Dunántúli Napló, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-13 / 190. szám
napló 1961. AUGUSZTUS 1*. Az első igazi munkás hetek , Három nehés év után Búvárok a bányásznapon Köszönet a segítségért Az első fizetés — Vágyak és lehetőségek — Vélemények az iskoláról LVOVI komszomolisták Pécsett A Baranya megyei KISZ-bizottság meghívására ma Pécsre érkezik a Lvovi Területi Kom- szomol-bizottság négytagú küldöttsége Bogdán Kötik, területi komszo- mol titkár vezetésével. Petőházi Szilveszter, a Branya megyei KISZ- bizottság titkára, a küldöttség fogadására Budapestre indult. A lvovi komszomolista küldöttség egy hétig lesz a Baranya megyei KlSZ-bizott- ság vendége. Elkészült a homokvár Erb János felvétele Virágkiállítás a FEK’ben Harmadszor rendezik meg a Fegyveres Erők Klubjában a virágkiállítást. Az előző két kiállításnak nagy közönség- sikere volt, mindegyiket több ezren látogatták meg. Hatására a taglétszám megnőtt és Mohácson, Komlón és Szigetváron szakkörbe tömörültek a virág- és dísznövénykedvelők. A mostani kiállítás augusztus 19-én 10 órakor nyitja meg kapuit és 24-én fog zárni. Bemutatásra kerülnek: kaktuszok, pozsgások, levelesek, vágottvirágok és virágtálak. Több mint harminc növénygyűjtőnek több ezres példányú gyűjteményében gyönyörködhetnek a nézők. — Napokig úgy jártam-kel- tem, mint aki ünneplő ruhában van. — Én meg azt mondogattam magamban: „úgy vigyázz, most már szakmunkás vagy, nem inas!” — Én nem tudok ilyesmit mondani. A vizsga óta sem gondolok másra, mint azelőtt. — Különösebb változást én sem érzek, de az nagyon jó, hogy most már olyan munkát is kapok, amiket azelőtt csak öregek kezében láttam. Ifjú szakmunkások. Ezek az első igazi munkáshetek életükben — most várják az első fizetést. Antal László vájár, Kossuth-bányán dolgozik, Szilárd Ferenc villanyszerelő, az Építőipari Vállalatnál, Becze Vilmos tímár, Somlai Miklós pedig nyomdász, betűszedő. Tapasztalataikról, terveikről beszélgetünk. — Én minden reggel négy kilométert gyalogoltam Püs pökszentlászlóról Hosszúheté- nyig, hogy aztán busszal bejöhessek Pécsre — mondja Szilárd Ferenc. — ötkor indultam, s sötétedés előtt nem értem haza. — Nekünk a vájártanuló iskolában nem volt gondunk, csakhát, mégsem voltam otthon. Karcag messze van. — Én palotabozsoki vagyok. Nagyon sokáig úgy éreztem, idegen számomra minden kő ebben a városban, s én is idegen vagyok mindenkinek, de hát a szakmáért meg kellett tennem. — Sóval, nehéz évek voltak? — Nem volt könnyű. Vj környezet, új szokások, rengeteg tanulnivaló, s ráadásul a pénzt is igen meg kellett nézni, mielőtt vettem valamit. Becze Vilmos a legidősebb négyük közül. Húsz éves. Ez a három év minden szaván, mozdulatán látszik. — Én voltam segédmunkás is. Megpróbáltam, s aztán azt mondtam, bármit, de tanulni kell.., — Ki, hogy választotta a szakmáját? Antal Lászlót Én a bátyám miatt, ö eljött Karcagról, aztán amikor hazajött, mindig volt pénze. Igaz, azt mondta, én ne legyek bányász. Mindig azt mondta, csak bányász ne legyek... Szilárd Ferenc: Az én apám asztalos. Az egyik bátyám boltos, a másik asztalos, a harmadik bányász. Nekem mindig az volt az első, ha kezembe került valami, hogy megnézzem, mi van a belsejében. Apa azt mondta, ha villanyszerelő leszek, lesz mit szétszednem. Becze Vilmos: Az autó a mindenem. Szerelő akartam lenni. A gépállomáson jelentkeztem, de azt mondták, közepes bizonyítvánnyal nem lehet. Egy évig vártam. Aztán megpróbáltam Komlón. Vízvezetékszereléssel is beértem volna. Ez se ment. így lettem segédmunkás, de ez már két év kiesést jelentett. Aztán hallottam, hogy a bőrgyárban vesznek fel tanulókat. Somlai Miklós: Hatodikos koromban voltunk a nyomdában üzemlátogatáson. Azután sokszor eszembe jutott, amit láttam. Semmit sem értettem az egészből, de nagyon érdekesnek találtam. Egyébként óriási türelmem van, szeretem az olyan munkát, amivel bíbelődni lehet. Bármiről is beszélgetünk, a válaszok visszakanyarodnak az iskolához. Hiányzik. Igaz, most már — hogy a kívülálló szemével nézik —, felfedeztek néhány hiányosságot is. — Mi szakmailag nem sokat tanulhattunk az iskolában — mondja Somlai Miklós. — Képzelje, egyszerűen nincsenek nyomdaipari anyagismerettel, szakismerettel foglalkozó tankönyvek. Én például csak másodikban szereztem egy könyvet, persze az sem iskolai, hanem egy népszerű továbbképző szakkönyv. — Az utóbbi időben már elég sok szemléltető műszer és eszköz volt az órákon. Az ilyen foglalkozásokat nagyon szerettük. Az lenne jó, ha minden tantervben szereplő témához lennének ilyen eszközök. A villanyszerelést sokkal könnyebb megtanulni, ha látja is az ember. — És mi a helyzet a bőriparban? — Az volt a legnagyobb baj, hogy az üzemben sosem azt csináltuk, amit az elméleti órán tanultunk ... — Nálunk a bányában nem volt semmiben hiány. Ha visz- szagondolok, talán csak a beszélgetésből kellett volna több. Amikor én kezdtem, az első évben még három osztály volt. Aztán mégiscsak 64-en végeztünk, — pedig hozzánk csapták a nagymányokiakat is. Sokan azért mentek el, mert nem ilyen munkára számítottak, sokan meg azért, mert nem tudták, kapnak-e majd helyet. Pedig hely bőven van, csakhát sokan nem tudták, mi lesz. — Mennyi lesz az első borítékban? — öthatvan az órabérem. — Az enyém is. — Én ötnegyvenet kapok. — Nálunk teljesítménybér van. A segédvájár a vájárfi zetés 90 százalékát kapja. — Ez kéne nálunk is — mondja Becze Vilmos, — teljesítménybér. — Mihez kezd a pénzzel? Kétszáz éves postakönyv Az idén százéves Magyar Posta helytörténeti emlék anyagának tanulmányozása kapcsán a pécsi levéltárban előkerült egy kétszázéves németnyelvű, vaskos postakönyv is, mely a magyar postai szervezet kialakulásához nyújt érdekes adalékokat. A postakönyvet egy Sziegh György nevezetű postamester 1760-ban kezdte vezetni. — Havi 300 az albérletem. Az üzemi konyhán 100-at fizetek ebédért; a reggeli, vacsora bent van 300-ban, 100 forint a hetenkénti hazautazás. Ez nyolcszáz. Ezerkettő körül kapok“.. — Nekem azt mondták, félév múlva emelnek. — És akkor mit vesz? — Motort. Egy kis robogót. A nyomdai levegő után jót tesz majd a motorozás. A fiatal szakmunkások egyik legnagyobb gondja, beilleszkedni az idősebb kollégákból álló üzemi kollektívákba. Nekik négyüknek ez már sikerült. Valameny- nyien azt mondják, szeretettel fogadták őket, s ha kell, szívesen segítenek, Antal László még meg is toldja: „A csapatnál mindenki azt figyeli, jól lépek-e. Én vagyok az egész üzemben a legfiatalabb ..." — Mire gondolnak legtöbbet? Mi az, amit el szeretnének érni? Szilárd Ferenc mosolyog. — A katonság mindennap eszembe jut. Tizennyolc éves vagyok, lehet, hogy menni kell. Ha a szakmában maradhatok, nem is baj, ha nem, kezdhetek mindent élőiről. Becze Vilmos: — Én szeretném megtanulni a gépkocsivezetést. Hivatásos jogosítványt akarok. — És aztán? — Aztán majd meglátjuk. Somlai Miklós: — Tanulni akarok valamit. Csak az a baj, hogy a nyomdász szakmában erre nem sok a lehetőség. Antal László: — Én arra gondoltam, valami gépkezelői tanfolyamra kellene elmennem, hogy többféle papír legyen a kezemben. Most, hogy a víz, s az azt követő tűz után normalizálódott a helyzet a pécs- bányaletepi Széchenyi-ak nán, a katasztrófasújtotta nyugati bányamező kommunistái taggyűlésen értékelték a közelmúlt védelmi munkálatainak tapasztalatait. Megállapították: Szé- chenyi-akna megállta ezt a nem mindennapos próbát, az üzemi kollektíva erősnek és áldozatkésznek bizonyult, s az eredményes védekezés érdekében a Mecseki Szénbányák igazgatósága, s a testvérüzemek is mindent megtettek. A vállalat vezetői nemcsak az eszközök maximális biztosításával, de személyes példamutatással is kivették részüket az elemi csapás elhárításából. Mindezek mellett rendkívüli jelentősége volt annak a segítségnek is, melyet más bányászati vállalatok, illetve a Magyar Néphadsereg szervei nyújtottak. A párttaggyűlés úgy határozott, hogy írásban fejezi ki köszönetét Halimba-bá- nya vezetőinek, azért a szolidaritásért, melyet velük szemben tanúsítottak. Mint ismeretes, Halimbáról érkezett Pécsbányára az az óriásszivattyú, mely nélkül lehe- telen lett volna a víz növekedését megállítani. A pártvezetőség külön elismerését és köszönetét fejezte ki Ki» István mérnöknek és munkatársainak, akik a szivaty- tyúval együtt a helyszínre érkeztek, s több napos, fáradhatatlan munkával biztosították a zavartalan üzemmenetet. A pártvezetőség a nyugati bányamező kommunistáinak megbízásából levelet juttatott el a Honvédelmi Minisztérium illetékes szerveihez, ismertetve és megköszönve a három búvár eredményes munkáját. Francsek György főtörzsőrmester, Haraszti Tamás és Szanyi János búvárőrmesterek a bányászat történetében szinte egyedülálló feladatot oldottak meg sikerrel, amikor félezer méteres mélységben megtisztították a szivattyú szívófejét. „A nevezett három elvtárs iránt érzett szeretetünk és nagyrabecsülésünk kifejezéseképpen tisztelettel meghívjuk őket a szeptember első vasárnapján tartandó, hagyományos bányásznapi ünnepségünkre” — írták a pártalapszervezet vezetői. Levélben köszönték meg a segítséget az István-aknai üzem vezetőinek és kommunistáinak is, akik a nehéz napokban átvették a mun- kanélkül maradt dolgozókat, s megfelelő munkahelyeket biztosítottak számukra. Halálos szerencsétlenség a pécsi székesegyházban Békés Sándor Megrendítő szerencsétlenség történt tegnap délután 13 óra 40 perckor a pécsi székesegyházban, ahol 14 méter magasból lezuhant Pandúr István 14 éves másodéves festőtanuló és a sebészeti klinikára történt beszállítása után belehalt élet- veszélyes sérüléseibe. A templomban már huzamosabb idő óta belső res- taurációs munkálatok folynak és a mennyezetig érő állványzaton festők, kőművesek és villanyszerelők dolgoznak. A festési munkákat Vass Bertalan pécsi kisiparos alkalmazottai végzik, akiknek Pandúr István segédkezett. Tegnap délután 13 óra 30 perckor Kiss László festő szakmunkás azt az utasítást adta a tanulónak, hogy menjen a kőművesekhez és hívjon el egy segédet a festésre kerülő falfelület kijavítására. A fiú elindult, de nyilván eltévedt és a templom északi oldalán lévő padlástérre jutott, ahol az új világító- testek elhelyezésére a padozaton nyílásokat bontottak ki a villanyszerelőknek. Egy ilyen nyíláson keresztül zuhant le a mélybe a Komlóról Pécsre bejáró tanuló, aki összezúzott testtel, reménytelen állapotban került a sebészeti klinikára, de ott már nem tudtak segíteni rajta és 15 órakor meghalt. A rendőrfőkapitánvság megindította a nyomozást annak megállapítására, hogy Pandúr István haláláért terhel-e valakit felelősség, továbbá hogy a munkahelyen betartották-e a munkavédelmi és biztonsági előírásokat Jaglcza Éva és Gombai Ilona Fz a hosszantartó szá- -LJ ráz nyári idő kedvez a bükkösdi helyreállítási munkáknak. A júliusi vihar tetemes kárt okozott: az állami kezelésben lévő épületek — iskola, óvoda, pedagóguslakások — felújítására 800 ezer forint hitelt nyitottak. A kőműves munkák nagyrésze itt már befejeződött. Az árok tisztítása 70 ezer, a hidak újjáépítése 60 ezer forintba került. A Rákóczi Termelőszövetkezet is a tanács segítségére sietett: 80 ezer forint értékben dózerokkal helyreállította az összes vízkáros mezei utakat. Bükkösd-Helesfán összesen Bükkösdön vagy 400 kutat kell tisztítani, fertőtleníteni. Ez a munka jelenleg folyik. — Két családnak teljesen új házat kell majd felépítenünk — mondja Tavi Jenő vb-elnök. — Külterületen laktak, házaik ma is élet- veszélyesek, de bent élnek saját felelősségükre. — Ildeiglenes otthont nem tudott a tanács adni a két családnak? — Dehogynem! Csak nem akarnak kiköltözni, csak akkor, ha az új ház kész lesz. A községi tanács két házhelyet jelölt ki Scherdán Antal és Varga Ferenc számára. Az OTP már megnyitotta a hitelt. Scherdán 25 évre kamatmentes kedvezményt kapott, Vargáék is hitelben részesülnek, de nekik fizetniük kell majd a kamatot. — A kedvezmény miért nem azonos? — Vargáék 30 ezer forintért vásárolták azt a házat, amelyet a vihar tönkretett. De a telekkönyvben még nem az ő nevükön szerepel az épület, mert a régi tulajdonossal csak szóbeli
