Dunántúli Napló, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-23 / 95. szám

Lmanuil Kazakevics:

ELLENSÉGEK

EBBEN AZ ELBESZELESBEN IGAZ TÖRTÉNETET MONDOK EL. A LENIN

MEGBÍZÁSÁT VÉGREHAJTÓ KOMMUNISTA Nó ÉLETRAJZI ADATAIT KISSÉ MEG- MÁSÍTOTTAM. REMÉLEM AZONBAN, HOGY EZZEL NEM VÉTETTEM A KORHŰ- SÉG, AZ AKKORI SZELLEM ÉS SZOKÁSOK ELLEN.

magát Marlovot pillantotta meg. A szobában nem volt más bútor, csupán sárga kórházi takaróval leterftett vaságy, meg egy támlát- lan konyhaszék, amelyen petróleumfőző égett. Martov az ágyon ült. a főző fölé hajolt és fakanállal kevergetett valamit egy lábasban.

Egy hosszú percig hallgattak. Vnerőn, für- készve kutatták egymás tekintetét.

— No? — szólalt meg végre Martov. — Tőle jössz?

— Tőle.

Martov arcára a tehetetlen düh kifejezése ült ki:

— Mit akar?

Némán hallgatta végig Szofja Markovna közlését. Arca foltosán kipirosodott. Újra megkeverte a fakanállal a lábasban fortyogó kotyvalékot és sandán mosolygott:

— Megesett rajtam a szíve?

— Ogy lehet.

— Dehogy, szó sincs róla — válaszolt Mar- tov magamagának. — Tiszta akar maradni. Nem akarja bemocskolni a kezét a vérem- mel.

— Az is meglehet — hagyta rá Szofja Mar- kovna nyugodtan, majd éppoly nyugodtan folytatta: — És az baj? Jobb lenne, ha be akarná mocskolni a kezét a véreddel?

Martov zavartan pillogott, legyintett és fél- refordult. Görnyedt háta vonalában, a sze- gényes környezetben volt valami, amitől Szofja Markovna szíve elszorult. Visszaem- lékezett Martov és Lenin barátságának, ellen- ségeskedésének egész útjára. Martov néha közeledett Leninhez, de az utolsó pillanat- bán mindig megtorpant. Mi állította meg? Logikai hiba? Féltékenység? A makacs vo* nakodás, hogy beismerje tévedését, egész élete tévútrasíklását? Vagy a rettegés az el- kerülhetetlen jövőtől, a rettegés, amely po- litikai jellemtelenségéből következett, de amelvet Ő maga látnoki megvilágosodásának vélt?

Ahogy ezen eltűnődött, Szofja Markovna egyszercsak világosan látta maga előtt azt a másikat, akivel előző este a Kremlben be- szélgetett. Lelkét megmagyarázhatatlan el- ragadtatás töltötte be, s hirtelen megszólalt:

— Nehéz sora van.

— És nekem talán könnyű — fortyan fel Martov, és feléje fordította az arcát. De mindjárt erőt vett felindulásán, és gyerekes kíváncsiskodással kérdezte:

— Egyszóval rossz színben van?

— Neki nehezebb.

E szavak hallatára Martov felugrott, ordí- tani kezdett:

— Nehezebb? Azt hiszed? Talán igazad van. De ő maga akarta! Maga vállalta! Mi- csoda önhittség! Micsoda könnyelműség! Azt hiszi, tarthatja magát?! Itt? Oroszországban? Három év múlva ez az ország ott tart, ahol ma Kína, morzsákra hullik szét, tartómé- nyokra, érdekszférákra... Három év múlva a legkomplikáltabb gép Oroszországban a gé- meskút lesz!

Szofja Markovna most is komolyan vála- szolt:

— Tévedsz. Julij. Nem tudod, nem is tud- hatod, milyen erő rejlik a munkásosztály- bán ... Tévedtél, ö jobban tudja. Nem érted őt. Sohasem értetted. Higgyél nekem. Én sem értettem. A mindennapi élet szemszögéből néztük, mint eszes, művelt, elragadó, céltu- datos ismerősünket és örökös ellenfelünket. Nem vettük tekintetbe, hogy mennyire érti és ismeri a tömegeket, mennyire tud rájuk hatni, mennyire egy velük ...

