Dunántúli Napló, 1967. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-12 / 37. szám

kor: kicsi, csendes ás szófogadó. Most is ez az arca jutott az eszembe. Arra pon- doltam, Szerencseden fickó, valami hiány- zott belőle, ahhoz, hogy boldog legyen. Megszokott helyemen a nehéz függönyök- kel takart ablak alatt ültem. Az emlé kezes elbágyasztott kissé.

— Ml van veiedt

— kérdezte felesé- gém.

— Bartucz megölte magát.

— Az ki volt7

— Falumbeli.

— És hogy történtf

— Valami mérget kevert, azt vette be.

— És mit gondolsz, miért tette?

— Nem tudom, igazán mondom, már gyerekkorában <• olyan furcsa veit.

hóban alszik, ide ál- Ütöttük az őröket is

— mondta a mesélő,

— ő azonban a ve- tésben leselkedett .

Ebben a percben kiál.ott fel Ada, aki legközelebb ült Bar- tuczhoz:

■m

— Nézzétek!

Mindnyájan feliigráltunk. a lányok si- koltoztak, Kiinka a térdét verte, úgy rö- högött.

— Odanézzetek, oda nézzetek ...!

Bartucz hang nél- kül zokogott. Hégert Eta pár lépésnyire állt tőle, jót láthatta a lábszárán csillogó nedvességet és a por- bán feketéllő tócsát.

Bartucz pár napig nem főtt közénk, anyja azt mondta, beteg, később azon- bán ismét megjelent, olyan volt, mint más

Amennyire a kötetek engedték, összegör- nyedt, s egyre esik könyörgött. Aztán sírni kezdett; nagy, poros könnyek gurul tak végig az arcán.

— Nézzétek, bőg! — mondták a lányok.

Kiinka hangosan nevetett.

— Közöttünk ez- után csak szoknyá- bán járhatsz, ráncos, bő pendelyben. mint az öregasszonyok!

Bartucz ekkor már reszketett.

— Engedjetek el, engedjetek, engedje- tek el...

Senki sem szólt hozzá. Valaki mesél- ni kezdett egy vaia- mikori kalandjáról, azt figyeltük. A fo- goly kiáltozását csak annyiba vettük, mint a békék brekegését.

— Mi azt hittük, a dinnyecsősz a gúnytóttá, dobjuk a víz- be, j még akkor sem csillapodtak le a kedélyek, mikor Bar- tucz már a totemosz- lop előtt állt a fe- szesre húzott kötelek szorításában. A falu alig volt háromszáz méternyire ettől a helytől, a szürkület azonban elmosta a házakat, úgy tűnt egyedül vagyunk a végtelen világon, t minden a mi akara- tunk szerint történik.

A lányok ekkor már egészen közel jöttek, vihogtak, ki- öltötték Bartucz felé a nyelvüket, sőt az egyik kutyatejjel be is kente! a száját. Mindenki nevetett, Bartucz a kutyák gyermeke, kiáltotta valaki, s erre még az eddig némán állók is nekibátorodtak.

Bartucz szótlanul állt, megtörtén, fe- hér haja összelcuszál- va, piszkosan lógott. Nem sirt. A Hégert- lányt nézte. Szerel- mesen, áhítattal, mintha azt akarta volna mondani a sze mével: látod, én ezt i* kibírom, én min- dent kibírok, olyan erős vagyok. A lány a győztes fiúk között ült, s nem vígasztal- ta Bartuczot, bár nem is csúfolódott. Fél órát vagy egy órát állhatott a fo- goly a totemosz'ov előtt, amikor eltör- zult az arca, nyugta- lan lett, forgatni kezdte a fejét, szeme le és felugrált, mint- ha nagy veszély kö- zeledtét látná, s a menekülés útját ke- resné. Pár peje múl- va suttogva megsző- lalt:

— Engedjetek el.

— Kiálts a nyulak- nak, hogy szabadít- sanak ki — mondot- ta valaki. Mindenki nevetett. — A nyu- laknak és a kutyák- nak.

Újra mondta: en- gedjetek el. Alázatos és rémült volt. —

A padlás poros volt és pókhálós. Nóra nem nyúlt semmihez. Elkérte a villanylám- pát és idébb-odább világított.

