Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-18 / 221. szám

Tóth Dezső: Szocialista halóra - eszmei harc (Folytatás a 9. oldalról) Mindez természetszerűleg megnöveli a kulturális életnek, mint kifejezetten ideoló­giai területnek a jelentőségét. Az itt folyó eszmei harc ugyanakkor különösen bonyo­lult is. Hiszen az élet más — politikai, gaz­dasági — területeiről kiszorult, vagy ott kor­látozott polgári-kispolgári nézetek főként itt juthatnak nyilvánossághoz; a fellazítási po­litika is sok szempontból erre a területre irányul, összegezve: a kulturális élet az ideológiai harc egyik főfrontjává, ugyanak­kor sokban legbonyolultabb területévé vált. Ebből következik, hogy sem helyzetének n> elítélése, sem az abból levont konzekven­ciát nem lehetnek helyesek, ha figyelmen k vili hagyjuk azokat a politikai és ideoló- av>. összefüggéseket, amelyek kulturális éle­inek jelenlegi helyzetét meghatározzák s -t tk továbbfejlődésének is biztosítékai. apvető célunk, hogy szocialista kultúrát, i rimát és művészetet minél szélesebb ré- tc. skhez juttassunk el. Ahogyan azonban a k urális életet az általános összefüggések 1. etében vizsgáljuk, rögtön kitűnik, hogy ez: a célt nem lehet olyan formán megol- ú ->i hogy kizárólag a szocialista kultúra, irodalom és művészet számára biztosítunk szabad utat. Ahogyan az Ideológiai Irány el­vek rámutattak, ideológiai életünk a mar­xizmus térhódítása mellett is ellentmondá­sos, egészében pedig elmaradott a gazdasá­gi-politikai fejlődés mögött. Ilyen körülmé­nyek közt a szocialista kultúra kizárólagos­sága csak adminisztratív úton lenne fenn­tartható, az ideológiai vita megkerülését je­le» tené, kulturális téren ideológiai álegység­hez vezetne, annak összes káros konzekven­ciáival együtt A nemzetközi kultúra min­den nem szocialista termékének kirekesz­tése is ideológiai visszavonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kultu­rális életünkben a szocialista tartalmak mel­lett másnak Is helyet adunk, nem követke­zik, hogy mindennek helyet adunk. Nyilván­valóan mindent kirekesztünk, ami politikai­lag ellenséges, s ami a szocialista közerköl­csöt sérti A szocialista, másfelől a politikailag el­lenséges tendenciák közt azonban az ideoló­giai minőségek széles skálája húzódik. Mint ismeretes, kulturális politikánk nyilvánossá- got biztosít nem-szocialista hazai és külföldi alkotásoknak, kulturális termékeknek_ is, a VIII. kongresszus ugyancsak leszögezte: megjelenhet minden jószándékú, nem ellen­séges alkotás. Lényegében az így kialakult helyzettel kapcsolatosak azok a tévedések, amelyek megnehezítik kulturális életünk helyes meg­ítélését. A szocialista és nem szocialista al­kotások jelenléte akkor vezet zavarhoz, bi- zonytalansághoz, akkor kelti az ideológiai „harmadik út" illúzióját, ha a szemlélő nem számol az ideológiai harc elkerülhetetlen té­nyezőjével. Ez a tévedés kaphat olyan jobb­oldali. revizionista színezetű tartalmat, hogy az adott helyzet annyira jo, — hogy akár maradjon is így. A csak statikus szemlélet ebben az esetben rögzíteni igyekszik a hely­zetet és végső soron a kulturális élet irány­zatonként! szerveződésénél, az irányzatokhoz kötött folyóiratpolitika stb. konzervatív szervezeti igényeinél köt ki. A tévedés azonban vezethet olyan „balos" konzekven­ciához is, amely kimondva — kimondatlanul az eszmei egység túlnyomórészt adminiszt­ratív eszközökkel való biztosítását kívánja, egy helytelennek bizonyult módszerben lát­ja változatlanul a kivezető utat. S ezeknek az álláspontoknak megvan a maguk téves elméleti vetülete is. Ezzel kapcsolatban közvetlenül is emlé­keztetünk a Kulturális Elméleti Munkakö­zösségnek a Társadalmi Szemlében nemrég megjelent, Az irodalom és művészetek hi­vatása társadalmunkban c. tanulmányára. Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja a pártosság, elkötelezettség és dekadencia kategóriáit, éppen ezt, a kulturális életünk­ben annyi félreértést kiváltó ideológiai szín­skálát bontja fel s ad ennek révén világosan körvonalazott elvi-elméleti kereteket az ide­ológiai harc viteléhez. Éppen ennek az ideológiai „térképnek” az alapján válik világossá, hogy az ideoló­giai harc jobboldali megkerülése az elköte­lezettséget jellemzően pártossággá, a deka­denciát elkötelezettséggé, a politikailag ellen­ségeset dekadenciává játssza át, „lépteti elő”. Míg a „balos” torzítás a pártosságot a napi politika közvetlen szolgálatára szűkíti, s így a pártos alkotások jelentős hányadát az ide­ológiailag ellentmondásos művek közé sorol­ja, az elkötelezettségben rejlő relatív érté­ket tagadva, azt mindenestül a dekadencia körébe utalja, a dekadenciát pedig közvet­lenül azonosítja a politikailag ellenségessel. Nem kétséges, hogy mindkét álláspont közös gyökere az ideológiai harc követelményeinek szem elől vesztése, megkerülése. S ami kér­désünk szempontjából lényeges: mindkét szemléletben szükségképpen el fog torzulni az adott helyzet adatokra, statisztikákra, műfelsorolásokra épülő, önmagában mégoly reális képe is. A szocialista kultúra hegemóniája tehát eredmény és kötelesség, ténykérdés és felké­szültséget igénylő feladatvállalás a szó mély, történelmi értelmében. Elengedhetetlenül fontos, hogy általában, de különösen kultu­rális életünk megítélésével kapcsolatban ál­landóan napirenden tartsuk az ideológiai offenzívát. A szocialista kultúra hegemó­niája nagyrészt épp annak a függvénye, hogy milyen mértékben válik a jelszó napi gyakorlattá. BEMUTATJUK 3Ce!einen JHihtci — r()eh fte(jiji Jttált/?- Szabadi Qózsef — DCtémer Qóziel Talán az évad során alkal­ma nyílik majd arra, hogy bemutatkozzék a negyedik szerepkörben is. Legalább olyan jól, mint ahogy ötödik szerepkörét betölti. — Ez pedig a feleség-szerep. Négy éve vagyok férjnél. Na­gyon szeretek főzni, legjobban férjem kedvenc ételét, a pap­rikáscsirkét. Amikor a hatodik szerepkör, az anya-szerep utón érdeklő­döm, ezt válaszolja: — Az még egy kicsit tovább van ... KELEMEN MARTAT, a színház új mezzoénekesnó- jét a Julius Caesar opera sze­replői között kerestem, hiszen a fiatal operaénekesnő a Handel-operában Coméliát, a római hadvezér 50 éves özve- gyét alakítja. Ehelyett egy fiatal apácával találkozom, aki a Szeget szeggel c. Shakes- peare-vígjátékban lép először a közönség elé. Néhány órával később ismét találkozunk, ez­úttal Stázi temperamentumos szübrettszerepét próbálja a Csá rdáski rálynőben. Sokoldalú művésznőnek ígér kezik Kelemen Márta. Eddigi pályafutása alatt sokat éne­kelt különböző koncerteken mezzoáriákat: Carment, Deli­lát, Azucenát, Brahms, Liszt, Bartók és Kodály-dalolsat. A nyáron azonban München egyik kabarészínpadán vendég­szerepeit, énekelt és táncolt. Mert mi tagadás, szereti bár a komoly muzsikát, a szíve mégis a musicalhoz húzza. — Komoly műfajnak tar­tom, hiszen egyformán jó tán­cosnak, énekesnek és prózistá- nak kell lennie annak, aki jó musical-színész akar lenni — mondja. A müvészlelkek már órák óta egy­nással szemben könyököltek az ital- jolt magas, talpas asztalánál. Egymás- ■ól mit sem tudva ki-ki a maga borát tezelgette. Az egyik csak hébe-hoba lyalogatott a borába, míg a másik sű- -űn hordatta magának a fröccsöket, ígyannyira, hogy lassan dudoraszni cezdett. Egy-egy kitartott hangnál ér­telmesen rengette a fejét, olyként mint prímás az ujjait a hegedűjén. A mér- :ékletes vendég egy kis áhítattal fi­gyelte, s emez alighogy ellehelte az utolsó akkordokat, lelkendezve fel­kiáltott: — Bravó! önnek csodálatos hangja <.ian! _ Uram, én énekesnek készültem — n ondta a másik kissé meghajolva és -.erény tűz égett a szemében. —■ Uram, n művészember vagyok, egy félreállt- 'cti. eltaposott művészléle-k,. Itt kell ■egrohadnom az ismeretlenség homá- > iában, távol a világ hangverseny- lobogóitól, a ragyogó nőktől és min­dentől, ami egy vérbeli művésznek ki­jár. Uram, kimondhatatlanul örülök, hogy vannak még emerek ebben a világban, akik fölismerik másokban a tehetséget. Iszik egy pohárral? Hajóvszky László: Müvészlelkek A mértékletes vendégnek felcsillant a szeme, de nem akart azonnal ajtós­tól rárontani az új ismerősre. Tapasz­talt ember volt, nem régen még egy éjszakai mulatóban zongorázott, az át­kozott szesz tette tönkre. — Kiszámíthatatlanok a gondviselés útjai — mondta szelíd együttérzéssel. — Milyen is a sors. Kivel kell nekem megismerkednem, kivel, hisz magam is művészettel foglalkozom. A közelmúlt­ban fejeztem be második hegedűverse­nyemet, jelenleg egy négyfelvonásos operán dolgozom. — Ah! — szakította félbe az énekes. — Micsoda találkozás mióban! Nézz körül! Itt ebben a barlangban! Itt, mi! Ah! Mindegy, hozz gyorsan egy üveg bort! A zeneszerző markába vette a feléje nyújtott húszast, majd visszatért egy üveg pecsenyefehérrel. Mámoros jó­kedvvel, valami gonosz kis fölényeske­déssel ittak, majd az énekes megkérte a zeneszerzőt, hogy hallgassa meg leg­kedvesebb áriáját a Szerelmes kadétok­ból. Szinte susogva lebegtek elő a hangok fogatlan szájából, karját epe- kedőn széttárta, egy lépést hátra bil­lent, aztán vissza, mint aki éppen ölelni készül. A zeneszerző csak hall­gatott ravaszul, és ilyeneket mondott: — Valóságos Urai hőstenor. Micsoda hanganyag! Az énekes időnként abbahagyta az áriát és közbeszólt. — Hátha még szárnyalhatnék. Ak­kor, akkor, mi lenne? Azután meggondolta magát, és már neki is engedte rekedtes hangját. Az italboltban meglepett csend támadt. Az énekes magasra emelt kézzel énekelt, mozdulatában volt valami különös két­ségbeesés, az utolsó alkalom lendülete, mintha vészjeleket adott volna le. A boltvezető mindennek végett ve­tett. A koncert berekesztésén kívül még össze is vesztek, az énekes szűrét pillanatokon belül kitették az italbolt elé. Ott ácsorgatt még egy ideig mel­lére billent fejjel, morgott magában mérgesen, talán sírt is egy kicsit, aztán eltámolygott. A zeneszerző az ablak mögül kissé bánatosan bámult utána. Ivott volna még. » Sat nflkft! (H. Büttner mfea) VARHEGYI MARTA már szinte teljes szereptudás­sal próbálja Sylviát. Tőle éne- kési pályafutásának eddigi ál­lomásairól érdeklődöm. — Úgy kezdődött — meséli —, hogy előbb tudtam éne­kelni, mint beszélni. Otthon mindenki muzikális, apám ct hangszeren tóműt meg játsza­ni. Aztán jött a háborút Egy szovjet őrnagy volt beszállá­solva hozzánk több tiszttel. Esténként énekeltek: „Valahol a Volga mentén .. .’•■ Szinte első hallásra megtanultam a dalt és attól kezdve az én gyermekhangom szárnyalt a legerősebben a többszólamú kórusban. Mikor elmentek, az őrnagy ezt mondta: „Marta . művésznő .;. Marta Moszkva". Az első „áldozatvállalást” a művészetért így meséli el: — Mint kisiskolás padokat hordtam az iskolából a mozi­helyiségbe, hogy megnézhes­sem a Rigoletto című opera­filmet. Otthon nagyon kikap­tam, amiért engedély nélkül későig elmaradtam. Térdelés köziben ezt mormogtam: „Meg. érte, akkor is megérte. . !” Azóta is legkedvesebb ope­rája a Rigoletto. Gilda áriáit, kettőseit mind megtanulta. Sokszor énekelte Verdi, Puci- ni áriéit szűkébb hazájában Székesfehérvárott, a megye’ koncerteken és a fővárosban is. Egyik legkedvesebb emléke, amikor a székesfehérvári szín­ház felavatásakor Farkas Fe­renc: Gyümölcskosár című dalciklusából énekelt a szerző zongorakíséretével. Biztatást is kapott tőle, hogy jelentkezzék a főiskolán ;.. De aztán még­is inkább az Operettszínhiáznál kötött ki sok-sok tanulás után. melyhez a főkönyvelő-férj oly megértéssel és szeretettó se­gítette hozzá, — Első szerepem az Operett­színháziban a Csárdáskirálynő Krisztina grófnője volt Honthy Hanna az első próba után csak ennyit mondott: „Jól van, kislány!" Utána hal­lottam, hogy egy Krisztinát már kiküldött a színpadról. f. Most Pécsett ismét a Csár- dásklrálynő, De már Sytvte» SZABADI JÓZSEFET sokfelé ismerik az országban, mióta látták alakítását a tv egri Leányvásár-közvetítése- kor. — Sajnos, én nem láthat­tam, mert színpadon voltam. Egerben és Miskolcon az el­múlt években számos operett, bonviván szerepet játszottam. Achmed bejt a Sztambul ró­zsájában pl. 123-szor félév alatt. Négy primadonna fo­gyott el mellőlem ... Éneklési pályafutása Kapus, várott indult. Skarláttal nai hétig kórházban feküdt és egy jóhangú ápolónő kedveltet-.e meg vele az éneklést. Az isko­lai énekkarban nyolc éven át szólistaként működött. T3r> bek között Haydn Évszakok oratóriumában Hanna szoprán szerepét énekelte. Pécs az operaszerepek lene. tőségét kínálja Szabadi József­nek. És bár első bemutatko­zása a Csárdáskiralynő Edvin szerepében lesz, az igazi pre­miernek a közönség is a Ju­lius Caesar, Sextus szerepet tartja. KRÉMER JÓZSEFFEL évekkel ezelőtt találkoztam először, amikor a Háry Jánost énekelte Kaposvárott. Onnan a Fővárosi Operettszínházbs került. Pályafutásáról fagga­tom, kedves epizódot említ: — Váratlan beugrásra hív­tak a szolnoki színházhoz f Sybill nagyherceg szerepére A vonat hét óra után ér Szólnokra, amikor már meg kezdődött az I. felvonás amelynek végén van a nagy­hercegnek rövid jelenete. — Gyors öltözés és a korrepeti­torral való próba után belép tem a színpadra. A pécsiek által jól ismert Bíró Attilr vezényelte az előadást, akit azonban én még nem ismer­tem. Amint a karmesteri pul­pitusra pillantottam. Bíró At­tila egy fehér papírlapot mu­tatott felém, melyen ez állt. „Üdvözöllek. Bíró Attila va­gyak. Minden rendben!” Bizonyára minden rendben lesz Pécsett is és Krémer Jó­zsef sikerrel énekli maid: .A lányok, a lányok, a lány 1 angyalok..hogy a Kere ­kes Ferkó rokonszenves reze nőr-szerepe után operaszín > dón léphessen a közönségeié! — nt —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents