Dunántúli Napló, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

Az örök forradalmár

Iván Franko születésének 110 és halálának 50 éves évfordulójára

Nagyapáink, apáink kor- társa és sorstársa, a Monarchia szülötte, Ferenc József hol megtűrt, hol üldözött és bebörtönzött alattvalója, az örök forradalmár, a kiváló költő, prózaíró, publicista, kritikus és tudós — az ukrán forradalmi demokrata irodalom legjelesebb képviselője volt Iván Franko. Ma már hiába keresnök apja kovács- műhelyét a Drohobics melletti Nahujevicsiben (ma Iván Franko falva), ahonnan magával hozta a lázadás csíráját, forradalmárrá válásának tüzét. „Emlékeim mélyén, valahol ott a legmélyén, tűz ég. A nem ragyogó, de erős tűznek kicsi lángja világítja be a gyermeklélek sötétjéből felmerülő első körvonalakat. Ez apám kovácsműhelyének tüze; S nekem úgy tűnik fel, hogy e tüzet még gyerekkoromban tartalékoltam, s rejtettem a lelkembe az élet hosszú vándordíjára. Es ez a tűz máig sem aludt ki” — írja „A kovácsműhelyben* c elbeszélésben.

Mint költőnek és tudósnak a drohobicsi gimnáziumon, a Ívovi egyetemen, Sevcsenko, Puskin, Mickiewicz, Goethe, Heine. Shakespeare, Homéros és Sophokles művein keresztül vezetett útja a „Csúcsok és mélységek”-ig és a harkovi egyetem dísadoktorságáig (a Ívovi egyetemen a rebellis ukrán katedrát nem kapott.) Mint forradalmárnak Gercen, Csernisevzskij Dobroljubov, majd Marx, Engels és a lenini „Iszkra” — no és a bariszlavi olajmunkások voltak tanító- mesterei. A galíciai olajmezők feltárását szükségszerűen követő kapitalizálódási folyamat, az ott kialakuló munkásosztály problémáinak megismerése nyomán bátran vállalja: Csakis a kapitalista rendszer teljes elpusztulása után a szocializmusban „következhet be minden nemzet számára az igazán szabad és szép anyagi jólét.’4

A forradalmár költő börtönből való szabadulása után folyóiratokban így száll síkra az új eszmékért, így adja meg a programot:

„Hát szálljunk harcba, új csatába most,

Nem zsarnok és cár uralmáért;

Az egyházért és istenért ne onstd Véred, sem kapzsi úr országáért

Célunk: a szabad, Örvendező élet, Célunk: a szabad eszme uralmd, Harcolunk világ-testvériséget, Szabad alkotómunkát akarva.”

Sevcsenko mellett ő az ukrán nép leglánglelkűbb nemzeti dalnoka. Két korszak képviseli őt, akik soha nem szűntek meg harcba hívni népüket a hóhérok és tirannu- sok elen; amíg azonban Sev- csenkónak, mint kora Promé- teuszának programja megvalósításában még csak a falusi felkelők kaszái és kései segítenek ■— a kovács fiának keze már a munkásosztály kalapácsát markolja. Az üllő és kalapács muzsikája lendíti új és új harcra, a „Himnusz” örök farradalmárát a haladásért, boldogságért és szabadságért.

Egyelőre azonban a Habsburgok csendőrei az erősebbek. A „Szonettek” ismét börtönben születnek. Itt vonulnak el szeme előtt az eszme mártírjai, a haladás vértanúi, azok a hősök, akik életüket áldozták meggyőződésükért, a népek boldogulásáért: „Giordano Bruno az égő máglyán, Pesztyel, Karakazov és Szonja, Dosztojevszkij és Tarasz.’!

S míg lelki szemed előtt vo nul a múlt, nézzük meg, hogyan elevenedik meg prózájában a való jelen. A falusi szegénység rohamos, elnincs- telenedése mellett éles szatírával jelenik meg az osztrák hivatalnokrétegnek, a burzsoá sajtó megvesztegethetőségének, a földesurak és kapitalisták önkényeskedéséneij ábrázolása: A népet, a munkásokat, a nyereséghajhászó Gold krämerek mint óriáskígyók fogják körül és fojtogatják.