— Ez mi?

— Motolla. Erre csavarták fel a kenderfonalat.

— Kár, hogy ilyen nagy. Különben Jépofa. És ez mi?

— A szövőszék. Szét van szedve. Eb össze se tudnám rakni. És elfoglalna egy

fél szobát.

— Már nem szőnek?

— Nincs mit. A háztájin nem kendert

termelnek. És nem is érdemes. Már a fa- iusi asszony is aludni akar a hosszú téli

éjszakákon,

— És ez? Ezt is a fonáshoz használták?

— Igen. Guzsalyok.

— Vigyünk el talán egyet?

— Ahogy gondolod.

— Maid meglátjuk. És ez a ládaforma?

— Ülcsik. Ebbe ültünk kiskorunkban, amikor már kinőttünk a pólyából.

— Jé, de mókás! És ez a lócaféle? Miért lyukas a közepén?

— Ez az állcsik. Ebbe bele lehetett állitani a babát, amikor nem tudott még ren- desen járni. Eláesorgott óraszámra. Legfel- jebb kicsit meggörbült ה lába. Pláne, ha

nem kapott elég vitamint.

— Azért ez borzasztó. És nem sajnálta az anyja?

— Nem ért rá sokat törődni egy-egy

gyerekkel.

— És te? Ebben nőttél meg?

— Ebben. Látod azt a teknőt. Minden

testvéremnek az volt a bölcsője. Tizenkét- ten voltunk, heten maradtunk.

Az asszonv megsáoadt, majdnem elejtette a lámpát. Dezső tudta, mi a baj. Most rósz- szül szólt. Nőri éppen tizenkét gvereket vetetett el. Tizenkét küretje volt. Főleg eleinte. Amikor még külön laktak és An- gyal földön. Mindegeket hosszú tárgyalás előzte meg és mindig nehezen döntötték el: nem most. majd később.

Lovai■״״״ null SUK.HI 1a11־ urvoshoz. Injekciókat kapott. Végül kiderült, hogy már késő. Nem lehet. Meddő maradt.

— Azért hoztál fel, hogv ezt elmeséld nekem? — csattant fel keserűen a nő és el- oltotta a lámpát

Dezső a sötétben tapogatózva lépett oda hozzá. Előbb a könvökét fogta meg, aztán óvatosan végigsimította az arcát. Az ujj- hegyei nedvesek lettek a könnytől.

JÓZSEF:

Aztán Dezső lakást kapott kint Angyal- földön. Ezt a környéket Nóra nem nagyon szerette. Kedélybeteg volt, mire hazaért. Két év alatt berendezték a lakást, de aztán arra gyűjöttek, hogy elcseréljék. A házasságuk hetedik évében sikerült beljebb kerülni a Szent István parkba. Itt újra kellett vásá- rolni egyet-mást, s mostmár kocsira gyűj- tenek, mert mégiscsak kínos, hogy folyton a sógorék hurcolják őket.

A falusi rokonok nagynéha Nóra örömére náluk alszanak. Olyankor csak lesnek, mi- csoda élete van Dezsőnek. Már csak a kilá- tás! Az ablak a Margitszigetre néz, de látni a hidakat, a királyi várat s az egész budai panorámát a jánoshegyi kilátóig.

Még egy kanyar, s már előttük volt a völgyben ülő falu. Dezső látta a hófoltos hegyoldalt, ahová szánkózni járt s a vad- körtefát, amit minden évben ők kopasztot- tak meg. Nóra vajas, szalámis zsemlét evett, hogy ne legyen éhes, mert félt a rokonok zsíros kosztjától.

Először Ferencékhez mentek, a legidősebb testvérhez, ahol a viszontlátás örömére meg- ittak egy pohár pálinkát. Ferenc azt java- solta, hogy ebédig maradjanak is együtt, mert már kész a húsleves és sül a liba is. Ám, a pesti sógor nyugtalan volt. Zsákmá- nyolnl akart. Kiderült, hogy a Sanyi apó- sáéknál, akik még régi házban laknak, van- nak szép régi. öreg tárgyak. Igaz, ők a má- sik falu végén laknak, de nem tesz sem- mit: mire való a kocsi? így Sanyiék a pesti sógorral elvonultak.