Den suttogva, ae öunosen es nataro- zottan megszólalt:

— Nem akarom, hogy megessék a szíve

rajta. Gyűlölöm, épp úgy gyűlölöm, hogy régen szerettem ... az arcát, a kezét, a modo- rát, és mindazt, amiről most beszéltél, a biz- tonságát. a szerénységét meg azt is. hogy téged ideküldött, mindent, amit mond, amit őróla mondanak... — A hangja köhögésbe fűlt sokáig. Köhögött, a zsebken- dőjén véres folt maradt. Majd elcsöndesedett és Szofja Markovnára sandítva, mogorván kérte: ״Ne mondd meg neki, hogy ezt lát- tad...”

— Rendben van.

— Mikorra kell a válasz?

— A válasz az elutazásod lesz. Vagy az ittmatadásod.

Szofja Markovna még egy pillanatig této- vázott: — Nem üzensz neki semmit?

— Nem — felelte Martov rövid hallgatás után.

Elmúlt csaknem egv egész esztendő. És akkor a Népbiztosok Tanácsának egyik ülé- sén átadták Leninnek egy Berlinben meg- jelenő új mensevik folyóirat első számát: ..Szocialista Hírnök”, szerkeszti Martov. Lenin mosolyogva jegyezte meg: — Lám, Martov is felbukkant!

— De hogyan tudott kijutni a határon? — álmélkodott az egyik népbiztos. — A Cseka elszalasztottal

Lenin Dzerzsinszkijhez fordult, huncutul ráhunyorította a szemét: — Hallja? Magáról van szó!

— Mit csináljak, néha mi is követünk el hibát — válaszolta Dzerzsittszkij és arca ki- fürkészhetetlenné vált.

— Ki tudja — jegyezte meg egy másik népbiztos. — Talán jobb is, hogy a csekisfák elszalasztották. Egy ellenséggel több a mész- sze Berlinben nem olyan veszélyes, mint egy dicsfény övezte mártír a szovjet börtönben.

Ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban Lenin- nek eszébe jutott Szofja Markovna. Ülés után a Moszkvai Szovjet plénumára sietett, de futtában odaszólt titkárnőjének: — Emlék- szik még Szofja Markovnára? Látta-e még valaha azóta a bizonyos eset óta? Nem tudja, nincs-e szüksége. valamire?

A titkárnő szomorkásán elmosolyodott — nem, neki már semmire sincs szüksége. Nem sokkal azután, hogy önnél járt. kiment a lengyel frontra, és ott meghalt kiütéses ti- fuszban.

Lenin egy pillanatra döbbenten megállt. — Ügy, úgy — mondta azután és sietve bele- bújt felöltőjébe. Fordította: Szöllősy Klára

— Ha nem konspiráltátok volna el, magam is megtalálnám!

A férfi gondolkodóba esett Akkor Szofja Markovnán volt a sor, hogy kérdezzen. — Ismersz?

— Ismerlek.

— Jól ismersz?

— Jól.

— Nem bízol bennem?

— Bízom. De...

— Igen, beléptem a kommunista pártba. De azért hiszel a szavamnak?

— Mondjuk.

— Hát akkor a szavamat adom, hogy nyo- momban senki sem fog elmenni hozzá. Hal- lód? Becsületszavamat adom rá.

— Mit akarsz tőle? — kérdezte a férfi.

— Üzenetet viszek neki.

— Kitől?

— Nem mondhatom meg. Csak neki.

— Várj. — Azzal felállt és kiment a szó- bából.

Szofja Markovna türelmesen várt egy jó félóra hosszat a mély karosszékben ülve, és a kalaptűje zöld golyófejével dobolt ócska kalapján, amelyet levetett és az ölébe fék- tetett. Nagy sokára nyílt az ajtó, és a szoba gazdája visszatért Szuhanov társaságában. Szuhanov köszönés nélkül nézett farkassze- met Szofja Markovnával, majd epésen meg- jegyezte:

— Amint látom, jót tesz neked az egypárt- rendszer. Remek színben vagy, mintha most is Genfben élnél, svájci sajton, tejen.

— Aki más pártból lépett át, annak min- dennap egy tyúkot osztanak a kommunista pártban — vágott vissza nevetve Szofja Mar- kovna.

