Dunántúli Napló, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-06 / 263. szám

Űjahh szovjet regény a „kritikus évtizedről’ Älekszcmdr Rekemcsuk Qie (felejtsd el, r Az elmúlt évtizedben a ma­gyar könyvpiacon kétségtele­nül azok a szovjet irodalmi művek aratták a legnagyobb sikert, melyek — ilyen vagy olyan módon — a személyi kultusz leleplezésével, felszá­molásával voltak kapcsolatban Ez a politikai érdeklődés tette ismertté, csaknem divattá ná­lunk néhány éve a szővejt ,új hullám” fiatal képviselőinek: Jevtusenkónak, Voznyeszensz- kijnek, Rozsgyesztvenszkijnek vagy Akszjonovnak a nevét. Hasonló várakozás fogadta azonban az idősebb nemzedek megnyilatkozásait is, ha a személyi kultusszal, s különö­sen annak „klasszikus” szaka­szával, a harmincas évek má­sodik felétől a háború befeje­zéséig terjedő időszakkal fog­lalkoztak : Ehrenburg, Fegyin és Pausztovszkij memoárjait, Számonov harctéri naplój át, „Élők és holtak” című regé­nyét, hogy csak a legismerteb­beket említsük. A könyv, melyet a Kossuth Kiadó most tesz le az olvasók asztalára, szintén ezzel a „kri­tikus évtizeddel” foglalkozik, írója mégis csaknem teljesen ismeretlen nálunk. Pedig (Alekszandr Rekemcsuk nem tartozik a legfiatalabb szovjet írók közé. ö is, mint új regé­nyének fiatal hőse, Szanyka, 1936-ban volt 9 esztendős. Gyermekként élte át a spa­nyol polgárháború és a nagy letartóztatások idejét, a má­sodik világháború érlelte tu­datos emberré és harcossá. A könyvbéli Szanyka való­ságosan is csatasorba áll — repülőtisztnövendék, mikor elbúcsúzunk tőle. Rekemcsuk te ékkor jelentkezik az Iro­dalmi Főiskolára. Azután — még elsőéves korában — él­ményszerzés céljából kikülde­tést kér a Távol-Keletre, - és ottmarad tizenöt évig. Hasznosnak bizonyult azon­ban a hosszú tanulmányút. Rekemcsuk csak az 1959-60- as „új hullámmal” érkezett be a „nagy irodalomba”, a mai szovjet valóság gazdagságá­nak: mélységeinek és sokféle színének olyan magabiztos is­meretét hozta azonban magá­val, mellyel aligha dicseked­het bárki is a fiatalabbak közül. Akszjonov és Kuznyecov művei az életbe induló vagy a még ismeretlen életben ma­guknak bizonytalanul helyet kereső diákokról és értelmisé • gi fiatalokról szólnak. Az öt éve oly nagy zajt csapott köl­tők is jórészt ennek a réteg­nek a hangulatát szólaltattak meg. Rekemcsuk onnét jött, aho­vá a csalódások után Jevtu­senko elutazott — Szibériából. Már első írásain érzik, hogy nemcsak ennek a tájnak a sajátos varázsát, a fagyoß de tiszta levegő üdítő illatát hoz­ta magával, hanem az ott éló, a nagy építkezéseken dolgozó emberek, a szovjet fiatalság nagy többségét alkotó mun­kásfiatalok egészséges élet­szemléletét is. Ez a vidám és bizakodó hang, ez az életöröm szólal meg kisregényei („A nyári szabadságok idején”, „Még minden előttünk van” és a nálunk is megjelent „Fiatalság—bolondság”) fiatal hőseinek ajkán. De talán túlságosan is gyer­mekes, túlságosan is felelőtlen ez a vidámság? Talán felesle­gesen sokat felejtett el a mai szovjet fiatalság? — minit egyik napilapnak adott nyilatkoza­tából kitűnik, ezek a kérdések foglalkoztatják most az írót. És valóban. Egyik művében egy huszonhárom éves fiatal­ember valamire azt mondja- — ez régen volt, még Sztálin alatt. Mit tud ez a nemzedék a háborúról és a személyi kul­tusz nehéz éveiről? Az 1963-ban készített film­forgatókönyvben („Nem tör­nek át!” és az ennek alapján írott regényben, mely Ne fe­lejtsd el, fiam! címmel most jelenik meg magyarul, a sa­ját nemzedékének küzdelmes ifjúkorát állítja a mai fiata­lok elé. — Megállnátok-e a helyeteket ilyen időkben? A regény eredeti címe: Hans elvtárs. A címszereplő egy osztrák kommunista mér­nök, aki a Schutzbund leve­rése után a Szovjetunióba emigrál, ott dolgozik, s fele­ségül veszi Szanyka édesany­ját, a fiatalon özvegy lett Gálja mamát. Az ő alakja vezet végig bennünket az 1936—46 közötti évtized poli­tikai küzdelmein és megpró­báltatásain mind a nemzetközi munkásmozgalomban, mind a Szovjetunión belül. Ha csak ennyit mondana azonban a regény, nem lenne több történelmi dokumentum­nál és illusztrációnál, mint ahogy nem volt ennél sokkal több ' az író forgatókönyvébői írott film. Rekemcsuk elége­detlen volt a filmmel, ezért is írta meg a regényt. És Ma­kai Imre, a fordító helyesen ismerte fel. hogy ennék fő­hőse voltaképpen nem a cím­szereplő Hans, hanem Sany- ka, a félárva, s ezért az át­lagosnál is fogékonyabb és érzékenyebb kisfiú. Az ő min­dent látó és mindenre figyelő eleven szemével látjuk annak a kornak az embereit és ese ményeit — mivel mégiscsak a filmforgatókönyv volt előbb — lep-’regni, elvonulni ma­gunk előtt. Valószínűleg meg­ragadja majd a magyar olva sót is a regénynek ez a két fő művészi erénye: az árnyait, és belső lírával áthatott láek- tani hitelesség, és a modem, a film eszközeit is gyakran felhasználó látás — és szer­kesztésmód. Szólni kell azonban a mű fő eszmei értékéről is, mert az nem kevésbé eredeti, mint művészi megfogalmazás. Neve­zetesen arról, hogy — annyi őszinte, vagy csak látványos vívódás után, mely olyan di­vatos lett az utóbbi időben, — ez a mű mindenkinél hatá­rozottabban megfogalmazza: a szovjet emberek idősebb nem zedókét nem lehet azonosítani a Sztálin személyi önkényét kiszolgáló vékony funkcioná­rius- és hivatalnok-réteggel. Ne felejtsd el, fiaim! — inti Rekemcsuk a — néha bizony meggondolatlanul bíráló —y fiatal olvasót, hogyan éltek és álltak helyt az előtted já­rók. Teszi ezt az író nem a történelmi igazságszolgáltatás tudós hevületétől, hanem első­sorban a fiatalokért való ag­gódás és a rajtuk való segíte­ni akarás művészi szenvedé­lyétől hajtva. Ez a szenvedély idézi a vörös zászlóról szóló régi forradalmi dalt a könyv mottójában, s utána Heming­way megjegyzését: „Ezért a dalért mentek a halálba a legkülönfo emberek, akiket valaha ismertem.” Ez adja a mű szűkebben vett kultúrpolitikai célzatát is — azokkal a divatossá vált Hemingway-utánzókkal szem­ben, akik elfelejtették a nagy írónak ezt az egyszerre poli­tikai és emberi hitvallását. Mindez együtt indította va­lószínűleg a Kossuth Kiadót a könyv megjelentetésére. Nagy László Végétért a múzeumi hónap tározottan emlékszik rá, hogy mindig itt, az utolsó asztalnál ült. Leültem a helyére, és Rá gondoltam. Mit látott innen? A szemköz­ti Szürke házat, ahonnan két forradalom in­dult útnak, ahol Kosciusco Tádé tanácsko­zott. De látta a krakkói munkások legöntu- datosabb harcosait is, mert a Luborirszka 51. számú ház egy új forradalom főhadiszállása tett. Lenin 1912. június 12-én érkezett Nagyezs- da Krupszkájával és felesége anyjával Krak­kóba. Több mint két évig élt lengyel földön. 1912. decemberében Krakkóban ült össze a Központi Bizottság, hogy a pártfunkcioná­riusokkal megvitassa a párt egyévi munká­ját, a prágai határozatok eredményeit. A Lubomirszka 51. számú házban új munka­tervről vitáztak. Krupszkája így ír visszaem­lékezéseiben a krakkói évekről: „Krakkó na­gyon tetszett Iljicsnek, mert Oroszországra emlékeztette. Az új környezet, az emigrációs zűrzavar hiánya megnyugtatták kissé Lenin idegeit. Figyelemmel kísérte Iljies a krakkói nép életének minden mozzanatát, a munkás- osztály, a szegények életét... Lenin a krak­kói években megőrizte a természetére any- nyifa jellemző élességet és természetes egy­szerűségét. Kemény munkája után megen­gedte magának a szórakozást is. Nyáron a Visztulában fürdött. télen szívesen korcso­lyázott. Szerette a kirándulásokat, a wolski erdőket, este pedig sakkozott. „No, de nem ezzel teltek el a krakkói napok. 1913 január­jában megelégedett levelet írt Gorkijnak arról, hogy jó alap volt a krakkói Platt­form. „A krakkói út igen hasznosnak bizo­nyult a mi szempontunkból.” 1913 januárjában Krunszkája megbetege­dett. az egész telet ágyban töltötte. Az or­vos azt mondta, hogy Zakopanéba vagy más­hová, de mindenképpen a hegyek közé kell menniök. Krupszkája írja: „Mivel Zakopane nagyon drága és zajos volt, Foroninra esett a választásunk, ahol Leninnel Thereza Sku- pien parasztházában találtunk szállást. . Poronin hét kilométerre van Zakopánétól. de az árak sokkal alacsonyabbak, és héts'áz méter magasságban fekszik.” Lenin később Is dicsérte orosz barátainak Poronint, csak azt sajnálta, hogy távolabb van Oroszország­tól, mint Krakkó. Itt, Poroninban, egy há­romszobás parasztházban tartották meg 1913- ban a pártértekezletet. A poronini postamesternő jól emlékezett Leninre. Az újságok tömege jöt.t neki: a New York Herald, a Neues Wiener Journal, a Die Zeit, a Le Figaro, amerikai, olasz és angol lapok egész tömegével. A lázas világ ütőerén tartotta a kezét, hogy pontos és igaz legyen a történelmi diagnózis. Szívesen járt a hegyek közé, pásztorokkal és favágókkal beszélgetett, s ha megállt a poronini utca­sarkon, azonnal körülvették őt a gyerekek. Gyakran a postán írta meg az utalványokat, és ő írta alá az ajánlott leveleket is. Kora reggel és minden délután beállított a postá­ra. Ha a reggeli vonat késett, leült egy fa­tönkre, s azonnal körülvették az elvtársak, akikkel oroszul beszélt. Mihelyt megérkezett a vonat, beállított a postahivatalba, tollat kért, és nyugtázta az ajánlott leveleket. „Jól emlékszem az 6 csontos és erős kezére — mondotta a postamesternő. — Szerényen öltözködött, panamakalapot hordott, fekete szalaggal. Mindig a felesége kísérte, aki vá­szonruhát viselt, övvel.” Másodszor volt Le­nin Poroninban, amikor a világháború ki­törésének első órájában az osztrák rendőrség letartóztatta. A Nowy-Targ-i börtönbe hur­colták ... Sokáig ültem ott, a krakkói kávéházban. Beesteledett, nyolc óra volt már, s a temp­lomtoronyban megszólaltak a trombiták. Igen a trombiták! Mert a Mária-templom tornyá­ból évszázadok óta kürtszóval jeleznek min­den órát. Ezt a kürtjelet furcsa módon ma­gyar szóval „hajnal”-nak hívják. És soha­sem fújják végig. A legenda szerint azért, mert a tatárok betörése idején a riadót fújó őrszemet halálra sebezte az ellenség nyíl­vesszeje. Ennek emlékére a nap minden órá­jában csak félig fújják el a kürtjelet. Sokszor hallgatta Lenin is a Mária-temp­lom magas tornyából a furcsa órajelzést. És a krakkói kávéház egykori vendégei nem sejtették, hogy ott, az utolsó márványasztal­nál ül az az ember — gondokba és gondola­tokba merülten, — aki először fújja majd végig az emberiség hajnali riadóját... A z immár hagyomá­nyossá vált múze­umi hónap, melyet országosan ezúttal rendeztek meg ötödször, véget ért. Október a múzeumok hónap­ja, ez a seregszemléje a mi múzeumainknak is. Az it­teni múzeumi hónap saját névvel — Pécs—Baranyai Múzeumi Hónap 1966 — rendelkezett. Az Idén is igyekezett) olyan sokoldalú, érdaklődéskeltő lenni, mim az előző években volt. Az egész hónapot gondos pro­pagandamunka előzte meg, melynek legimaradandóbb ré­sze az a 2000 példányban ké­szült, 20 oldal terjedelmű, csinos meghívó-műsorfüzet, amely a szorosan vett prog­ramon kívül a két leleple­zett emléktábla szövegét is közölte, Kiss Géza és Tarr Imre életrajzán, valamint a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztá­lyának új, állandó kiállítása ismertetésén kívül. Annak ellenére, hogy a lá­togatottság szám szerint ki­sebb volt, mint 1965-ben, most csak 69 081 fő, mégis elmondhatjuk, hogy az ér­deklődés nőtt, a látogatott­ság fokozódott. Ugyanis, az elmúlt évben majdnem tíz­ezren tekintették meg a Nem­zeti kincseink című bemuta­tót. Tanulság, hogy efféle kiállításokkal is vonzóbbá kell tennünk a múzeumi hó­napokat. A látogatottsági szám ilyen alakulása szem­pontjából az sem közömbös körülmény, hogy a hónap legvégén nyitottunk nem egy jelentős-számú látogatót von­zó kiállítást. Ezeknek láto­gatottsága novemberben és a következő hónapokban je­lentkezik majd csak. Ha ezeket a körülményeket fi­gyelembe vesszük, akkor jo­gosan állíthatjuk, hogy a látogatottság ebben a mú­zeumi hónapban is emelke­dett. Ez mutatkozó" meg az iskolai csoportos látogatók számának növekedésében is. Amennyire örvendetes, hogy iskolai csoportok nagy szám­ban látogatják a múzeumo­kat és egyéb múzeumi ren­dezvényeket, annyira proble­matikus is belső tartalmát, hatását tekintve, ha a nagy­mérvű látogatás egy hónap­ra halmozódik össze. Legna­gyobb látogatottságot külön­ben ezúttal is siklósi kiállí­tásaink értek el. Tömege­ket vonzott a dr. Tompa Kálmán-ié\e gyűjtemény ki­állítása. Jelentősen megnö­vekedett a múlt évihez vi­szonyítva a szigetvári várki­állítás látogatottsága is. Az itteni, 7000-en felüli látoga­tószám különösen értékelen­dő, hiszen szeptemberben, a jubileumi ünnepségek során közel 50 000-es látogatottsá­got ért el. A több, mint 20 múzeumi vándorkiállítás, -rnit medvénk területén a Mozgó Művelődési Ház hoz lüigaiomaa, ugyancsak sok látogatót vonzott. A vándor­kiállítások látogatottsága ör­vendetesen mindinkább lé­nyeges tényezőjévé válik lá­togatottsági statisztikánk­nak. Pécsett ezúttal is a Zsolnay kerámia kiállítás vonzott legtöbb látogatót, közel 8000-et. Érdekes és kissé lehangoló, hogy az or­szágos múzeumi hónapot is megnyitó új természettudo­mányi állandó kiállításunk, mely pillanatnyilag az or­szág legmodernebb kiállítása, a múzeumi hónap során csak 3455 látogatót vonzott. Ha csak a statisztikai ada­tokra tekintünk is, meg kell állapítanunk, hogy az előadások megszűntek vonzó ismeretterjesztési lehetősé­geknek lenni. Az idén is fel­tűnően kevesen látogatták az egyébként színvonalas, színes és minden esetben va­lamiféle szemléltetéssel kí­sért előadásainkat. Vi­szonylag nagyobb látogatott­sága volt a Műemléki Hét keretében rendezett helyszí­ni ásatási ismertetéseknek. A múzeumi hónap egyik kiállításának, a Népi élet­képek című képzőművészeti kiállításnak a megnyitója egybe esett az év utolsó Ba­ranyai vasárnapjának, a pécsváradi Lukács-napi vá­sárnak a rendezvényével Kiállításunk szervesen bele­épült az ünnepi programba. De annak ellenére, hogy lát­szólag sokan megnézték, a nyitva1 artas két hete alatt alig 2000-en tekintették meg. Egyébként elmúlt Múzeumi Hónapunk nem szűkölködött a nagy jelentőségű, látványos rendezvényekben. Mindjárt a nyitás is nagy érdeklődés: váltott ki. Molnár János művelődésügyi miniszterhe­lyettes október 1-én a Me­csek hegység természeti ké­pe című természettudományi állandó kiállításunk megnyi­tásával Pécsett nyitotta meg az Országos Múzeumi Hóna­pot. A nyitásra kész kiállí­tást Ilku Pál művelődésügyi miniszter is megtekintette és a megnyitó ünnepségen meg­jelent Aczél György, a mű­velődésügyi miniszter else helyettese is. Október 9-én, Kákicson Kiss Géza emlék­táblájának leleplezése benső­séges falusi ünnep volt, az egesz falu résztvett benne, a szeretetteljes emlékezés, ben­sőségesig jellemezte. 22-én Tarr Imrének, a nemzetközi és a magyar munkásmozga­lom pécsi származású, kima­gasló alakjának emléktáblá­ját ugyancsak nagy ünnep­ség keretében lepleztük ie. Ez az ünnepség Pécs városa jelentős politikai eseményé­vé nőtt. Résztvettek rajta a városi és megyei párt- és ta­nácsvezetők. Hasonló, az egész községet megmozgató esemény volt 30-án a sellyei állandó kiállítás megnyitása. Erre a Múzeumi Hónapra a kiállításnak csak az első fele készült el. Jövőre a második felét fogjuk felállítani s ez a nagyszabású, az Ormánság történetét és népéletét tár­gyaló kiállítás lesz az alap­ja a későbbiekben kifejlesz­tendő Kiss Géza Múzeum­nak. Sellye nagy áldozato­kat vállalt ezért, hogy ez a kiállítás létrejöjjön, megnyíl­hasson s ezután is jelentős áldozatokat hoz, hogy a kiál­lítás kibővíthető legyen és belőle, megfelelő épületben, múzeum fejlődhessék. A z UNESCO indítvá­nyára a Múzeumi Hónap keretébe il­lesztve ebben az év­ben is megrendeztük a Műemléki Hetet. Az október 9—15 között megtartott előadások, mű­emlékismertetések, illetve kiállításnyitások közül a tor­mási kiállításnyitást kei! megemlítenünk, ahol, 15-én, Baranya műemlékei című ki­állításunkat mutattuk be. A kiállításinyitáson 103 látogató jelenít meg, vagyis a község lakosságának egynegyede. Olyan arány ez, amely egyes esetekben, például Pé­csett nem is kivitelezhető. Egyúttal rámutat ez a nagy­fokú érdeklődés arra, hogy az előadásokat, illetőleg az előadásokhoz hasonló Isme­retterjesztő, népművelő kalmakat elsőrenden falvak­ban kell rendezni. Bizonyára jelentős volt és hatása a későbbi munkában mutatkozik majd meg, a 30- án, Sellyén tartott megyei honismereti szakkörvezetői konferenciának. Dr. Fancso- vits György aspiráns vita­indító élőadása igen haszno­san szolgálta a honismeret! mozgalom további fejlődését s ezen belül a legújabb kor. a helyi munkás-parasztmoz- galom kutatását. Ezen a na­gyon eleven konferencián az volt az érzésünk, hogy a honismereti mozgalomban résztvevő, vagy azon kivitt rekedt, de helyi történelmi, néprajzi kérdésekkel foglal­kozó, érdeklődő embereke' gyakrabban össze kellene hívni megbeszélésre, tanács­kozásra. Ezekre a lelkes em­berekre igen buzdítóan aaí az, ha foglalkoznak velük, ha munkájuk közbe szak­mai tanácsokkal --égtük őket. Pár szót kell meg szól­nunk a múzeumi hónap tar­talmi értékeiről és hatásáról. Ami a tartalmi értéket ille­ti, azt legrövidebben úgy jel­lemezhetnénk, hogy a meg­nyílt kiállítások a régebbiek­kel együtt — s itt termé­szetesen nemcsak a termé­szettudományi, új, állandó ci állításról van szó — a kor­szerű tudományt, az élen­járó világnézetet népszerű­síti. Minden egyes kiállítás sajátos eszközeivel harcos propagátora a társadalmi fejlődésnek és egyúttal hat­hatós tényező is annak elő­segítésében. Mindegyik ki­állítás jelentős mértékben képes az általános művelt­séget elmélyíteni, szélesíte­ni, úgy, hogy egyúttal ösz­tönzést ad magasfokú szak- tudományi kérdések megis­merésére is. Nem utolsó sorban említjük meg a ki­állítások tartalmi értékei között az esztétikai nevelő­erőt. Minden kiállításunk valóságos művészi alkotás, az esztétika és az illető szak- tudomány ötvözetéből jött létre. Elmondhatjuk velük kapcsolatban, hogy nemcsak a képzőművészeti jellegű kiállítások, hanem a külön­féle szaktudományok kiállí­tásai is eredményesen szol­gálják az ízlésnevelést. ízlés­fejlesztést. Ezen a téren ki­emelkedő jelentőségű a szá­mos új kiállítási módszert és technikát alkalmazó ter­mészettudományi kiállítás. Szerencsései) egyetlen eset­ben sem estünk abba a hi­bába, hogy a kiállítások technikai kivitelezése a tar­talmi mondanivaló sérelmé­re történt. Ellenkezőleg, az esztétikus kivételezés a szem léletességet, a közérthetősé­get segítette elő és ezáltal kiállításaink tartalmilag és a kivitelezés tekintetében szép összhangban készültek. Itt kell megemlítenünk azt az igen lényeges körülményt is, hogy az elmondottak nem csak a pécsi, központi kiál­lításokra vonatkoznak. Igen jelentős az és mindennél meggyőzőbben dokumentál­ja az általános műveltség emelkedését, valamint az ér­deklődők megbecsülését, hogy kisvárosi, sőt falusi kiállításaink is mind tartal­milag, mind kivitelezés te­kintetében megegyeznek a pécsiekkel, a központiakkal. Eredményeink nem tesznek bennünket elbizakodottá, ön­elégültté. Számos olyan rész­lete van munkánknak, ahol hiányokat, hibákat kqli el­tüntetnünk, kiküszöbölnünk. Nem hallgatható el például az a törekvés, hogy látoga­tóink sorába, a múzeum mű- veltségterjesztő-fokozó tevé­kenységének hatósugarába a jelenleginél jobban vonjuk be a munkásságot és a mun­kásifjúságot. Arról is meg kell emlékeznünk, hogy a jelenleginél lényegesen job­ban kell munkába állítani különböző célkitűzéseink megvalósításáért a Múzeum­baráti Kör tagságát. De az is önmagunkkal szemben tá­masztott jelentős követel­mény, hogy az iskolákkal, az iskolai oktató-nevelő­munkával az eddiginél szo­rosabb, a nevelési és oktatá­si szempontokra, lehetősé­gekre és módszertani adott­ságokra támaszkodó kapcso­latot létesítsünk. S orolhatnánk még tovább is,, de talán felesleges. A pécs- baranyai múzeumi hónap 1966 végén visszatekintve ered menyeinkre és hiányossá­gainkra, csak azt állapíthat­juk meg, hogy vünd ed- ményeink, mind hiányossá­gaink az ezu1"- következő még jobb. még vedménye- sebb munkára késztetnek bennünket. DANKÖ IMRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents