Dunántúli Napló, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-06 / 184. szám
Fm* többször tordal «16 velem, hogy anké- totfoo, vitákon ún. izgalmas művekkel találkozom: a né- ■ök, akik leülnek egy rövid beszélgetésre, nem arról számolnak be, mennyire tetszett nekik a regény vagy a film* hanem többnyire szenvedélyesen vitatkoznak a művel* és Így nem is annyira a tetszés-nemtetszés álláspontjai csapnak össze, hanem több történik ennél: a mű magatartását, értelmezhetőségét* figyelmeztető vagy felébresztő gesztusát boncolgatják, — és innen teszik fel kérdéseiket. Ezek a művek tehát egy fckerülőúton” lesznek sikerré a gondolatok vitáján, az elfogadás problémáin áttörve. Ezt a vitát kiváltó, felrázó hatást olykor jelentősebb sikernek érzem, mint amikor az író kezét rázzák és lelkesednek egy-egy regény-film érdekes fordulataiért, de aztán a tegnapi focimeccsről kezdenek beszélni. Ilyen vitákban gazdag siker volt az «többi időben a Hideg napok, (Kovács András filmje) Thurzó Gábor A szent c. regénye és a belőle készült darab (Az ördög ügyvédje), H. Bartha Lajos Kiáltás e. dokumentum játéka, és az Utószezon c. Fábri film, de szatirikus hangjánál, kísérletező formai megoldásánál fogva ide sorolnám az ugyancsak vitákat kavaró Moldova- regényt, a Gumikutyát is* mely nemcsak a gazdaságirányítás reformjának gondját elemzi, hanem az átalakulás feltételeit megteremtő emberek pszichológiai-etikai készülődését is, — bár ezt a görbe tükör segítségével teszi. Ám, ha leszögezzük, hogy Itt egy újfajta siker-típussal állunk szemben, ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy csaknem mindegyik mű etikai-erkölcsi problémát bogoz, a felelősség útjait vizsgálja és a társadalmi lelkiismeret formálását tűzi ki céljául A vitákat aztán éppen ez a kegyetlen őszinteségre törekvő, ítélkezést követelő magatartása robbantja ki: az olvasókat, nézőket is ráébreszti a nagyobb összefüggésekben, országos gondokban való gondolkozás felelősségére. Ezzel az új művészi jelenséggel azonban felmerül egy másik, ma még keveset elemzett probléma is: a művész társadalmi felelőssége. Ez a gond ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a művész felelős közönségéért, az olvasók-n'ézők emberi formálódásáért, világnézeti horizontjuk tágulásáért, sőt ízlésük és gondolkozásuk alakulásáért. Akkor is, ha a mai ember világképét a művészetek csak részben formálják: hiszen az elsődleges íor- málóerő maga a társadalmi gyakorlat, az élet, melyben helytállnak, küzdenek, örülnek, vagy szomorúak. "jV/Tit jelent mindez a mfi- vészi gyakorlatban? Azt, hogy a művésznek gyakran szembe kell néznie azzal, hogy mit szeretnének olvasni—látni a nézők, mert publikumát rá kell vezetni az új összefüggések, szokatlan, néha furcsának tűnő összefüggések átélésére, társadalmi konfliktusok meglátására sés a felelősség súlyának — olykor cseppet sem kellemes — átélésére. Sőt: nemcsak ilyen „elméleti” kapcsolatot kell kiépítenie közönségével, hanem mindezt egy lebilincselő, és vonzó műben kell a nézők—olvasók műélvezetének, élményének tárgvává tennie. Ez a művészi felelősség tehát többrétegű: egyaránt jelenti az illúziókkal való leszámolást, a régi ízlésnormák és romantikus fordulatok lassútürelmes átépítését, és a valóság magas művészi hatásfokú felfedezését. De hol van itt a felelősség mozzanata? Ott, hogy ebbén a munkában a művésznek legtöbbször fehér foltokat kell meghódítania, és itt az összpolitikai fejlődés áttekintésének, a közéleti jártasságnak éppúgy részévé kell válnia alkotómunkájának, mint a közönség befogadóképességét, fogékonyságát, érdeklődését érzékelő képességének. A művész nemcsak kérdéseket tesz fel, hanem jelzi, olvasójából „provokálja” a válaszokat is. Művészeink érzik, hogy e két probléma — az alkotó felelőssége közönségéért, és a jövő formálódásáért — ösz- szetartozik: ebben látom á jelenlegi művészi sikerek legfontosabb közös jellemzőjét. Ez a művészi magatartás segítette világra ezeket a sikeres alkotásokat. A kérdés mégis mintha