Dunántúli Napló, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-18 / 298. szám

BERTHA BULCSU: LEVES HELYETT VQROSBOR Fehér vászonnadrágot húztak, bezárták a vitorlás kajüt- Jét, aztán partra ugrottak. A szélben lobogtak a fák. A lesza­kadt gallyak és levélcsomók sercegve csúsztak, hengergőztek ■ kavicsos sétányon. Lehullott körülöttük néhány kövér eső csepp... A kocsma favázas, bizonytalan nagyságú épület volt. A táncplaccot sövény védte az utca felől. A terasz már kiürült, a vendégek a belső terembe húzódtak a vihar elől. Az abro­szok lobogtak a szélben néhánv már tányérral, etcájggal együtt a földre zuhant. ”gyik védettebb asztalon borzas, fekete macska állt, és s! rágcsált valamit egy tányérból. Az oldalajtón jutottak az é'' ebembe. Az egyetemista megállt az ajtón belül és körülnézett. Nagy terem volt. A végében, félig nyitott csapóajtó mögött működött a söntés. A «öntéstől balra lépcsők vezettek egy függöny mögé, valós- Heg az emeletre, lakószobákhoz, mosdókhoz, vagy irodákhoz. Mindössze néhány asztal volt még üres. A foglalt aszta­loknál nagy társaságok zsúfolódtak össze, és hangzavar ka­vargóit a fejük felett. A teremben nem volt zenekar, mégis hallatszott, hol ei ősödve, hol halkulva valamilyen furcsa, ki­fakult dzsessz. Az egyetemistának úgy tűnt, hogy a söntés- ben, vagy a konyhában rádió szól, s amikor nyílik az ajtó, a zene az éttermet is elönti. A zene persze egv szomszédos mulatóból is kiszűrődhetett, és a szél préselte ót a fák kö­zött. — Parancsolnak ...? Szép arcú nő állt előttük. Barna, molett, nagymellű, kö­dösre sírt szemekkel. Rövid, jelvényszerű kötény lógott a szoknyája elé. — Enni szeretnénk valamit... És hát inni is — mondta az egyetemista, aztán elindult a lánnyal a nő után. A terem közepe felé, az egyik fal melletti asztalnál kap­tak helyet. Az ajtó közelében egy férfi felemelte a kezét és mosolygott. Az egyetemista köszöntötte, aztán várakozva a molett vendéglősnére nézett. Fiatal pincér érkezett. — Sülteket szeretnénk enni... Leves helyett talán in­kább vörösbort... Este van ... — mondta az egyetemista. — Mindenki dicséri a rostélyosunkat — szólalt meg a vendéglősné. — Jöhet a rostélyos. — Igen, borok és rostélyos — mondta a fiatal pincér és elsietett. A vendéglősné odacsapott az üres asztalra a hangedli- val. mintha ott morzsák, hamu, vagy a fene tudja mi lett volna. De nem volt semmi, az asztal frissen terített, és tiszta volt. — Micsoda nyár ... Nem volt egy rendes hetünk ... így még nem fizettünk rá üzletre, mint az idén ... — mondta a vendéglősné. — Szeszélyes nyarunk van — bólintott az egyetemista. Amikor a vendéglősné elsietett, a lány hirtelen megszó­lalt: — Illés, az á nő ott, aki a bőrmellényes pasas mellett fii, állandóan téged néz. — Évekig laktunk itt... — És ez a nő. ez...? — Nem is tudom ... Újra felbukkant a vendéglősné és bizonytalanul megállt az asztal mellett. — Nem akarom magukat zavarni, de itt valaki azt mond­ja, hogy maguk győriek. . A lány magábaroskadtan ült az egyetemistával szemben és tűnődött. Alig vette észre a vendéglősnét. Az egyetemista a szép arcú, molett nőre pillantott, aztán az asztalon nyugvó kezére bámult. — Így van. Győrből jöttünk. — Ne haragudjanak... Nem ismerik véletlenül Klauzál professzort? — Tulajdonképpen .., — Ismeri? ... — Távolról... Valamikor bent laktam a klinikán egy barátomnál... — Ö ... Hát ez ... A pincér megérkezett a vörösborral. A vendéglősné fel­emelte a kezét. — Vigye vissza. A pincében van három üveg jugoszláv vörösbor. Azokat hozza — mondta, majd az egyetemistához fordult: — Ha megengedik szólok a férjemnek ... Elsietett. — Mit akar tőled ez a... tehén? — kérdezte a lány és az arcvonásain látszott, hogy rosszul érzi magát. — Nem tudom ... Talán rokona a professzor... A söntés lengőajtaja mögül előbukkant egy kézzel hajt­ható rokkantkocsi. Gipszbecsavart, kövérkés férfi ült bent, és érdeklődve körülnézett. Mellig gipszben volt, csak a két karja mozoghatott szabadon. Bal kezében égő szivart tartott, jobb kézzel lassan hajtolta a kocsit. Talán négy-öt méter választotta el az egyetemista asztalától, amikor a söntésből előbukkanó vendéglősné utonérte. — Kozma .. A jobb ötös ... A tolókocsi megállt az egyetemista asztala mellett. A gipszkötésbe merevített férfi meghajtotta a fejét: — Ritt Kozma vagvok. — A férjem... — mondta a molett vendéglősné. — Nagyon örülünk — bólintott az egyetemista és felállt. A gipszkötésbe csavart férfin látszott, hogy részeg. A köté: felett verejtékezett a nyaka, é« úgy tűnt, hogy az egész férf; i gipsz tártig össze A Dincér megérkezett a jugoszláv borokkal és valameny- nyi+ az asztalra rakta A vendéglősné leült az egyetemista mellé. — Micsoda véletlen — mondta, aztán a férjéhez fordult — A fiatalember személves ismerőse Klauzál professzor­nak ... — Na, látod — bólogatott a gipszkötésbe merevített f érfi A pincér felnyitotta az üvegeket és öntött a poharakba A bőrmellényes férfi mellől ekkor felemelkedett a nő és az asztalhoz lépett A gipszkötéses férfi feje felett halkan meg szól alt: — Illés . Visszajöttél? ... Mondanom kell majd vala­mit ... > — Később — mondta az egyetemista. A nő mosolyogva megfordult, a lánvról, a gipszkötése® férfiről és feleséséről tudomást sem vett. A lány leplezetlen ellenszenvvel figyelte a távozó nőt. sztár a vendéglősnére pillantott, mintha összehasonlítaná őket — Ha megkérnénk, nem telefonálna Klauzál professzor­nak? A pincér megérkezett a sültekkel, és furcsa lapos moz­dulattal elhelyezte a lány és az egyetemista előtt. Utána sa­látát, kenyeret, és fűszereket rakott az asztalra. — Minket nagy csapás ért... Tessék csak enni. Ne ha­ragudjanak ... Az egyetemista és a lány evéshez láttak. — Tetszik tudni — szólalt meg sírásba hajló hangon a vendéglősné — nekünk nehezen lett gyerekünk... Évekig vártunk rá .. Aztán ő jelentett nekünk mindent... Május 11-én volt hat éves. Azt tetszett volna látni, ahogy piros sza­laggal a hajában lejött az üzletbe és meghajolt... Agyon csókolták a pincérek, az öreg szakácsnő pedig nekiajándé­kozta a skapuláréját... És most két napja megbicsaklott a lába, összeesett. — A kislány? ... — kérdezte az egyetemista és evőszer­számaival mozdulatlanná merevedett a tányér felett. — Valószínűleg agydaganat. Mentővei vittük Győrbe... Nem maradhattam mellette, itt az üzlet... És a legrosszabb szezon... Az egyetemista letette az evőeszközöket. — Kérem, nem telefonálna a barátjának? Ka lenne szí- es megkérni, hogy beszéljen a professzorral ... — A barátom disszidált... — Öóóó ... És ha a professzorral beszélne...? — Lehet, hogy nem is emlékszik rám. — Tegye meg a kedvünkért — mondta a vendéglősné és elsírta magát. — Persze ... Megpróbálom. A gipszbecsavart ember megemelte a poharát: — Egészségünkre! — mondta és egy furcsa félkört írt le a poharával. Valamennyien ittak, aztán az egyetemista fel­állt. — Hát... Telefonáljunk. A lány Illésre nézett, de nem találkozott a pillantásuk. A molett vendéglősné és az egyetemista végigmentek a ter­men, majd a söntés előtt balra fordultak és eltűntek a füg­göny mögött. A lépcső egy szokatlanul szűk folyosóra vezetett, melyet szinte eltorlaszoltak a használaton kívüli szekrények, törött székek és más bútormaradványok. Villany csak a lépcső tor­kolatnál égett, a folyosó vége homályba veszett. Balra ajtók nyílottak ismeretlen rendeltetésű helyiségekbe. A molett ven­déglősné az utolsó ajtó előtt állt meg, melyen üvegtábla fénylett, de a homályban nem lehetett elolvasni a felírását. A kocsmárosné megforgatta a zárban a kulcsot, aztán belé­pett és pillanatokig motozott a sötétben. Egy barnára festett íróasztalon öreg asztali lámpa kattant. — Tessék — mondta a vendéglősné. Az asztalon kívül a szobában még egy szekrény, piros kockás pléddel leterített heverő, továbbá egy telefon és egy rádió volt. A rádió keskeny virágállványon állt és úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat. A vendéglősné felemelte a telefont és néhány pillanatig csendben várakozott. — Jó estét Matildkám — mondta aztán — Rittné va­gyok ... A győri klinikával szeretnék beszélni... Hozza be nekem ... Igen a kislány ... Igen ... Igen ... Talán nem kell... Nem is tudom ... Köszönöm Matildkám ... Letette a hallgatót, és az egyetemistához fordult: — Legalább fél óra ... — Addig visszamehetünk... — mondta az egyetemista és a kilincsre tette a kezét. A vendéglősné megnyomta az asztali lámpa gombját, s ahogy az ajtó felé mozdult, a fiú­hoz préselődött duzzadt, erőteljes melleivel. Az egyetemista összerezzent, és ideges melegség öntötte el homlokától a bo­kájáig. Szótlanul mentek végig a folyosón, és ereszkedtek le a lépcsőkön a zajos vendéglőbe. Az egvetemista úgy érezte, hogy a kapcsolatukba valami megengedhetetlen vegyült. De aztán az asszony csípőjére pillantott s annak lágy, ritmikus hullámzása, hirtelen jókedvre hangolta, szinte öröme telt benn, hogv az asszony előtte lépked. Mosolyogva állt meg az asztal mellett: — Legalább fél óra... — mondta és leült. — Fél órát kell várni? — kérdezte a gipszpólyába me­revített férfi. A lány kedvetlenül ült az asztal másik oldalán, és hol az egyetemistára, hol az asszonyra pillantott. — Főnökasszony, a séf már várja — állt meg az asztal mellett egy pincér. — Igen... az étlap... — mondta a vendéglősné és el­ment a pincér után. A gipszbecsavart férfi az egyetemistára kacsintott, le­emelte a poharát: — Egészségünkre ... Az egyetemista ivott, aztán végigmustrálta a gipszkötést. — Alapos munka volt... Tulajdonképpen mit csinált...? — Az as’.zony nem szereti ha •: vendégelekiszom... De hát mit szeretnek az asszonyok...? Rámzárta az ajtót... Kiléptem az első emeletről... Nem nagy ügy... — mondta a férfi és rekedten, visszhangosan nevetett. Az egyetemista teleöntötte a poharakat, koccintott a lánnyal, aztán a tolószékben izzadó férfivel is. — Nem lehetett valami kényelmes ... A gipszbe merevített férfi újra felnevetett. — Kényelmes ..? Jó... Lényegesen kényelmesebb volt, mint egy égő repülőgépből kilépni. .. Uram, én kétszer ug­rottam zuhanó repülőgépből. — Pilóta volt...? Nem gondoltam ... — Pilóta? ... Fenét... Fegyverbombás .., — Fegyverbombás? Ilyent még nem is hallottam ... — Bombakioldó ... Amikor a gép lecsapott a célra, a megfelelő pillanatban én eresztettem neki a bombákat... Pokoli volt... Lent égtek a házak, utcasorok ... A robbanás megdobta a gépet. . . Nem is megdobta ... Csak finoman be- leremeaett a gép ... És akkor jöttek a vadászgépek ... — Féltek? . .. — Nem tudom... Olyankor már mindig részegek vol­tunk. — Szabadott inni a repülőgépen? — Nem szabadott .. Az overálunkon négy zséb volt ás minden