— Ti nem akartok a lomok között túr- kálni? — kérdezte megértőén Ferenc. — Nálunk is lehet még ezt-azt találni, a hátsó ház padlásán.

Dezső legnagyobb meglepetésére Nóra azonnal felkelt az asztal mellől.

— Jó, menjünk, nézzük meg — nvújtotta a kezét a férjének.

*i־ luiuaiui. Iicuna laiaiuiiK. vaiamit, amit ők is hazavihetnek a lakásba.

A létra meredek volt, Dezső támasztotta meg. amíg Nóra felmászott Ferenctől kap- tak egy jófényű villanylámpát, amit külön- ben akkor használt, ha éjszakai ellenőrzésre ment a lóistállóba

BÉKÉS SÁNDOR:

Ki ölte meg Bartucz Istvánt?

akart, Ktímka azon- bán ráordított:

— Ne szólj hozzá!

Nem kérdeztük,

hogy miért. Közöm- bősen és szótlanul néztük, amint kétség- beesett tekintettel, jó szót várva, sorra járja valamennyiün- két.

— Hárman jöttek rám — mondta újra meg újra. — Egyiket meg is rúgtam. Hu- szár is látta. — Hu- szár felé fordult, aki hason feküdt a föl- dön és egy füvet rág csált. — Ugye lát- tad? — Mindannyi- an Huszárra néztünk, ő Klinkéra, s aztán nem szólt.

Nagyon hosszúak ezek a percek. Bar- tucz meggyalázva és elhagyatottan állt fe- lettünk. Arra gondoltam, a gyávák min- dent megérdemelnek. Az ütközet elszánttá és erőssé tett. A Iá- nyok néhány méterre tőlünk guggoltak, ősz szedugott fejjel, riadtan, mint a kígyót látó verebek.

Bartucz nagyon so- káig állt. S aztán egyszeresük nekibá- torodott és leült Kiinka ekkor felug- rótt, elébe állt, s azt kiáltotta:

— Állj fel, te gyá- va féreg!

— Miért álljak fel? — kérdezte Bartucz.

— Közöttünk csak férfiak lehetnek erős, bátor, büszke férfiak. Te gyáva nyúl vagy féreg . ..! — Megmar- kotta Bartucz ingét, felrántotta, s az ar- cába ütött. Az meg- tántorodott, karját szétcsapta, s ekoz- ben mellbe ütötte a mozdulatlanul ülő Vetrót. Mindenki or- dítani kezdett, — fát tátok, kezet emelt ránk?! — felugrál- tunk, valaki azt kiálják. Nekem * Hu- hogó bagoly név ju- tott, Kiinka Gyors Szarvas lett, Vetió pedig Ravasz Róka. Bartucznak együtte- sen adtunk nevet: Fehér Nyrúl lett. Az az ütközet, mely végül is a Fehér Nyúl nyilvános meg- szégyenülésével zá- rult, valamikor ősz elején volt, röviddel azután, hogy meg- kezdődött az iskola. A réten boglyákban állt a széria. Egy dél után, váratlanul mint a lesből elhajított bumeráng, rácsap- tunk a felvégiek bog- lyák közé ékelt tó- borára. Kemény csa- ta volt. Valamennyi- en vitézül küzdőt- tünk. többen meg is sérültek. — Gy-yrs Szarvas ugrált a böl- dogságtól. A felvégi- ek messziről nézték a győzelmi táncot, s aztán egyszerre, ép- pen úgy, mint ahogy egy órával előbb mi tettük, váratlanul rajtunk ütöttek. Ra- vaszak voltak: míg egy kisebb csapat farkasszemet nézett velünk a felvégi öl- dalról, bandájuk zö- me átkelt a Kígyó- són, s a mi oldalunk ról, orvul ránkcsa- pott.

Mindenki elmene- kült, csak Bartucz esett foglyul. Az öl- végi oldalon gyüle- kezeit a csapat, né- hány lány is odacső- dűlt. köztük Hégert Eta, Bartucz titkos nagy szerelme. So- káig ültünk a parton, míg végre a fogoly is megérkezett. Kék és zöld volt, látszott, hogy. összeverték. Lassan jött, lehajtott fejjel. Az arca is vé- rés volt, s a lába is Mikor közénk ért, mondott valamit, va- laki válaszolni is

akart a szomszédja

lenni.

