Dunántúli Napló, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-06 / 184. szám

Erskine Caldwell:

Napkeltekor egy néger, aki éppen a nagy istállóba tartott, hogy megetesse az öszvéreket, beszólt Henry Maxwell ezredesnek. Maxwell ezredes telefonált a seriffnek. A seriff bevitte Jimet a városba, bezárta a börtöncellába, azután hazatért, hogy megreggelizzen.

Jim körüljárta az üres helyiséget. Begombolta ingét, majd lekuporodott a priccsre és megkötötte cipőfűzőjét. Reggel minden olyan gyorsan történt, ahhoz sem volt ideje, hogy egy pohár vizet felhajtson.

Felkelt, odalépett a sarokban álló vödörhöz, de a seriff elfelejtett abba vizet tölteni.

Ekkorra már nagy embercsoport verődött össze a börtönnél. Jim az ablakhoz ment és kinézett, amikor meghallotta a zsivalyt. Épp abban a pillanatban egy autó állt meg az épület el Itt és hat. vagy hét férfi szállt ki belőle. Özönlöttek az emberek a börtön felé mindenfelől.

— Mi történt nálatok ma reggel, Jim? — kérdezte valaki.

Jim a vasrácsok közé dugta az állát. s végigpillantott a tömegen. Minden arcot ismert. Mielőtt kitalálta volna, miként tudhatnak arról az emberek, hogy ő itt van, va"

laki más is megszólította.

— Ugye. baleset volt, Jim?

— Nem tetszik nekem, hogy az államnak baja van veled, — mondta a másik.

A seriff bukkant elő. bádogcsajkát hozott. Utat tört a tömegen keresztül, kinyitotta az ajtót, és beadta a csajkát. Mögötte, a válla fölött többen bekukucskáltak a cellába.

— Itt a reggelid, Jim. a feleségem csinálta. Jól tennéd, ha ennél valamit, fiacskám.

Jim a csajkára nézett, majd a seriffre, s a nyitott börtönajtóra, és a fejét rázta.

— Nem vagyok éhes — mondta. — A kislány, az éhes volt. borzalmasan éhes.

A seriff kihátrált az ajtón, megragadva pisztolyát. Oly gyorsan hátrált, hogy a mögötte álló emberek lábára lépett.

— Csak ne légy elővigyázatlan, fiacskám — szólt. — Ülj le, és nyugodj meg szépen.

Becsukta az ajtót, rázárta a lakatot. Néhány lépést téve az utcán, elővette pisztolyát és megbizonyosodott róla, hogy hány töltény van a tárban. Közben a tömeg egyre közelebb nyomakodott az ablakhoz. Valaki odament, s megkopogtatta a rácsot, mire Jim odalépett és kinézett.

— Hogyan történt a dolog, Jim? — kérdezték sürgetően. — Bizonyára baleset volt, ugye?

— Nem — felelte Jim. s ujjait a [rácsra fonta. — Felkaptam a puskámat, és megtettem.

A seriff ismét megjelent, hogy lássa, minden rendben van-e.

Jim a vasrácsok közé fúrta a fejét, úgy tűnt, már csak a füle gátolja, hogy egészen kiférjen.

— A kislány azt mondta, hogy éhes, és én már egyszerűen nem állhattam tovább. Nem bírtam tovább, hogy folyton ezt mondja.

— No, nyugodj meg Jim, fiacskám —, szólt a seriff, aki éppen odanyomakodott a cellához, de a kővetkező pillanatban valaki a könyökével eltaszította.

— Űjra meg újra felébredt az éjszaka kellős közepén, és hajtogatta, hogy éhes. Egyszerűen nem állhattam tovább.

— Ugyan, Jim, átjöhettél volna hozzám, hogy adjak neki valami ennivalót. Tudod jól, az utolsót is odaadtam volna.

A seriff ismét megpróbált a cellaablakhoz jutni.