zsebben egy laposüveg. Amikor felszállt a gép, ki­ittuk az elsőt. Útközben egyet, a cél előtt egyet, hazafelé egyet... Józanul nem lehetett kibírni... A légiharcok uram, a légiharcok. .. Nem tudják elképzelni, hogy mi volt a le­vegőben ... Bőrigá/ott postás állt az asztalok között és bizonytalanul belekiáltott a hangzavarba: — Schönberger István... Távirata érkezett... A teremben egy pillanatra elhalkult a lárma, aztán újra nekiszabadult. A lány a gipszkötésbe merevített férfit nézte, aztán megszólalt: — Szóval, maga dobálta a bombákat...? — Én — mondta a fegyverbombás és érdesen nevetett. Az asztalhoz visszaérkezett a vendéglősné, és miközben a székre ereszkedett, a lányhoz fordult: — Látja, minden gond a nyakamba szakadt... — Sok itt a munka — mondta a lány, de az arcán lát­szott, hogy nem szere1) a vendéglősnét. Az egyetemista megemelte a poharát, aztán a lányra, a fegyverbombásra, majd a vendéglősnére nézett. — Egészségünkre — mondta a fegyverbombás. Felhaj­tották a poharakat, — Azt hiszem most már minden pillanatban jelentkez­het a kórház .. Fel kellene menni a telefonhoz... — Igen — mondta az egyetemista és felállt. — Illés, igyekezz vissza! Jó?! — szólalt meg a lány és újra az egyetemista pillantását kereste, de az már ködös volt a sok ivástól. Újra végigmentek a termen, aztán eltűntek a függöny mögött, és útjuk a rosszul megvilágított, homályos folyosón végződött. A nő most kitárta az ajtót, és a sötét szobába előre engedte Illést. Amikor kigyulladt a villany, az egyete­mista látta, hogy túljutott a rádión, közvetlenül a dívány előtt áll. — Ó, istenem... — mondta a nő, aztán felemelte a te­lefonkagylót. Szomorú volt a hangja: — Rittné vagyok, Matildkám ... Még semmi...? Igen ..: Várunk Matildkám ... Visszatette a hallgatót, aztán a szekrényhez lépett, s egy üveg konyakot és két vizespoharat tett az asztalra. — Tönkre vannak az idegeim... Muszáj innom valamit* mert összeesem ... Kitöltötte az italt, aztán csak úgy, az asztalon odakoc­cintotta a poharát az egyetemistáéhoz. Kiitta mind, aztán felsóhajtott: — Ó ... Uram, az élet... Az élet... Kicsordultak a könnyei. — Jobbra fordul majd minden — mondta az egyetemis­ta, és közelebb lépett a nőhöz. — Nehezen született ez a kislány .. Meddig vártuk, is­tenem meddig vártuk...? — mondta a nő és sírva fakadt — Ne sírjon... Nem kell sírni... — mondta az egye­temista és suta, bizonytalan mozdulattal megérintette a nő karját. Az közelebb húzódott hozzá, és a vállára borult zo­Emlékezés Tömörkény Istvánra Születésének századik évfordulóján Nemrég olvastam irodalmi lapjainkban A magyar Skan- sen ügyéről. A Skansen (Szabadtéri Néprajzi gyűjte­mény) a világ különböző tá­jain (főleg az északi népek­nél) hirdeti egy-egy nép, vagy népcsoport építőművé- szetét, lakáskultúráját, ősi mesterségét, sajátos lelkiségé­nek élő múzeumát. Ilyen lé­tesítménye van Romániának. Bulgáriának is csak nálunk nincs ilyen állandó kiállító- hely: keseregnek — joggal — a cikkírók. Keresik hozzá a megfelelő helyet, de kitu­dódik, hogy az 1857 óta sür­getett kiállítás szálláshelyét folyton meggátolja és meg­változtatja a patópáloe tu­nyaság, vagy a technikai ha­ladás. Hát a cikk olvasása közben gondoltam Tömörkény Ist­vánra. az ..elfelejtett íróra". Ha már a kortársai egy ré­sze és a Nyugat (Kuncz Madár) csak etnográfia' ku­riózumokat látott Tömörkém Tstván „pepecselő művésze­dében”. akkor nyert ügyünk van. mert a ..magyar 'ikan- sen” él, s áll, ott van a ho­moki világban, a Tisza dél-;dólrón, aho^v azt 3 . RZP­■'M* ♦anvák a’- Tö­mörkény István látta r->mek rá'okba álmodta a múl1 szá- ■ad kilopi-venes éveitől halá­láig. 1917-ig. A szegedi parasztok és egyéb urak, Betyárlegendák, Jegenyék alatt. Vízenjárók és kétkézi munkások. Geren­dás szobák, Napos tájak, Egyszerű emberek, Népek az ország használatában stb. kö­teted rajzaiban (mert a rajz volt a legkifejezőbb formája Tömörkény Istvánnak) ezer színben él a szikes homok embere, flórája, faunája, a „gunyhó”, a rétek, vadvizek íocsogóiban, dologtevő eszkö- zieik, szokásaik, küzdelmük, balladás nehéz soruk. Ez az élő valóság maga: Hiteles kép a tanyai ember világá­ról, mielőtt elnyelte volna a XX. század civil;zációja. Emberei a puszták juhá­szai. pásztorai, halászai, a kalap, a bicskavásárló cél­szerű szegény emberek, a Halbőr Förgeteg Jánosok mint közerők, a Káplár Papp a ravasz Kabók. a látó lány a Róza ángyók. a Szent Ist­ván király halóját kormány- Tó Baráczius Mihály, vagy ">una lánya, aki a vízen szú 'et.ett és halt meg, a Spa-' ayolviaszkországban 'Bősz ■'iában) sóváreó-szenvodő ma gvar bakák ffőhőse maga a- 'ró: infan*er:szt Steingassz- aer tstván). Szóval mínda- amit a magyar Skansenb akar hordani a hagyományo­kat *rző kultúra: a Chnl-inky Jenők. Győrffy Istvánok, Do­manovszky Györgyök, Kiss Károlyok apostoli hevülete. De nem erről van szó, pe­dig ez önmagában is halha­tatlan ordern volna: az ősi népet mindenestől odatenni a szatymazi homokra, hogy lássuk: ilyenek voltunk tör­ténelmünk utolsó fordulója előtt: Ferencz József korá­ban. Nem népszínmúves. sallan- gos, gatyaráncos ábrázolás ez. Sokkal mélvebbről ered benne a nép világa mini ahogy — talán Tömörkény művészetének gyönge olagi- zációja nyomán — a kor egyes tárcaírói látták. Tö­mörkény művészete nem olajnyomat, nem utánzás ha­nem amit adhat egv nagy lírai tehetsée szikrázó szi- várványfénve. Tömörkény művészete — a láttatás mel­lett — ábrázolás, plasztikus agvedölvsló senkiével nem -'őrosítható. ..Nem voP lokális ’'ró, — rta róla neurológiában Tö- •ök Gyula — nem lett eg' ájszó'ás vagy egy vidék író­deákja. Vannak ugvanis iel- »mvonása1 amel vek szeged 4lte+5 fö'diétől és alföld’ ’,vöker°itől is függetlenek és mpen úgy emelik régebb' 'obbjaink. mint a külföldi vti'npösen egyes orosz jelesek mellé.” Ezt a Heimatkunsttól el­szakadni tudó nagy, nagy lirizmusát emeli ki kitűnő tanulmányában Ortutay Gyu­la is. (Szegedi Fiatalok mű­vészeti kollégiuma, 1934). Ép­pen ezért nem sorolja Tö­mörkényt a Mikszáth--Gár­donyi iskola mellé, mert azok is igyekeztek tágabb, egyetemesebb szférák felé tágítani művészetüket. Művészete, különösen az 1914-ben megjelent Egyszerű zm berek c. kötetében már a teljes, klasszikus Tömörkényt mutatja, akire utal Ortutay tanulmánya is. Nem földhöz -agadt világ ez. bár kőnk’ét tájról, világról énekel. de ahogyan teszi több annál, amit irodalmi köztudatunk Tömörkényről tud. Bizony, írikus 5, ha prózát ír :s. szárnva'ó tolla a ..tanvár és vízen élők lelkét” énekli meg. ahogy kedve tartja: ön­feledten. gyöngyözően és zvönyörűen. Ragadjunk ki találomra -ásaiból néhánv részletet: Az Asztag-égés embere királvi életet él a fölöttébb cedvelt magányosságban, a ”öld illatai között és a ne­vető csillagok ezrei alatt, amelvek e helyen mind tisz- án csak neki világítanak." .Rejtélyes sűrűségek van­nak itt. Vadul nő ben-ük a ■ék szeder. amely elvan, ointha lába* volnának ma­cától halad és iszalag- fo- vondáriaival maga is erdő az erdőben.” Mintha Petőfi Arany ver­set hallanánk, olyan pontos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents