Dunántúli Napló, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-06 / 263. szám
Főt f«*« Péter: Jiíoszkixii barikádon Futótűzként terjedt el Moszkvában, hogy Petrográdon a nép felkelt az ellenforradalommal cimboráló Ideiglenes Kormány ellen. Csupán annyi, hogy felkelt — ennél többet senki sem tudott. A hatóságok azt állították, hogy Petrográddal minden ösz- szeköttetés megszakadt. Ezen a napon — a pravoszláv naptár szerint — 1917. október 25-ét írtak. Október 26-án kiderült, hogy nem az összeköttetésben van a hiba; azért nem ismerhetik meg a pétervári eseményeket, mert a moszkvai telefonközpontot és távírdát a junkerek tartják a kezükben. Október 27-én a junkerek a Kremlben lefegyverezték az arzenált őrző forradalmi katonákat, azután gépfegyver elé állították és csaknem egy szálig lekaszálták őket. Erre október 28-án reggel Moszkva valamennyi gyára beszüntette a munkát. A moszkvai repülőgépgyár műhelyeiből sem szűrődtek ki a megszokott sivítások, dobogó, dohogó, csikorgó hangok. A gyárudvar volt zajos. Az üzem valamennyi munkása ott szívta a mahorkát az udvaron. A fiatalabbak felháborodottan vitatták az eseményeket, az öregek nagy elszántságról tanúskodó sercintésekkel szúrkálták a havat... Az oldalkapunál egy beszerelésben kis csoport álldogált a többitől félrevonulva. Öltözékük is más volt, mint a többié. Hevesebben is topogtak a friss havon. Felhajtott galérral fedezték a szél elől szomorkás fiatal arcukat; valósággal elbújtak a gallérjuk mögött. Borongósan néztek a ritkán szitáló hó tüllfüggönyén át az udvar forgatagába. Meg az égre tekintgettek. A hófellegek oly alacsonyan lógtak a város felett, hogy úgy tetszett, á gyárkémények dárdái lyukasztották ki őket. Az udvar tömkelegéből egv széles vállú fiatalember igvekezett feléjük. Ugyanolyan kifeslett csukaszürke katonaköpenyt viselt, mint a kis csoport tagjai. / — Fiúk, képzeljétek! Forradalmi katonák ma hajnalban elfoglalták a Szimonovszkij- lőszerraktárt. A gyári vörösgárda is elküldött már lőszerért. Azok félig hátat fordítottak neki. mert a szél irányából közeledett. Csak ketten- hárman siettek eléje, hogy minél előbb hallhassák híreit. Kiss Lajos hadifogoly, autószerelő, aggodalommal tekintett bajtársaira. — Hé, nem értitek? Moszkvában is ki fog törni a felkelés! — Á, ugyan — dünnyögte a csoportból valaki. Huszonketten dolgoztak a gyárban budapestiek, Ebben az októberben kire a második, kire a harmadik orosz , tél köszöntött. Aki már átvészelt egv itteni telet, azon könnyen fogott a hadifogoly-betegség. Olyankor szokott kezdődni, amikor az őszi páráktól elszürkül az ég. Lappangva keríti hatalmába a hadifoglyot. A szó elakadt a torkán, zavarossá válik a tekintete. Félelem ömlik el zsigereiben. És mikor hullani kezd a hó, könnveket facsaróan tör fel a kegyetlen téltől való iszonyattal együtt a hazavágyás, az ömaga szánása. Nem tud másra gondolni, csak hazai emlékeire, otthoni képekre, illatokra, ízekre, és úgy érzi, számára mindez örökre elveszett, nincs értelme többé az életnek. Ha egy csoportban több különösen érzékeny ember akad, azok szélsőséges hangulata az egész közösséaet hatalmába ejti. A huszonkét fiatal pesti munkásból csak hárman vették körül Kiss Lajost, összenéztek. Kétségtelenül ütött az óra ..., és az ő csoportjuk, a „pestiek” amely a nyáron a gvár bolsevikjainak lelkes támogatója volt, most a tettek idején az egész világnak hátat fordít. Elvesztette a hitét. Beteg. Elhúzódik . . . Az egyik fájdalmas magyar mégis odavetette Kiss Lajosnak: — Lőszer, az van. süsd meg! Fegyver nincs, amibe beletöltsed. a junkerek teg- n~ elvették az arzenált. FI van hibítva minden. A gyár főkapuján teherautók gördültek be. Matrózok integettek, vörös szalag virított a sapkájukon. Matrózok? Moszkvában ritkán láttak matrózt, a városnak akkor még nem volt a tengerrel összeköttetése. — Hűha, talán kronstadtiak! — Óriási izgalom fogta el a munkásokat. — Pet- rográdról jöttök, testvérek? Csak nem éppen Petrográdról?! — Menekültek — sóhajtotta az egyik magyar. — Lám, ott is már mindennek vége van. — Igen, Petrográdról' — válaszolta a magyarokhoz legközelebb álló szónok. Egy hang sem hallatszott most a gyárudvaron, csak nehéz lélegzetek reszelték a jeaes levegőt. — Petrográdon győzőt! a proletárforradalom! — jelentette be ünnepélyesen a matróz. — A Téli Palotában letartóztattuk az Ideiglenes Kormány tagjait! Előbb csak megkönnvebbült sóhajtások hallatszottak, aztán ubongva kiáltozott, tapsolt, integetett, hurrá zott az udvar. — Mos a munkások és parasztok veszik kezükbe a hatalmat! — kiáltotta a tömegnek a szónokoló. — Tehát ki az utcára, munkástestvérek! Döntsük meg az egész országban a burzsoáziát, állítsuk fel a szovjetek hatalmát, a munkás-, paraszt-, katonatanácsokét! * Részlet a s~.er~X H-*-’ r> ■•»-<*/, r(m-~ könyvéből A lenerautóröi a macrozoK rópceauiaitm és újságkötegeket dobáltak a tömeg közé. — Fegyvert nem hoztatok? Fegyvert? — kérdezték sokan. Szemrehányóan tekintettek a tengerészekre. — Csak ami magunknak van. Nem tudtuk, hogy Moszkvában nincs fegyver a munkásság kezében — válaszolta a matróz sajnálkozva. — De majd szereznek a moszkvai bolsevikok. A tömeg szétkapdosta a petrográdi újságokat, és kis csoportokra oszlott. Minden csoport egy-egy felolvasó körül tömörül. A matrózok két teherautója eltávozott. Az, amelyik legközelebb állt a magyarokhoz, ott maradt, mert elfogytak az újságjai. Itt a kocsival jött öt matrózt faggatták a munkások a petrográdi eseményekről, élményekről. — A pesti autószerelő megkérdezte: — Magyarok voltak-® ott a harcban? — A tengerészek csodálkoztak: — Miféle magyarok? Miért éppen magyarok? Amikor megtudták, hogy a kérdező maga is magyar, barátságosan a vállára vertek. — Honnan lehetne azt tudni, venger? — felelte az, amelyik az előbb szónokolt. — Volt ott mindenféle ember. Megmozdult a főváros egész népe. Mint a tengeri hullám, úgy özönlötték el a Téli Palotát. Csakhogy ne feledjétek el, Oroszországnak két fővárosa van ... Kiss Lajos a pestiekhez fordult: — Halljátok? Minden remény megvan a győzelemre! Azok kesernyésen mosolyogtak: — Nekünk már úgyis mindegy. Akárhogy lesz is, úgyse látjuk mi többet az otthonvalókat, — dünnyögte az egyik mosolygó. A szerelőcsarnok tetején kuporgók most felpattantak. Mind egy irányba mutogattak. Egyikük lekiáltott: — Junkerek jönnek erre! Négy teherautó megtömve velük! Most kanyarodnak be az oldalkapu mellett vezető utcába! A matrózok szónoka tenyeréből tölcsért formált a szája elé: — Ne engedjétek