kevesebb súlyt, jelentőséget kapna a kritikai—művészi közéletben: az utóbbi két-három évben — tehát amikor az új alkotások ezekkel az alkotói gondokkal jelentkeztek — a kritika mintha szégyenlősen kitérne a probléma elvi-etikai, vagy művészetpolitikai elemzése elől. Mintha a kritikus úgy érezné, hogy a művész társadalmi felelősségéről szólni dogmatikus ízű lenne, s nem veszi észre, hogy ez a húzó- dozás csupán annak a jelenségnek egyik tünete, mely a felelősség vállalását általában sem tartja kényelmes dolognak. Bár a művészet társadalmi hivatásáról szóló elméleti munkaközösségi dokumentumban, valamint a IX. pártkongresszus művészetekkel foglalkozó vitáiban többször is felmerült a probléma, a kritikai közélet lassabban ébred a kérdés fontosságára, s nem érez rá arra a sajátságra, hogy itt mai művészi fejlődésünk egyik döntően új jelenségéről és a továbbhaladás egyik alapvető kérdéséről van szó. "Tje hol van itt a probléma? — kérdezhetnék, hiszen egy sor jó mű született, kialakulóban van egy új művészi magatartás, — legfeljebb a kritika maradt le erről a fejlődésről, — de ez a művekhez képest, mégiscsak másodlagos szempont. A kérdezőnek sok tekintetben igaza van, a dolog mégsem ilyen egyszerű. A probléma másik oldala ugyanis úgy fest, hogy e jelentős előretörés mellett, nem alakult ki megfelelő, áramlatot teremtő közhangulat. Egy ilyen új művészi törekvésnek csak akkor van hordereje, kifutása, távlata, sőt áttörési lehetősége, ha egy széles irodalmi-művészi derékhad mélyíti el az általa kialakított hídfőállást, ha az élcsoport előrefutó ékjét támogatni tudja az összfejlő- dés, a művészi közhangulat, az áramlatot alakító közízlés. Mászóval: nem vettük még észre, hogy itt egy új fejlődés-szakasszal van dolgunk, mely más kritikai magatartást igényel: közvéleményt kellene eme új csomópont közé teremteni. Jelenleg még előfordul, hogy éppen ezeknek a kitűnő műveknek árnyékában élhet tovább a művészi felelősséget közönyösen kezelő magatartás. Valahogy azzal a logikával, hogy ha egyszer már megszületett pl. a Hideg napok társadalmi fe- felősséget boncolgató elmélyült szintézise, akkor már megoldódott ez a feladat, és kevésbé felelős alkotásokon, a közönség igényeit alacsonyabb szinten kielégítő művekben lehet már gondolkozMűvész és felelősség ni. Hogy * példánál maradjunk: egy évvel ezelőtt egy filmes vitán mondta valaki, nyilván tréfálkozva és dicsérő szándékkal, hogy a Hideg napok és a Szegénylegények szintézise után joga van már a filmművészetnek a megtorpanásra. Azóta eltelt egy év, és ma már látszik ennek a gondolatnak árnyoldala: kissé lelassult, elszürkült a lendület, mely akkor ezeket a műveket felszínre dobta. Lelassult, mert nem alakult ki körülöttük tartó, segítő áramlat, művészi irányzatot teremtő közhangulat, hanem ki-ki a maga posztján úgy érezte, hogy sikerült egy csúcshoz érni, s ezért köny- nyebb fajsúlyú vállalkozásokat kell e nehéz fajsúlyú művek mellé állítani. \T agyis: a művész felelős- ’ sége elképzelhetetlen a művészi közélet felelőssége nélkül: ezt a közéleti hangulatot, belső „pezsgést” kellene tovább élesztenünk, hogy ez a most jelentkező új és életképes irányzat valóságos művészi szintézishez, a művészi felelősség reneszánszához vezethessen. Almásl Miklós Budapesti művészeti hetek Szeptember hó 16 és október 30. között rendezik meg az idei budapesti művészeti heteket, — tájékoztatta a sajtó képviselőit pénteken a: városházán dr. Kerek Gábor, a fővárosi tanács népművelési osztályának vezetője. Az immár hagyományos eseménysorozat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának jegyében minden eddiginél színesebbnek, gazdagabbnak ígérkezik. Ez idő alatt látogat el Budapestre a szófiai nemzeti operaház társulata. Megrendezik a Vándor Sándor kórusfesztivált. Már eddig 30 kórus nevezett a seregszemlére. Október 16—22. között az orosz és szovjet drámák hete ígér maradandó szórakozást. Szeptember 21- én megnyitja kapuit a budapesti színházak leg- fiatalabbja, az új „Mikroszkóp" Színház. Helyet kapott a programban a magyar drámák hete is. Peter Weiss drámát ír Vietnamról Peter Weiss, a Svédországban élő német író dekadens kisregények, szürrealista kísérletek — ahogy Ő maga fogalmazta meg, „az élettől való menekülés kísérletei” — után jutott a történelemmel való szembenézésig, a nálunk már másfél éve oly nagy sikerrel játszott „Marat Sade”- ig, majd a nemrégiben bemutatott „A vizsgálat”-ig. De a nagy francia forradalom problémái után a második világháború időszakának kérdéseivel foglalkozó író nem állt meg Auschwitz-nál és a frankfurti pernél. Hiszen most mutatták be Stockholmban — Etienne Glaser rendezésében — Weissnek azt a sajátos „musical”-ját, amely egyszerre szól az afrikai portugál gyarmatosítás félezer esztendős történetéről és arról a Salazarról, aki „megállította az időt, megállította a középkort és akinek ősz haja, meg finom homloka alatt csillogó tekintetéből új Auschwitzek néznek szembe a világgal”. Az író azonban nem pihent meg a korral való találkozásnak ezen a magaslatán sem. Svéd és más lapok tudósításai szerint már javában készül Vietnamról szóló, új színpadi alkotása, „A vizsgálat” napjainkban játszódó párja. — Megint csak egy tárgyalóteremben zajlik le készülő drámám, — nyilatkozik az ötven esztendős író — és ez a mű, ha lehet, még zártabb lesz, mint az, amit a frankfurti per anyagából írtam. Azt a sok borzalmat és szörnyűséget ugyanis, amelyet az állig felfegyverzett amerikaiak hazájukat védelmező parasztokkal szemben elkövetnek, nem is lehet másképpen megjeleníteni, mint egyetlen színtér, és a rémtetteket már elvont- tá tevő kérdések és feleletek formájában. Nem tudhatjuk, természetesen, hopvan sikerül majd művészileg a készülő mű, amelyen Peter Weiss — Jür- gen Horlemann Vietnamban többször járt újságíró társaságában — most éjjel-nappal dolgozik. Igen érdekes azonban, hogy Peter Weiss, a felelősség, az emberség, a népek élete iránti elkötelezettség írója ebben a formában vesz részt annak a társadalmi bíróságnak a munkájában, amelyet az elmúlt év végén Bertrand Russell, az idős angol filozófus és békeharcos hívott össze. Emlékszünk rá: Peter Weiss is vállalkozott rá, hogy — mint több más kiváló író és publicista — ő is ott legyen az agresszió tényeinek összegyűjtői között, és hogy az áprilisban összeülő bíróságon is hallassa szavát. Ügy látszik azonban, fontosnak tartotta, hogy — az emberiség jobbik énjét képviselő bíróság munkájával párhuzamosan — a művészet eszközeivel, hiteles dokumentumokra támaszkodva, megteremtse a maga saját „bíróságá”-t is. A Peter Weiss megfogalmazta „vietnami vizsgálat”-ot. Antal Gábor Ellenkezik-e a kultúra az üzlettel? A kulturális juttatások az új gazdaságirányítási rendszerben Mi a részesedési alap? — A kesztyűgyári példa Mit jelent az új gazdaságirányítási rendszer az üzemek kulturális juttatásai szempontjából? A nagyobb haszonra, jobb piacra való törekvés nem szorítja-e háttérbe a munkásellátást, különösen a kulturális ellátást? — Az 1968. január elseje előtt felmerülő számtalan kérdés között ezekre a a problémákra is sokan gondoltak már. S joggal, mert az esetleg túlzott üzleti szemlélet következtében a vezetők figyelme könnyen elterelődik az ilyen természetű feladatokról. A szociális és kulturális ellátás közül elsősorban talán a kulturális ellátást féltik sokan az egyoldalú gazdasági szemlélettől. Hiszen egy szocialista államban azt mégsem kockáztatja meg egvik gazdasági vezető sem, hogy alapvető szociális céloktól vonja el a pénzt, egyoldalú gazdasági haszon, valamint rosszul értelmezett „seft” érdekében. Időszerűnek látszott tehát megnézni, vajon egy gyárban hogy látják a kulturális költségvetés helyzetét az új gazdaság- irányítási rendszerben. Találomra választottuk ki a Pécsi Kesztyűgyárat a vizsgálódás céljára. A könnyebb összehasonlítás végett hadd lássuk előbb a gyár eddigi kulturális költségvetését: A pécsi központi gyáregységben 1500 ember dolgozik. Az ő kulturális ellátásukat hivatott biztosítani az a 37 