Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
Tersánszky Józsi Jenő: Tisztában vagytok-e ti vele, milyen különös egy portéka a titok? Tudjátok-e, milyen végzetes dolgot művelünk, mikor egy érzésünket szavakra fűzzük? Valósággal gúzsba- kötjük. Ha ugyan el nem pusztítjuk. Tudjátok-e. milyen szörnyű a fecsegés? Sohsem tapasztaltátok, hogy csak úgynevezett kedves, bizalmas csevegésben kifáradni a világ legrémesebb fáradtsága? Amiben bíztál, abban kételyeid támadnak. Egyáltalán ilyenkor lep meg a csüggedés az élet becse felől. / Fecsegtünk. Vagyis az érzéseink virágos kertjéből egy szócsokrot szedtünk, hogy gyönyörködjünk benne. De ezzel hervadásra ítéltükN a virágokat És nagyon ritkán hajt még ki újra, mintha tövestül téptük volna ki őket. Tehát valóságos tarlót csináltunk lelkűnkből, minden szavunkkal. Ezért mondják, hogy a költők vérükkel írják verseiket. Hiszen a kedélyünk minden. Tíz rossz napod hamarabb vesz el éveket az életedből, mint ugyanannyi, súlyos betegségben. ' És a költők a legmélyebbről buzgó forrásból merítenek. Az életeláxirjöket ön- tögetik el úgyszólván. Nem is kétlem, hogy mindezt magyarázatostul ott leled valamelyik pszichológiai hetyepetyében. Én csak egy aranyfüstnyi kis történetet mondok itt róla. Egyszer olyan házban laktam, amelynek öreg, rozoga fakapuja volt. Kiváltképp fönn, a szemöldökfája kezdett korhadozni. Hát ebben a szemöldökfában, még akkor» mikor először léptem be a kapun, a repedések egy különös arcot rajzoltak ki pillantásomra, Tisztán, szembeötlően. Ismerd talán mindenki ezt az érzést. Itt mímelnek a felhők sárkány-, garabonciás-, boszorkaalakot. Vagy a podséta. Meg tudom- isén mii Elég az hozzá, hogy tisztán láttam az arcot. Szakállas, bajuszos,, ösztövér, afféle asz. szír pofát ábrázolt, amiknek mint mondják, vesébe hat a tekintetük; Tényleg ilyen volt, vagy inkább ilyenné vált nekem ez az arc. Sokszor elnéztem hazajövet, hazulról elmenet és egy időtől kezdve úgy lett, mintha valóságos változásokat -..fedeztem volna fel rajta. És ezek a válto- •Síír^ások mintha csak pontos kapcsolatban lettek volna cselekedeteimmel, érzéseimmel. Feddő volt, ha valami galádságban utaztam. Csúfondáros volt, ha igazi bántalom és szomorúság ,ért. Dühös volt és fenyegető, ha • közönyösen, szórakozottan mentem el alatta, megfelejtkezve róla. Barátom volt. Bírám volt. Valóságos tanácsokat kértem olykor tőle, ha dilemmák nyívasztották egy és más tennivaló felől. Joggal elvárhatta, hogy legalább egy adjon- istenned üdvözöljem naponta. Most is biztos vagyok benne, hogy egyszer mikor ezt elmulasztottam, akkor történt hogy hazajövet a kapu előtt egy ácsot látok és a legényét, amint szekercével és fűrészszel felszerelve egy bakon állva, a kapun munkálkodnak. Nohát, mondom, ráfért a tatarozás. De azért az az érzés, ami egyszerre rámrontott, semmiképp sem volt ilyen beleegyező. Belérn- nyilallt szinte az aggodalom, amint láttam, hogy a két markos kézműves éppen a szemöldökfát emeli ki a félfák közül, s egyelőre odgtáma^ztják a kerítésnek. Megálltam, hogy bevárjam, mire készülnek. Talán csak nem vetemednek rá, hogy az én asszírus félistenemet megcsúfolni merjék? Pedighát csakugyan. A mester leugrott a bakról és elemelve a legénnyel a szemöldökfát a kerítéstől és körülnézegetve, pont az arcot viselő oldalára mutatott neki, s így szólt: — Na nézze. Ezt itt kissé lecsapkodja a bárddal. Ez csupa torha. A másik fele, látom ép. Ezt fordítjuk majd kifelé az uccára. Megreszkettem, elhiszitek-e? Meg sem gondoltam, hogy oktalanságot