Elbeszéléseinek témaköre — a történelmi és társadalmi körülményeket ismerve teljesen érthetően ■— sokban hasonló a korabeli haladó magyar irodalomhoz, amelyet ismert és becsült. Sőt ■— kevesen tudják —, tudományos cikket is írt „A magyar nemzeti ősmondáról”. Kossuth iránti rajongását még apja műhelyéből hozta magával, s ezt egész életén át megőrizte. Publicisztikájában harcol a magyar uralkodó osztály politikája ellen, íme a szemrehányás és

a vád: „Nem hiszem, hogy él a földön egy nép, amely nyomorúságosabb helyzetben lenne, mint a Magyarországon élő ukránok”. Ez a kijelentése pedig tényeken alapszik: jói ismerte helyzetüket, mert népdalgyűjtő körúton járt nálunk. Magyarországi utazás élményanyagából született „A tiszta faj” című elbeszélése is.

Ugyanakkor mind ő, mind az ukrán nép nagyrabecsülte a dolgozó magyar népet, annak haladó kultúráját, irodalmát. „Mi nem vagyunk ellenségei a magyar népnek, mi nagyra becsüljük energiáját, mellyel jogaiért harcol, s a nehéz percekben kimutatott hősiességét. Mi mélyen tiszteljük a neves magyar egyéniségeket, a tehetséges magyar írókat, költőket és politikusokat, mert tudjuk, hogy ők sohasem voltak ellenségei az elnyomottaknak, nem tisztelték a kizsákmányolok rendszerét, a butítást, a demorali- zációt. Mi nagyon jól emlékszünk arra a szíves szóra, amellyel a híres magyar író Eötvös József felhívta honfitársait az igazságos és humánus viselkedésre, a Magyar- országon élő ukránokkal szem ben”:

Az irodalmár Franko szoros kapcsolatban és baráti levelezésben állt Astoóth Oszkárral, akinek kérelmére az egyetemes irodalomtörténet számára megírta az ukrán irodalom rövid történetét. — A kijevi Franko archívumban őrzik Hermann Antalnak, a híres etnográfusnak küldött levelét. Mint műfordító elsőnek fordította ukránra Jókai Uj földesúr és Aranyember c. regényét, valamint Mikszáth több novel Iáját. Franko elbeszélései „Vére jtékes homlokkal” címen korán megjelentek hazánkban. Forradalmi költeményeit elsőként a Pesti Hírlap és az Erdélyi Hírlap közölte. Első fordítója Zsatkovics Kálmán volt, aki — mint Kárpát-Ukrajpa szülötte jól beszélte mindkét nyelvet. Frankó igazi megismerése azonban csak a fel- szabadulás után vált lehetővé, akik művein keresztül megismerték, bizonyára meg is szerették.

Ezen a kettős évfordulón legyen ez a szerény megemlékezés a hála koszorúja a Ívovi Licsakivszkij temetőben nyugvó „Örök forradalmár” síremlékén: azon a síremléken, amely mély szimbolizmusával — a kőtörő sziklát zúzó alakjával — ma is utat mutat az elnyomott és felszabadításért küzdő népeknek:

„Es mind így haladunk, fial egy családnak...

A kezünkben pöröly — s egy szent eszme vezet.

Ha elfelednek Is, s fejünkre átkok szállnak, bátran törünk utat a jognak, igazságnak, míg a nagy végcél el nem érkezett.”

Medve Zoltán

veszélye fenyegeti nyolc család nehezen megszerzett vagyonkáját. És még a tegnap kivezényelt század szálláshelye sincs megfelelően elintézve.:.

*

Tudják, a komor arcokról leolvasható, hogy érzik: ágyútalpon lenne a kiskato- na helye. S díszsortűznek is keltene most dörrennie. Hiszen hősihalált halt ezen a szilánkmentes aknamezőn. De a kézhezszokott, jó fegyverek dörrenése helyett megint csak az izmok feszülnek pattanásig. Az uszályt ki kell üríteni, amilyen gyor san csak lehet. A túlsó parton is várják a homokzsákokat.

*

Zuhog az eső. Az árvízvédelem rádiósai újabb tetőző.; érkezését jelzik. Fent, a haragos, zavaros tenger felett helikopter markol a vízfüggönybe. A kormány- bizottság ellenőrzi és irányítja fontról a munkát. így áttekinthetőbb, biztonságosabb egységes szervezetként mozgatni azt a sok sok ezer embert; katonát és önkéntes polgári lakost, ipari tanulókat és víztől távol felnőtt ipari munkásokat. Mind azokat, akik az első hívó szóra jelentkeztek, hogy meg mentsék ezt az árvizektől már oly sokat szenvedett vidéket. Azt a reszkető aszszcmyt, aki napok óta fáradhatatlanul hordja a forró teát az embereknek. Azt a fehérhajú kis öregembert, aki tehetetlenül toporászva sopánkodik: „Megint kezdhetünk mindent elölről...” A bajbajutottakat, önmagunkat.

*

Dühösen tajtékzik a megfékezett víz. Sok nap után először álló emberalakokkal népesedik be a part. Néhány percig most kiegyenesednek a gerincek, s a tekintetek győztes lobogóját meglengeti az ember a víztükör felett. S odaát, a szigeten még reszketve, még bizonytalankodva, de már megkezdték a kirakodást az első kompról.

Pereg a televízió esti híradója. Riportfilmben számolnak be a Mohács-szigeten újrakezdődő életről. Asszonyok sokasága tűzdeli a palántát az átázott talajba. S ígérik: bőven lesz zöldség hamarosan a környékbeli üzletekben.

Néhány ház is felvillan a képernyőn. Asszonyok és gyerekek, szarvasmarhák és aprójószágok gázolnak át a még visszamaradt víztócsákon. De már szikrázik fent a nap, s a megújuló étet végigborzolja a vidéket.

*

Egy öregasszony levelet visz a postára. Maga sem tudja, hogy tulajdonképpen

kinek szól. Egy tábori poe- (

taszámot jegyzett fel csupán < a kék papírra. A posta- £ mester megnyugtatja: az bé- 5 lyeg nélkül is feladható — \ aztán ráragaszt egy hatvan- \ filléres címletet. Tudja, kö- j szönet van benne. Néhány l kusza betűvel írt sor azok- 5 nak, akik nem hagytak mást 5 maguk mögött „csak” az ! életet, s egy négyjegyű pos- | tafiókszámot. i

„ .:. hálából, mert meg- í védett bennünket az árvíz- j tői. 1965. a Mohács-sziget s lakói.” — nyilai belém ismét < a márványtábláról ez a né- í hány szó. S hiszem. Nem, í tudom, hogy ezt a néhány > tenyérnyi hálát nem ők vésték s itt örökké látható tanulság- ( ként a márványba. Nem ( azok, akiknek életét, rémé- ? nyeit homokzsákok terhével, í pontonokon, rohamcsónako- j kon és ásók fényesre csiszo- > lódott acéllemezén mentet- í ték meg itt katonák és pol- í gári lakosok. Mindazok, akik > életünk parancsszavát követ- i ve ide felvonultak 1965 \ nyarán, hogy a legnehezebb ' percekben is tudják: itt az > embernek kell erősebbnek ( lennie. í

Újra zuhog az eső. A Du- ? na ismét gyűjti lázadó hűl- > lámseregeit. S szeretném i hinni, hogy ez a kis tábla, < ez a néhány tenyérnyi márványba vésett szöveg — az \ utolsó máriagyűdi látomás. í Kátay Antal >

Ql^lŰÁFláL

Itt, a híres vár és a di- ■ cső-szomorú történelem árnyékában csendesebb az élet, lassúbbak, tűnődőbbek a mozdulatok. Az oroszlán délelőtti napfényben fürdik a téren, unatkozó iskolásgyerekek állnak meg alatta vagy asszonyok, akik leeresztik egy percre a bevásárló kosarat, s egymás hogylétéről érdeklődnek.

Szokták mondani, hogy vidéken meglassul a rohanó idő, és az emberek jobban ráérnek.

Szigetvárnak történelmi levegője van — ezt is mondani szokták. Az az érdekes, hogy mindkettő igaz.

1/ özhely, hogy a festő ott**■ hona valahol mindig a múzeumokra emlékeztet. Mégsem tehetem, hogy le ne írjam — talán nem a legfontosabb —, de legszembetűnőbb látnivalókat. A vitrinben egy szép régi óra, néhány tengeri kagyló, pár antik porcelán társaságában eredeti kőbalták. („Nem árt, ha a gyerekek az iskolában látják, hogy nézett ki valójában”.) A szekrények tetején szoborportrék, a televízión fekvő agyag-nő, a falon tömérdek kép között néhány gyönyörű, nemes relief Zrínyiről. Jókora fémdombormű, harci jelenetet ábrázol. Egy régebbi akvarell: vízpart, csónak, csillogó fények:.

Erről eszébe jutnak a régi dolgok, azok az idők, amikor ennek a képnek a testvérei, kortársai szerencsétlen körülmények folytán elvesztek. A felszabadulás utáni évek eseményei: tolmács lett a faluban, mert „szótárt” készített (egy ábra = egy orosz szó), s így két hét alatt tudott vagy négyszáz szót. Lerajzolta a politikai tisztet (többek között), akitől, hogy ki tudjon mozdulni a házból, kapott egy télikabátot — egy rendőrőrnagyi egyenkabátot. A politikai tiszt hosszú időre a barátja lett. Aztán visszatért a közigazgatásba, Szigetvárra került 1946-ban, Azóta itt él, rajzot tanít, amikor elvégezte a főiskolát (vörös diplomával), már elmúlt 50 éves.

Nemcsak mindenkori emberséges magatartásáért, kötelességtudó pontosságáért tisztelik és becsülik, hanem kitartó akaratereiéért és nem szűnő érdeklődő-képességéért is, ami az örök fiatalokat jellemzi.

—— A m^óta az eszemet tu” ” tudom, rajzolgattam. Apámék béreltek egy vendéglőt, a terasz falát telirajzoltam, persze, csak úgy ceruzával. Ennek révén ismerkedtem meg Rippl-Rónaival. Ez 19-ben történt, amikor a Pal- laviciniek mosdósi kastélyé-, ban rövidéletű művésztelepet létesítettek. Oda járt ki Rippl- Rónai is, s egyszer megállt a rajzok előtt, megkérdezte apámat, ki csinálta ezeket. Furcsa figura volt, malaclopó- jában, nagy kalapjával. Szegény apám megijedt, mert azelőtt történt, hogy én szép piros, feketével árnyalt betűkkel kipingáltam a falra: állomásvendéglő, az uraság pedig Jevakartatta, mondván apámnak, hogy mi az, szocialisták vagyunk? .:. Hát aztán apám mégis kibökte: a fiam rajzolta, de kicsi még, nem tudja, mit csinál. Nem baj, mondta Rippl-Rónai, hol az a fiú? Elővakartak a sufniból, Rippl-Rónai megsimogatott, derék gyereknek nevezett és azt mondta, fenjek el néha hozzá a művésztelepre. Később aztán Balázs Jánossal jártunk hozzá, akivel együtt mentünk a főiskolára. Ott akkoriban járvány volt, a növendékek nagyrésze megbetegedett, én is, Balázs is. Szegényt nemsokára el is temettük. Én végül hazamentem, sírva, keserűen, de hazamentem. Tüdőhurutom volt, és nem bírtam a koplalást, és a szüleim nem bírták az anyagi terheket. Nyolcán voltunk testvérek. A testvéreim mind iparosok lettek, mozgalmi emberek, lehet, hogy ezért voltak nekem is mindig demokratikus érzelmeim.

Az életben minden pontosan összefügg. Ha Zágon Gyula nem tartozik a régi köz- igazgatási apparátus „demokratikus érzelmű” tagjai közé, nem kerül 46-ban Szigetvárra főjegyzőnek, s talán nem fedezi fel soha a maga számára Zrínyit, a törökellenes harc egész történelmét, a várost, ennek a történelemnek a továbbhordozóját, ahol meg tudott gyökeresedni és művészi ambícióit ki tudta bontakoztatni.

— Hálás vagyok a véletlennek és a demokráciának «— mondja félig tréfásan, félig komolyan. — Zrínyi lett az én nagy témám. Ezért is maradtam Szigetváron, s nem mentem, amikor Komlón műtermes lakást kínáltak. Különben is, azóta már van műtermem. Két éve magam fabrikáltam, félig a falakat is én húztam fel, most renoválás alatt van, a téglapadlót is kicserélem, mert az télen kicsit hideg.

Van egy saját kemencéje is, azt is maga építette, most azt tervezi, hogy átalakítja, vékonyabbra veszi a samott- lapot, ezzel a kemencében jóval magasabb hőfokon lehet majd égetni.

— Most viszont kapok egy új mázanyagot, a formalkidot — meséli jóleső izgalommal — Debrecenben, az Építőipari Kutatóintézet vezető mérnöke ígért belőle. Tökéletes mázat ad, s nem kell 900—1000

fokra hevíteni. Állítólag még a forrasztópisztollyal is ki tehet égetni...