— Elmész a teme- tésére? — kérdeztem.

— Hogy mennék? — mondta —, nagyon jól tudod, vidéken lakott.

— No. persze — mondtam.

Este, mikor kikap- csaltuk a tévét, s egy pillanatra olyan mély

csend borult a lakás- ra, amit csak a mélybe ereszkedő bú várok érezhetnek, megint eszembe ju- tott a kis Bartucz.

Abban az utcában lakott, ahol mi, csak éppen az alsó végen, pontosan ott, ahol deltaszerüen kiszéle- sedett az utca. hogy a legelőről bevonuló csordát hazafelé irá- nyítsa. Az apja út- kapró volt. Az any- jára nem emlékszem, bár egyszer-kétszer jártunk az udvaruk- bán.

Az indián csapat- ba csak hosszú hóm- pok elteltével vettük fel. Tíz-tizenkét éve- sek voltunk, vaia- mennyien az alvég- ról. Klinlta volt a vezérünk, s a legtöbb gyerek messziről kö- szönt nekünk. A Ki- gyós volt a határ. Ettől északra már a felvégi gyerekek raj- zottak délutánonként a legelőn, s a közii- lünk valóknak nem volt tanácsos arra- vetődni, egyedül. Ez a kis patak a mi képzeletünkben ha- talmas folyó volt s bárki nekifutásból át ugorhatta. mi hidat építettünk rá, hogy aztán kemény har- cokban meg is véd- jük azt.

Az indiántörzset Kiinka és Vetró Ha- kította, ők olvasták egy könyvben hogy Amerika hatalmas pusztáit indiánok lak

Egy barátom, aki- vei nap mint nap találkozom, megállí- tott s azt mondta: Bartucz megölte ma- gát.

י— Bartucz?

— Igen. Vagy nem emlékszel rá?

— De. Hogyne — mondtam, s közben gyorsan sorolni kezd- tem magamban isme röseim neveit: And- rás, Alcsai, Bodor, Bókái, Budavár, Csó- ti... Nem, úgy lát- *zik, mégsem emlék- szem, Bartucz?

— No, és hogy tör- tént? — kérdeztem ab- bán reménykedve majd csak eszembe jut, ki is ez a Bar- tucz. — Miért tette az a szerencsétlen?

— Mindig is gyen- ge volt, hiszen tudod.

— Igen — mond- tam, — 6 sohasem volt erős.

— Egyik reggel az- tán halva találták

— Értem.

— Azt mondják, kiagyalt valami rend kívüli mérget.

— Mérget?

— Hát persze, más bán nem bízott. Meg aztán volt alkalma rá. ,

— Alkalma?

— Hát ott a labo- ratóriumban minden megvan az ilyesmi- hez..,

— Ah — mondtam megkönnyebbülve. — Persze, a kis Bartucz ... Aki a kutatóimé- zetben dolgozott. ..

megkönnyebbülten néztem barátom fá- radt, másnapos arcát

— Tehát a kis Bar- tucz megölte magát

— gondoltam. Az ar ca is eszembe jutott; haja szinte fehér volt, szemei beesettek, vérszegény lehetett, vagy talán tébécés. mindig az első pad- bán ült és senki sem

tv°rr> mm יייי

SOLYMÁR

Lomok a padláson

Dezsőt nem lehetett hebehurgya kalandba ugratni. Amióta a szülei elhaltak, ő pedig nagyvárosi lányt vett feleségül, csak nagy- ritkán, rendszerint halottak napján gyertya- gyújtásra és búcsúkor járt haza. Búcsú sem volt már vagy öt esztendeje, mert Nóri nem szerette a zsíros ételeket, sem a részeg rokono- kát, s a nagy ünnepeken rendszerint kijutott mindkettőből bőven. Dezsőnek hat testvére maradt otthon. Ferenc, a legidősebb báty, a mostani családfő, a termelőszövetkezet fo- gatos brigádjának volt a vezetője, Sanyi, a második fiú, bányász, naponta busszal járt a nógrádi szénmedence hol egyik, hol má- sik aknájára. A négy lánytes'tvér már egy- töl egyig férjhez ment. A vidám, nagyhan- gú sógorok s csipogó gyerekhad körében Nóra, a sápadtarcú. kénves. szőke asszony nehezen találta fel magát. Nóra Dezsőről is mindig faragta a durvának ítélt falusias szokásokat. Eleinte dührohamot kapott, ha a férfi kedveskedve megpaskolta a hátát vagy fenekét, intette, hogy ne legyen han- gos és rászedte, hogy könnyű, füstszűrös cigarettát szívjon. Megkövetelte azt is. hogy Dezső többet adjon az öltözködésre, gondo- san kösse meg a nyakkendőjét, sőt, amikor harminc után Dezső hízni kezdett, a pari- zeres fogyókúrára és a reggeli uszodába já- rásra is rászedte. Dezső viszonylag köny- nyen lemondott a korábbi szokásairól, vál- lalta a személyiségváltozást, mert szerette a feleségét és meg is akarta tanulni a városi életformát.

D

ezső, mint szakérettségis diák került Pestre, közgazdasági egyetemet vég- zett és terményforgalmi szakértő lett. Későn nősült, sokáig lakott albérlet- ben s ordas módra csavargóit a nagyváros- bán. Nem ö vette el Nórát, a szép budai úrilányt, hanem az okos, szőke nő válasz- tóttá ki őt. Nehezen kezdtek. Nem volt la- kasuk. Dezső sokáig albérletben maradt a házasság után, Nóra pedig otthon lakott a szü- leivel. Nem akarta, hogy Dezső odamenjen, mert át kellett volna járni az öregek szó- báján és előre látszott, hogy ebből komoly konfliktusok adódnának. Nóra röntgen- laboráns volt s megszokta, hogy jól öltöz- zön. Az ő keresete erre kellett. Dezső fizet- le az albérletet és mert sokat ültek ven- üéglökben, eszpresszókban, az ő fizetése er- re kopott el. így ment el az első három év.

A

z autóban négyen ültek. Elöl, a vo- Ián mellett, a sógor, mellette a sógorasszony. Hátul, Nóri és Dezső, a másik házaspár. A kocsi a Mátra ka- nyagós útjait járta. A Dezső falijába igye- keztek. 1967. január huszonkilencedike volt, Adél napja és vasárnap. Az évszakhoz ké- pest szokatlanul enyhe, igazi kiránduló idő. Az út száraz, csak két oldalán olvadoztak a hóekével korábban félretúrt és megjegese- dett kupacok.

A kirándulás célja zsákmányszerzés volt. A sógort ugyanis elkapta a divathóbort. Gyűjtötte a régi órákat, mozsarakat, fali- tányérokat, lámpákat. mángorlókat. öreg bútorokat s mindazokat a használatból ki- ment tárgyakat, amelyektől az egyforma gyenge lábon álló, modern bútorok között élő városiak az otthonuk meghittségének, varázsának felidézését remélik. A sógor, a sógorasszony és Nóri is született pestiek voltak, Dezső egy hármashatárhegyi közös vasárnapi ebéden szólta el magát, hogy a palóc rokonság padlásán bizonyéra bőven lehetne találni efféle öreg kacatokat, és a bejelentéstől lázba jött a sógor.

— Mondd öregem, nem haragudnának meg a rokonaid, ha elmennénk és feltúr- nánk a padlásukat?

— Várnak.

— Akkor menjünk. Akár már jövő vasár- nap, ha nem fújja be a■7 utat a hó.

SZERGEJ orlov:

Fen ifiö észak

Fénylő észak, vadon erdők hóban és ezüst dérben ...

Cammogó medvék a felhők viharos alkony-égen.

Vyúlánk fenyők, góliátok.

Köztük a csend részegít,

A fűből, mint bagoly, látod ragyás hold emelkedik.

Víg énekek, evező csap,

(lárvák zúgó raja száll .

Tudom, vannak nála jobbak, nekem m égi י szép e táj!

(Ford.: Kovács Sándor)

RÉVÉSZ KLÁRA: PORTRÉ