Dunántúli Napló, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-02 / 233. szám

A reformtankőnyy Forradalom a biolóeiai-oktatásban? — Giliszták, csontok a szertárban — A szerző: pécsi tanárnő Kicsit még nyomdaszagú, a fedele ropogós is, mint a szűz könyveké, de már itt van, és szép és sokszínű. Ne­ve: Biológia a gimnáziumok II. osztálya számára. Szerző­je Tibor Istvánná pécsi ta­nárnő. Tulajdonképpen ezzel a könyvvel vált valóra a bio­lógia-oktatásban a reform­tan terv. A könyv születési ideje ki­csit hosszú volt: két év. Ti- börné, aki a Nagy Lajos Gimnázium biológiatanára, előbb első díjat nyert egy erre a célra hirdetett pályá­zaton. Majd — mert a he­lyes elképzelés szerint most nem egyetemi, hanem kö­zépiskolai oktatókra bízták a tankönyvírást — feladatul kapta a másodikos gimna­zista biológiakönyv megírá­sát. A két év persze igen 1 sok és felelősségteli munká­val telt el. Aztán vagy har­minc Győr-Sopron megyei biológiatanár bevonásával megrendezték a sokszorosí­tott példány úgynevezett tár­sadalmi bírálatát Győrött. Ennék tapasztalatait Tibor Istvánná hasznosította, aztán a könyv túljutott a többi fórumon is és most itt van, megjelent, s az ország vala­mennyi másodikos gimnazis­tája a pécsi tanárnő művé­ből ismerkedik az állattan­nal és az embertan bizonyos részeivel. — De hol van a helye en­nek a könyvnek a biológia tudományában valamint a tankönyvírás történetében? — A természettudományok­nak a kutató módszerek sze­rint négy fejlettségi fokuk van: a leírás, az összehason­lítás, a kísérletekkel való vizsgálat és igazolás, végül a történeti fejlődés szerinti vizsgálat Eddig az alsóbb és a középiskolákban egy­aránt csak az első két fokig jutottak el, s a természet- tudományokat mintegy sta­tikusan vizsgálták. Az okta­tási reform szerint viszont az első két fejlődési fokoza­tot a 10—14 éves. tehát ál­talános iskolás, míg a másik kettőt a 14—18 éves, vagyis középiskolás diákok érthetik meg. Tibor Istvánná több or­szág tankönyveit tanulmá­nyozta, de eddig csak az egyik francia — országosan nem elterjedt «— biológia­könyvben talált olyan mód­szereket, amelyek megfelel­nének a magyar iskolareform követelményének; S mint minden forradalmi jelenség­nek, erős akadályokkal kell megküzdenie.. Hiszen a jól felszerelt szertárak teli van­nak ugyan ábrával, grafikon­nal, mindenféle szemléltető­eszközzel, ezek azonban csak az említett statikus módszer­hez, a leíráshoz és összeha­sonlításhoz alkalmasak. Az új tankönyv lényege viszont a kísérlet. A táplálkozást, mozgást, szaporodást, növe­kedést, fejlődést oktatja, és azt, hogy mindebből az em­ber mit tud felhasználni ma­gának. S arra épül. hogy ezeknek a tudnivalóknak az elsajátításához diáknak és tanárnak egyaránt kísérletez­nie kell. A szerző most ezt mondja: — Három feltétele van an­nak, hogy az új könyvet használhassuk: önálló bioló­giai előadóterem, az eddigi­től eltérő szertár és megvál­tozott tanári szemlélet. Vagyis a gimnáziumi szer­tárakból lassan eltűnnek majd a kemény kartonra ra­gasztott emberi mellkasmet­szetek és a virágok képei. Helyüket elfoglalják a mik­roszkópok, befőttes üvegben tartott egysejtűek, a bonc­felszerelések, sőt a giliszták, csontok, esetleg laboratóriu­mi patkányok és egerek. •— Mindezekről a biológia­tanárnak kell gondoskodnia. Ezért nagy szükségünk lesz majd a különböző szervek, állatorvosi intézmények, vá­góhidak, egyetemi laborató­riumok