Dunántúli Napló, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-27 / 280. szám
Gyurkő László: AINYUSKA Két nappal a költözés előtt hallotta, hogy Márti azt mondja a vendégeinek: — Nem is hiszitek, milyen fiatal mamám van! Igazán nem látszik többnek harminc évesnél. — János is mondott valamit, de azt már nem hallotta. Az ajtóbeugrót teletömték újságpapírral s szőnyeget is akasztottak rá, hogy Jánost ne zavarja, ha rádióznak. De most nyitva volt az ajtó. A bútorokat is félretolták, hogy legyen hely kivinni Már- tiék holmiját. Reggel óta csak azon fohászkodik. hogy ne essen az eső. A bútorok még csak hagyján, hisz alig van bútoruk, de János könyvei, a sok drága könyv. Milyen üres a fal, amint leszedték a könyveket. — Nem tudod, hová tettük a kötözőspárgát? — kérdezi Márti. De tudja. Kint van a szatyorban, a konyhában. Érdekes, sose szeretett csomagolni, most mégis mindent ő csinált. A gyerekek csak nézték. — Anyuska úgy csomagol, mintha ő költözne — mondta János mosolyogva Mártinak. Márti az egyik láda tetején ült és zsíroskenyeret evett. Nem is főztek, csak estére, Jenőnek. Akkor kellett, Jenő megkívánta. — Emlékszel, anyu, mennyi sós-kenyeret ettünk, mielőtt férjhez mentél Jenőhöz? — kérdezte Márti. — Pfuj, milyen édes volt a kukoricakenyér. — Ha egymás közt voltak, mindig csak Jenőnek hívta a mostohaapját. János is. Szemtől- szembe azonban magázták és bácsinak szólították. — Anyu! — viharzik be Márti. — Nem jön még a kocsi? Hű — mondja, s leül az egyik könyvcsomagra, de azonnal fel is pattan, mert látja János szemrehányó pillantását —, már most olyan fáradt vagyok. Te nem, anyu? Nem fáradt. Csak egy kicsit levert. — Jön a kocsi — mondja János. Tényleg, már meg is állt a ház előtt. Elég kicsi. Igaz, nekik még ennyi holmijuk se volt, mikor Jenőhöz költöztek. Mindenüket elvitte a bomba. A nagymamától kaptak egy ágyat, azon aludtak Mártival. Pedig akkor már tizenkét éves volt. Összegömbölyödve aludt, térdét felhúzta a hasához, alig maradt mellette valami hely. Akkor Jenő irányította a költözést, előre tervrajzot készített, mit hová állítsanak a kocsiban. Az emberek morogtak, mindent másképp akartak csinálni, de Jenő nem engedett. Igaz, el is fért minden. — Látod, nekem volt igazam — mondogatta Jenő még hetek múlva is. — Igazán nem akarjátok elvinni a vitrint? — kérdezte Mártit. — Nem illik a többi bútorhoz — rázta a fejét Márti. — Persze, persze — mondta —, hisz értem. Elég régi már, ócska is. Csak azért mondom, mert két szobátok lesz, oda mégiscsak kell bútor. — Jaj, anyu — borult a nyakába Márti és megcsókolta —, két szobánk lesz! — Aztán kiszaladt, hogy megnézze, mit csinálnak az emberek. Nem szólhat semmit, igazán nagyon szép a lakásuk. Elvitték megnézni, mindjárt, ahogy megvették. Épp akkor szerelték a villanyt, még minden csupa piszok volt, de nagyon szép. Igaz, rengeteg pénzbe került és a részleteket is fizethetik majd vagy húsz évig, de megérte, mert tényleg nagyon szép. A bútorokat már kivitték, csak a könyvek maradtak. János idegesen toporgott. A könyvespolcokat is lebontották már, a tiplik helyén nagy lyuk maradt a falban. Mit szól majd Jenő, ha hazajön? Még szerencse, hogy nem maradt otthon. Ki akart venni egy nap szabadságot, hogy majd irányítja a költözést, de a gyerekek hallani se akartak róla. — Mondd meg neki, anyu — könyörgött Márti —, én nem is tudom, mit mondj, de intézd el, nehogy itthon maradjon, mert azt nem bírnám ki. — Nem tudott ő se mit mondani Jenőnek, hisz akkor van elemében, ha rendezkedhet. Erre nem sajnálja az időt. Hát mit mondjon? Nem tudta. Végül kénytelen volt megmondani az igazat. — Hagyd őket — kérte —, az ő holmijuk, hadd csomagolják úgy, ahogy akarják. — Jenő nagyon megsértődött. — Bezzeg mikor benneteket költöztettelek, jó voltam! — És igaza is volt. De mit tehetett, ha Márti azt mondta, kiküldi a szobából, ha mégis otthon marad? — Amikor az én pénzemen tanult a kisasszony, akkor nem volt ellenem kifogása! — mondta Jenő másnap. Egyre jobban belelovalta magát. — Egyetlen hálóinggel jött ide, megvan a lista a költözésről, megmutathatom! — kiabálta. — Most ez a hála? Hogy kitiltanak a saját lakásomból? Mit mondhatott volna? Mártinak tényleg csak egy hálóinge volt. Azt is a régi függönyükből varrta. És Jenő pénzén járt az egyetemre. Mert őt nem engedte dolgozni, miután elvette. — Én megszoktam, hogy otthonom legyen — mondta, mikor először beszéltek a házasságról. — Az én feleségem ne járjon dolgozni. — Akkor halt meg a házvezetőnője; Mártival még két év múlva is azt a lekvárt ették, amit az öregasszony eltett. És a sok befőttet. Bödönben állt a zsír a kamrában, kis zsákban a liszt, ök meg annyira éheztek, hogy nem is ettek, faltak. Két éve nem ettek már rendesen. A zsírt tízdekánként vették. Márti mindjárt az első héten úgy elrontotta a gyomrát, hogy napokig feküdt betegen. — Befogadtam őket a lakásomba, és most így bánnak velem! — tajtékzott Jenő. Ez is igaz volt. Nem is értette, se akkor, se most, miként egyezhetett szó nélkül bele. — Márti férjhez megy — jelentette be neki egy átvirrasztott éjszaka után. — Mi? — kérdezte Jenő, s letette a csavarhúzót. Mindig javított valamit, hol a villanyt, hol a vízcsapokat. Minden működött rendesen, de azért csak szétszedte. — Ha az ember nem tartja rendben a lakását, minden tönkremegy — mondogatta. — Mi? — kérdezte még egyszer, de fél szeme még a szétszedett kapcsolón volt. — És ide jönnek lakni. — Tessék? — kérdezte Jenő kicsit szórakozottan. — Nincs hová menniük. A fiú vidéki, albérletben lakik. — Jenő ránézett, hosszan, keményen. Állta a tekintetét. Ügy érezte, ha csak egy szóval is ellenkezik, elmennek Mártival, nem bánja, történjék akármi, majd ő dolgozik, kerít lakást a gyerekeknek. Talán megérezte az elszántságát? Csak később mondta: — Ügyis lefoglalta magának a szobát a kisasszony. — Nézd, anyu, kész vagyunk! — szaladt be Márti. A szeme csillogott az izgalomtól. János már fent ült a kocsin a rakodókkal. — Nem jössz velünk? — kérdezte Márti. Egy pillanatra megdermedt, egész hideg lett a keze. De aztán már mosolygott magán. Persze, nem úgy értette. Hisz kell nekik a két szoba, János sokat dolgozik otthon. És ha majd gyerek lesz, akkor különösen. — Nem, menjetek csak — mondta. — Előbb rendbe rakom kicsit a lakást, nehogy Jenő morogjon. Aztán majd átmegyek. Márti megcsókolta. — Anyu édes — mondta szipogva. — Na, menj csak — szorította meg a vállát. — A kocsi pénzbe kerül. — János integetett. Fejkendőt kötött, s mindenekelőtt helyretolta a rekamiét. De akkor egyszerre elhagyta az ereje. Le kellett ülnie. Milyen üres Mártiék szobája. Az egész lakás. Sóhajtott. Most már mindig így lesz. Mikor Imre meghalt, valahogy más volt. Megöregedett azóta? Fel akart kelni, hogy elővegye Imre fényképét. Mikor ideköltöztek, felakasztotta a falra. Nem az ő szobájukban, Mártiéban. De Jenő leszedette: — Én igazán megértem, hogy szeretted — mondta. — Sőt, nemcsak megértem, helyeslem is. Hisz minden rendes asszony szereti az urát. De most már én vagyok a férjed. — Nem ellenkezett. Levette a képet. Mégse állt fel. Nagyon fáradt volt. Mikor Imre meghalt, még itt maradt Márti. Most már üres a lakás. Rendet kell csinálni. Jenő semmit sem gyűlöl úgy. mint a rendetlenséget. összeszedte magát. Letörölte a port, helyére tette a szőnyeget. Imre halála után, amikor magához tért az első hetek ködös fájdalmából, tudta, életének egy szakasza lezárult. De ott volt Márti. Most mintha az egész életének vége lenne. Hozzá kellett mennie Jenőhöz. Ezen kár töprengenie. Mártinak gyenge volt a tüdeje, sokat éheztek az inflációban, olykor belázasodott estére. Jenőnek még méze is volt a kamrában, egy egész dunsztosüveggel. És legalább öt kiló cukra. Mikor először vitte el hozzá Mártit, csupa maszat lett s gyerek keze az aranyló méztől. Mégis elő kellene venni Imre fényképét. Évek óta nem volt már a kezében. De minek? Imre nem segíthet. Bizony, egész elfelejtette már. Tizennégy éve halt meg. Mikor hozzáment Jenőhöz, még csak két éve temették el. Nehéz volt befeküdni Jenő ágyába. — Milyen szép vagy — duruzsolta Jenő. Talán akkor még tényleg szép volt. Pedig előtte kiment a fürdőszobába sírni. Kár gondolkodni, hozzá kellett mennie Jenőhöz. Egy autó dudált kint az utcán. Menni kell, várják a gyerekek. Nem esett az eső. Nem áznak meg a könyvek. Még az a szerencse, hogy Mártinak ilyen jó férj jutott. Egyszerre megállt. Mégse mehet üres kézzel. Megnézte, mennyi pénz van nála. Harminc forint. Mindegy, most már nem megy vissza, biztos várják. Harminc forintért is vehet valamit. Bement az edényboltba. Sokan voltak, várnia kellett, míg sorra került. Közben kiválasztott egy serpenyőt. Jenő ugyan pontosan elszámoltatja, de harminc forintot nem olyan nehéz eltitkolni. Nem először teszi. Ha Mártinak kellett valami, amit nem akartak megmondani Jenőnek, máshonnan nem szerezhetett pénzt. Bár az is lehet, hogy most megmondja. Igaz is. Mért ne mondhatná meg? Most igazán sietnie kelL Érdekes, már nem is fáradt. Csöpörög az eső, de hadd essen. Mártiék házában az oszlopok zöld mozaikkockával vannak kirakva. Igazán nagyon szép lakás. Szebb, mint Jenőé. Milyen boldogok voltak a gyerekek, mikor megvették! Már messziről hallotta az autóbusz búgá- sát. Szaladni kezdett, épp hogy elérte. Lihegve ült le, s megkönnyebbülten lélegzett feL örült, hogy elérte a buszt. GALAMBOS1 LÁSZLÓ: Rózsák FELESÉGEMNEK Gazboglyák homlokán iszapos rózsák: ! eldobott tányérok, lepkék, hű méhek vendégelői, gyorsan feketedtek, épít belőletek hóhér giliszta, riadt bogár ernyőjeként remegtek, parányi sajkák, lengő hajmezőkben ! ülő angyalkák, porcelán-fehérben 1 repülnétek. Tusákra búzdítóim, mellemre tűzött érmek, szirmos pajzsok, legény-erőm bóbitás köszöntői, hány arc hajolt fölétek? Gyógyítói csapdákban sántult szorongásaimnak, lehajtok értetek. Kék tenyeremben sírnak a madarak, könnyük a könnyem. Szárnyam töri az ősz fehér szikláit, az égi tűz jégkagylókba hanyatlik. Süllyedtek rózsák láthatatlan láncon, hangya-paplanok, hernyó-kesztyűk fosztó bársonyaként agyaggá ráncosodtok. Tavasszal asszonyom kimegy a kertbe, rózsákat lát, új virág-unokákat, parányi kötényükben sugár lüktet, hajladozva merítették, hogy mossák lábát, kezét. Fiúnk-néző gyönyörben szárcombocskájukat vázába rejti, terít szebb virágtányért pillangónak, cimbalmos légynek, messziről-jött csöndnek. Mikor a fény zöld hátán lovagolnak az aranysapkás, levél-karú rózsák, a világosság harangjai halkan kondulnak, alig hallott kondulással Snneplik a sugár első útját, mely egyedül futott a mlndenségben. kiszólítva az árnyak barlangjából a rejtező lét lassú pihegését. Érzik a rózsák. Láng, az ég királya, a vörös palást örök hordozója, tfizesítl csípőjükön a szirmot, nyíló szájjal magasba kapaszkodnak, akár csöpp lányok fejükön kosárral, a hold ágyára álmodni sietnek. Egymást ölelve, rezgő sírfedőnek, arcra bukdostok jéggalléros rózsák, szekercés szél csapását fogadjátok. A sugár fölöttetek fázva súgja: „Csillag ugrat a hajnal udvarából, ki csatolta csöpp fejére sisakját? Ki lendítette lángot-úszó ménre? Ki ölte meg a puha-szájú rózsát? Ha leejtett kristályhegedfi jajdul, megremegnek a világtartó térdek, ne szőjjétek a rózsák éjszakáját, oltókés helyett ne küldjétek kardot! TKNAGY SÁNDOR: Megfogom Megfogom szemeden a fényt, szádon a homályt, gyere —< Szerelem, szikár akácfa: te leszel lombja, gyökere. Bizalom leszel sovány földe s tavasszal ásó-kapa — Megingom madárszárny-kezedet, menjünk haza. Nem a Nap süt, nem a nyár én vagyok fénnyel tele — Megfogom szemeden az árnyat, gyere, gyere. A negyedik offenzívát követően, amikor az usztasák minduntalan rátörtek a felszabadított falvainkra, megérett sekrestyésünkben is az elhatározás, hogy felcsap partizánnak. Előbb persze megtette a szükséges előkészületeket: űtrakelése éjszakáján megsütötte a pap utolsó kacsáját, hogy szép emlékkel hagyja el a már előzetesen meglépett Dávid tiszteletes házát, tarisznyájába süllyesztett egy egyházi könyvet, hogy unalmas óráiban legyen miből gyakorolnia magát az anyaszentegyház szellemében, no meg hogy legyen cigarettapapírja is, és hajnal tájt aztán elindult a közeli partizán alakulathoz. — Hát téged mi szél hozott, te reakciós szimatoló?! — fogadták a sekrestyésünket a törzsnél. — Bizonyára égett talpad alatt a talaj az usztasák miatt, azért szöktél ide. — Az igazság szól belőletek, bevallom, csakugyan félek azoktól az istentelen garázdálkodóktól, a szolgáiktól, az usztasáktól és a szakállas csetnikektől — vallotta be kereken a sekrestvés —. de ugyanakkor szeretem a mi Krisztusunknak tetsző partizán katonaságot. — Ocsmányul hazudsz, te népszédítő! — vágták arcába a bajtársak, de azért befogadták kuktának a konyhára. Azóta ott kornyikál, érzelmesen remegő hangon rí- katja a templomi énekeket krumplipucolás közben, gondozza a tüzet, végzi az egyéb konyhai teendőket. Csupán azt veszi zokon, hogy a mieink, egy-egy város bevételekor, nem engedik neki meg, hogy „evakuálja” a templomokat. — Hej, annak idején, e világot elöntő háború előtt, bezzeg volt bőven étel és ital — sóhajtott fel időnként a sekrestyés a konyhán, mire a főszakács: — Vennél inkább példát Jóbról, isten alázatos szolgájáról, ahelyett, hogy a magad sorsára panaszkodsz; jobb lesz. ha megrakod és szítod azt a tüzet a kondér alatt és ügyelsz, nehogy kifusson a jó zsíros leves. — Nem tudom, megjön-e ma a faluból a mindennapi kenyerünk — sopánkodott tovább a sekrestyés. — Már elment érte a gondnok meg a szamara, délig csak megérkeznek a kenyérrel. Megkértem, ha egy mód van rá, lesyen itt délebéd előtt Megfértek egymással békességben, csupán egyben nem tudtak megegyezni: szent állat-e a szamár, vagv sem. — A szamár szent négylábú, mert a mi Jézusunk szamáron vonult be Jeruzsálembe — állította a sekrestyés. Branko Csopics: Sekrestyés és a szamár — Már hogy lehet az!? — hüledezett a szakács. — Hiszen az a legmakacsabb jószág a magasságos égbolt alatt. — Eretnek vagy, ha ilyen szót veszel a szádra — pirongatta kenetteljesen