Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-04 / 209. szám
Az elátkozott Bányavölgy Hol volt, hol nem volt, valahol messze a magas hegyek között volt egy nagyon mély völgy. A nap is csak a déli órákban sütött ebbe a katlanba. Minden szénporos, komor és fekete volt benne: a virágok, a fák, a bokrok, még a házak is. Nem lengedezett ott szellő, nem fújt a szél se, hogy elvitte volna a sok szénport, amely olyan nehézzé tette a völgy levegőjét. És mintha az emberek szívét, lelkét is megülte volna a fojtó, fekete por! Komor, bús arccal járt-kelt a völgy minden lakója. Nagyon nehéz volt az élet Bányavölgyben, mert így hívták a völgy mélyén meghúzódó kis bányászfalut. Nemcsak azon szomorkodtak ott az emberek, hogy hatalmas kövek közül kellett a szenet kibányászni, hanem még inkább azon, hogy amit bányásztak, azt is csak keserves kínokkal tudták elszállítani. Az öregebb bányászok már beletörődtek a reménytelen helyzetbe, de a fiatalok sokat zúgolódtak. Nem akarták egész életüket ilyen nehé2 munkával tölteni, nem akartak a sötét, szénporos völgyben élnh Egyszer, amikor kint ültek a bányászok a tárók előtt — mert ott nem lefelé mélyítették a bányát, hanem apró, vízszintes tárókat fúrtak a hegy oldalába — és éppen ebédeltek, megint szóba került az ő nagy nyomorúságuk. A fiatalok megint mindennek elmondták a völgyet Ott ült és eszegetett a többiek között egy nagyon öreg bányász is. Mindenki tudta róla, hogy túl jár a nyolcvanon. Nehezen bírta már a munkát, mégis szerették valamennyien, mert jótanácsaival sokszor segített a bajbajutottakon. Amikor az öreg apó megette szegényes ebédjét és megunta hallgatni a fiatalok zúgolódását, odafordult hozzájuk: — Ide figyeljetek — mondotta —, nem mindig volt ám ez a völgy ilyen sötét, kormos, ilyen barátságtalan, ilyen elátkozott, mint amilyen most! — Ugyan milyen volt, nagyapó? — kérdezték a fiatalok, — Tudom az öregektől, hogy valamikor régen ez a völgy is olyan volt, mint a környező völgyek legtöbbje. Szép, tágas bejárata volt, és kora reggeltől, késő estig sütötte a nap. Itt is madarak fütyörésztek, virágok illatoztak, mint másutt a napos völgyekben. Akkor még itt is vidámabb, boldogabb emberek éltek; — Hogy történt — kérdezték a fiatalok —, hogy eny- nyire megváltozott itt a világ? — Hát az úgy volt — kezdte az öreg —, hogy jött egyszer ide munkát keresni egy fiatalember. Az itteniek nem akarták befogadni, mert sánta volt és ragyás volt az arca. A régi öregek úgy hitték, hogy a testi hiba a sors csapása: az ilyen nyomorék emberben mindig gonosz lélek lakozik. — No, meg a nyomorék nem is való bányásznak, mert a másiknak lesz mit dolgozni helyette! — Hosz- szú vita után mégis maguk közé fogadták, (cA r()éoi kö ni iff ki hány ászok meséi hol) Közreadja: Dr. Vargha Károly Múltak a hetek, a hónapok, de a nyomorék ember csak nem tudott megmelegedni új helyén, nem tudott megbarátkozni a többiekkel. Ha eljött az ebéd ideje és kiültek a táró elé enni, a sánta mindig távolabb vonult egy-egy kis dombra. Onnan nézte, leste a többieket, és sötét tekintetet vetett feléjük. Magános, idegen maradt a többi derék bányász között, és néhány hónap múlva tele volt irántuk a szíve gyűlölettel. Egy napon azután ezt mondta magában: — Még az üdvösségemet is eladnám, csak lehetnék különb náluk! Alig mormogta végig, amit gondolt, fölcsapott előtte a tűz, kinyílt a föld, és ott termett az ördög. — Ki mondta, hogy a lelke üdvösségét is eladná? — kérdezte. — Én! — válaszolt a nyomorék dacosan. — Megköthetjük az üzletet! — mondta az ördög. — Add nekem hét évre a lelked üdvösségét, és én teljesítem három kívánságodat! De ne felejtsd el, hogy csak hét évre szól az alku! Hét esztendő múlva fizetned kell azért, amit közben neked teszek! Halljam hát három kívánságodat! — Legelőbb azt kívánom — mondta a nyomorék —, hogy én legyek a legcsinosabb, legderekabb legény a faluban. Második kívánságom, hogy a falu legszebb leánya engem szeressen, és legyen a feleségem; Harmadszor azt kívánom, hogy találjak mindig gazdag szénlelőhelyre, és te, ördög, segíts hozzá a legjobb keresethez! Az ördög így válaszolt: — Áll az alku! Hét év múlva jelentkezem! — Azzal eltűnt nyomtalanul. Jó időbe telt, amíg a nyomorék fiatalember magához tért. Először azt hitte, hogy talán elszunnyadt egy kicsit és csak álmodta az ördöggel való egyességet. Hanem, amikor fölállt, hogy munkája után lásson, észrevette ám, hogy nem vonszolja a lábát Volt a zsebében egy kis tükör, amiben munkáról hazamenet szokta magát megnézni. Azt elővette, belenézett: szép arcbőrű, délceg dalia nézett rá a tükörből. Mindjárt nagyobb önbizalommal állt neki a munkának. Az első nap még alig vette észre az ördög segítségét. Amikor azonban este hazafelé haladt a völgyön, itt is, ott is megfordultak utána, mert nem ismerték meg benne a nyomorult, ragyás embert, aki hetek, hónapok óta közöttük élt. Másnap már többet segített neki az ördög. Amikor a kis táróban — ahol ő egyedül dolgozott — levágta a csákányát, csak úgy omlott a sok tiszta szén! Egész délelőtt tolta ki fataligájával — mert akkor még nem volt ám csille! — a szenet, de a szén csal: nem fogyott. Nagyobb rakás szene volt a táró előtt, mint a többieknek együttvéve. Amikor kiültek ebédelni, a Jöbbl- ek babonás félelemmel hallották a taliga nyikorgását, és látták, hogy ömlik ki a szén a táró nyílásán, mintha valaki dolgozna benn. A legénynek az ördög segített. A fiatalember maga is sokat dolgozott. Ügy érezte, hogy hamarosan megkaphatja a falu legszebb leányát. Többet járt már az emberek közó, akik most már olyan szívesen és szeretettél fogadták, mintha nem ismerték volna meg benne a régi, csúnya nyomorékot. Jó egy év alatt jómódú emberré lett, akihez egymás után jöttek a szénkereskedők. A falu legszebb leánya bele is szeretett, s hamarosan össze is házasodtak. Jó módjában az ember soha se gondolt arra, hogy milyen nagy árat is adott szépségéért és gazdagságáért Feleségének nem merte elmondani, hogy az ördöggel szövetkezett. Azt hitte szegény, hogy boldogsága és jóléte örökké fog tartani. A többi bányász továbbra is szegény maradt, és nehezen kereste meg szűkös kenyerét. Hanem azt senki nem hitte, hogy a fiatalember becsületes úton gazdagodott meg ilyen gyorsan. — Múltak az évek. Háza épült az új párnak, gyermekeik születtek egymás után. A völgy virult, egyre nyíltak az új tárók. Olyan volt végül az egész hegyoldal, mint egy nagy méhkas. A hegy belseje közben majdnem kiürült. Lassan lejárt a hét esztendő. A fiatalembernek fizetni kellett volna mindazért, amit az ördögtől kapott A hetedik év vége előtti napon megjelent az ördög a fiatalember tárójában; — Holnap jövök — mondotta. — Teljesítened kell, amit ígértél. Elviszem a lelked üdvösségét, és ezzel vége minden eddigi szerencsédnek! A fiatalember nagyon megijedt, de bízott abban, hogy az ördög talán mégse váltja be fenyegetését. Hanem dolgozni nem tudott már aznap. A szén mégis szaporodott a táró előtt, mert az ördög csak szállította láthatatlanul. Ahogy ott szomorkodik az ember, egyszerre oda áll elébe a bánya szelleme, a kis szakállas törpe, és ezt kérdezi tőle: — Mi van veled, te szorgalmas fiatalember? Nem így szoktalak én téged látni! A fiatalember elmondta neki az ördöggel kötött borzasztó egyezségét. A berg- manli nem tudott hirtelen tanácsot adni, ezért csak eny- nyit mondott: — Nézd, csak holnapra kellene fizetned az ördögnek ezért a csúnya alkuért. Én még ma megkereslek. Megpróbálok rajtad segíteni. De erről ne szólj senkinek! Ezzel eltűnt a kis törpe. A fiatalember kábultan ült ott. Az egész úgy tűnt neki, mintha álmodta volna. A bergmanli szavai nagy bizalommal töltötték el. Űjra nekilátott a munkának. Sokat gondolt családjára. feleségére, erre a szép földre, amelyet nagyon sajnált volna itt hagyni. Már majdnem lejárt a munkaidő, de a bergmanli még nem jelentkezett. Mivel semmi okosat nem tudott kigondolni, igen lever- ten és mindenre elszántan elindult haza. Felesége még szomorúbbnak látta férjét, mint eddig bármikor, és erélyesen követelte, hogy mondja meg, mi bántja. A férfi nagy kétségbeesésében mindent elmondott, mert arra gondolt, hogy most utoljára őszintének kell lennie feleségéhez, hiszen holnap számára úgyis vége a világnak. Vigasztalni akarta feleségét, megmondta hát neki, hogy a bergmanli segítséget ígért. Egészen kiment a fejéből, hogy a bergmanli azt kérte tőle, hogy senkinek ne szóljon találkozásukról, mert különben nem tud rajta segíteni. Másnap nekiállt a munkának. Reggel nem ült ki a táró elé, mint a többiek, mint máskor szokott. A bányászok a szomszédban újra furcsa nagy sürgést-forgást, talicskázást hallottak. Meg is jegyezték róla: — Az ördöggel cimborái ez! Egy ember munkája nem csinálhat Ilyen zajt! Egy ember nem tolhat egyszerre három talicskát, nem termelhet ennyi szenet, mint amennyi reggel óta ide van készítve a szállítóknak! Már majdnem vége volt a műszaknak, amikor egyszerre megjelent az ördög: — Eljöttem érted és a lelked üdvösségéért! A fiatalember erre rettenetes mérges lett, és mindenre elszántan ezt kiáltotta az ördögnek: — Nem tartom az egyezséget! Inkább szakadjon rám a hegy, és haljak meg, de nem leszek a tied! Az ördög abban a pillanatban elkezdett gúnyosan kacagni, és minden sarkában megmozdult a hegy. A bányászok — alak kint ültek a tárók előtt, mert éppen ebédeltek —, látták, hogy köröskörül omlani kezdenek a sziklák, hallották a nagy robajt. Az a hegyoldal, amelyben csak a fiatalember dolgozott egyedül, leszakadt, és teljesen betemette a völgynek azt a bejáratát, ahonnan reggeltől estig olyan szépen besütött a a nap. A fiatalember fölött örökre bezárult a hegy, mint a sír. — Miért nem mentek el innen mégis a bányászok más vidékre, ha így megverte az ördög ezt a völgyet? — kérdezték az öreget többen is. — Azért, fiaim — felelte az öreg —■, mert hosszú-hosszú évekig azt remélték, hogy valami csoda történik, és majd újra megnyílik a katlan, és ők újra napsütéses völgyben dolgozhatnak. De tudjátok, én már elmúltam nyolcvan éves, és a csoda még mindig késik. Elátkozott Bányavölgy marad a mi völgyünk ezután is, ahol mindig nehéz lesz a munka és nyomorúságos az élet! Itt egyszer egy ember eladta lelAz ostrom katonai szemmel A budai vár egyik festői részén, a múzeummal közös épületben van a Hadtörténelmi Intézet. Az udvaron múzeumi ágyúk, a folyosókon régi fegyverek, még a szobában is egy-egy eredeti, hosszúcsövű puska a virágtartó és a könyvállvány lába. Itt dolgozik dr Horváth Miklós alezredes, hadtörténész, előzetes tudósításunk informátora. Á szigetvári jubileum alkalmából rendezendő tudományos emlékülésen tart ő is előadást, Szigetvár ostromának katonai kérdései címmel. — Lehet, hogy okozok egy kis meglepetést — így kezd; a tájékoztatást — de a sok és sokfajta kutatás alapján, a hadtörténelem tényeinek megfelelően s a teljes igazsrg ked véért rá kell mutatnom Zrínyi hibájára. Nem volt törvény- szerű, hogy Szigetvár elessék, katonailag legalábbis nem volt az. Zrínyi Miklós katonai hibát követett el, amikor bezárkózott a várba, ö volt egyben a dunántúli főkapitány is, kinevezésében félreérthetetlenül szerepelt, hogy Szigetvár ostroma esetén nem kell bezárkóznia a várba, rábízhatja azt helyettesére is, maga pedig Babócsa, Csurgó, Berzenca várak katonáival kívülről támadhatja a török sereget. A várban 2300 védő volt, ez elég is lett volna a védelemre, ha a másik hiba nem történik meg. Zrínyi építtetni kezdte az újvárost, éppen ott. az óváros folytatásaként, ahol a várnak nem volt eléggé erős, természetes védelme, vagyis ahol hiányzott a széles, mocsaras tó. Az újváros építésének gazdasági okai voltak. Hogy Zrínyi bentmaradt a várban annak hasonló volt az indítéka. A korábban megszerzett Frangepán-birtokokat akarta Zrínyi biztosítani ezzel, ebben a tulajdonjogában ugyanis Ferdinánd, majd Miksa nem erő sítette meg Zrínyit. Mindent egybevetve Zrínyi, a földesúj követte el ezeket a hibákat. És Zrínyi, a katona? — Szeretném leszögezni, hogy az előbbiek részint a teljes történelmi igazság kedvéért fontosak, részint azért, hogy a nacionalista tendenciáktól megtisztítsuk Zrínyi alakját. Ugyanakkor Zrínyi hős volt és kora Magyarországának egyik legtehetségesebb hadvezére, egyik legképzettebb, legtapasztaltabb katonája. Viszont az is az igazsághoz tartó zik, hogy mindaddig nyílt ütközetekben, úgynevezett mezei csatákban aratta győzelmeit: az 1542-es hadjárat egyetlen győztes ütközetét ő vívta, 1543-ban Somlóvásárhelyen, 1545- ben Kulpa környékén, 1552-ben a marusevei ütközetben aratott győzelmet, majd több kisebb csatát nyert meg, és 1562- ben a túlerőben lévő Oroszlán pozsegai béget is mezei csatában győzte le. Amúgyis azt hangoztatta, a törököt támadni kell. Ha nincs az újváros, ahonnan a vár támadható, bizonyos, hogy tartják magukat pár hónapig. Egy ilyen hatalmas hadsereg három hónapnál tovább — abban az időben — nem ostromolhatott egy várat. Hogyan lássuk Szigetvár hadtörténelmi jelentőségét? — Az 1566-os hadjárat volt az utolsó hatalmas próbáiké zása a törököknek. Közép-Európa, közelebbről Bécs meghódítása volt a hadjárat célja. II. Szulejmán hatalma tetőpontján volt, soha az ő halála után, s Szigetvár után többé nem került a török birodalma olyan helyzetbe, hogy ezt a nagy célt maga elé tűzhesse. De 1566-ban még erősek voltak, s Bécsbe igyekezvén. Szigetvár ostromára 55 ezer fős sereget mozgósítottak. Bécs felé Szigetváron keresztül vezetett az út. Szigetvárt be kellett venni, hogy továbbjuthassanak. Az akkori korok hadviselésében az utánpótlás kérdése döntő fontosságú volt. Ha Szigetvárt, egy ilyen erős várat, maguk mögött hagynak, sem élelem, sem fegyver utánpótlásuk nincs biztosítva. Ezért volt Szigetváron a döntő ütközet a Közép-Európát fenyegető törökkel. Szigetvár nem egyszerűen csak elesett, hanem a törökök olyan veszteségeket szenvedtek, hogy nem tudták tovább folytatni a hadjáratot Még próbálkoztak, de elég volt megmozdulni a 70 ezer fős császári hadseregnek, hogy abbahagyják a próbálkozást. Ez tehát, hogy a törökök nagy hódítási terve meghiúsult a nagy- veszteségek miatt, a hősies ellenállás miatt — ez Szigetvár katonai jelentősége. Hogyan foglalná tehát össze Zrínyi Miklós vonásait? — Zrínyiről, a feudális földesúrról, akinek földesúri tudata hibákat is eredményezett, már beszéltem. Zrínyiről, a tapasztalt, képzett, bátor és tehetséges katonáról is. Zrínyi Miklós ezen felül, s mindezeket is beleértve, történelmünk nagy alakja, egyik legkiemelkedőbb hőse. Kevés magyar írta be nevét a világtörténelembe, Zrínyi ezek közé tartozik. Amikor megemlékezünk a 400 év előtti eseményekről, elsősorban természetesen Zrínyi, a hős fontos, aki egyike a legalkalmasabbaknak, hogy ifjúságunk elé példaképül állítsuk H. E. két az ördögnek, aki hát itt marad, mindhalálig viseli az ördög büntetését. No, akkor soha nem lesz itt könnyebb az élet! Mégis legjobb lesz innen elmenni! >— mondták a fiatalok. — De lesz itt még más világ! — válaszolta az öreg. — Mikor lesz az? — kérdezték mind tőle, — Majd akkor — magyarázta nekik —, ha itt is mindenki megtanulja, hogy ezer meg ezer elszánt ember kell ahhoz, hogy helyre hozzon valamit, amit egyetlen elkeseredett vagy elszánt ember elrontott! Farkas Ferenc Kossuth-dljas zeneszerző gazdag művészi életútra tekinthet vissza. A főiskola elvégzése után külföldön töltött évek, 1930-ban szerzői est idehaza, három évvel később Liszt-díj zenekari Divertimentójáért. A további évek alkotómunkásságát is olyan hazai és külföldi sikerek fémjelzik, mint a negyvenes évek elején elkészült operája, a Bűyö* szekrény, Furfangos diákok című táncjátéka, valamint a Csínom Palkó, melyet 1950-ben Kossuth-díjjal jutalmaztak. E nagyszerű művek után született meg Farkas Ferenc legújabb, gazdag életútján is kiemelkedő állomást jelentő alkotása, a Szigetvár dicsérete, vagy amint a partitúrán áll: Laudatio Szigethiana. Miképp született meg Zrínyi és a Szigetváriak hősi helytállásának 400 éves fordulójára komponált nagyszabású oratorikus műve? — A kezdeményezés elismerésre méltó tette a Baranya megyei Tanácsé. Én örömmel tettem eleget a felkérésnek — válaszolta Farkas Ferenc. — A mű megkomponálásá- ban kettős inspiráció vezetett: egyrészt dr Vargha Károly szövegének néhol igazán neLaudatio Szigethiana mes veretű magyarsága és főleg hitelessége, melyről akkor győződtem meg, midőn az inspiráció másik részét kaptam: egy szigetvári látogatás alkalmával. — Azelőtt is járt Szigetvárott? — Most látogattam el először, már az oratórium komponálása közben, a történelmi nevezetességű helyre. Megtekintettem a múzeumot, a vár romjait, ahol az emlékek felelevenítették azt az időt, melyben az oratórium cselekménye, Zrínyi hősi tette játszódott. Különösen szívesen emlékszem vissza arra a figyelmességre, melyet Molnár Imrének köszönhetek. Megmutatott és a Várbarátok Köre nevében elküldött nekem egy olasz metszetet Zrínyiről. Ez a kép állandóan előttem volt a hangszerelés munkája közben. — A történelmi helyen tett látogatás mellett a költő Zrínyi hősi éneke, a Szigeti veszedelem is jelentett inspirációt? — A Zrínyi hőstettét megéneklő Szigeti veszedelmet, ifjúkorom olvasmányát természetesen ismét elővettem. A csata leírásához kerestem újabb szöveget, melyet részben a Narrátor mond el, részben a hatalmas zárófugában domináló kórus énekel. Vargha Károly, akivel munka közben is állandóan fenntartottuk a kapcsolatot, hiszen az ilyen nagy munkánál elkerülhetetlenek az apróbb módosítások, nagyszerű érzékkel teljesítette kérésemet és a Zrínyiászból általam kiválasztott sorok nyomán megírta a szükséges szöveget, benne e két Zrínyi sorral: „Szigetből egyéb nincs pornál, sűrű füstnél, Kit kóvályogva visz a lengedező szél.. — Hogyan épült fel az oratórium zenei anyaga? — A mű kétrészes: egy rövidebb lélegzetű elsőből és egy hosszabb másodikból áll. Előadási ideje 50 perc. Húsztételes. Ez részben a szöveg, részben a zene dramaturgiájából adódott. Van olyan tétel, melyben a kórus, illetve a szólóénekes énekel, van kettős és szabad jelenet, a vége pedig melodráma, me lyet apoteózis-szerű zárófuga követ, dicsőítve Szigetvár emlékét. A zenei jeleneteket a prózai Narrátor fűzi egymáshoz. Úgy írtam meg e művet, hogy annak zenei anyaga nem a régi korok zenéjének felelevenítése, hanem a ma emberének elképzelése arról a korról. De ugyanakkor igyekeztem szem előfr tartani, hogy az oratórium nem magánügy számomra, zeneszerző számára, hanem: mely. nek meg kell találnia a kapcsolatot a ma hallgatóságával. Egyébként ez az első oratórium, amit komponáltam. A Szigetvár dicsérete szeptember 10-én ke rül bemutatásra Szigetvárott. Ezen természetesen Farkas Ferenc is részt vesz. — örülök — mondotta az oratórium szer zője —, hogy a Pécsi Liszt Ferenc-kórut Antal György karigazgatásával és a Pécsi Filharmonikus Zenekar vállalta a bemutatás nagy munkáját. Különösen örülök annak, hogy a vezénylőpálca Ferencsik János kezében lesz.' A neves szereplőgárda tagjai is minden bizonnyal hozzájárulnak majd ahhoz. hogy oratóriumom Szigetvár nagy ünnepének fényét emelje. — _