— Egyszóval Julijjal akarsz találkozni — szólalt meg Szuhanov rövid hallgatás után. — Nagyon fontos?

— Nagyon.

— Azt hiszem, fölösleges, hogy figyelmez- fesselek ...

— Teljesen fölösleges. Megbízóm teljes biz- tonsággal megígérte, hogy senki sem fog fag- gatni Julij tartózkodási helye felől.

— ״Megbízód!” — ismételte Szuhanov mo- solyogva. — Ez roppant ünnepélyesen hang- zik!

Szofja Markovna válaszképpen csak sokat- mondóan nézett fel rá a karosszékből.

— No, mit határoztatok? — kérdezte vé- gül.

— A központi bizottság engedélyezi Mar- tovnak, hogy találkozzék veled.

Erb János rajza

E

־

szóiba ivrarKovnanoz oaaiepeu egy ismeretlen férfi, kezében gyöngyháznyelű esernyő; Szofja Markovna szótlanul követte.

Az esernyős nem valami távoli moszkvai külvárosba vezette Szofja Markovnát, ahogy az asszony várta, hanem egyenesen a Cseka székházához, a Lubjankán, ott befordult jobb- ra és a Mjasznyickij utca legelején bement egy nagy bérház udvarába.

Szofja Markovna elámúlt, mikor látta, hogy julij illegális lakása a Cseka tőszóm- szédságában van, és mosolygott magában a gondolatra, vajon mit szólna Lenin, ha ezt közölné vele.

Az esernyős megállt az udvar árnyékos sarkában, merően nézett Szofja Markovnára, és náthás hangon kérdezte:

— Senki sem követett?

— Engem biztosan senki!

Fölmentek a legfelső, hetedik emeletre, s onnét primitív falépcsőn, még feljebb, a pad- lásra. Sokáig tartott, Szofja Markovna las- san mászott fel, minden pihenőn megállt, szu- szogott, levegő után kapkodott, az esernyős egy lépcsőfordulóval feljebb állapodott meg, és onnét nézett le rá türelmetlenül.

Kitűnt, hogy a padlástérben Is laknak. Hosszú folyosóról kétoldalt szobák nyíltak. Az esernyős megállt az egyik ajtó előtt és kettőt kopogott. Az ajtó kinyílt, az esernyős eltűnt. Két-három perc múltán kijött, bebo- csátotta a szobába Szofja Markovnát, maga pedig kinn maradt a folyosón.

oenn, nanem vaiaia mást a mense- vik vezetők közül, s az majd némi faggató- zás után elviszi őt Martovhoz. Meglepődött, amikor a csepp ablakos kis manzárdszobában

ről egészen biztos értesüléseink vannak. Er- ről persze ne beszéljen senkinek, egyelőri ál- lamtitok... de ez a valóságos helyzet. A pi- henésnek vége. Hát így vagyunk, Szofja Markovna. — Elhallgatott, aztán mintegy el- hessegette magától a nyomasztó gondolato- kát. még legyintett is hozzá, és ekképpen folytatta: — Ha tehát Julij úgy akarja, be- ülhet ebbe a vonatba, a hatodik vagon tizen- ötös számú helyére. A vonaton már tudni fognak róla. Ha nem akarja, ám maradjon illegalitásban, az ő dolga... A mensevikek teljes gőzzel igyekeznek létrehozni egy szov- jetellenes földalatti mozgalmat. Julijt, a ve- zérüket már elrejtették... De mi ebben a háborús, bizonytalan helyzetben nem tűrhet- jük egy szovjetellenes mozgalom létezését. Erre semmiképp sem vagyunk hajlandók. Oroszországban vagy a proletariátus dikta- túrája valósul meg, vagy a kapitalisták és földesurak diktatúrája, cárral vagy anélkül. Aki most a proletariátus ellen lép fel, az ezt a második diktatúrát támogatja. Martov el- lenségünk, mert a proletárdiktatúra ellen küzd. Mindezt persze ne mondja el neki... Űgyis hiábavaló. Csak a vonatról beszéljen.

— Rendben van— mondta az asszony, és az ajtóhoz indult: hirtelen nagyon szűkszavú lett, és szénfekete, eleven szemébe mélázó kifejezés költözött. A küszöbön még egyszer visszafordult Lenin felé: — Magának pihen- nie kell, Vlagyimir Iljics. Nagyon fáradt.

— Igazán? Látszik rajtam? — kérdezte Lenin kíváncsian, mintha valami érdekes hírt közöltek volna vele.

— Nagyon, nagyon meglátszik!

— Fogadja meg a tanácsomat!

— Megfogadom. Föltétlenül.

— És még egyet — folytatta Szofja Mar- kovna. amikor már fogta a kilincset. — Elég jól tudok lengyelül, hasznomat vehetnék a hadseregben. Most. Az adott helyzetben.

K

orán ébredt; még behunyt szemmel feküdt, amikor beléje hasított az az érzés, hogy valami fontos és gyönyö- rű történt vele, ami megújította egész életét.

A megbízással kapcsolatos gondolatok ki- ragadták őt mindennapi éhező életéből, fű- tetten, elhanyagolt kamrájából: felöltözött, körülnézvén tapasztalt, hogy se kenyere, se tüzelője, s aztán útnak indult.

A lift nem működött a Népgazdasági Ta- nács épületében. Szofja Markovna nagy ne- hezen felmászott a legfelső emeletre, lihe- gett, szuszogott, nehezen vonszolta lábát. Felérkezve, egyik ismerősének szobáját keres- te, aki a mensevik központi bizottság tagja Volt: most a szovjethatalom szolgálatába állt át, és formálisan szakított a rhenseviz- mussal, de Szofja Markovna nemigen hitt őszinteségében.

Belépett tágas dolgozószobájába. Ismerőse az asztalnál ült és elmélyedve írt valamit, csiptetőjét maga elé tette a papirosra. Az aj- tó nyikordulására felkapta fejét, orrára illesz- tette csiptetőjét és meglepődött, amikor fel- ismerte Szofja Markovnát: de szólni nem szólt, csak hellyel kínálta. — Beszélnem kell Tulijjal — mondta Szofjet Markovna. A fér- fi szeme megvillant. — Miért épp nálam érdeklődői felőle?

— Mert te tudod, hogy hol van.

— Honnét tudod, hogy tudom?

— Nyugodjál meg, nem Dzerzsinszkijtől. Magamtól jöttem rá.

— No és ha tudom?

— Akkor hozzál össze vele.

— Julijt elkonspiráltuk.

E

gy kora áprilisi reggelen, amikor a titkárnő néhány iratot vitt be Lenin- hez aláírásra, meglepetten észlelte Vlagyimir Iljics szórakozott tekintetét; szoká- sa ellenére nem viszonozta a titkárnő kö- szönését, egy hivatalos kérdésre oda nem il- lő választ adott, amikor a titkárnő már kife- lé indult, a szobából. Utánaszólt:

— Egy pillanatra, kérem'

A titkárnő visszament és mozdulatlanul megállt az íróasztalnál, melyen bal felől apró betűs írással borított lapok feküdtek kis kö- tegben Lenin előző nap megkezdett tanulmá- nyának kézirata. Baloldaliság: a kommuniz- mus gyermekbetegsége, jobb felől a Legfel- sőbb Népgazdasági Tanács villamossági osztá- lya mellett működő és Oroszország villamo- sításával foglalkozó állami bizottság jegyző- könyvei.

Lenin kis ideig tétován dobolt az asztalán, aztán pattogva megkérdezte: — Nem ismer még az emigrációs időkből egy bizonyos Szof- ja Markovnát, aki, mint hallom, a népjóléti népbizottságon dolgozik.

A titkárnő homályosan emlékezett rá, hogy Genfben vagy Párizsban találkozott egy Ilyen nevű nővel. — Nem tudom, azonos-e — válaszolta bizonytalanul. — Nem mense- vlk az illető?

— Az, az — vágta rá Lenin élénken. — Volt mensevik.

— Csak volt?

— Igen, úgy mondják, fél ével ezelőtt be- lépett a kommunista pártba. Kérem hívja ide. Még ma estére. A Népbiztosok Tanácsának ülése után. Ha a népbiztosok már mind el- mentek. És nagyon kérem — tette hozzá nyo- matékosan —, ügyeljen, hogy senki se lássa nálam Szofja Markovnát.

Negyvenöt éves forma alacsony, kövér nő volt. kezdődő asztmával, fekete göndör haja kurtára nyírva meredezett, s duzzadt ajaká- val, barna bőrével, égő, szénfekete szemével szinte néger nőhöz hasonlított.

Amikor megtudta, hogy Lenin akar vele beszélni, szörnyű izgalom vett erőt rajta, egy székre roskadt, és kétpercenként hüledező felkiáltásokkal idézte fel emlékeit, és egyre- másra értetlenül találgatta: — Miről van szó? Miért hivatott? ... Ha jól emlékszem, kilenc- százkettőben ismerkedtem meg Vlagyimir II- jiccsel ... vagy talán háromban ... vagy mégis kettőben?... Hol is találkoztunk? Genfben! Nem, Londonban ... Vagy talán Bernben? Egyszer-két.szer iszonyúan lehordott a beszé- deiben... És képzelje csak. gorombán vála- szóltam neki. Ki tudhatta akkor, hogy Lenin ... az Lenin?

A titkárnő átment a fogadószobába és vá- rakozóan az ablakhoz állt. A népbiztosok már jöttek kifelé az ülésteremből. Legtovább Dzerzsinszkij maradt benn Leninnél; mikor kijött, szótlanul megszorította a titkárnő ke- zét és gyors léptekkel eltávozott. Minden el- csöndesedet!. A folyosón az őrök egyike el- oltotta a villanyt. Egyszerre sötétnek, kihalt- hak tetszett az épület. Poros papír-, babér- levél- és egérszag érződött. Az ülésterem aj- taja halkan kinyílt, a résben Lenin feje je- lent meg.

— Nos? — kérdezte.

— Eljött — felelte a titkárnő.

Amikor Szofja Markovna meglátta Lenint az élesen megvilágított, szögletes íróasztalé- nál, elpirult izgalmában, s talán, hogy ezt leplezze, köszönés helyett pattogva kérdezte: — Miért hivatott most egyszerre?

L

óriin elnevette magát. Felállt és kezét nyújtotta az asszonynak. — Meglep- te? — kérdezte. — Nos. amint látja, hívattam. Üljön le. — Szofja Markovna le- ült a bőrfotelba; Lenin fel-alá járkált a szó- bábán, aztán visszaült íróasztalához. A lámpa fénye felülről esett rá, arca árnyékban volt. de Szofja Markovnának még így is feltűnt, hogy milyen sápadt, elkínzott az arca. Nagy nehezen visszafojtotta aggódó felkiáltását, de nem szólt semmit, csak durcásan nézett maga elé és igyekezett arcát minél fölényesebb, sőt gúnyos kifejezésűvé rendezni.

Lenin eközben hátradőlt székében, fürké- szóén nézett Szofja Markovnára és megkér- dezte: — Nem tudja, hol van Julij, Szofja Markovna?

Az asszony tágra nyitotta a szemét megle- petésében és nyomban sértődötten zörögni kezdett, mint a szekér a macskaköves úton: — Hová gondol. Vlagviroir Iljics! Hát nem tudja, hogy beléptem az orosz kommunista pártba? Semmi közöm többé a mensevikek- hez! A mensevizmust túlhaladott fázisnak tekintem a munkásmozaal^mban és személves életemben esvaránt! Talán bizony kőtelke- dik őszinteségemben9

— Egv szikrát sem kételkedem — válaszol- ta Lenin melegen. — Csillapodjék, kérem. Megbízást szeretnék adni önnek. Tudja meg. hol van Julij. találkozzék vele és adja át üzenetemet. .. nem. nem. ne írja le! Jegyez- ze még. Hiszen maga ré ■i földalatti harcos, összeesküvő Nahát mi ketten most össze- esküszünk .. . Fevszóval. pénteken este tizen- egy órakor, a Balti pák״׳ udvar első sínpár- járói indul az utolsó, jól jegyezze meg: az utolsó személvszállító vonat Minszk és Varsó felé. Azért az.utolsó, mert a legeslegközelebbi napokra '־árjuk a lengvel háború kitörését. Igen. a lengyelek akármelyik pillanatban megkezdhetik a hadműveleteket. Sajnos, ert