Dunántúli Napló, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-28 / 203. szám
BASS ERVIN: (iioeíjqil eng íjom régi kedves üveggyöngyöm elvesztettem, mégis őrzöm napsugárban szikrákat hány benne zárva ott az a lány akinek már neve sincsen akinek már szíve sincsen behálózták rezgő évek vad pirosak hideg kékek velük fonódik a tájra kötöződik a világra üveggyöngyöm messze gurulj kedvesemnek ölébe hullj csillagot vess a szemében simulj meg a tenyerében. HAJNAL GABOR: Qlqáwéq Tejfehér víz tejfehér ég egymásra dőlnek párába bútt a parti hegj vacogva vár a nádas a reggeli táj csupa vágy várakozás feszültség. Ontsd fényedet már rá te Nap szívemen oldd a görcsöt. Nyárvégi áhitat lebeg a párás fényű reggelen helyemet seholse lelem, hívnak az őszfejű hegyek, borűsszemű hegyitavak felhőket ringatnak a mélyben, fenyőillat száll észrevétlen, álmomba s dallal hívogat. KALDI JANOS: &qjq kalatfreii kepesí aprie El-elmerengnek már a villák, sír a madarakkal-teli drót. Az ég vagy az emlék kékebb? Készülnek a késő nyaralók. Jön a csönd és homály ideje. Álomszerűén száll el a meleg. Mint egy bocsánatkérés szavai, reszketnek az „őszi” levelek. j.ikDOSl NÉMETH JÄNOS: kjtjnhu kezdenek Gyűlni kezdenek a fecskék, fekete számok a fákon, éveink száma is így gyűlik fekete rajjal, rajban a fekete évek - így szaporodnak az ága1 hajlongva sírnak alatta balga vágyaim sírnak, sírverem mindenik ár leszakadhat a rajjal fekete rajban az éve! hmar Máié: Kaskás Janiink Janurik, a sánta vándorkereskedő napáldozatja előtt érkezett a tanyára, s akkora kutyazene fogadta, hogy a tihanyi echót utánozták tőle a falak. Azóta is nyílt titok előttem, miért fűti olyan engesztelhetetlen gyűlölet a házőrző ebeket az országutak hontalanjai iránt. Talán azért, mert ők otthon vannak, s a vándorok nem? Én mentettem meg Janurikot jó néhány csibával, fogdmeg karóval, hogy ne legyen kutyavacsora, a köszönését már szüleim is fogadták, s ezért hálából addig kínálgatta nékik két füleskosarának dáriusi kincseit, míg végképpen nyugovóra tért a nap. Megjárja termetű, veresképű ember volt Janurik, s községhatárnyi járóföldeket begyalogolt naponta. Arasszal kurtább ballábával úgy a földre döccentette a lépést, ahogy a rossz diák a kínnal szült feleletmondat végére a pontot. De beszélni, azt a legsimább nyelvű lelkiatyánál is sokkal simábban tudott. A cicsócéma aranyfonallá változott a nyelve hegyén, amivél hajdanán a koronázási palástokat varrták a királyfikérőkről álmodozó hercegkisasszonyok, a rákszemeukor angyalkák vasárnapi csemegéjévé, s a kosár fenekére rejtett szűzdohány... Mivé is? Valami olyan felséges füstölnivalóvá, amit pipájába tömni legfeljebb Szent Péter apostol, vagy a római pápa, ha méltó. S hogy mindez természetesen nem állott meg a lábán jó adag túlzás nélkül? Igyekeznie kellett árva Ja- nurikjának szorgalmaznia a boltot Hat kicsiny Janurik várta otthon a mindennapi betevő falatot, az egész kosár-bolt alaptőkéje nem ért fel egy pár hathetes malac árával, mire ment volna csodálnivaló szótehetsége nélkül?! Akkor is lement a nap, bánatszínű felhőbe fulladt az esthajnali csillag, de még mindig dicsérte kosara kincseit, holott csak tucat patentkapcsot vett tőle édesanyám. Hanem amikor elköszönt, édesapám szíves szavakkal marasztalta, borravaló gyanánt* * * — Éccákázzon nálunk, Janurik szomszéd. Szabad ágyunk ugyan nincsen, de ha nem nagyságos úr a dereka, instálja a kanapé.., A topa kalmár hálásan köszönte, letelepedett egy bicegő gyalogszékre, s szótlanul szemlélte, ahogy vacsorázni kezdtünk. Nem is nagyon szólhatott, mert minden falat külön-külön rugózásba hozta a nyeldeklőjét. Le-fel járt, üresen nyeldesett, akár a gólya a nagyra nőtt kecskebéka után. Még a fejét is előre döntötte, mintha a szája felé lendített aludtejes kanalat az ő szájába célozta volna édesapám. Nézni is kín volt azt. Szüleim egymásra kacsintottak, s ezzel törvényerőre emelkedett a vendéglátó invitálás: — Társuljon, szomszéd, ha meg nem vetné a szegénységünket! A lába máris lépett volna, de pányvázta az illendőség — Köszönöm, asszonyság, félórája sincsen, hogy falatoztam ;:, Bosszúból vitustáncba kezdett az ádámcsutkája. — Nincsen olyan rakott szekér, amire még egy villaöltés fel ne férne — biztatta édesapám. •— Jöjjön, ne uraltassa magát! — És már szorította is neki a helyet közöttünk. A kaskás szabadkozva odabicegett. \ — Hát csak azért, hogy sérelem ne es-! sen, meg a megtiszteltetésért *.. ? Leült, szempillantások alatt ürességre kár > hoztatta a hatalmas tálat, melyből kenyér- í rel aprított aludtejet ettünk, megtoldotta i új köcsöggel, jó-negyed kenyérrel, majd < araszos szivart tekert szűzdohány leveléből í — egyet édesapámnak, egyet önmagának —,! s a füst függönye mögött megsimogatta az i arcomat... 5 — Te mentettél meg az ebektől, apró- í szomszéd, mivel lehetnék érte az örömödre? í Percekig tántorogtam a kancsukacukor, í meg a rákszemeukor között. A kancsuka > hosszabb, fura íze van, s a végigfújt nyá- S lat bugyborékoltatni lehet a végén. A rák- í szem kámforos, ropog a fog alatt, kelle- < mesen hűti a torkot. De nyom egyik után? sem marad. Jobb lesz hát olyat kérni — í gondoltam —, amit akkor vehetek elő, ami- > kor akarok, mindenkor gyarapít, s még a í lyukas fogamba se költözik helyette a jaj... < — Mondjon egy mesét, Janurik bácsi! í A vándorkalmár engedelemkérés okából í a szüléimre lesett. í — Szívesen, kisszomszéd, ha nem un- S tatnán véle a háziakat... Az izgalom csalánmarásában égtem, míg < az engedetem megszületett. ? Születésétől fogvást sánta szegény — gon- j dolhatta édesapám —, tehát a háborúról S nincsen mit beszélni véle. Jövő-menő, a i csendőrök füle-szeme is lehet, meggondolat- < lanság a világ sorsát hánytorgatni előtte, j Azt meg, hogy fukar az év, szoros a sze-, génység, nélküle is tudjuk. Hát akkor mond- 5 jón a kedvére inkább ... s — Meséljen, szomszéd, az ellen nincsen < paragrafus... ' í És Janurik, a kaskás kereskedő olyan cső- ) dálatosat mesélt akkor nekem, ami százszor. S meg egyszer, a fülembe zsondult azóta is.... i — Éldegélt valaha egy legény Szalonta i mellett. Toldi Miklósnak hívták. De olyan í régen élt ám, hogy akkor még fán termett > a görögdinnye, özvegy édesanyjával élde- J gélt ez a Miklós, sok szolgáik, nagy darab J földjeik voltak, s a bátyja, György úr va- J Imi belső lélötty volt a Lajos király udva- ; rában. Oda vágyakozott az öccse is, egyre a ! vitézi életen törte a fejét, amit a bátyja el-) irigykedett előle, s emiatt gyakran meg- nyergelte a szomorúság. Míg egyszer.. * Mesélt Janurik, mesélt, a keze meg szivarokat tekert közben, s a füst úgy go- molygott a szobában, ahogy a százeseten dós öregek háta mögött a múlt. Csodás jeleneteket formált, míg a mennyezetig go- molygott. mintha a Toldi Miklós élete-me- séjét illusztrálta volna. Felmagasodott ahogy a pelyhesóllú ifjú, amikor a nyalka Laczfi hadát észrevette, megdűlt rézsutosan. mint vasmarkában az irányt mutató oet- rencerúd, örvénylett, akár a farkas-párbaj viadala, cipóvá gömbölyödött hasasan a Toldi Lőrincné aranyaitól, majd — mert kiment közben a bátyám, s nyomban léghuzat keletkezett —, hátrázni kezdett, mini a Miklós taszításától a megvadult bika... Hanem a falnál szerte is foszlott ez a mesefüst, mert két ásítás között az órára pillantott édesapám. — Aki teremtette, már tizenegyre jár! — mondta nem titkolt ingerülettel. — Reggel lucernát kaszálunk... harapja el a végét, szomszéd! — Egykettőre befejezném — védte a jussát Janurik —, most lenne a legérdekesebb. — Majd ha legközelebb itt éjszakázik. Nem lesz az akkor sem kurtább, inkább hosszabb, hiszen azért mese..: Annyira elkeseredtem a vámoltsorsú Toldi miatt, hogy a könnyeim is eleredtek a dunyha alatt, pedig az édesapám háta mögött háltam.*. A lámpát két fúvás megfojtotta, az asztalon percegve munkálkodott a szú, s a kanapé nagyokat nyekkent a forgolódó Janurik súlya alatt... — Nem mese ez. szomszéd, hanem história — mondta álmosan. — Rigmusba is van szedve, ott lóg a fogason a kabátom belső zsebében ;.. — Akkor meg várhat az alkalmára nyugodtan — zárta le a vitát édesapám egy „Nyugodalmas jóéjszakát”-tal.:; Félig az övé voltam már, mégis hűtlenül elkerült az álom, s valami hitófánholt betyár lelkét küldte hozzám önmaga helyett, aki egyre a fülembe sugdosott: „Mi lenne, ha kilopnád a Janurik zsebéből a Toldi históriát? Nem is lenne az lopás, legközelebb visszaszerezhetnéd a helyére észrevétlen, addig elolvasnád. Persze, ha mernéd! Dehát gyáva vagy tei.i,! Ki ismeri be azt, hogy gyáva? Lemásztam az ágyról, négykézláb közelítettem a Janurik kabátját, s Szent Antalnak tíz miatyánkot ígértem, ha sikerülne a vállalkozásom ... Reccsentek az ágyak, a kémény torkába dudorászott a szél, egér mocorgott a padláson, s bennem vacogott a lélek... Végre! Itt a kabát .a itt a könyv i. i nem, nem, ez bugyelláris... de ez már Toldi! Milyen kicsike, és mégis mennyi minden belefér... Libabőröztető izgalommal a szekrény alá rejtettem a zsákmányomat, és visszamásztam az édesapám háta mögé. El is aludtam egykettőre. Igaz, hogy csendőrök kísértek álmomban, méghozzá vasraverve. i. Reggel Janurik olyan sokáig tekergette a kapcáját, míg megszolgálta a reggelit, utána adott három rákszemeukrot, elköszönt és égzengető kutyazene kíséretében kiblce- gett az udvarról. j s Ettől a naptól kezdve éjjel is nap sütött a fejem fölött. Arany János Toldiját olvastam egyszer, kétszer, ötször. A disznók legeltetése közben, a déli pihenő idején, még morzsolva a tengerit is, hiszen odatűztem a kas oldalára. S amikor a sötétség elvámolta a szemem elől a betűt, izgalmas története, csengő rímei, nyelvének nemes zöngéje zsongott a fejemben, csiklan GELLER ISTVÁN RAJZA dozta képzeletvilágomat, szürkének ítélte kimondatlan szavaimat, mielőtt a nyelvem hegyére telepedtek volna ... Hűtlen lettem én Toldiért még az anya- szentegyházhoz is. Szüleim ugyanis papnak szántak, ami ellen nem is lett volna ellenszavam, hiszen a tisztelendők férfiként is szoknyában, de sohase gyalog jártak, csak az az egy gond árnyalta nyolcéves agyamat: „Hogy vehetem akkor majd feleségül Ugrin Terkát?” De Toldi ezt a gondot is legyőzte. Lemondtam a papságról, s néhai jó Arany János uram jóvoltából nem lett vöröshas- kötős prelátus belőlem azóta sem. Jóidéig Toldi Miklós szerettem volna lenni, de az sem sikerült. Három erősebb cimbora is élt felénk, blri*'er«in köptem a markomat, lebirkóztak. Csak a Toldi György tar fejévé kinevezett tökök törtek engedelmesein darabokra a botom alatt, s a naptár üres oldala hasalt szófogadóan a ceruzám alá, hogy ráírhassam az első, Toldi-ihlette versemet Janurikot sokáig visszavártam, de nem ugattatta meg a kutyánkat soha többé* Úgy hírlett jó idő múltán, hogy ő lett volna az az ismeretlenné ázott halott, akit a kákái gulyakútból kihalásztak. Mások szerint házasságtörésre vetemedett, • átal szökött a választottal a Dunán *., Ha ez, ha az, az emlékét a szívemben őriztem azóta is. Valahányszor Toldi Miklósnak kéne lennem, mindig eszembe jut topa Janurik, a kaskás vándorkalmár, aki akaratán kívül a toliforgatásra csábított engem, nyugodjon békében, ha holt, ne verje, de áldja a sorsa érte, ha élne.. , Az utolsó máriagyűdi látomás Máriagyűd, 1966. július. Szakadó eső kíséri kocsinkat, úgy tűnik már órák óta. Pedig Pécsnél még derült volt az ég. Igazi júliusi vasárnap ígérkezett. Csalódtunk. Mégsem adtuk meg magunkat egészen a természet szeszélyeinek. Néhány percet időztünk Baranya eme régről híres településén. Csodákról beszélők helyett a község szépen rendezett utcái, házsorai köszöntenek ránk. S mintha csak játszani akarna velünk a képzelet, a gyűdi Mária esőverte szobortalpazatáról ránk bandzsít egy öt-hat tenyérnyi márványtábla valahogy így: „A gyűdi Szűzanyának, hálából, mert meg védett bennünket az árvíztől. 1965. A Mohács-sziget lakói." Képzeletemben élesen villan fel az egy év előtti árvíz... * „Tizedes elvtárs! Néhány libáért...?” — kiált kétség- beesetten a kiskatona elöljárójának, de a zavarosan kevergő áradatban már nekilendült a kis lélekvesztő A roham-sónakok, kétéltű járművek evész családokat mentenek. Kovács tizedes és egysége partvédelemre van kirendelve. Negyedik éjszaka már hogy állják a sarat. A szó szoros és tágabb értelmében is. Most éppen megjött a váltás. Néhány órát lehetne pihenni a közeli iskolában. De száz méterrel távolabb, a már vízmosta tanyában néhány liba rikogat hajnal óta. A tizedes értük indul, harmadmagával ... * Szakadjon le az ég is! — káromkodik a markológép kezelője, aki tizedik napja még levelet sem küldött a családjának Székesfehérvárra. Káromkodik, s a tolószerkezet botkormányát lenyomja, úgy feszü} neki a buzgár körüli latyaknak. Mert el kell fojtani a feltörést. Mert nem lehet, hogy hiábavaló volt ez a tízegyné- hánynapos küzdelem. És hadd essen az eső, ha esik A gát olyan magasra lesz nyújtva, amilyen magasra kelL * A szolnoki alakulat harminc órája váltás nélkül süllyeszti a partoldalba a Dunaújvárosból érkezett pát rialemezeket. Meg kell állítani a gátat. Állj-t kell kiáltani a víznek. Ezúttal nem hangokkal, de tettekkel. És meg kell mutatni, hogy az egység nemcsak a gyakorlótéren volt kiváló! Végtére is ez a haza védelmének legveszélyesebb frontszakasza ma. Valakinek kicsúszott a lóba alól a talaj. Kegyetlenül nehéz a homokzsák. Odahaza az üzemiben az ember ilyenkor bekísérteti magát az elsősegélyhelyre, s talán néhány nap fizetett kényszerpihenőt is kicsikar Most, alighogy lerántották róla a homokzsákot, máris felugrott. Kicsit szabadkozva néz társaira, aztán nekirugaszkodik újra. Kétszer olyan gyorsan, mint az előbb. Mert ez aztán becsület dolga:.. * Valahol a közeli községek egyikében misére csendül a harang. Vasárnapi misére. Az öreg vasutas mélyen löki a földbe az ásót Tudja, illenék megemelni legalább az ázott sapkát, de ásója nyomán víz fakad. Lentről és fentről egyaránt jön a víz, követeli jussát a térj eszkedéshez. — Miséznek — mondja mellette a falubelije, s talán arra gondol, hogy néhány óra múlva a vasárnapi ebéd is az asztalra kerül. De több szó nem esik erről közöttük. A munka most harc. Kemény hitvallás az élet mellett. * Azt mondtam, hogy maradok — csattan a falu párttitkárának a hangja, de csak suttogó hangok törnek fel a rekedtre izzott torokból. Hogyne maradna, amikor még nyolc házban ott van minden ingóság. Nyolc szigeti házban pusztulás > t
