont ez 'gazolja, hogy nem voltam katona?! A hangos szóra az őrnagy fölállt az asztal mögött, — de Zoltán most már nem hagyta abba: — Mit gondol, miért hamisítottam?! Két-három mondat hangzott oroszul — félpercig se tartott, s intettek neki, hogy tűnjön el! Semmiféle írást nem kapott, csak a kabátos utánaszólt, hogy siessen. ... Ezúttal átért a sorompón. S eljutott a Városligetig. Nem érzett semmit, csak a keze fázott. Eszébejutott, hogy: — hazamehetne. Annyi év után... Valószínűleg csak nagymamát találná otthon. Megmelegedhetne ... Állt és tűnődött Mintha egyedül lett volna. Hogy hárman nógatják egymást a járdaszélen, félkamyi távolságra tőle — észre se vette. Pedig becsületesen káromkodtak, s a tél-kópasztotta, szabad fák alatt dühös vagdalkozással rántottak egyet-egyet a kiégett autóroncson. — Hé! — markolta meg az egyik a kabátja ujját s meg is lökte kicsit, különben még erre se rezzent volna össze. — Nem akarja meghallani aa embert?! — Mi? ... izé... Jőnapot... — motyogta, és indult is. — Úriember — krákogott a másik káromkodó, reszelésen, mintha túl sok dohánylevelet nyelt volna reggel óta, pedig a kabátját dobta volna oda egy szálkás, régi szimfóniáért. — Mit akarsz tőle?! Kriván erre odafordult: — Mit akarnak? — Nem büdös! — rúgott bele a krá- kogós a roncsba. — Megfoghatná! — Minek? — Karácsonyfadísznek nem elég mutatós; annyi eszünk nekünk is van! A harmadik, aki eddig hallgatott, s nem is volt már fiatal, most elmosolyodott és föllépett a járdára: — Autó lesz belőle! — jelentette ki. — Ebből??? — Hát Ss még a többi ilyen leprából. Zoltán nem mondott rá semmit Olyan természetes volt a hallgatása, hogy a többiek se szólaltait meg. Nekidőltek a roncsnak, mely a hármuk súlyától váratlanul arrább roppant egy félméterrel. Egyszerre öntötte el őket a nevetés — és Zoltánnak is ferdére szaladt a szája. Az öreg, böllenkedő kedvvel, belekapott a harmonikásra gyúródott sár- hányóba, aztán megpaskolta, mint az engedelmes ló nyakát: — Hé! Itt ne hagyj, Ráró! A túlsó S’.ron éppen ekkor szaladt két lény egymásnak, olyan széllel, mintha a Liget két széle felől egyfolytában repültek volna: — Ilikém!!!..; — Jucikéra!!! .. . — Na nézd! .. . — Jaj nekem! — Hát. élsz! — Te is! — És te is! — Jueikám! — Ilikém! És sírlak, és kapkodták a levegőt, csúnya férfinadrágban volt az egyik, fekete kendő a fejükön, talán fiatalok ... — karjuk egymásfelé kapaszkodó rándulása, a lövészárkokkal fölsebzett régi ágyások szélén, a csupasz- szá fagyott hajdani fák alatt szellőt kevert és illatot idézett: — a mosdat- lan férfiarcok, enyhülő ráncokkal, a látványon feledkeztek... A két lány már nem is látszott; — csúnyák voltak-e vagy fiatalok — színtelen rongyokba, háborús göncökbe bugyoláltan, eltűntek.. — a férfiak mégis arra bámultak még. Kriván Zoltán vékony kesztyűjében az ujjai a tenyerébe gyűrődtek, s nem tudta lenyelni a levegőt, ami összegyűlt torkában. Anya, menyasszony- nem, arculütrü egyetlen nőt sem tudott volna, — de szólni se. egyhez se többé!... Nevetnek, és sírnak és... És minek örülnek?! örülni, azt tudnak! Mindig tudnak örülni!... Nem puhult az ökle. Szemét lehunyta, és erős akarattal elfordult. Majd egy hirtelen támadt, mérges indulat kiegyenesítette, s váratlanul fölkiáltott, mintha megijedt volna; — Az isten!... C nem nyelte le a káromkodás ^ végét. Föleszméltek. Zavartan köhécseltek s megrántották a derekukat, mint nyáron a nadrágszíjat — Igaz is... — nyögött az öregebb. — Nahát — Kapaszkodjunk már bele, különben este lesz! — köpködött a kráko- gós. — Maga Is megfoghatja! — intett Zoltánnak a legfiatalabb. — Egészen bátran! Na! — A mesével útközben is ráérünk! Egy álló órába telt. míg kiértek a ronccsal az Erzsébet királyné út végére, a Rába szerviz elé. Volt idejük hát arra, hogy elmondják az erőtadó káromkodások és párás fújtatások között amit el akartak mondani. Hogy a Ligetben százszámra heverő roncsokból csinálni lehetne valamit Elkezdeni. Nyolc-tíz vacakból összehozni talán egyet Egy akármilyent ami mozdulni tud. Hiszen a szerviz központja még német kézen, a főnökség rég meglépett az üzemben csak annyi szerszám maradt amennyit az összehordott hóbuckák alá rejtettek, vagy hazacipeltek s most a zsebükben hordtak vissza egyenként; villanyáramra még sokáig nem számíthattak, bér- számfejtésre pedig különösképpen nem, — de ha ők nem kezdik el, akkor ki fogjon bele?!... Este, a negyedik roncs bevonszol ása után hagyták abba. Az öreg azt mondta, hazamegy. — Hová? — kérdezte Zoltán. — Kispestre. A másik Angyalföldre indult Zoltán nem akart menni sehová. Szeretett volna ottmaradni éjszakára, mindegy, valahol talán a régi csapműhelyben, az elég kicsi, és ablaka sincs. Pedig a krákogós hívta magával — ő véletlenül a közelben lakott, ott, Zuglón, a régi végállomás mögött * ... Reggel, és a következő reggeleken, egyre többen gyűltek össze. Kispestről, a Józsefvárosból, Kőbányáról, később Budáról is; a régiek, akik előkerültek, s a zuglóiak, gyalog, pincefehéren, éhesen, munkabért nem remélve, utasításra nem számítva, szervezetlenül, nem latolva és nem-igen vitatkozva. XT illanyerő hiányában az energia- ’ telep lendkerekét egyelőre a fiatalabbak hajtották, s a nyolc—tíz behordott roncsból valóban összeállt az első valamilyen autó, akkor, amikor a tolókocsi vagy a tricikli is megcsodált és irigyelt járműként döcögött a hurcolkodó városban, a tápászkodó akarásban... Kampis Margit: Lányok TÓTH ISTVÁN: 3Cevésbé (élén Azt mondja sok-sok tiszta szem, hogy kevésbé vagyok jelen. Valami egyből elhagyott, mi hírül adta, hogy vagyok; valami szótlan kötelék, mi élőkhöz kötött elébb; valami, mit a szem keres, amire nézni kellemes; aminek örül — ha nem is övé — az ismeretlen is; valami fénylő simaság hajon, bőrön — az ifjúság; valami, amit néz az Is, ki fénytelen már maga Is. — Megsüvegelnek engemet: sok felnőtt társam, sok gyerek, de én azt nézem, hogy milyen örömről vall a néma szem, s mert nem gyűl fényre, akit lát, nem csillan vissza a világ. — Asszonyok és kisgyerekek, ne illemből szeressetek, mert ez a jóság megaláz, mint a koldust a koldulás. Kedveljetek csak úgy, ahogy a meleg testű állatok ösztönös önzése szeret hívó szót, simító kezet. Nem kell folyton a magatok érzését igazolnotok, ki igaz önzésből szeret, az Igazolhat engemet! TÉNAGY SÁ'NDOR: r()an eeméntf Nem mártírkodom, ám boldog sem vagyok fulladásig, viselek hitet és rongyot* szívem, szavam kilátszik. Virág megüt, kő megstmH — magamat kire bízzam? Ifjúságom ha elsivít, kialszom, mint a villany. Álmom nyugodtan nyugtalan: bolondulásra, szépre van még remény, ha van szavam és van a reménykedésre. PIß ||é|fij