segítségére. A szülők­nek, előre mondom, semmi­féle anyagi gondot nem je­lent ez a követelmény, leg­feljebb egy-egy vasárnapról éltett csirkecsont erejéig se­gíthet a család az oktatás­ban. A fő gond a tanáré, és részben ezért is hangsú­lyozni kell a tanárok meg­változtatandó szemléletét. Valóban, a biológiát ezen­túl nem lehet majd kényel­mesen, kizárólag a tankönyv­ből oktatni. Hiszen például már az elsős gimnazista könyv első anyaga így kez­dődik: „Végy egy gyökeres, virá­gos növényt, vizsgáld meg és hasonlítsd össze a tankönyv­ben lévő ábráváT’i A lényeg tehát a diákok önálló gondolkodása, aktív tanulása. Igaz, a tankönyv minden eddiginél szebb, sőt színes ábrákkal segíti ezt elő. Kerüli az idegen szava­kat is. De nemcsak az anyag­részek közé iktatott tanuló- kísérletekre épül fel, hanem emellett még évente nyolc, úgynevezett munkáltató órát is beiktattak, ahol például féregmozgást figyelnek meg. Méltán írta tehát Tibomé könyvéről a szegedi egyetem egyik docense: „Világos, lo­gikus rendszerű, eredeti fel­fogású könyv. Tömör, van mondanivalója, és meg is ta­lálja az utat a természet- tudományos gondolkodás ki- fejlesztéséhez. De nem a ké­nyelemszerető tanárok szá­mára készült, hanem azok­nak, akik szeretnek és tud­nak dolgozni”. Az újszülött könyv tehát sok reménnyel indul útnak. Alkotója azonban mégsem iz­galom nélkül tekint a jövő elé. Gondjai nemcsak a bio­lógia, hanem valószínűleg valamennyi reformtankönyv írásának gondjaival egyen- lőek. — Kinyomtatás előtt jó lett volna egy évig kísérlet­ként oktatni a sokszorosított példányból egy átlagképessé­gű osztályban. Hiszen mégis­csak egy teljesen új dologról, a kísérletes szemléletmód ki­alakításáról van szó, amit a mai nagylétszámú osztá­lyokban, s negyvenötperces órák alatt kell véghezvinni. Biztos vagyok benne, hogy ez az egy év csiszolt volna a könyvön. Aztán tavaly Pé­csett járt egy román tan- könyvszerző, aki — mielőtt Romániában bevezették vol­na az angol nyelv oktatását, tanulmányozta azt külföldön. Nekünk sem ártana hasonló lehetőség. Egy dolog mindenesetre biztos; az oktatási reformra való hosszú készülődésből vi­szonylag kevés idő jutott az új tankönyvek megírására, kinyomtatására. Most már azonban itt vannak, megje­lentek és önálló életüket kez­dik élni a diákok kezében. Pontos ítéletet pedig két-há- rom év múlva lehet csak adni róluk. Földessy Dénes NEMZETKÖZI ZENETUDOMÁNYI KONGRESSZUS LIPCSÉBEN Hatszáz bel- és külföldi muzikológus vett részt a szep­tember 20-tól 23-ig megtartott nemzetközi zenetudományi kongresszuson Lipcsében. A háromnapos kongresszus ze­nei eseményeinek fénypontja volt Paul Dessau „Német mi­serere” című oratóriumának ősbemutatója. Az oratórium Brecht szövegedre íródott Olvasólámpa Utak, útijegyzetek Az utazás az önismeret legbiztosabb tükre. Jó néha ebbe a tükörbe nézni. ősszel elrendezzük nyári élményeinket, albumba gyűjtjük a tengerparton ké­szült fényképeket, s költség- vetést készítünk a következő nyárra. Kézbe veszünk néha * egy-egy könyvet is, hogy szembesítsük megszerzett emlékeinket másokéval, vagy azért, hogy új tájak, váro­sok, országok iránt ébresz- szünk kíváncsiságot, új iz­galmat magunkban. A tömegméretű turisztika korunk kísérőjelensége. Napjainkban az útleírás az egyik legnépszerűbb könyv­műfaj. De most nem a „színes” útibeszámolókra gondolok, nem is a precíz, száraz bae- deckerakre, hanem azokra a könyvekre, amelyek