A színes monotypia-soro- zat egy darabja fekszik előttünk, azé a sorozaté, amellyel Zágon Gyula megnyerte a Zrínyi-pályázatot, s amelyből nemrég nyitották meg a kiállítást. A kép Szu- lejmán szultánt ábrázolja, alatta a Szigeti veszedelem >. énekének 46. verse:

„Ha kegyetlenség szüvében jelt nem tenne, talán keresztyén közt is legnagyobb lenne”

Nézem ezt a Szülejmám egybefolyó bajusza és szakálla között a száj erőteljes, konok vonalát, sötét szemöldöke mögé húzódó szeme villogását, a hatalom és akarat ráncait a homlokán, arccsontia; alatt az árnyékokat. A szürkék és a fekete jellemzők ra, de van a képen egy árnyalatnyi kék és egy parányi sárgásvörös. Utóbbi egy ékkő. a turbánon a tollfogó fölött Hatalom és érzelemgazdagság a tragikum lehellete és egy nagy egyéniség varázsa — mind rajta van ezen a képen.

Zágon Gyula megtöri a csen det, tréfásan szól, de hangjában van mág is.

— Ha egy évszázaddal korábban szülétek, történelmi festő lesz belőlem. Ma ez valahogy nem megy.

De aztán végignézzük a többi képet, szó esik a tervekről, arról, hogy a községtől kapott egy köbméternyi agyagot, hogy a monotypiának miféle rejtett lehetőségei vannak még, hogy ezek a fémdomborítások milyen nemesek és szé pék, s akkor Zágon Gyula valóban tréfásan jegyzi meg- — Helyesbítek, mégiscsak a reneszánszban kellett volna élnem. Képtelen vagyok egy dologra ráállni, érdekelnek a szobrok, a kisplasztika, a grafika, egyikről sem tudok lemondani. De azt hiszem, a művészi kedv sokoldalúsága természetes akkor, ha valaki a saját lelki gyönyörűségére dolgozik.

A festő körül valóban meglassul a rohanó idő és beszü- remlik otthonába is ez a különös, fanyar, súlyos'- történelmi levegő. A művek, amelyek ebben a légkörben szülét nek, nemesek, tiszták és szépek.

Hallania Erzsébet

J. Martinov:

»Ilii 1 w

Ciyujiogeto

Bizonyos Vavilicsev nevezetű ismerősöm járt nálam. Jól benne voltunk a beszélgetésben, amikor kialudt a villanylámpa. Újat csavartam be, s a régit bele akartam dobni a szemetes vödörbe.

— Megőrültél-? — kiáltott fel Vavilicsev. — Most divat kiégett villanykörtéket gyűjteni.

Gondosan újságpapírba csavarta a villanyégőt és magával vitte.

Egy hónap múlva telefonált. Hangjában reménység remegett:

— Mondd, nincs véletlenül egy „Miska bácsi” cégjelzésű mosdószappanod?

— Éppen ma vett egyet a feleségem — mondtam.

— Ez aztán kitűnő! — örvendezett Vavilicsev. — Nagyon kérlek, eszedbe ne jusson ezt a szappant felhasználni. Hazaviszem a gyűjteményem számára. Most az a divat, hogy mosdószappant gyűjtenek az emberek.

Vavilicsev megérkezett, és elvitte magával „Miska bá- csi”-t.

Talán egy hónappal később újra felhívott telefonon:

— Ide hallgass, amikor legutóbb nálad jártam, kaktuszt láttam az ablakban. Igaz?

— Igen, van kaktuszom.

— Akikor add nekem. A kaktuszgyűjtemény ma a sláger!

Vavilicsev megérkezett és vitte magával a kaktuszomat.

Egyszer megyek hazafelé, hát látom, hogy a lakásom ajtaján nincs kilincs. Helyette odatűzött valaki egy cédulát: „Melózni kellett vele, de pompás lelet ajtókilincs-gyűjtemé- nyem számára! Most ez a divat! Vavilicsev.’’

Azt mondják, hogy most divatba jött ócska kerti nyugágyakat gyűjteni. Nálunk akadt ilyesmi. Nem vártam be Vavilicsev látogatását, el vittem neki a lakására. Miután befejezte viharos örömujjongását, így fordult hozzám:

— Hallgass ide. van egy strucc-fajta, valami emu, nem tudsz róla? Hol tehetne emutojást venni? A napokban tudtam meg, hogy nemsokára divatba jön a madártojás

űjtése.

Fordította: Pogányi Antal