a gyár előtt elmenni őket! A városban valahol elvtársaitokat akarják megölni! Futkosás támadt. Sokan kövekkel, szer- számaikkkal rohantak az oldalkapu felé. Mások tartóztatták ezeket — ne kezdjenek fegyvertelenül a junkerekkel. A gyári vörösgárdisták is elállták az útjukat. — Nem lehet téglákkal menni puskák ellen! — kiáltotta a vezetőjük. — Ti is csak ezt fújjátok? — Ezt. De azt is, hogy az utcát kell eltorlaszolni! Ami már általános helyeslésre talált. — Emeljünk barikádot! Köveket, vasdarabokat szórtak ki a kapun az utcára. Az öreg portás a fülkéjéből saját íróasztalát hurcolta oda. Mások az utca köveit bontogatták. Már hallatszott a közeledő motorzúgás, de az autókat még nem lehetett látni, mert a gyár előtt az utca kanyarodott. Az út szélén, a kapun WI magas teteJU, ócska fabódé állott. Élelmiszerárusoké volt valaha, de az alapja már egészen elkorhadt, megdőltek a falai, fedele fenyegetően hajlott az utca fölé. Négy tartóoszlopa közül már csak az egyik hátsó állta az időt, az tartotta lábon az egész épületet. Kiss Lajosnak az az ötlete támadt, hogy a bódét döntsék az utca kövére, akkor aztán a junkerek autói semmiképpen sem mehetnek tovább. A kapu mellett, a fal tövében hosszú, súlyos vasgerenda feküdt. Odaugrott, megragadta. — A bódé — hördült —, segítsetek! — Izgalmában magyarul kiáltott. Teljes erejéből emelte a súlyos vas elejét. Szeme sarkából látta, emberek sietnek oda, köny- nyebb is lett a terhe, meg tudott indulni vele, már a bódé sarkához ért... ^ nehéz vasat először hátra-, majd teljes erőből előrelendítették. A tartóoszlop ropogott, az egész építmény belerendült. — Na, még egyszer! — kiáltotta a pesti autószerelő kifulladtam Ekkor bukkant ki az utca kanyarulatából a junkerek első kocsija. A nyüzsgő népet megpillantva, lelassított. A hadapró- dok a kocsi tetejéről lövöldözni kezdtek. A kapu előtt az utca egy pillanat alatt kiürült, csak a bódénál állók nem tágítottak; süketek, vakok voltak az erőlködéstől. — Rajtaaa! — bődült el Kiss Lajos. Alig tudta emelni már a gerendát, de az mégis lendült, s az utolsó pillanatban Ő is, a többiek is minden erejüket beleadták. A portásfülke tetejéről öt fegyver sor- tüze csattant élesen. A matrózok lőttek a junkerekre, hogy fedezzék a bódéval küsz- ködőket. A puskatűz zajában nem lehetett hallani az oszlop hatalmas reccsenését, de az ütés után méltóságteljes lassúsággal megindult a bódé, fedele hirtelen előre- bókolt, és most már gyorsan rántotta magával a falakat... A junkerek autója csikorogva fékezett. A hadapródok leugráltak róla, és magára hagyva a kocsit, futottak visszafelé. Egy szemvillanás alatt mindannyian eltűntek. A szerelőműhely tetején állók lekiáltottak, hogy a másik három autó is visszafordul. Harsogva nevettek, ujjongtak a repülőgépgyáriak. Az a matróz, aki szónokolt, Kiss Lajoshoz sietett, megölelte. — No, venger, ezt jól csináltátok! Hiába, látszik, hogy ti keményen összetartotok. — Mármint mi? Kiss Lajos csak most törölte ki szeméből a haját meg a verítékét. Csodálkozva bámult társaira; most látta csak, hogy a földre eresztett vasgerenda körül a pestiek állnak — egytől egyik mind a huszonketten ... Nem volt már fájdalmas az ábrázatuk. Elszánt volt, s a szemük is ugyanúgy csillogott, mint a