a sekrestyés. — Te meg reakciós vagy és szabotálsz, ha a szamarat a szentek közé sorolod — háborodott fel a szakács. Mind a kettő megrögzötten konok volt, s így nem tisztázhatták semmiképpen maguk között a kérdést, ezért bevontak másokat is a vitába, részint a hadtáp, részint a törzs emberei közül. Lévén az utóbbiak fiatalok és harciasak, az előbbiek pedig jobbadán idősebbek és kevésbé harciasak: ezek a sekrestyéshez, amazok meg a szakácshoz húztak ... A vita egy istentelenül izgalmas éjszakán dőlt el, amikor is zászlóaljunknak a banjalukai vasútvonalon kellett átkelnie. Alkalmasint a sekrestyésre hárult az a feladat, előző este, hogy a konyhafelszereléssel felmálhá- zott szamarat vezesse. Vállalta tisztelettudóan és kellő áhítattal, amint az a „szent” állatot meg is illeti, mert- hiszen az egyház emberei emberemlékezet óta szentimentális hajlamokat tanúsítanak az olyan főbenjáró teher iránt, amilyen a konyhafelszerelés és a lakmározáshoz szükséges kelléktár. A menetoszlopban a sekrestyés mögött vonult a hadtáp, istenfélő kifejezéssel az arcokon, de korántsem a „szent” állat közelsége miatt, hanem az ellenséges bun- ' kérőktől és a minden pillanatban felbukkanható páncélvonattól. A szamár farkát markoló sekrestyés valamiféle imákat mormolt magában, sajnos, töredékesen, mert jócskán elfelejtette már azokat, amióta a partizánoknál szolgál. Különösen e"-e" szavak mentek ki szépszerével a fejéből, s azokat ez alkalommal újabb keletűekkel pótolta ima közben. A legizgalmasabb pillanatban azonban a szamár hirtelen megkötődött, és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni; épp a sínpár közt torpant meg a vak sötétségben, amit a két meg-megcsillanó sín még vészesebbnek sejtetett. — Gyerünk, gyerünk! — sürgették hátulról a sekrestyést a hadtáposok, de bizony a szamár megvetette első két lábát a sín tövében, a hátsó kettőt meg a töltésen, és meg sem mozdult. A sekrestyésről már dőlt a verejték, s hogy szép szóval nem boldogult, a pravoszláv kalendárium összes szentjeit ráolvasta az állat fejére. A szamár azonban sztoikus nyugalommal állta a szidalmazást, olyan rendíthetetlenül, mintha a háború befejeztéig ott akarna maradni a sínek közt, vagy legalábbis az első páncélvonat felbukkanásáig. A „szamárdogma” ügyében a sekrestyés pártján lévő hadtáposok erre aztán roppant felháborodtak, előbb tanácsokkal, majd furkósbotokkal siettek a sekrestyés segítségére, de az se használt. Nem maradt más: a két leg- markosabb hátára vette az állatot, és átkeltek vele a vágányon. A szamár a halotti csendben éktelen iákolásba tőrt ki, de olyan mennydörgő hangon, ami még a halottakat is felébresztené. — Így őrződ te a konspiráció titkát, te égedelem!? — ripakodott rá méltatlankodva a sekrestyés, dühösebben, mint hogyha a gyónás titkán esett volna sérelem, s úgy főbe kólintotta, hogy az állat futásnak eredt az éjszakában. Amikor aztán a menetoszlop túljutott a veszélyes övezeten, s a harcosok pihenőt tarthattak, a „szamár- pártiak” mind nekirontottak a sekrestyésnek: — Kígyó fajzat, majd itt hagytuk a bőrünket a te szented miatt, csaknem elárult bennünket az iákolásával! — Hiszen ti is azt állítottátok — így a sekrestyés —, hogy szent ez az állat. — Mert megtévesztettél bennünket azzal a süket dumáddal ... Az ellentábor pedig derült: — Ügy kell nektek, ha bedőltetek neki. Máskor aztán az ilyen veszélyes átkeléseken mindenki távol tartotta magát a sekrestyéstől, no meg a volt „szentjétől” is. Dudás Kálmán fordítása 1 1 *
