Dunántúli Napló, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
Bumfordi kint áll a csatakos tanyaudvaron és szeretne a fák mögé látni. Hová tűntek a fekete zivatarfelhők, vajon most jönnek, mennek vagy állnak? Ha látná a Napot, előráncigálná, hogy egykettőre felszikkadjon az éjszakai felhőszakadás. De lem látni semmit az akácostól, s ami látszik, reménytelenül seszínű. Bumfordit is a vekker ébresztette. A kerítés tövében elvégezte dolgát, megnézte a kútban a békákat, mert ebből a kettőből szerinte meg lehet állapítani a várható időjárást. Azt hiszi, a meteorológusok így szokták. Ma őt is a vekker ébresztette, s az égzengés miatt álmos. Mekkora égzengés volt! Máskor mindig megelőzi a kismutatót, amiért dühöngünk Palival, mert ha négy órára is állítjuk be a csörgőt, ismerve lustaságunkat, már fél négykor kezdi kiverni az álmot szemünkből. Pedig fiatal házas és sokszor íjfél után is nyöszörög az ágy a kisszobában. Sietős léptekkel jelenik meg a konyhaajtóban. Hordónyi mellkasát kidülleszti, klottgatyája a hasa alatt lóg Még csak a jambó hiányzik a fejéről. Nyakát kissé behúzza, csípőre tett kézzel kiabál. Tavaly szerelt le, szerintünk agyára ment a katonaság. — Ébresztő, elvtársak! — Nem látod, hogy ébren vagyok! A bátyádat ébreszd! — Hé, agrármérnök űr! Ébresztő! Itt van a púpos óvónő a faluból. — Jól van már te cs'pás ... Pali idegbajosan a párna alá fúrja a fejét. Bumfordinak ez elég mosolyogva trappol az udvarra, kiveri a kaszát. A kisszobából felesége, Marika lép be nesztelenül. Vörös a szeme az álmatlanságtól, mogorván fogadja köszönésem. Valami vacsoramaradék ragad a lábára, attól még mérgesebb lesz. a küszöbhöz dörgöli. Miért nem húz papucsot? A konyhaasztal telistele van mosatlannal. Gépiesen tesz-vesz. Berti bácsiéktól is ütemes kopácsolás hallatszik. Valahol már dünnyög az aratógép. Az eperfa ágai között ott tüzesedik a Nap, mire kiérünk, megszárad a szár. Bumfordi az eperfa alá szokta leszúrni az üllőt, ott csupasz, kemény a föld. Most hova szúrja? Úszik minden, a csirkék itatója és a vályú csordultig tele van. — Keljetek fel, Bátyja. — Én ma nem kelek ki. Hozzad a kártyát, öcsém, hadd tanítsalak meg ultizni. — Inkább kaszálni tanuljál meg! Azt persze nem tanítják az egyetemen ... Na keljél fel. bátyja. — A gyomrom . . . Pali nyúzott képpel felkönyököl az ágyban. Eddig a párna alól tárgyalt. Atyaian néz öccsére. aki tegnap este hat aduból elbukta az ultimót. Érdekes, este állítólag minden fellelhető pálinkát megittunk. Honnan halászta elő a hétdecis tele üveget Bumfordi? Csak a nyári konyhából, és sejtem, lombikban főzi. Miklósvári Zoltán: Bumfordi, a nagy kaszás Amikor kilépünk a kertkapun, a szomszédból még mindig hallani Berti bácsi kopácso- lását. Az öregember szertartásosan kalapál, csigalassúsággal készül el. Ez egyszer megteszi, hogy itthon marad egész nap kaszát verni. A táblában már ott sündörög a vasutas. Asszonyán kék fejkendő, úgy áll a szoknyája körül a három apró gyerekkel, mint óriási búzavirág. A legnagyobbik, a lány már felszedi a markot. Az ember hajszás életet él, délután ötig arat, utána megy szolgálatba. Mikor alszik? Azt a részt fogták fel, amelyikben a szilvafáktól a legtöbb rend narad ki. A területbe viszont beleszámít. Nem is olyan süsü a vasutas! Bumfordi mit bánja a vasutast, de nekünk Palival megfelelő céltábla, fő az, hogy szidhatunk valakit. — Meddig fogták fel? Mutatják, hol vágjon rendet. Bumfordi öles léptekkel a mondott helyen terem. Nézegeti, merre dől a szár. Púpozza a hátát, a nyújtózkodó macskák tesznek így. Egy-két suhintás után megtörik a lendülete. Zilálja a rozsszálakat a kasza csapója. Leteszi a kaszát, mellétérdel. Óvatosan letekeri a drótot, igazít a csapón. Ehhez már csak ő ért. És Pali, aki mindenbe beleüti az orrát, mindenkinél mindent jobban tud. — Eperfából kellett volna. — Nem ért maga ehhez, agrármérnök úr. Nem tantárgy az egyetemen. — Apám is abból csinálta. A rend ijesztően hosszú. Bumfordi hamar belelendül, mintha csak az előbb hagyta volna abba. Állunk Palival, mint két magá- ramaradt árva. A gyomrán pihenteti mancsát. Ezt a pózt és a keserves pofát nem állhatom. A gyomrával takarózik és szürke tablettáival, amiket előttünk és főleg akkor szed, amikor emlékeztetni akar úgynevezett betegségére. Mindnyájunkban ébrentartja a részvétet, a hurut, a hurut... A féldecit minden reggel bekapja, és persze a sörvede- lésben sem akadályozza meg. Erre is talál mentséget. Az ivászatnak a „púpos” óvónő az oka, akinek vőlegénye van, és a legjobb nő a faluban. (Bucafordinak minden falusi lőértelmiség púpos.) Bumfordi egyre jobban elhagy. A vasuta- sékat nem lehet látni, máshol kezdtek bele. Pali elegáns, könnyed mozdulattal kötözi a kévéket. Kötelet húz, két végét összefogja, ügyesen csavarint egyet a fával, aládugja, kész. Nálam mindig kioldódtak. Arra nem volt idő, hogy beletanuljak. A marokszedéshez nem kell nagy ész, csak derék és hosszú kar. Nálam mindebből hiány van, de Pali rábeszélt, és szemtelenül agyba-főbe dicsér- getett, hogy tehetséges marokszedő vagyok. Nehogy véletlenül mégis kedvet kapjak a kévekötéshez. P lhatároztam, hogy nem gondolok sem- mire. A melegre meg egyáltalán. Ingemet régen ledobtam, repült utána a gumicsizma is. A kapca ide-oda vándorolt benne, nem győztem igazítani. Mellem és karom fertelmesen piros és tele van karcolásokkal. Hányszor megfogadtam, és gondolom Pali is, hogy egy reggel ágyban maradok. Most lett volna okom rá. Tegnap este a nyárson túlságosan megfüstöltem a szalonnát, a pálinkával és a sörrel együtt kiadtam az egészet, Berti-szomszéd kerítése tövében. Keve- reg a gyomrom, és ez a hagymaszag! A vízhólyagok, ezek az apró kis vörös kráterek alig akarnak gyógyulni. Még ez is. De ha látom a nagy kötelességtudást a Bumfordiházaspár részéről, menten felkelek. Nekik ez kenyérkérdés. Amikor harmadszor körbekerüljük a táblát, összeakadunk a vasutasékkal. Percekig bámulnak rám. Ádámkosztümben markot szedni, errefelé ritkaságszámba menő látvány. Vakációidőben én is most aratok először, ez is ritkaságszámba megy. Nem mernek megmosolyogni és a szilvafákról is mélyen hallgatnak. Bumfordi nagy kaszás. A legnagyobb kaszás, eleven, de érzéketlen aratógép. Bőre barna zománc. Bivalyerős karjaival akkorákat suhint, hogy egy erdőt is képes volna kiirtani. Menetközben szívja a Kossuthot. Csak akkor pihen meg percre, ha élezni kell a pengét. Inni még nem láttam. Nagy kaszás. Olyan szépen lerakja a rendet, hogy ha nem volnánk itt, versenyeznének és összevesznének a falubeli asszonyok, ki legyen a marokszedője. Vele lehet keresni. De valódi bumfordi alak ez a Bumfordi. Háta mögött neveztük el Palival. Nem gondolok semmire. Ez nagyon nehéz. Pokoli a hőség és csorog a verejték, a sós verejték. A legyek pimaszok, elviselhetetlenek, nem lehet elűzni őket. Itt nem emberek, izmok, derekak, vérhólyagos talpak aratnak. Amikor meglátom Marikát és a biciklit, a kannafedőből fejemre locsolom a vizet és elébefutok. A vasutasék a szilváfák alóli -n. az akácosban ebédelünk. Tyúkleves, főtt hús paradi- esomszósszal. Bumfordinak