nem ki­sebb ügyet szolgálnak, mint hogy megtanítsanak helyesen utazni, idegen tájon nézelőd­ni. Ismerjük külföldet járó honfitársaink egy-egy emlé­kezetes típusát? Aki a mú­zeumokban baedeckerrel a kezében ellenőrzi, hogy meg­van-e még a kép a falon; a csencselőt, a csere-berélőt; azt, aki nem tud pénzétől megszabadulni másként, mint egy görögországi vagy egyiptomi utazással... Nem róluk van szó. Hanem azok­ról, akiknek az utazás: az önvizsgálat lehetősége, az „összehasonlítás drámája” akik külföldön sem felejtik el, hogy magyarok, akik csak „magyarul”, magyar szem­mel tudnak nézni akár az Eiffel-toronyra, akár a krak­kói posztócsamokra. „Az uta­zás lehet kaland, tapasztalás — de sohasem jelentheti az elvek feladását. Útközben ámulhatunk és ábrándozha­tunk, párhuzamot vonhatunk és értékelhetünk, de — még gondolatban sem — árulhat­juk el a helyet és időt, melyben születtünk” — írja Kazimierz Brandys, a kitű­nő lengyel író Levelek Z. asszonyhoz című könyvében, az Assisiből keltezett levél­ben. „A falukutatás idején az én módszerem ez volt: külföldi szemmel néztem a hazai képet. Most az jutott eszembe: itt az volna tanul­ságos, ha ezt a külföldi ké­pet hazai szemmel nézhet­ném” — vallja Illyés Gyula, amikor egy dél-franciaorszá­gi falu életét akarja megraj­zolni. Az ő két — közelmúltban megjelent — könyvük van előttem: jó utazásra vezérlő kalauzok. Brandys — akit egy regé­nye, a Honpolgárok, már be­mutatott a magyar olvasó­nak — ezúttal egy nagy-ha­gyományú műfajban, a le­vél-formában mond el na- gyonis időszerű gondolato­kat. Az 1957 és 1961 között, bizonyos Z. asszonyhoz írt fiktív levelek ezt az alcímet viselik: „Emlékezések a je­lenkorból”. Van bennük va­lami üzenet-szerű, valami a végrendeletet fogalmazó el­szántságából, abból a szemé­lyes, vallomásos hangból, amely a mi Mikes Keleme­nünk leveleit ismerő olvasó­tól nem idegen. Persze Bran­dys nem a 18. századi Tö­rökországot, hanem a mo­dern Velencét, az amerikai civilizáció hullámától elön­tött Nyugatot járja, s nem az örmények ételeiről és szo­kásairól értekezik, hanem az egyén és a tömegcivilizáció viszonyáról, a modem urba­nisztikáról, az absztrakt mű­vészetről ... Az a szó, amit legtöbbször leír, a felelős­ség. Aligha lehetne külföldet járó számára tömörebb ta­nácsot adni: „keressük a kor Torkos Ildikó: Akt Ötszáz hallgató végezte eddig az JNDK Filmművészeti Főiskoláját Mintegy ötszáz bel- és kül­földi hallgató végezte el meg­alapítása óta a német film- művészeti főiskolát Potsdam- Babelsbergben. A hallgatók filmtechnikusi, művészeti stb. diplomákat szereztek. Az 1965—66-os tanévben 38 hallgató végzett. Az elmúlt tanévek egyik legérdekesebb kísérlete volt az „En Lil-ba- ni” című történelmi játék­film, amelyet egy iraki vég­zős hallgató, Lusi El Kadhi rendezett. A film cselekmé­nye a négyezer évvel ezelőtti Babilonban játszódik: kísér­let a sajátos iraki filmművé­szet kialakítására. Szaktaná­csosokként működtek közre a berlini Pergamon Múzeum munkatársai. A film egyik fő­szerepét a Berliner Ensemble tagja, Wolf Kaiser alakította. NÉPDALFESZTIVÁL Rio de Janeiróban októbei 20 és 30 között népdalfeszti­vált tartanak. Nagydíja egy színarany kakas lesz brilliáns szemekkel. Ezt, valamint a többi díjat világhírű szemé­lyekből álló zsűri fogja oda­ítélni, köztük: Jacques Pré- vert, Amelia Rodriguez, Miko Teodorakis, Szolovjev-Szedoj stb. szellemét vagy a történelem értelmét, saját felelősségün­ket a korral és nemzettel szemben .. Illyés könyve, a Szíves kalauz talán változatosabb, olvasmányosabb, szépiro- dalmibb, de ugyancsak gaz­dag elmélkedni való anya­got hordoz. Van itt írás, amely több mint harminc éve született, s van olyan, amelyen alig száradt meg a tinta. Ujraolvashatjuk azt a beszámolót, amelyet Szov- jet-Oroszországról magyar író, Magyarországon először írt — 1934-ben. Aztán elvonul­nak a svájci, a franciaorszá­gi, a jugoszláviai tartózkodás emlékei, a mélyebb ember- ismeret és az igazabb ma­gyarság-ismeret vallomásai. Mindenütt, amerre jár, „egy közösség nevében, egy kö­zösség szemével, egy közös­ség megbízásából tekint szét”, s különös módon cél­ja pontosan találkozik a kor­társ lengyel íróéval: a kö­zösségéit vállalt felelősséget tudatosítja az olvasóban. Mindketten a hamis gesz­tusok ellen szólnak, az ide­gen szerepek vállalásáról be­szélnek le. Nincs külön tu­rista-szemlélet és külön kö­zösségi gondolkodás — vall­ják. Idegen országokat, tá­voli városokat turistaként járni is csak emberi és kö­zösségi felelősséggel érde­mes. Az utazás: önvizsgálat­ra alkalom. T. T. Eszéki Frigyes: lőa jíiali kótiu Az éj szikláin át a hajnal bő patakja tört utat, s nyomán brekegni kezd az erdő zöld békahada, a felhők hallgatag pontyai úsznak el lebegve kék folyók parttalan öblein, virágok csengettyűi pengenek a réteken, füvek harmat-szemén a fény-mámor szerelme gyűl, az álmok rózsakútja lassan elcsitul, az éj csillag-morzsái mind lehullanak, a fészkek alján fázósan feldidereg a szárnyra-űző éhező gyomor, s parányi csőrök csattogása szól az ébredés friss kórusán. A Nap narancsa a dombok fölé gurult, a fonnyadt éj-kocsánytól elszakadt, hogy a fény orgonájaként kísérje alkonyig hatalmas, allegro vivace-kórusunk dalát. Galambost László: S^zani&^ÚLiáq, Szomorúság habzik kikerics-pohárban, némán áll a gólya tűzpiros csizmában, zöld vőlegénytáncát eljárta a nyárfa, levél-haját mossa égi aranytálba. Felhőtömbök alatt görnyed pára-tornya, lángoló ezüstből gém lépked a tóba, fehér homlok fölé leng félignyílt szárnnyal, alvó angyalt takar tolla bársonyával. Üveghárfák húrját pengetik a völgyek, bogáncs-fogú szájban hervadt virág-tőgyek. Bukdácsoló nyárvég, vesszőbordás bárka, ineglékelve ringasz dérfehér halálba. Csikó-nehéz kéve nyögtél megtiporva, merre úsztál fürj-vár, süveg-puha boglya? Rozsdásnyakú szögre akasztva a villa, pókháló-bajszában nem virágzik szikra. Szomorúság habzik kikerics-pohárban, merre jár a gólya tűzpiros csizmában? Zöld vőlegénytáncát eljárta a nyárfa, bukdácsol a nyárvég dérfehér halálba. Demény Oltó: JCökfaup Újra letéplek galagonya, som, érzem fanyar ízedet a számban, kökény, a karcos kövek közt virulva kék gyöngyeiddel csalogatsz megint. Nem mondhatok semmit sem biztosan. Imhol, elhagytalak titeket réges-régen s most újra vagytok, valóságosabban mint hajdanta. Az ember visszatér. Egykor sebesrehorzsolt lábaszárán, az őszeleji nap sugara játszik. Bennetek nem gyümölcsöt — vigaszt lát, szép emléket a tájban meg valami nagy esélyt. S latolgatván a halvány jeleket, a gyógyulás virágait az arcon — már nem akar búcsúzni tőletek, csak beszívni egy kedves illatot. S lebotorkálni a bokrok közül föiüfni ott, ahol abbamaradt az írás s elszántakban folytatni majd a régit — a szépség örök hitével szívében. * É ti

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents