Dunántúli Napló, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-18 / 298. szám

A portugál királyné

Casona drámájának magyarországi ö bemutatója u Színházban

Az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés: mit keres a húszadik század közepetáján ez a különös mű, amely a romantikus történelmi dráma színeit villantja fel, s amelynek anakronizmusa mégsem bántó, noha lemond a modem drámák intellektuális izgalmáról, filozófiai mélységeiről.

Garcia Lorca mondta egy- helyütt: „A színház a sírás és « nevetés iskolája. Szabad itélöszék, ahol az emberek... élő példákkal állíthatják a nézők elé az emberi szív és az érzelmek örök normáit." Alighanem ez az ősi és közvetlen megközelítési mód vezethet legrövidebb úton a meg oldáshoz. Lorca említése amúgyis elkerülhetetlen, ha Casonáról van szó, barátok, kortársak voltak és egy nemzet fiai. Sorsukban, indíttatásukban, világképükben sok a közös vonás, ha Casona lá- gyabb, kevésbé erőteljes egyéniség is, s nincs is meg benne Lorca szikrázó, mindent befogadó zsenije. Bírja viszont a spanyol irodalomra oly jellemző formai csiszoit- ságot, fölényes mesterségbeli tudást, színpadi és nyelvi rutint, sőt, virtuozitást. És vérében van a spanyol irodalom messzi múltjában gyökerező sajátos líraiság, amely egyben a spanyol ember jellegzetes szenvedélyességét, érzelemgazdagságát, dús képzeletét is magában hordozza. E lelkivilágban szinte nincs határa az érzelmek heves áradásának, nincsenek határai a fantáziának, együtt élnek benne a napsütött, forró spanyol tájak és a holdfényes, titokzatos, komor erdőrengetegek... És a szerelem, amely a központi helyen áll, egyszerre szenvedélyes testi szerelem és misztikum.

Csaknem törvényszerű tehát, hogy a tehetséges és sikeres, termékenységéről és rutinjáról ismert szerző, kis- híján félszáz hasonló próbálkozás után, maga is feldolgozta Ines de Castro legendáját. Maga vallja be, miért izgatta a csodálatos nőalak, akinek valóságos története századok folyamán legendává szélesült és nemesedett. „Ez a történet, az események könyörtelensége, amit a múlt elénk tár, egyúttal összefonódik minden idők egyik legvégletesebb költői motívumával, a halálnál is erősebb szerelemmel."

Az anyagban rejlő költőisé- gen és drámaiságon túl e romantikus szerelem ábrázolása mellett szól az a lehetőség, hogy a történet költői mondanivalóját általánosabb érvényű, humanista tartalommal lehet megtölteni. Casona ilyen törekvése nyilvánvaló, s ha itt-ott be is hódolt a kort idéző romantikának, vagy a színpadi látványosságnak, általában mégis olyan igazságokat tud elmondani, amelyek a mai s a mindenkori ember számára is jelentenek valamit. Konkrétabban egyfajta menekülésnek, megtisztulásra való törekvésnek is felfogható a szépség, jóság és tisztaság felmagasztosulásának ez a megmutatása. Egy erős és tiszta szerelem győzelme a halálon, hatalmi célokon, politikán és erőszakon — egy hit győzelme a szövevényes világ béklyóba kötő. múlandó eszméin és céljain. Mély humanizmus árad a drámából, fátyolos szomorúság, finom irónia, megbocsájtó bölcsesség és emberismerő derű — egyáltalán az emberszeretet, hit, a maradandó emberi értékekben és azok végső győzelmében.

Ez a lényegében romantikus dráma mai nyelven íródott. Ez nemcsak a pszichológiailag differenciáltabb jellemeket jelenti, hanem a cselekmény bonyolításának szigorúbb, fordulatosságában is meggondol- tabb módját. S magát a darab nyelvezetét persze, amelyben néhol ugyan megbillen a nemes pátosz, üresjáratok zavarnak, s helyenként még a szentimentalizmus réme is feltűnik, de ezt azért a bravúros szerző mindig elkerüli. Egészében szép költői nyelven beszélnek a hősök, s a bölcs életismeret és felderengő irónia olyan bensőséges, tiszta dialógusokat teremt, mint például az öreg király és unokájának találkozása.

A rendezésben végig érezhető az a törekvés, hogy ezt a romantikát, eredeti jellegének megfelelően, a mai ember ízléséhez igazítva, modern eszközökkel ábrázolják. Egyszerű ob, gördülékenyebb, közvetlenebb stílust igyekeztek teremteni, az eredmény némileg azonban vitatható. Nem könnyű persze a romantikus végletesség, a naturalisztikus idill és az elvonatkoztatott síkon jelentkező legenda-elemek harmóniájának megtalálása. Nógrádi Róbert rendező láthatólag arra törekedett, hogy megtartva a darab romantikus ízeit, egységes hangú előadást teremtsen, fegyelmezett, viszonylag eszközte- len, közvetlen játékot, megtartva az alcím adta utasítást, hogy ti. a darab „drámai legenda”. Ennek a felfogásnak azonban a veszélyei is megmutatkoztak, esetenként szürkébb volt a játék a kelleténél.

Izgalmas kérdés, ki a főhőse ennek a drámának? Ines de Castro, aki megingathatatlan és önfeláldozó szerelmes, aki e legendában valóban jelképpé nőtt? Vagy Pedro herceg, aki tudatosan és vakmerőén szembeszállt minden hatalommal, igazának tudatában? Vagy Alfonz király, aki a hatalom és az erőszak és a politika képviselőjeként el akarja pusztítani ezt a szerelmet?

Az előadás — és talán a darab — alapján is, Alfonz király a lélektanilag legizgal- másabb figura, ö az országban a hatalom, a jog, a törvény, a gőg és az egyetlen akarat, s ő a politika — az embertől elidegenedett politika — képviselője. Ebben rejlik negatív volta, ő az elnyomás és minden megcsontosodott eszme, minden megmere- vült, régi igazság. így következik be, hogy az élet és minden emberi szépség ellen kell fordulnia. De ez a király — Casona különös, bonyolult királya — lényegében mégiscsak ember, érző, szenvedő, öregedő ember, aki szeretetve vágyik és melegségre. „Ki az az ember, aki áll a forrásnál, mégis szomjanhal” — mondja az unokájának, abban a jelenetben, amikor eldől a kérdés, elérkezhet-e még a király az egyszerű emberi boldogsághoz, a valódi szépségekhez és igazságokhoz. Olyan pillanat, amely általánosan is érvényes — minden embernek adódik lehetőség, hogy hazug eszmékhez vagy maradandóbb értékekhez kötelezze el magát. A királyt alakító Baracsi Ferenc nagyon szép munkát végzett, éreztette a királyi palást alatt megbúvó, tétova embert, a nálánál hatalmasabb, bénító ?szmék súlyát; az érzelgősség eszélyét finom iróniával védte ki és a figura romantikus vonásait lélektani realizmussal támasztotta alá.

A herceg szerepében Hall István szinte végig igazi romantikus hőst alakított, legjobb pillanataiban drámai er* áradt be'iőle, mégsem tudói* mindig egyenértékű ellenfélnek látszani a királlyal szemben. Meszléry Judit ebben a

rendkívül nehéz, mert pasa- szív, szerepben nem tudta igazi tehetségét kibontani. A dráma egyik aspektusa: kikutatni Ines titkát, s arra a végeredményre jutni, hogy ilyen titok nincs, maga a minden áldozatra kész, mindent eltöltő szerelem az. Csakhogy a néző nem egészen hiszi ezt el, a nézőinek szüksége van azért bizonyítékra, a néző nem elégszik meg azzal, hogy Ines a szavaival fölénybe kerül, a néző érezni és látni is akarja Ines varázsát, szenvedélyének egész nagyságát, báját., gyöngédségét és egyáltalán: a néző egy legendahősnőt akar látni. Ezért nem lehet megróni a nézőt, hiszen alapjában véve romantikus históriát lát, olyan történetet, amely át van itatva misztikummal és ha ennek a történetnek a hősnője nemcsak a szöveg szerint, hanem a színpadon is hétköznapi asszony, akkor a néző kicsit csalódik. Ez a csodálatos, regényes szerelem nem győzi meg teljesen a né>- zöt, és ez azért baj, mert befolyásolja a dráma összes többi igazságának elfogadását.

Az infánsnőt Vajda Márta

alakítja, aki szimpatikus, de még nem eléggé árnyalt ebben a szintén nem túl köny- nyű szerepben.

A gyermekfigurát alakító Földessy Margit hősiesen küzdött azzal a reménytelen feladattal, hogy a közönség szemében egy hétéves fiúcska illúzióját keltse. A királyi mar- sallt játszó Várady Szabolcs rokonszenves, komoly alakítást nyújtott, jók voltak viszonylag egyszerűbb szerepeikben a tanácsosok: Pető- házy Miklós, FiiU'rp Mihály és Bérezett Tibor.. Szivler József, a hűséges, öreg szolga szerepében kedves volt, Bázsa Éva viszont ellenállhatatlan bájjal és nagy rutinnal formálta meg Amaranta egyszerű, derűs, népi figuráját.

A zeneszerző Láng István finom és stílusos zenéje, Vota Emil többnyire szerény és ötletes díszletei, Fekete Mária ügyes jelmezei és a maszkmester Léka László munkája, különösen talán az öreg király és Amaranta jellegzetes, emberi figurája esetében, sokban hozzájárultak a sikerhez.

Mert ez a költői, szép dráma mindenképpen siker, első magyarországi színnevitele hasznos és dicsérendő cselekedet.

HALLAMA ERZSÉBET

Jelenet az első felvonásból

HEGEDŐS LÁSZLÓ:

Dial a űzián ijó k

Két kalauzlány kinn a peronon

szemez velem, pajzánul kacarászik.

Az nyurga, szőke, s telt, barna a másik. Döcög a Hév sötétlő tájakon.

igéznék félszemmel ártatlanul, kihívó pillantással méregetnek, majd összebújnak s már újra nevetnek, hogy arcom elnéző mosolyra gyűl.

Bolondos kedvűk célpontja vagyok.

Ha jobb így nékik, hadd nevessenek. . A fagytól dagadt, vöröslő kezek

elárulják, nem kényes angyalok. Mosolyogni kell, oly pajkos vidámak, mintha játékát nézném víg cicáknak.

BERENCSY SÁNDOR:

TÉNAGY SÁNDOR:

Uőóejjés

Önmagad oltalma kevés, körülzár magas hóesés, úgy látod: omlik, betakar, magába zár e néma fal, nagyobbat lépsz, ám nem érzed, hogy biztonságod elérted, nincs vége, falra fal, kemény birkózás e lágy tünemény, kilépni ajtó vagy ablak te lehetsz végül magadnak, de megremegsz, bár veszélytelen — tudod — e süppedő jelen, e roppanás a talp alatt általában csak hangulat, mégis: valami rettegés borul rád, nem a hóesés, bújnál: nincs hova: elér s megfenyeget a fehér.

DCfraeitkent feír a kim

Józansággal áldott termő napjaimban a rend összekuszált hálóját kibontom, parancsszavak csontos ökleinek súlyát kisarjadó igazamba oltom.

Gondolataimat dús kévékbe gyűjtve kövenként felrakva építem világom, s Ívelő gerincű hegyek lábainál szavaim felszállnak villám-tollú szárnyon

Most találkoztak először a válóper óta. A férfi valami iratot kért, azt hozta el

neki.

Zavartan ültek a vendéglői asztalnál. A pincér már másodszor állt meg mellettük. Feltűnő mozdulattal letette az asztalra az étlapot.

— Ebédeltél? — nézett az asszonyra a férfi.

Az asszony először bólintani akart, de meggondolta magát. Nem volt éhes, inkább ideges és szomorú. Volt férje divatos öltönyt viselt és az ingét más vasalta ki.

En is túl vagyok rajta... — gyújtott rá elégedetten a férfi, mert csak egy százas lapult a zsebében és még abból vásárolni ikart néhány apróságot.

Konyakot kért a pincértől és málnát. Az asszony nem csodálkozbtt. öt év alatt sok málnát fogyasztott. Néha kis adag fagylaltot.

EBÉD

A likőr árát sokallta. A konyakét is, de abból a férfi nem engedett.

A pincér letette eléjük a poharakat. Hallgattak. A férfi valami beszédtémán gondolkodott és megizzadt a homloka. Az asszony szórakozottan kezébe vette az étlapot. Gyakorlatiasan az árakat nézte. Aztán a férjét. aki a konyakosooharat forgatta a kezében. Ű) pecsétgyűrűt viselt, nagy fekete kővel.

„Lám — jött méregbe az asszony — már új gyűrűje van. Kitől kanta? Ki ajándékozta neki?”

Pillantása megállapodott íz étlapon a főtt marhahúsnál. Azt ismerte. Ujbói a férjére nézett. A barnára sült idegen homlokára. Csirkeszárnyakra és paprikáskrumplikra gondolt, amiket ezért az idegen homlokért evett meg. Pedig a melle- husát is nagyon szerette.

A pincér tüntetőén járkált előttük. Kevesellte o rendelést. Többre taksálta i sötétszürke öltönyt.

— Azt hiszem, mégis enni fogok — tette le az étlapot az asszony s olyan lélegzetet vett, mint amikor % versenyző a startkőröl • vízbe ugrik.

— Parancsolj — élénküli meg a férfi, örült, hogy legalább foglalkozhat valamivel.

Az asszony először konyakot kért. Aztán előételt. Valami franciás salrrafélé' Küszködött az idegen ízekkel. de megette Ké* zsemlével. Aztán ragulevest hozatott és rántottcsirkét.

Uborkasalátával. Övey sört, — drágát.

.4 pincér jókedvűen jött- ment a tálakkal. A férfi nem szólt, de jól megnézte a volt feleségét. — ..Talán már van valakije” — gondolta.

Az asszony még mindig evett. Somlói galuskát, dupla tejszínhabbal. A gyomrában szorítást érzet< de könökül kanalazott Megivott még egy fekete- bepúderozta az orrát ér ~zt -gvdta mennie ke1!

A férfi zavarta-, ette ki : pénztárcáiét- — ..Paza-16 lett? — mgasztnltr magát s odaadta a pincérnek a bankjegyet.'

Az asszony hátradőlv.. duorásy-t.t. -r-ti —-n—

'illái möaül elé- * ■- ricvelte. h'ny vek térje a százasból alig kap vissza valamit. BEN DE IBOLYA