farkasétvágya van. Csámcsog és még vicsorít is hozzá. Nekünk együttvéve sincs annyi étvágyunk, mint neki. Erőnk elszállt, ha egyáltalán az első napon el nem szállt már. Ezt a nyaralást itt a tanyán csak a két pesti csibész élvezi. Mindjárt ők is itt lesznek, és ácsingóznak, lesik a falatot a szánkból, pedig már ebédeltek. Árpika és Sanyika, unokák Pestről. Tegnapelőtt a barakcfáról törtek le egy nagy ágat, tegnap az erdész kergette meg őket. fészket szedni járnak az ártérre. Megvesznek a kutyáért, a kutya meg értük. Követi -őket mindenhová, őrizze más a házat. Délután háromkor pokoli a forróság. Lángokat vet a rozs, süt a tarló. A kohókban tüzelhetnek így. Elfogy, persze hogy elfogy ez is. Egyre zsugorodik a sziget. Már nem olyan iszonyatosan hosszú a rend. egyre pontosabban tudjuk, hányszor kell még körbekerülni. Szótlanul kapkodom a markot. Bumfordi beleerősít, de a sarkában vagyok. Pali sem gondolhat most a hurutjára, de még a „púpos” óvónőjére sem, ha együtt akar velünk haladni. Egyszercsak vége mindennek. Üres lesz a táj. Fura csatatér, a kévék benne a halottak, a szilvafák a kilőtt ágyúk. Boldogan tekintgetünk ide-oda. Észre sem vettük, amikor a vasutasék elköszöntek. Biztosan elköszöntek, csak nem hallottuk, összeszedték a kévéket, a gyatra kis keresztek alig látszanak a szilvafáktól. Bumfordi néhány szál rozsot hagy a táblán, mindig így szokta. A rozsszálak büszkén vigvázzba állnak, és gyönyörködnek a kilátásban. Eddig csak az eget bámlulhatták. — Jöjjön agrármérnök úr, vágja le! Mind a hárman nevetjük. Pali eltapossa a kiálló tincset. Bumfordi irányítja a keresztelést. Tizennyolc kévét teszünk egy keresztbe. Legalulra a búj tatót, kettébehajtva, hogy a kalászok felülre kerüljenek, ne érje a földtől nedvesség. Legtetejébe feldobjuk a papot. A legnehezebb kéve. A Nap az akácos tetejébe érkezik. D umfordi nem szereti a félmunkát. Ki- lépi a teljesítményt. Pali is méricskél, neki más eredmény jön ki. Nem is lenne Pali. Bánom én, öljék meg egymást. Szoroznak, összeadnak. Kitántorgok az akácosba. Marika itthagyta a biciklit, legalább arra Eelrakodok. Holnap nem ide jövünk, a töb,- oit, ahol nincs szilvafa, levágja a gép. Vonszoljuk magunkat felfelé a dombra, rendek sorakoznak, amerre szem ellát. A szomszédban nagy tarolást végzett az aratógép, messze, a fasor tájáról hallatszik kelepelése. — Na te nagy kaszás, azzal versenyezzél! Bumfordi bumfordi szájaszögletében szarkaláb táncol. — Jó, hogy az vágja a többet. 7 ABILÁSZLÓ: Lehetne Kánaán... Most a munkáról lesz szó. De ha azt mondom, hogy a munkáról lesz szó, azon nem értek holmi száraz bölcselkedést, a munkáról, mint a legősibb és legáltalánosabb emberi tevékenységről, még kevésbé értek rajta valamiféle lelkes buzdító szózatot, mely- lyel nagyobb szorgalomra szeretném ösztönözni az olvasót — ó, nem, nem, ilyesmivel előhozakodni nem is mernék. Önök velem együtt tökéletesen tisztában vannak a munka társadalmi jelentőségével, s legalább olyan jól tudják, mint én, hogy a jól végzett munka a szocialista építés alapja, hazánk fejlődésének, az életszínvonal emelkedésének egyetlen biztosítéka. Szóval, csak semmi nyugtalanság, egyetlen szóval sem kívánom nevelni vagy pláne kioktatni önöket. Már csak azért sem, mert — mint az a továbbiakból napnál fényesebben ki fog derülni — erre semmi szükség. Közvéleménykutatást rendeztem ugyanis a lakosság különböző rétegeiben, s ebből mérhetetlen örömömre az derült ki, hogy a tisztességes munka mindenkinek a szívügye, annak országépítő jelentőségével mindenki tisztában van. Nagyszerű dolog ez. nagyszerű és örvendetes dolog. De most már itt az ideje, hogy a nyilvánosság elé tárjam kutatásaim részleteit, s megosszam önökkel a szívmelengető örömet, amelyben azok nyomán részesültem. Körülbelül két hétté1 ezelőtt történt, hogy a szerkesztősénben, ahol dolgozom, felkeresett ecy fiatal és rokonszenves nő. Mint elmondta, a felháborodás és a bizalom hozta hozzám: a bizalom, amellyel a k'órüavekben vívott kisebb-nagyobb csatáimat már évek óta kíséri, s a felháborodás, melyet az keltett benne, hogy százhúsz forintért hasznavehetetlen sel.ejtet vásárolt egy áruház gyermekjáték-osztályán. — Hát ne essék kétségbe az ember? — kiáltott fel elkeseredetten, majd így folytatta: — Itt nem pusztán arról van szó, hogy és kidobtam százhúsz forintot, bár egymagában ez is bosszantó. Hanem a szemlélet! Hogyan nézi a világot az az ember, aki ezt a használhatatlan árut gyártotta, továbbá az, aki minőségileg ellenőrizte? Hol van a fejük ezeknek, miközben a munkájukat végzik? Mi a véleményük a munkaerkölcsről? Hogyan akarnak szocializmust építeni selejtes, lelkiismeretlen munkával? Ide figyeljen, szerkesztő elvtárs ... Néhány éven belül tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik így dolgoznak ... Ennek az asszonynak — gondoltam magamban, amikor elment — sajnos, igaza van. Bevallom, imponált a felháborodása, melyből félreérthetetlenül csendült ki a szocializmus aggódó féltése. Elhatároztam, hogy közelebbről is igyekszem megismerni őt, s ezért felkerestem annak a vállalatnak az igazgatóját, melynél adminisztrátorként dolgozik, immár tizenkét esztendeje. A vállalat igazgatója — egyébként jó ötvenes, szikár és komoly küllemű férfi — kérdésemre így felelt: — Hogy mi a véleményem Piroskáról? őszintén megvallva, a véleményem meglehetősen vegyes. Jó is, rossz is. Mint ember, mindenesetre feltétlenül korrekt, gondolkodásmódja mindig progresszív. Ügy tudom, harmonikus házasságban él és példás családanya. Ami azonban a munkához való viszonyát illeti, e tekintetben bajok vannak. Sajnos. Még egyszer sem tudtam belépni a szobájába úgy, hogy éppen dolgozott volna. Hogy mit csinál? Sok mindent. Kávézik a büfében, cseveg a szomszéd szobában, telefonál a férjének, uzsonnázik. Persze, a vállalat kibírja ezt, hál’istennek. Hanem a szemlélet! Hanem a szocializmus, elvtársam! A népgazdaság egyensúlya, fel- emelkedésünk záloga a jól végzett munka, ezt ugyebár ön is tudja. A munka, a munka, a munka! Tudja-e, gondolt-e már arra, hogy milyen tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik lélektelenül, fél kézzel dolgoznak? Megrendültén láttam, hogy az igazgató szemében könnycsepp csillog. Mit bizonyított számomra ez a piciny kis könnycsepp? Azt, hogy ez a rokonszenves ember nem fásult, nem közönyös lélek. Hogy egész szívével, egész leikével átérzi ama feladatok nagyszerűségét, melyeket a szocialista építőmunka a ma emberére ró, hogy szívügye a szocializmus, hogy úgy óvja, úgy félti, mint a szeme világát. Boldog voltam, hogy megismerhettem. Namár- most. Van nekem egy ismerősöm abban a minisztériumban, mely felettes hatósága az előbb említett vállalatnak. Találkoztam ezzel az ismerősömmel néhány nappal azután, hogy Piroska felől érdeklődtem az igazgatójánál. Nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat, s megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e közelebbről iksz ipszilont, ennek és ennek a vállalatnak az igazgatóját. Legnagyobb örömömre ismerte. Kérdésemre, hogy mi a véleménye róla, elborult homlokkal így felelt: — Tudj- isten. Alapjában véve kétségtelenül rendes ember, mint szakember is megfelelő volna, s úgy hallom, hogy hajlott kora ellenére elsőrendű hegymászó, de a vezetésre nem ideálisan alkalmas, mert puha, nem eléggé határozott, könnyen befolyásolható. Mindebből nem származik valami nagy katasztrófa, mert hiszen a vállalat így sem deficites, sőt, a tervét is teljesíti. Hanem a szemlélet! Ezzel van baj! Mert ugyebár, mi a szocializmus építésének alapvető feltétele? A jól végzett munka. Dolgozni, dolgozni, dolgozni! Dolgozni lelkiismeretesen, dolgozni határozottan, dolgozni céltudatosan! Ö azonban enervált, tutyimutyi, lélektelen ember. Tudja-e ön, gondolt-e már ön arra, hogy milyen tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik így dolgoznak? Az illető, aki ezeket mondta, már nem fiatalember. Mégis, amikor a Kánaánt említette, arca kipirult, ráncai kisimultak, szeme tűzben égett. Minden mozdulatán érezni lehetett, hogy félti a szocializmust, minden szava erről tanúskodott. Elég régen ismerem őt, s hogy miként dolgozik, véletlenül tudom. Tudom, de engedjék meg, hogy ne beszéljek róla. Nem tartozik ide, és tulajdonképpen nem is lényeges. A tanulság a fontos, az örvendetes tanulság, melyet bízvást levonhatunk valamennyien: hogy tudniillik nem vagyunk közömbösek. Volt idő, amikor azok voltunk. De ez az idő hál’istennek elmúlt. Ma már őszintén szeretjük azt a társadalmi rendet, melyben élünk. Hiszen féltjük. S az ember csak azt félti, amit a szivéhez közel állónak érez. Igen, féltjük a szocializmust. Sajnos, ma még többnyire a másiktól, s nem önmagunktól — de ne legyünk telhetetlenek. Nem megy minden egyszerre. CHARLES BAUDELAIRE: A SZÉPSÉG Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom, s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt poétákat felém dús szerelemre ránt, mely mint ósanyag, némán győz a halálon. Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog. Míg lassú tagjaim kevély fenséget öltök, és büszke szobrokat idéz minden redőm, tanúinak engem az aszkéta-éltű költők, s cs&ggvén szemeimen, mind anda szeretőm: mert minden bús dolog szépülve tündököl föl e két nagy és finom, örök fényű tükörből! Pécsi utcák, bázak, emberek NEVEK A mikor hajdan valaki -rx fölhúzott egy házat és beköltözött, a ház nevet kapott. A beköltöző család nevét. Ez a Gyulai-ház, mondták. A ház megőrizte a nevet akkor is. amikor már új lakók éltek benne. Aztán amikor több ház fölépült egymás mellett, a házak sorfala, az utca kapott nevet, s a házak homlokára számokat szögeztek. A nagyvárosokat pókhálószerűen átszövő utcahálózatot kerületekre osztják. A kerületek számokat viselnek. A világvárosokban viszont már annyi az utca, hogy a kerületeknek van nevük, s az utcákat kell számozni. Pécsett jóformán minden típusa föllelhető a városi névadásnak. Vannak házak, amelyeknek még nevük is van: Vasváry-ház, Elefántos-ház, Hattyú, Bazár, Dicz- malom ... S van három kerület is a városban; bár nem oly sok még az utca, hogy ne lehetne tájékozódni köztük, s a postások, taxisofőrök ne tudnák megjegyezni őket... A legutóbbi utcajegyzékben mindössze két azonos nevű (Görgey Arthur) utcát találtam (Miért éppen Görgey?): az egyiket a Szigeti út környékén a III. kerületben, a másikat Pécsszabolcson, az I. kerületben. Az utcanév elől a kerület elhagyása tulajdonképp csak ebben az egyetlen esetben okozna zavart. A legutolsó pécsi utcajegyzék 592 tételt tartalmaz. Ennyi út, utca, tér, köz, útja, körút, sor és dűlő van a városban. í 1
