Dunántúli Napló, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
A beat és az ízlés A z ízlés koronként változik, alakul. Természetesen a zenei, könnyűzenei ízlés is egyes korszakokban más és más, új táncformák, tánczenei stílusok alakulnak ki. Hiábavaló és felesleges tehát pálcát törni a mai idők „dübörgő muzsikája” ellen, kivéve, ha az nem párosul olyan kinövésekkel, melyek néha elgondolkoztatok. A mai tánczene nem egyes személyek kreációja, gyökerei szigorú törvények szerint visszanyúlnak a múlt és közelmúlt tánczenéjéhez. Az mellékes, hogy a beat- ben mennyi a dzsesszes elem és mennyit adott hozzá a Liverpoolból néhány évvel ezelőtt elindult hullám. Tény, hogy beat-zene van, betört a rádiók és tv-állo- mások műsoraiba és a mai szocialista körülményeink között is számolnunk kell vele. A beat-zenéből jórészt a mai fiatalság életakarása és temperamentuma hangzik, felnőtté válás dörömböl, azonban van egy pont, amikor homlokegyenesen más érzéseket kelt. Cinizmussal kevert nemtörődömséget, a munka nélküli élet utáni vágyat. Nem farizeuskodó vészharang-hangolásról van szó. A 20-as években a jazz megjelenésekor közéleti személyiségek, írók és publicisták jósolták meg, hogy a dzsessz megrontja a világot. Sőt, — mint ismeretes — a ma természetesnek ható tangó nagyméretű felháborodást váltott kj megjelenésekor „bújálko- dó erkölcstelensége” miatt. Persze, társadalmak sorsa és jövője nem függ ilyen álelméletektől és a beat esetében nem valamiféle vén- asszonykodó siránkozás vezeti a tollat. Az egész jövő nemzedék munkája, életről, erkölcsről alkotott világnézete nem a beat-tól függ, az említett vadhajtások viszont nem csekély réteget befolyásolnak. Több nyugati országban az utcán céltalanul renitenske- dő, lebzselő, elhanyagolt külsejű lányokat és fiúkat a rendőrség rendszeresen ösz- szeszedi és néhány óra múlva megnyírva és megfürdetve ereszti őket szélnek. Hogy a hozzánk Nyugatról beérkező teenager újságok lapjairól mégis vállig érő hajjal néznek ránk a dühöngök, annak magyarázata igen egyszerű. A beat-divat óriási üzlet a farmernadrág-készítőknek, hanglemezgyáraknak, gitárgyárosoknak. Angliában a kereskedelmi bevétel jelentős százalékát a tee- nagerek költekezései teszik ki és a reklám akkor jó, ha harsány. (Londonban az utóbbi két évben több hajfényesítő és rögzítő szert adtak el, mint előtte 14 évig összesen.) 'C’s bár a mai táncrene •Ll az egyetemes zenekultúra perifériáján helyezkedik el, mégis része a kultúrának, tehát nem szabhatják meg nálunk kereskedelmi szempontok, mint ahogy nem is szabják meg. Ennek ellenére vagy emellett országos viszonylatban egyre több amatőr fesztivál-színpadon és vendéglátóipari szórakozóhely dobogóján jelennek meg beat-együttesek, mert egyrészt igény van rá, másrészt a vendéglátóipari zene felfrissítését eredményezi. Ezeknek az együtteseknek azonban — tisztelet a kivételnek — rendkívül egyoldalú zenei érdeklődése nem egyszer megdöbbentő. És ha figyelembe vesszük, hogy a szórakoztató zenészek utánpótlása jórészt a beat-mu- zsikusokból kerül kf a jövőben, akkor érdemes elgondolkodni csöppnyi időt azon, hogy az elhanyagolt külsővel és elfeminizálódott mozdulatokkal operáló zenész mennyiben segíti a kulturált szórakozást. TJeat zene van, sőt kü- lönböző irányzatai világszerte egvre népszerűbbek (POL-BEAT, PROTEST SONG stb.). A kérdés csak annyi: kell-e még a mondanivaló nélküli monoton dörömbölés és ha igen. meddig? A tények azt mutatják, hogy vissza- kanyarodás tapasztalható az örökké divatos dallamokhoz és általában a Dallamhoz — nagybetűvel. A beat belefolyik, beleötvöződik egy szélesebb réteg igényeit és ízlését kielégítő modern -és nem harsány tánczenébe, mely egyszerre melodikus és ritmikus. Jött, ment az elmúlt évtizedekben egy-két tánczenei ízléshullám, de a franciák mégis a mondanivalót adó sanzonnál maradtak és az olaszok sem felejtettek el szépen énekelni. Sőt, a dzsessznek is, mint igazi művészetnek, volt ereje világszerte még több hívet szerezni a beat nyomás ellenére. Megvan a remény arra, hogy ebbe a folyamatba be- leáramlik az európai. és magyar könnyűzene is. Az epi- gonkodás helyett újból az univerzális, sokoldalú magyar könnyűzene és zenész lesz az, aki fémjelzi és folytatja annyi méltán híres zeneszerzőnk életútját. Ábrahám Pál, Szirmai Albert, Fényes Szabolcs dallamvilága az a gyökér, melyre a mai szerzők bizton építhetnek. A rádió műsora igazolja, hogy építenek is, és egyre több olyan magyar sláger születik, melyek korszerűsége, hangszerelése nem utánzat, igazodik a mai ember általános ízléséhez, mégis modern és nem provicioná- lisan magyar, Krizsfk Alfonz A Kolozsvár utcai műteremből jól rá lehet látni a városra — de még a pécs- váradi szőlőhegyek is láthatók itt. No, nem eredetiben: képen. Két akvarell, két ezek után készült olajkép és egy sgraffito-terv; mind ugyanaz a szőlőhegy, két parasztleány apró figurája, a nagy terven már egészen kicsik, föléjük nőtt a szőlők nyugalmát és a színek vibráló izgalmát sugárzó hegyoldal. Ezzel a képével Simon Béla is elégedett. — Az ember mindig fest, de nem mindig jót. Ha harmincból egy „döf”, akkor már meg lehet az ember elégedve. Egy akvarell-sorozat kerül elő. A legújabb képek, öreg gesztenyefa, a pécsváradi hegyek és megint szőlővidékek, mind vörös és kék — Simon Béla mostani, de régóta tartó vörös-kék korszakának legújabb darabjai. Az egyik előtt hosszasabban elidőz. — Volt egy óriási kukoricatábla, fölszántva, rajta egy elöregedett fa. Semmi különös, de valahogy mindig megbámultam a vonatablakból. Olyan drámai erő volt abban a fában, s körülötte abban a sötétlő mélybarna földben! A tájak a legkülönfélébbek. Főleg a színhatások révén, más-más hangulatot sugallnak. — Nem jó, ha az embernek pulykatojások a képei. Az ember hangulata benne kell, hogy legyen. Ez itt például olyan morcos. A nedves koratavaszban kopaszon kibontakozó táj — tényleg morcos... — Mutatok egy régi képet, meg fog lepődni. — A zsúfolt műterem egyik végéből előbányász egy 1938-ban készült képet. — Ez a régi Simon Béla. Ugye érdekesT Kék és vörös már itt is. De szellősebb, lágyabb a kép. halványabbak a vörösek, hidegebbek a kékek. Azóta sok idő eltelt, sok Simon-kép született, ami drámát, harsogó életörömet, a mai élet megannyi erőteljes Vonását jelenítette meg. Simon Bélában hossszú évek óta azt tartják jellemzőnek a kritikusok, hogy mű vei egyéniek, s noha sok kiváló mestertől — mindenekelőtt Szőnyi Istvántól — tanult, egyetlen festőiskolának sem lett követője. Fo- garason született, a kolozsvári képzőművészeti főiskolán kezdte tanulmányait 1928-ban. A budapesti Képzőművészeti Főiskolára ösztöndíjjal került, a „Magvető” révén. Ebben a képben földműves családjához, falusi gyermekkorához való kötődése éppúgy benne volt, mint vonzódása a természethez, a színek változatos világához, a földhöz. Szőnyi tanítványaként nyert egész fiatalon díjakat, jutottak el képei a kolozsvári, bukaresti múzeumba, a Fővárosi Képtárba. Stockholmba. A háború megakasztotta rövid időre pályafutását. de 1946-ban már ismét bekapcsolódott a budapesti művészeti életbe, részt vett a Rippl Rónai Társaság alapításában, kiállításokon szerepelt. 1951-ben jött Baranyába, és Alsószentmártonban telepedett le Ettől kezdve lettek erőteljesebbek képei, alakultak ki jellegzetes, ragyogó vörösei, kezdte megfesteni a falut és a falusi embereket. Cigányokat, gazdag viseletű sokacokat, napfényben izzó hegyeket. Amikor — hét évvel ezelőtt — Pécsre iött a Művészeti Gim názium tanárának, „felfedezte” az alakuló, újjászülető várost is. István-akna, Pécsi építkezés, Kolozsvár utca, Mecsek cukrászda, stb. Több képét megvette a múzeum, s a Nemzeti GaSIMON BÉLA léria is őrzi két alkotását, a Magvetőt és az önarcképet. Legutóbb megfestette „Kortársaim” címmel a pécsi festők portré iát, a képen egymás mellett állnak Mar- tyn Ferenc, Soltra Elemér, Kelle Sándor. Bizse János, Lantos Ferenc és ő maga. Kedvtelve beszél a képről: sokáig készült, de megérte. Egy-két éven belül szeretne összehozni egy önálló kiállítást. — Két sorozat akvarell, a rajzok, meg néhány olaj. Máris együtt van egy elég tekintélyes anyag. A rajzok közül néhány nemrégiben a pécsi festők Dürer-teremben rendezett kiállításán szerepelt. A kritikák a rajzok „barokkos kavargásáról” szóltak, s megemlítették, hogy a rajzok nem kínálják a legkönnyebb meg értést. Festményei első látásra is jobban megfogják a nézőt, akárhogyan kerülgetjük is: Simon Béla elsősorban a színeiben él. Nem állom meg, hogy ne idézzem Bárdosi Németh János néhány sorát a „Simon Béla emlékkönyvébe” című versből: Pirosra kék, te így rakod parázsló, égő csillagod, aztán a kékre piros jön, zuhog a nyári fényözön. A műterem beszélgetés közben megtelt képekkel, s ahogy azok elborítják a festőállványt, a padlót, a falakat, a székeket, valóban így van: „zuhog a nyári fényözön” .,. B. E. Simon Béla: Szőlőhegy Simon Béla: Csendélet Az 592 név között böngésző figyelem talál-e valami érdekességet? Mit lehet kiolvasni a nevekből? Hogyan vall e névsor a város életéről? Mit tud a pécsi ember annak az utcának a névadójáról, ahová a postás a levelet kézbesíti számára? Az utcanevekben benne van a város története. Egy 1722-ből származó pécsi térképről ezeket a neveket olvasom le: Kapucinus, Posta, Iskola utca... A 19. század eleji pécsi utcajegyzék nevei: Óposta, Nepomu- ki, Akadémia... Az 592 utca között ma ilyeneket találni: Űrhajós, Sztahanov, Demokrácia, Népfront... Néha elég egyetlen utcát, teret megvallatni, s a névadás körülményeit ismerve — a város hajdani életének egy darabja néz vissza ránk. A belváros egyik leghangulatosabb tere, a Jókai tér 1893-ban kapta mai nevét. Akkor ünnepelte az ország Jókai ötvenéves írói jubileumát, és Pécs ki akart ♦enni magáért. Mint a válási közgyűlési jegyzőkönyv tanúsítja, Jókait Pécs díszpolgárává választották, „egyúttal maradandó emlékül a Kis tér-t Jókai térnek nevezték el.” Változnak az idők, változnak az utcanevek. A Széchenyi teret a Flórián térrel összekötő utcában kétszázötven év alatt négyszer cserélték ki a táblákat. A legelső városi térkép Magyar utca néven említi. A 19. század végén Mária utcára változott. Egy ideig volt Molotov utca. Ma Déryné utcának hívják. Néhány utcanév régi mesterségek, egy-egy utcába tömörülő, azonos foglalkozást űző emberek emlékét őrzi. Sajnos, kevés az ilyen patinás utcanév: Harangöntő, Tímár. Felsőmalom, Malomszeg ... A pécsi malmokról már a Pécsi Disputát (1588) megörökítő leírásban olvashatunk: „... az híres-neves Tettyének kútfeje és bőséges forrása ..., mely harminckét malmot éjjel-nappal forgathat, kinek átfolyásából Pécsnek hostatja (Hochstadt: fellegvár), mely t Buda felöl vagyon, neveztetik Malmos-Sid-nak...” Más nevek is vallanak a hajdani Pécs életéről. Például az Ötemető utca arra int, hogy a középkori város erre a helyre temetkezett. Ám, a Temető utca sem a mai temetőbe visz, hanem arra a helyre, ahová egy századdal ezelőtt temetkeztek a pécsiek. A mai Köztemetőnek a nép ajkán élő változata is a múltat juttatja eszünkbe. Csak Pécsett mondják így: Aki meghal, kiviszik a „Surányiba”. Miért éppen a „Surányiba?” így hívták a múlt század végén a temető gondnokát. (Fia volt a későbbi író, Su- rányi Miklós; az ő neve viszont a Magaslati út egyik szakaszára került föl később.) Pécsett a legtöbb utca, akár az újszülött, a kalendáriumból kapta a nevét. Alig van város, ahol annyi keresztnevet írtak a házfalakra, mint Pécsett. Csupán az ábécé egyetlen kezdőbetűjével: Ágoston (köz is, tér is), Ágota, Alajos, Álmos, András, Anna, Antal, Antónia, Árpád, Attila, Auróra... Sok a virágnevű utca is: Árvácska, Búzavirág, Gyopár, Gyöngyvirág, Hóvirág, Ibolya, Jácint, Jázmin, Nárcisz... A természet sze- retetére intenek a madárnevek: Csalogány, Fácán, Fecske, Fülemüle, Galamb, Gólya... A legtöbb utca azonban személyek nevét viseli. Ügy mondják: a halhatatlanságba váltott belépőjegy, ha valakiről utcát neveznek el. (Nem jó azonban elsietni: ez a „halhatatlanság” néha nagyon is tiszavirág életű.) Az utcajegyzék személynevei ironikus párosításokra is alkalmat adnak. Pécsett utcát kapott Bartók Béla és Dan- kó Pista, Ady Endre és Pó- sa Lajos, Derkovits és Csók István, Kossuth Lajos és Görgey Arthur, Berzsenyi és Kölcsey... Kortársak, de különböző szemléletű emberek, eltérő ars poétikák vallói, néha ellenségek — most mégis békésen megfér egymás mellett nevük az utcai zománctáblákon. A hasonló utcanevek néha megtévesztik az idegeneket. Van Pécsett József és József Attila, Gábor és Gábor Áron utca. Van Sándor és Doktor Sándor utca. (Ez utóbbit, a teljes nevet láttam már így is kiírva: Dr. Sándor utca. Olyan ez, mint amikor Pesten a Victor Hugó utca nevét így emlegete valaki: V. (ötödik) Hugó utca.) Mit válaszolnék, ha valaki azt kérdezné, melyik a legszebb három pécsi utcanév? Árnyas út, Aranyoskát tér, Édesanyák útja... És melyik a három legfurcsább? Boszorkány út, Muskotály út, Kénes út... A félezer utcanév között persze olyan is van, aminek eredetéről, magyarázatáról még sosem hallottam: Baltika, Laskó, Kispiricsizma (Csak hem Kis Piroska csizmája?) ... Az utcanévadásban az is tükröződik, hogy egy város hogyan becsüli meg hagyományait, az ott született, onnét elszármazott vagy csak ott élt „helyi nagyságokat”. A lokálpatrióta buzgalom néha kedves, mosolyogni való eseteket szül. Előnevet, rangot, tudományos fokozatot általában nem szokás utcanéven föltüntetni. A pécsi utcajegyzék egyetlen esetben szerénytelen: a Pécsett élt történész neve előtt tartja fontosnak a „dr”-t kitenni. Aztán mit szóljunk ahhoz, hogy a festő özvegye, ha kilép ajtaján, a férjéről elnevezett utcán megy végig? Az 592 pécsi utca között van egyetlen Névtelen utca. Nem azért, mert még nem adtak neki nevet. Ezt az utcát így hívják. Borbálatelepet és Újhegyet köti össze. Mivel nem rokonszenvezünk azzal, hogy élő emberekről nevezzenek el utcákat, tereket, ez írás szerzője szükségesnek tartja végül kinyilvánítani, hogy a Balokány alatti rétet és dű- lőutat — hiteles térképek bizonyítják — előbb hívták Tüskésnek, semmint ő megszületett ... Tüskés Tibor » í I