— Ez nem lett volna helyes — mondta Jim. — Egész évben keményen dolgoztam, s kerestem annyit, hogy eltartsam mindnyájunkat. — Megállt, végignézett a hullámzó tömegen — részesarató voltam, s kerestem éppen eleget, csak elvették tőlem. Nem mehetek koldulni azok- után, hogy megkerestem a magunknak valót, ök meg jöttek és elvették. A kislány meg felébred és mondja, hogy éhes, én meg nem állhattam tovább.

— Az azért mégsem megy, lelőni egy kislányt, csak úgy — vetette közbe valaki.

— A kislány azt mondta, hogy éhes. Mást se mondott az utóbbi hónapokban. Már nem bírtam tovább.

— Át kellett volna küldened mihozzánk. A feleségem meg én, maid elláttuk volna valahogyan. Az mégsem helyes, megölni egy ilyen kicsi kislányt.

— Megkerestem a magunknak valót,, s már nem bírtam tovább.

— Aztán egyszer csak felkaptad a puskádat, és lelőtted?

— Igen Amikor ma reggel felébredt azzal, hogy éhes...

— Az államnak most meggyűlt veled a baja, Jim — mondta valaki —, de nincs igazuk.

— Nem tehetek róla — mondta Jim. — A kislány ma reggel már megint úgy ébredt.

A környék hemzsegett a férfiaktól, meg a fiatalabb fiúktól. Mindnyájan tolakodni próbáltak, hogy hallják Jim szavait. Elterjedt a híre az egész városban, hogy Jim Carlisle lelőtte nyolcéves kislányát, Clarát.

— Kinek a birtokán volt Jim részesarató?

— Henry Maxwell ezredesnél, — válaszolt egy férfi a tömegből. — Maxwell ezredesnél dolgozott Jim már ki- lenc-tíz éve.

— Nem rendes dolog Henry Maxwelltől, hogy elveszi Jim részét. Van neki bőven magának is. Nem tisztesség az!

A seriff megpróbált beavatkozni.

*— Ülj le szépen a priccsre és pihenj egy kicsit, Jim, öreg fiú — mondta. — Dobd le a cipődet és nyújtózz egyet, fiacskám.

Ám a tömeg újra csak eltolta az ablakból.

— Jim, miért vette el Maxwell ezredes a te részedet is?

— Azt mondta, jár neki, mert az egyik öszvére megdöglött egy hónappal ezelőtt.

— De nem te ölted meg az öszvért, ugye?

— Nem. összeesett az istállóban — felelte Jim. — A tájékán se voltam az istállónak, mikor ez történt.

A tömeg egyre jobban tülekedett. Az elölállókat egészen odaszorítottók a rácshoz, mert a hátulsók is megpróbáltak hallótávolba kerülni. Azokat, akik középen voltak, annyira egymáshoz szorították, hogy lépni, fordulni se tudtak. Jim a rácsok közé szorította arcát, ujjait oly szorosan kulcsolta a vasrudak köré, hogy a vér is kiszállt belőlük. A tömegben egyesek kiabálni kezdtek. Egy férfi utat tört magának kifelé, beült az autójába, és elhajtott. A kiabálás erősödött. A szemközti üres telken egy férfi felállt az autója tetejére és torkaszakadtából üvöltött, hogy ráfigyeljenek.

— Á kislány ma reggel megint azzal ébredt, hogy éhes — mondta Jim maga elé.

Gyapotszállító kocsik jöttek az úton. A tulajdonosok amint meglátták a csoportosulást, leszálltak a bakról, átadták a gyeplőt, az ott őgyelgő négereknek és maguk is csatlakoztak a kiabáló visitozó, lüktetve hullámzó tömeghez.

Ebben a pillanatban visszaérkezett az a férfi, aki autójával oly gyorsan elhajtott. Kiszállt, felnyitotta a csomagtartót és kihúzott egy feszítővasat, amely olyan hosz- szú volt, mint ő maga.

— Feszítsük fel a cellát, és engedjük ki Jimet — kiáltotta el valaki.

Az üres telken álldogáló tömeg is megmozdult A férfi, aki az autó tetejéről beszélt, leugrott a földre, s az egész csoport csatlakozott a börtön előtt állókhoz. Valaki, aki éppen a legközelebb volt, felkapta a hat láb hosz- szú feszítővasat.

A seriff hátrálni kezdett.

— No. no. csak vigyázz Jim, fiacskám — mondta. Aztán megfordult és sietősen elindult az úton a háza felé.

Fordította: ZILAHI JUDIT

Torkos Ildikó rajza

Czemjon Alekszejevics Birjukov, a Szov- ^ jet—Magyar Baráti Társaság elnöke a szovjet hatalom születése óta istápolója a népek barátságának.

— Erre engem nemcsak a szocialista forradalom tanított meg. hanem az abban részt vevő internacionalista harcosok. * oroszok, lettek, ukránok, tatárok, észtek, magyarok és a többiek példája, harca is. Csak a mi alakulatunknál, 15 nemzetiség fiai küzdöttek a világ első szocialista államáért.

Iratai között keresgélve mondja ezt. Egy régi fényképen akad meg a szemem, fiatal, markáns arcú férfit ábrázol.

— Rám ismer? — kérdezi mosolyogva. — Közel ötven esztendős kép. Húszéves voltam. amikor készült, most meg már a hetvenediket taposom.

Mi tagadás, a fehérhajó férfire az ifjúkori kénből csak fekete szeme, sűrű szemöldöke emlékeztet Annál inkább sem lehet ezen csodáik zni mivel az elmúlt évben rövid idő alatt k'-+ -nr esett át súlyos műtéten Birjukov elvtárs. s nemrégen tért visz- sza a moszkvai Lenin Droszpekten lévő otthonába, hogv — nővére szavaival élve — több időt töltsön dolgozószobájában, mint az ágyban.

— Mindig akad valami tennivaló — mondja halkan. — r^g: iratokat rendezek, visszaemlékezést gyűjtök az egykori harcosokról, harcokról.

E

1 miékeit, a levéltári anyagokból előke- 1 riút. dokumentumok feljegyzéseit rendelkezésemre bocsátotta, ebből kerekedett ki életútja: kicsiny, kozák falu. melyben meglátta a világot, a nagy roham, amely az Auróra ágyúlövésének jeladására indult 50 éve, majd a kazányi harcok, szolgálat a

Kreml őrségében, gyakori találkozások Vlagyimir Iljiccsel, igazgatóság a gyárban, ahol egykoron II. Miklós cár anyja volt az egyik részvényes. Majd a nyugdíjba vonulásig (1966) bankügyek intézése, s tíz éve sokrétű tevékenység az SZMBT elnökségében.

Izgalmas, valóságos ötven esztendő ez. Hoszan néz maga elé, szinte látom, hogy visszament a történelemben ötven évet és újra átéli azokat a nagy napokat.

— 1917 tavaszán a gárdaezredbe is sok bolsevik jött, beszéltek Leninről, a forradalomról. Április 3-án, amikor Lenin Finnországból Petrográdba érkezett, ezredünk is kivonult a Finn-pályaudvarra. A munkásokkal együtt fogadtuk Lenint, velük együtt harsogtuk: Éljen a szocialista forradalom.

T enin a gyűlés után, melyen az ápri- lisi téziseket ismertette, megkérdezett engem, mi a véleményük a katonáknak a

háborúról, szükségesnek tartják-e a földreformot, milyen . intézkedéseket javasolnak. Figyelmesen meghallgatott Vlagyimir Iljics, aztán elmondotta, hogy szervezetten kell cselekedni, meg kell győzni a katonákat a proletárforradalom igazságáról.

Több egykori fényképet, dokumentumot mutat, majd a nagy eseményről, amely 50 év után sem halványodott el, a Téli Palota ostromáról beszél.

— Az Auróra ágyúlövése után indultunk mi is a Téli Palotához, betörtük a nehéz veretű ajtókat. A Palotában volt az ideiglenes kormány. Leküzdöttük az ellenállást, foglyul ejtettük a minisztereket...

Később sok nehéz ütközetben, bonyodalmas helyzetben erőt adtak ezek a nagyszerű pillanatok. Többek között Kazányban Is.

— Kazányban jelentős ereje volt az ellen- forradalomnak. Mi résztvettünk az úgynevezett zabulcki köztársaság leverésében, mely a kizsákmányolókra, kulákokra támaszkodott. A szovjet hatalom ellensége volt a Ka- zány környékén létesült raifi kolostor is. Aknamunkát végeztek a forradalom ellen, minket bíztak meg az ellenállás felszámolásával.

Vagyis a Marx Károly internacionalista

ezredet, melyben 15 nemzetiség fiai harcoltak, oroszok, ukránok, magyarok, lettek, litvánok, tatárok.

— Sohasem felejtem el, felderítőket küldtünk a raifi kolostorhoz. Az osztag soraiban magyar internacionalisták is voltak. Az ellenség fogságába kerültek, a kolostor udvarán elevenen égették el őket...

— Egy kisfiú jelen volt ennél a kegyetlenségnél, ő mondta el nekem, hogy egy magyar harcos tört oroszossággal, mikor a máglyára állították, azt mondta: győzni fogunk, aki hall engem, mondja meg a parancsnoknak, Birjukov elvtársnak, álljon bosszút értünk.

— Néhány nap múlva felszámoltuk az ellenforradalmi gócot, elvtársainkat már nem tudtuk a sírból visszahozni, de megszilárdítottuk a proletárhatalmat, amiért ők küzdöttek.

A kazányi harcok után a déli frontra került Szemjon Alekszejevics Birjukov. Sok csatának, küzdelemnek volt ott is részese, de ezekből az időkből egy csomagra és egy levélre emlékezik. A csomagot is, a levelet is vele küldték Leninnek a déli frontról.

— 1921-et írtunk. Mikor Moszkvába értem, tombolt a tél. Végre Lenin előszobájában álltam, kijött Vlagyimir Iljics, átadtam a levelet, ott előttem elolvasta, majd nyújtottam a csomagot. A levélben úgy látszik, szó lehetett a csomag tartalmáról, mert Vlagyimir Iljics azt mondta: — A csomagot adja

le az óvodában, jó lesz a gyerekeknek, régen láttak almát. Azt gondoltam, javasolni kellene, hogy legalább egy almát vegyen ki* hiszen Moszkvában akkortájt nem igen lehetett ilyesmihez hozzájutni. De Lenin már ment a dolgára, meg aztán úgysem vette volna el a gyerekek elől a ritka ajándékot

— A harmadik találkozásom volt ez Leninnel, aztán 1921-től 1924-ig gyakran láttam, ugyanis a Központi Bizottság apparátusának őrségében teljesítettem szolgálatot.

Egyszer sem tapasztaltam a három év alatt, hogy valakit is elküldött volna azért, mert foglalt .volt. Komolyan vette a dolgozók minden észrevételét...

— Szem előtt tartottam ezt egész életemben. Szükségem volt az ilyen irányú tapasztalatokra, hiszen 1924-ben Moszkva környékén a mitisci műszálanyag üzem igazgatója lettem.

Három évig dolgozott Szemjon Alekszejevics a műszálanyag üzemben, innen egy vegyiüzemhez került igazgatónak, majd 1929- ben akadémiára küldték, mérnök lett.

Az akadémia után még egy ideig üzemben dolgozott, majd a pénzintézetekben végzett munkát, a beruházási bankügyletek egyik irányítója lett. 1966-ig itt dolgozott, innen került nyugdíjba.

Az íróasztalon könyvek sorakoznak, meg- sárgult dokumentunok, fényképek emlékeztetnek a küzdelmes 50 évre, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom harcaira, a szocialista építés küzdelmes időszakára. Az asztalnál ott ül az idős harcos, haja fehérbe borult már, fekete szeme fényében azonban ott szikrázik a harcos elszántság, jövőbe vetett hit, mellyel ötven esztendeje harcra indult.

Bányász Réfs

fi karátsái ölven éve kezdődött