800 forint, amit a szakszervezeti bizottság kezel. Az 1967-es esztendőre rendelkezésre álló összeget a Bőripari Dolgozók Szakszervezete, mint illetékes szerv hagyta jóvá. Honnét jött ez az összeg, s hová megy? Túlnyomórészt a gyár igazgatói alapjából kapták, mégpedig a dolgozók létszámának megfelelően 30 000 forintot. Igaz, ebből nemcsak kulturális, hanem egyéb célokra is költhetnek. Zöme azonban mégis az úgynevezett kulturális és agitációs számlára került. Felhasználásának jellemzésére hadd emeljük ki a nagyobb, vagy fontosabb összegeket: 8400 forintot a zenekar és képzőművészeti szakkör vezetői kapják meg évi munkabérként. TIT-előadásokra négyezret, a tánczenekar felszerelésére ötezret, fotó-szakkörre háromezernyolcszázat, a képzőművészeti szakkör céljaira négyezret adnak. A többi különböző fenntartási és ajándékozási célokat szolgál. Szépérzék és termelés Jó helyen fogy el ez a pénz. A képzőművészeti szakkör Remetz Béla festőművész vezetésével viszonylag igen színvonalas tevékenységet folytat, s tagjai, akik a gyár munkásai között élnek, valamiképpen az ipar egyik alapvető követelményét segítik megvalósulni: a munkásemberek szépérzékének kialakulását és tiszteletét, melynek nyomai valahol a termékeken is meglátszanak. A foto-szakkör különböző városok kiállításain nyeri el a legelső helyeket, s a tánczenekarnak is nemegyszer hasznát látják. A TIT- előadások sorában nemcsak világnézeti tárgyat lehet fellelni, hanem nevelési, egészségvédelmi témákat is, ami hasznos dolog egy olyan gyárban, ahol a dolgozók kétharmada nő. Ez volt eddig. Mármost mit hoz az új gazdaságirányítási rendszer? Lényegileg csak néhány új pénzügyi vonatkozású intézkedés lép majd életbe. így a tagdíjaknak nem az eddigi 35 százaléka marad a vállalatnál, hanem 50 százaléka. Ugyanakkor az OTP a jövőben nem adja meg az eddig szokásos minimális összeget a szakszervezeti bélyegek kezeléséért, ami a Kesztyűgyár viszonylatában csak évi 700 forint volt. Továbbá a szakszervezeti tagság után járó szülési segélyt — tehát nem az SZTK-ban kifizetendő 800 forintot! — valamint az ugyancsak tagsági viszony után járó temetési segélyt a vállalat szakszervezeti bizottságának kell kifizetnie. Az előnyök és hátrányok tehát nagyjából egyensúlyban vannak. A termelés függvénye Az üzemi kulturális költségvetés zömének azonban a jövőben is az igazgatói alapból kell kikerülni. Hogyan történik majd ez a Pécsi Kesztyűgyárban? Az igazgatói alapot és minden eddigi úgynevezett „borítékon kívüli” juttatást, tehát üzemi bölcsőde fenntartását, munkaruhát, ebédtérítést, továbbá a fizetésemelést, prémiu mot, jutalmat egy úgynevezett részesedési alapból fizetnek majd ki. Ennek az alapnak a nagysága a gyár termelékenységének, gazdaságos működésének lesz a függvénye. Végeredményben tehát, a kulturális juttatások is ettől függnek. Ha a gyár sokat és jól termel, s mindezt jól el tudja adni, akkor nemcsak az eddigi mértékben, hanem annál is jobban támogatják a kulturális költségvetést. A gyár helyzete erre enged következtetni. Helyes arányok Mi a jó példa a Kesztyűgyár esetében? — Az az összefüggés, hogy a munkából ered a kulturális juttatások mértéke. Hogy egy láncolat alakul ki, melynek egyik végén a dolgozó ember áll, a másik végén pedig az esztétikai nevelés, a szórakozás lehetőségei, s e kettő között a munka, a termék, az üzleti szellem van. Tehát nem egyoldalú „seft” az új gazdaságirányítási rendszer eszköze, hanem az összefüggés az élet- és munkakörülmények színvonala és a munka, az üzleti érdek, ha úgy tetszik a „seft” között. Végül még valamit: az egyik kesztyűgyári szakszervezeti gyűlésen néhányan azt kívánták, hogy a sportalapot növeljék a kulturális alap terhére, mivel a sportnak nagyobb a tömegbázisa. Vigyázni kell erre. A helyes arányok itt is fontosak, mert a képzőművészeti szakkör, a fotós gárda, a tánczenekar nemcsak önmagáért van, hanem a nézők, a táncolók tömegéért. S ha így' látjuk a kérdést, akkor van akkora tömege, mint a sportnak. Földessy Dénes i