teszek, mikor odaléptem a két emberhez. — Mester uram — mondtam — magának talán mindegy. Nagyon szeretném, ha nem bántanák ezt a szemöldökfát. Úgy is az a fontos, hogy megerősítsék a félfákat. Hagyják úgy a szemöldökfát rajta, ahogy volt. Nekem bizonyos.; Nagyot néztek. Az ács afféle jóindulatú, lomha mackó alak volt. Kíváncsian is. fürkészően is, de érthetően elvigyorodva fordult hozzám, s kérdezte: — Nodehát minek. Hát látja, hogy torha. Úgy csak jobban mutat. ötölnöm-hatolnom kellett csak neki erre, természetes. Hogy így és amúgy, megszoktam, s inkább áldomást fizetek nekik, csak tegyék, amit mondtam. Hát ez tényleg megingatta a derék ember szépészeti véleményét, s azt is, hogy a ház- tulajdonos szólhat hozzá a tatarozási hibához. De megmaradt a kíváncsisága. — De mégis hát minek? Legalább tessék megmondani, hogy tudjam. Ezt már jónéhányszor ismételten mondta faggatólag, mikor már ott tartottunk, hogy a szemöldökfát csakugyan a régi módon illesztette vissza legényével a kapu tetejébe. Mert ott vártam, míg meg nem győződöm erről. Éreztem azt a különös kis belső válságot, amikor valami kedves, semmi titkot jön kiejteni magunkból. S úgy tetszik, az öröm ingatojt ki tartózkodásomból, hogy a barátom rölífjét megmentettem a kapun. — Nos, nézze csak — kezdtem némi zavarral, sőt riadalommal, hogy fecsegni kezdek. — Ha* már olyan kíváncsi, hát... És erre ujjammal jelezve a szemöldökfa repedéseinek rajzát, kiböktem az asszírus isten titkát nekik. Természetes, hogy szemüket meresztgették és magukban nem sok sütnivalót tételeztek bele a koponyámba. És csak most jöttem igazibb zavarba. Egyszerű történet Hogy akkor minek írom le? Hát csak. Hadd pukkadjon a szerkesztő. Ugyanis a szerkesztő mindig valami érdekfeszítő, izgalmas, szokatlan történetet követel az írótól. STORY-t, végig nagybetűvel, aminek következtében, nemcsak kiadják, de el is olvassák a lapot. Magyarul: szenzációt. De hát honnan vegyen az a szegény író annyi s^nzá- dót, amennyi újság van? Különben is, ami az egyik olvasónak szenzáció, az a másiknak dög-unalom és érdektelenség. Kipróbáltam. Egy nyájas olvasó kezébe nyomtam az újságot, amelyben — úgy, ahogy azt az újságírás nagykönyvében megírták — ott volt a kinyomtatott szenzáció: részeg kutya konyhakéssel fölkon- colta a gazdáját. A nyájas olvasó úgy ' meredt rám, mintha a Marsról csöppenni tem volna elé, pedig én is a Thököly útról -jöttem, akárcsak ő, és majdnem felzokogott: — A második potyát szedi be az a majom, urffen; A másodikat! És maga egy n részeg kutyát rak az orrom elé.. , Hát K azt hiszi, érdekel? Egy részeg ember . sem érdekel! ** Gondolom, nem is kellene említenem: I a Népstadion lelátóján történt. Már nem is emlékszem rá. melyik meccsen, de hát ez nem is fontos. A tanulság a lé- £ nyeg: minden olvasónak — bármilyen nyájas is — megvan a maga szenzációja. Izguljon azon. Miért akarja a szerkesztő éppen az én történetemmel izgatni? Hát mi vagyok én? Szenzáció-feltaláló? Találja és tálalja fel, aki akarja. A papokban levelet kaptam. Abban ?em volt semmiféle szenzáció. Közönséges fehér karton — ilyen esetekben szokásos —, amely arról értesített, hogy Gál Julianna és Kálmán György házasságot kötöttek. A közlemény első pillanatban mégis szenzációként hatott rá; ugyanis nem jutott eszembe, kik a tettesek, és miért tudatják az eseményt velem? Mindenesetre sürgősen tudomásul kell venni, és — ilyen esetekben szokásos —, dísztáviratot küldeni mindenféle szívbéli jókívánságokkal. Utána pedig majd törhetem a fejem, hogy kinek kívántam a sok szerencsét és boldogságot... Á dísztáviratot, annak rendje-módja szerint föladtam, sürgősen, és ugyancsak sürgősen tömi kezdtem a fejem ... Már a kezdet kezdetén megmondtam, hogy nem akarok izgalmat okozni, ezért közölhetem: rájöttem. Semmi különös nincs a dologban — a Gál Julianna kihalászta magának a Kálmán Györgyöt. ■» Ne tessék félreérteni — nem átvitt értelemben halászta ki, hanem a szó legszorosabb értelmében. Még tavaly. A vízből fogta ki egyenesen — mint az élőbb említett írás dokumentálja — saját magának. Különben az egész történet fordítva indult. A Kálmán György kapott parancsot — akkor még katona volt —, hogy halássza ki Gál Juliannát illetve mivel a tettr idejében még nem volt Ismeretes a hajadon neve —. azt az őrült nőt. aki visszaladikozott a kiürített, s víz alá került szigetecskére egy macskáért, de ügyetlenül kötött ki. a ladik elúszott a cicával, és ő maga a DuLUCA Szláaics JlászL& Szlávics László 1927-ben született Kiskengyelben, Zala megyében, öt éves volt, amikor elköltöztek egy Győr melléki faluba. Így életélményeinek nagy része Győrhöz fűződik, annál is inkább, mivel apja testvérei és egy ideig ő maga is a Győri Vagongyár dőlgozói voltak. Élmén yaViyaga rendkívül súlyos, összetevői: 13 éves: gyári munkás — 14 éves: ipari szobrászinas — 17 éves: Németországba hurcolt levente, ugyanitt büntető- század lázításért, fogság, 1946: hazatérés. Életének ezen töredékei genezisében megvilágítják számunkra azt a szigorú, pőrére vetkőztetett formavilágot, amellyel az objektív valóságot tükrözi. Műyésze- tében a sallangoktól, konvencióktól megfosztott, csontig lemeztelenített tények állnak az ember ítélőszéke előtt. Az ítélet tiszta, szigorú és igaz. Mint az esőcsepp, a tojás, a kristályok, a medencecsont, vagy a koponya, olyan bizonyossággal és máshogy el nem képzelhetőén születnek és halnak meg a formák szobrain. A nagy, komoly tömegeik mellett, mint játékos mikrovilág — jelentkezik a rendkívül finom faktúra, mely formailag és tartalmilag is gázdagabbá teszi az alkotást. A valóság nagy szélsőségeinek dialektikája ez, plasztikában megfogalmazva. Ezek az ismérvek megcá- folhatatlanul bizonyítják, hogy Szlávics László, a kor által törvényszerűen kitermelt művészegyéniség. Korunk az új és a régi harcának kora. és ez a harc minden továbbinál nagyobb intenzitással megy végbe. Igaz, hogy kimenetelét az objektív törvények szabják meg, és a harc végső kimenetele számunkra kedvező, de a küzdelem szereplője az ember és mint minden küzdelem, ez is áldozatokkal jár. Ennek tagadása, vagy valami felfújt áloptimizmussal való retusálása a valóság meghamisítását jelentené. Ezért jelentkezik Szlávics László művészetében bizonyos komor tónus is, melyet az emberi felelősség motivál. Ez a felelősség, amelyet az emberiség egyedi, általános problémái iránt tanúsít, teszi súlyossá és mélységesen humánussá művészetét. Agócs Attila — Hol volna?.:. Egy ábrázat? Hogy az orra volna ott? ..; Szakállas? ... Én ugyan nem venném ki sehogy.., Maga látja? ... — Hol látnám? ... Egy repedés. Azt látom, hogy tarka, mint a .malter. Hümgettek, nézegették és sandítgattak egymásra, ahogy már nem akartam teljes fél- kegyelműségben maradni előttük és erőltettem a magyarázgatást. Persze, hogy épp az ellenkezőjét értem el egyre kínosabban vele. Már egyet-kettőt vihogtak is, mikor tétován befelé indultam. És akkor, ahogy felnéztem a szemöldökfára. hát istenem!... Ha nagyképűsiködnék, úgy mondanám, tényleg eltűnt egyszerre előlem is az arc. Nos. nába pottyant, s egy fa koronájába kapaszkodott, vállán a cicával, kiáltozott életmentő után. Kálmán György úszott érte, parancs szerint, és indult vissza a macskával, mert a nő közölte, hogy ő majd kiúszik maga, de a macskával nem tud. A halászás' tehát null-nullra állt, amikor Kálmán György lába görcsöt kapott, és —*más megoldás nem lévén — ő a macskát, Gál Julianna pedig őt szállította partra. Ennyi az egész. Pontosabban, ennyi lenne, ha az emberek nem lennének kíváncsiak és nem ütnék bele mindenbe az orrukat. De beleütik. Ilyenkor néha kitör a botrány. Gk ketten ugyanis, miután kölcsönösen szerencsésen kifogták maguknak egymást, az élet törvényei szerint egymásba habarodtak. Na és? Semmi. Az ő dolguk :.. Hát igen. Meg Mári nénié az alvégről, aki nem sajnált sem időt, sem fáradtságot, s éjt nappallá téve sikerült rajtakapnia őket. Hiába: vannak emberek, akiknek a szerelem már nem nyújt gyönyörűséget, hát másban emésztik föl szunnyadó energiáikat. Istenem. Kinek a pap, kinek a pap- né ... Mindenesetre, a pletyka csodálatos gé- , pezete nyomban megindult. Egy héttel később, amikor Kálmán György alegysége tovább vonult, a Gál Julianna, jó- szándékú falubeli számítgatások szerint, immár harmadik hónapos viselős volt . attól a katonától”. Háta mögött meg is tárgyalták: „lassacskán látszik rajta”, s ugyancsak riogatták, hogy odébbmasí- rozik a század odébbmasírozik a szerelem, mert az ilyesmi katonáéknál így szokás: ahány helység, annyi szív.. ■. igen, úgy, ahogy rémlátásból ocsúdunk magunkra, s ostobaságunkra. Vagy a mesék érzésével. Visszapillantott a szegény legény, hiába kötötte lelkére a jó öreg és abban a nyomban szétfoszlott a tündérkastély és csúf varangy lett újra a tündér. Úgy van. Sohsem láttam többé viszont szakállas, rejtelmes barátomat, tanácsadómat a szemöldökfában. És ha mégis erőltetem, hogy visszaidézzem bölcs vonásait és átható pillantását, akkor legföllebb az ácsitfester. csi- karóan jóindulatú képe vigyorgott vissza rám. elsavanyítóan, mint aki előtt kínosan és bosszantóan és nevetségesen ostoba voltaim A Gál Julianna nem volt nagyon ijedős természetű, de ha sokan mondanak valamit, azon mégis eltöpreng az ember. Ennélfogva az elvonulás napja egybeesett egy csodálatosan gyönyörű veszekedéssel, amelyben az volt az igazán becsülendő, hogy sem a fiú. sem a lány nem tudta, mi az ördögön — és főleg: mi az ördögért —, veszekedtek. Kész. A Kálmán Györggyel egy hónap múlva találkoztam úja, amikor kitüntették az árvízvédelmi munkák során tanúsított önfeláldozó magatartásáért. Akkor megkérdeztem, hogy mi van a szerelmével? Mondta, hogy: vám — Gyerek? — firtattam. A fejét ingatta, sóhajtott: — Csak pletykában... Abban, azt hiszem, már tucat is született... De majd kipótoljuk... — és réveteg tekintettel, mintha nem ebbe a világba látna, mesz- szire nézett. Szóval szereti. Hát ebben maradtunk. Most pedig elhozta a postás az értesítést, hogy megkezdődött a kampány, a pletykában foglaltak valóraváltásáért. Hogy miért írom le mindezt? I í 1 I I 1 I i s I Hát csak. Hadd pukkadjon a szerkesztő. A szerkesztő mindig valami hajmeresztő szenzációt akar. ■% Két ember szereti egymást — ez szokványtörténet. Semmi bonyodalom, semmi családi három- négy-, sőt ötszög ... Csak szeretik egymást, és kitartanak egymás mellett. i 1 De. elvégre, a szerelemben és hűségben az a borzasztó nagy szenzáció, hogy nincs benne semmiféle szenzáció — lég- alábbit kívülállók számára. Ám akik élik — azok úgy vannak vele, mint a futballdrukker a részeg kutyával... ZALKA MIKLÓS äzeiöühia