többieké. MÉSZÁROS ISTVÁN: QyhiO — 1917 Fakorong a nappal gúny kacaj az éjjel Eredjünk férfiak rősödjfinfc íéllel egíts minket város lirkadó hajnal védj palástod borítson minden éhes testvért lebegő tollpihe csuda-táncát járjuk oéldákat kövessed fegyver légy hű társunk ! kevély kő 'odros víz i ne álld az utunkat lingó makacsságát smerd, tudd >gy ugat ■űnkből röppenjetek istergő ; íi /nyilak | vulladj Sötétség gy velünk j illanat áros fény fessed be ús-rongyú diánkat ' i . ; tizenhét őszében • Vihar FELTÁMAD. ARKAGYU KU LESOV: cÁ f ö ll é A Föld sem örök. Ezen nem vitázunk. Legyen csak így. De nincs tán fiatal Bolygó és csillag? Ki fordítja nálunk Az ember napját? S váltást ki akar? Mi, földi erők, távol térségekbe Törünk hittel és megtorpanatlan. Várnak ott ránk lakott és lakatlan Bolygók, mint öccs a bölcsebb testvérekre. Megőrizve az ősi, zengő nyelvet. £s a megjárt, véres utak sokát Emlékünkben, küzdünk, míg rövidebb lesz Bajuk, s gondjaikból vékonyabb a nyaláb, Hogy a rabság és háború világa Ne legyen osztályrészük soha már, S vérünk zúduljon bennük, mint az ár: A földi lét lüktető folytatása. Ferencz Győző fordítása Barabás Tibor: Lenin Zürichben, Prágában, Krakkóban Olyan az ifjúság, mint a legjobb rézmetsző. Az emlékezet friss lapjaira árnyalatosán finom, erős és felejthetetlen alakokat vés az élet. Oly szép tájakat, lányarcokat, árnyékba tűnő hidakat és virágzó fákat látunk, mint azután soha, és minden olyan érdekes, változatos és egyszervolt, mintha az élet csak nekünk tartogatta volna ezeket a ritka képeit. Így élnek emlékezetemben Zürich utcái is. 1933 őszén diákként kerültem ide, nyomorogtam, s mégis, most újra látom a Zürichi-tó különös, mélykék vize fölött a surranó sirályokat... De a nyárspolgárí rend, tisztaság és szorgalom mögött egy másik, egy hősi világ is körülvett emlékeivel, hisz ott állt Zwingli, a nagy reformátor háza, Pestalozzi szobra, s egy kis emléktábla Leninre emlékestetett. Hadd mondjam el itt egy nemzedék vallomását; a mi számunkra a marxizmus nem kötelező tananyag volt, hanem a társadalmi fejlődés megdönthetetlen igazsága, a munkásmozgalom története volt a Bibliánk, vezérei az emberiséé legtisztább hősei, ügyünk a világ megváltásának ügye ... lázasan olvastuk Lenin nehezen megszerzett írásait, rejtegettük jegyzeteinket és arcképét. Hogy néztük Lenin magas homlokát, előretekintő szemét, figyelmeztetésre, intésre és oktatásra emelt jobbját! Éhesen róttam Zürich utcáit. Megálltam a Paradelplatzon, a Spüngli előtt. Nézegettem a cukrászda előtt várakozó autóparkot és benn. a hatalmas ablaktáblák és földig érő csinkefüggönyök mögött uzsonnázó, előkelő társaságot. Az Ankerstrassén laktam. Hosszú utat tettem meg naponta az Öváros könyvtáráig. Zwingli báz'V-.-» '.-«-el a PrS- digerplatz temploma alatt e ív szute«énhe- lyiségben volt a Zentralstelle für Soziale Literatur. főreg bácsi volt a könyvtáros. Ódivatú ...............*»■?« Pallé rját tágította ideges ujjakkal. Szociáldemokrata volt, de csak a fiatal kommunistákat szerette. Már egy hete hurcolta asztalomra a közgazdasági és statisztikai könyveket, amikor szelíden megjegyezte: — Tudja, ki ült a maga székén, ki dolgozott itt? — Nem! — feleltem, és kíváncsian ránéztem. — Nem kisebb ember, mint Rosa Luxemburg! — No, akkor átülök — tréfálkoztam az öreggel. De ő harsányan nevetett, úgyhogy köhögnie kellett. — Akár oda is ülhet, mert itt meg Bebei írta A nő és a szocializmus-t. De ott. oda nézzen, közvetlenül ott. az ablak alatt. Lenin ült. Igen, fiatal barátom. Vlagyimir II- jics. akár hiszi, akár nem, itt írta az Imperializmust. Világoskék szemében most nem tréfa villant. hanem valami más, meghatottság és emlékezés. Ettől a pillanattól lázasan keres tem a zürichi Lenin-emlékeket. A szűk és keskeny Jakobsbrunnegasten, túl a kúton, lakott Lenin és Krupszkéja. A ház olyan mint a többi óvárosi épület, keskeny bőm lokzatú. tágas ablakokkal A falon emléktábla. A szoba kicsi és világos, ablak"# ’ egy antikvárius poros kirakatára látni. ■../ szűk ez a tiszta kis szoba hogy elkénzeln' =em tudom miként járhatott fel-alá. ujját e kabátnyílásba akasztva Vlagyimir lilies. Itt fogalmazta a zimmerwaldi baloldal téziseit, s talán itt vetette először papirra az április' téziseket is. hisz innen indult el Bernen át Svédországba s onnan haza ., A száműzött akit hazátlansággal vádolt a Duma többsége akinek minden gondolata Oroszország felszabadítása és boldogsága volt. Azt hallottam később, hogy az Eintrachtban evett. Sók •— áraddal ezelőtt ez nz Eintracht úgynevezett „szabadságház” volt. Vándor mesterlegények szálló- és hálóhelye. Olyan is maradt. Vastag fagerendák alatt itták a sört a munkások, ittak és ettek a tarka abroszokon, mint akkor, amikor Lenin közöttük élt. Egy pincér emlékezett még Leninre, de csak annyit mondott, hogy mindig vitatkozott, és sokat nevetett. 0 akkor sem ért rá hallgatózni* most sem. Még egyszer találkoztam vele. Egy öreg munkással sakkoztam az Internacionáléban, Itschnemek hívták. Közepes sakkozó vagyok, öt lépésig terjed a kombinációs képestem. Rosszul állt a parti, nehéz volt a választás. léptem, s a futóval ütöttem. Az öreg homlokára tolta a vaskeretes szemüvegét, és szemrehányóan így szólt: — Látja több tte’-észség kell ide. Lenin ezt húzta volna! Nevettem rajta. — Miért? Honnan tudia. Itschner elvtárs, hogy mit húzott volna Lenin? — Honnan? Eleget játszottam vele két esztendeig... — mondta halkan, és gondterhelten mér a következő lépésen törte a fejét. így élt hát Lenin, a könyvtári munka, a konferenciák szünetében, munkások között. Mielőtt legenda vehette volna körül zömök, erős. mozgékony alakját, egyszerű emberek barátsága környezte. Prágában csak egy pillanatra és kívülről 'átitattam azt a belvárosi házat, ahol 1912 lanuáríában Lenin a párt VI. összoroszor- "zági konferenciáját vezette. Nagyobb szerencsém volt Krakkóval, ahol legalább két tápot tölthertem. A Visztula partján énen maradt az 'si kereskedőváros.. A főtéren, a tatalma? Mária-templommal és egy XI. szájadban épített kis kápolnával szemközt, a eoszrósok régi vásárcsarnoka mögött — vt- 'amikor fénvesnek tűnő — kávéház van. Olyan igazi ferenejózsefi. sok és nagy ablakkal néz a macskaköves térre Ferencjózsefi itt az ezürttükrös kasszapult. benne a kasz- szírnő. az udvariasság és a haboskávé. Ennek a keskeny, de hosszú kávéháznak utolsó márványasztala mellett ült, írt vagy sakkozott Lenin. Egy ősz pincér — nyugdíjjogosult már. de nem akar még otthon ülni — htt* > r f 1
