Dunántúli Napló, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-10 / 162. szám

Tabák András:

Ilyenkor reggel még ferde sugarakban táncol a napsugár. A tető felett nedves orrú szél kerget fürge viny- nyogással egy porgomolyagot. Csendes a ház. Majzikné, a házmester, fogja a seprűt, kijön az ajtó elé. Reggel már söpörgetett a portája előtt, de szereti a tisztaságot meg az asszonyok reggeli pletykáit. Ma azonban teremtett lélek sincs a folyosókon. Szombat van, sietni kell a főzéssel. Korgn jönnek a férfiak a munkából. A konyhákból könnyű szagok szállnak.

Majzikné megkerüli a virágágyat, elindul körbe az udvaron. Terebélyesen elvonul az ablakok alatt és sorra beléjük szagol. Néha megtorpan, a homlokát ráncolja; nem akarja összekeverni a szagokat. Gárdosné, például, az orvos felesége, serpenyős húst süt, amit nem szabad összezagyválni a Bokáék ablakéból szálló lencseillattal. Bokáéknál gyakori a lencse és gyakori a perpatvar. Talán épp a lencse miatt. Boka nem szereti a lencsét. Ha szöges bakancsával végigdübörög a folyosókon, Majzikné már fogja is a seprűt, ballag fel az emeletre. Odasettenkedik az ablakhoz, úgy tesz, mintha szorgalmasan söprögetne, holott csupa fül. minden neszre felfigyel, minden szófoszlányt elcsíp. Néha még leskelődnie se kell, csak kiáll az udvarra és a porolónak dőlve hallgatja a Boka ordtíását. Olykor belefárad, elfullad a hangja, és az asszony szüppögését is hallani. Majzikné borzasztóan sajnálja. Ha csöpp sütnivalója lenne, rég otthagyta volna az urát.

Majzikné megkerüli az udvart, visszaérkezik az ajtaja elé. Nagy sóhajtással már be is fordulna rajta, amikor jön a köszörűs. Cigány. Szép szál ember, gyűrött arcú, koromszemű. Karján csomósán feltűrve az ingujj. Zöldre pingált köszörűstaligát himbál maga előtt, zöld a fején a zsinóros kis kalap is. Illendően odabókol a házmester- nének, a kalapját is megemeli. Puha talpon járva gurítja be a kocsit az udvarra

— Köszörűs! Itt a köszörű-ű-űs!...

Majzikné fellép a küszöbre, sután lóg kezében a seprű. Micsoda köszörűs! Ez megint valami új dolog. Majzikné falhoz támasztja a seprűt és nagy buzgalommal igyekszik néhány rokonszenves vonást fölfedezni a köszörűs képén. Mert náluk aztán garmadával akadna munka. Az ura már hetek óta eszi a lelkét, hogy teli az eszcájg életlen holmival. De hátha kereket old a sok késsel? Nem strázsáLhatja el mellette a napot.

A köszörűs megtörli a homlokát, másodszor is elordiij*. .nagal. A folyosóra kiugrik egy gyerek, kinyújtja a nyelvét, öklét rázná feléje, csakhogy mellette ott a házmesterné. Ki tudja, talán még ebből is civakodás adódnék. Az emeleten előszállingózik néhány asszony, összeverődnek Gárdosné lakása előtt, tanakodnak. Mindegyiknél lapul a sublótban csorba kés, életlen olló, de ilyennek adni? Már csak Gárdosné miatt se. Nem szereti őket. Azt mondja, tavaly a piacon ellopták az erszényét.

Patyolatfehér köténye van, szemüvegét törölgeti.

— No hiszen! — szól szájbiggyesztve. — Erre se bíznék munkát.

És az asszonyokra néz. Azok bólogatnak, bár szemük szaporán forgolódik az udvaron. Lehet ugyan a sarki boltban is köszörültetni, de ott napokig elkoslatnak rajta. Késre meg szükség van, azt már igazán szégyen a szomszédasszonytól kérni.

A köszörűs még egyet, utoljára, kiált, aztán szedi sátorfáját, baktatna kifelé. Akkor a földszinten nyílik egy ajtó, kiszól Szabóné.

— Várjon!

És odaad egy ollót meg egy kést. A köszörűs meg- nyálazza az ujját, szakértelemmel végighúzza a kés élén. Majd megpörgeti a masinát, a kő felett felszikrázik az acél. Közben fölveti a tekintetét az emeletre. Az asszonyok izegnek-mozognak. Mégiscsak le kéne vinni azokat a késeket! Gárdosné nem szól. Fölteszi pápaszemét és gúnyos mosollyal bemegy a lakásba. Az asszonyok egymásra pillantanak, behúzott nyakkal hallgatnak. így is, itt van ni... máris megsértődött! Igaza van, de ha egyszer a késeket meg kell fenni... A kis Sipőczné azt tanácsolja, vigyék csak le a késeket, de tartsák szemmel a köszörűst. Felváltva. Tíz percet mindnyájan kiszakíthatnak a főzésből. Jó ötlet, tetszik. Sipőczné megy le először, egész csokor kés csillog a kezében. Átadja a köszörűsnek. Az kezicsókolommal köszön. Sipőczné a porolónak dűl, vizsla szemmel méregeti a férfit. De az rá se hederít, hosszúkat fütyölgetve végzi a munkáját. Gö- csörtös ujjal közt süvít a kés.

Sipőczné unja meg előbb a hallgatást.

— Soká készül el vele? — kérdezi, mert nem az a fajta, aki sokáig állja szó nélkül.

— Pár perc, kezicsókolom ...

A köszörűs ujja közé csípi a kést, a világosság felé tartja. Szikrázik a kés lapja, gyöngyös fonálban fut róla a fény. Hunyorgó szemmel vizsgálgatja, majd megfordul. Éppen Majzikné csoszog ki mogorván a konyhájából.

— Itt van, no! Vegye el ezt is...

Neki is kezicsókolommal köszön, de már kerekebb kedvvel és a szemében is bújkál valami huncut fény. Gyorsan elfödi a száját. Ügy tesz, mintha rájönne a köhögés, pedig a nevetését nyomja el.

Kisvártatva megérkezik a váltás. Bokáné siet le az emeletről Éppen a rántást kapta le a gázról, kezén még

csillog a zsír, útközben törülgeti a kötényébe. Sipőczné íeiléiegzik, cinkos tekintetet vet rá és bandukol fel a lépcsőn. Bokáné is a porolóhoz megy. ő is neki támaszkodik. A köszörűs már érti a dolgot. Nyel egyet, az asz- saonyra pillant, aztán rajta is marad a tekintete. Jóformájú asszony. Gömbölyű a karja, párás a szeme. A köszörűs kidugott nyelvvel szorgoskodik, de olykor felpillant, fekete szeme végigsuhan az asszonyon. Bokáné látja ezt és zavarba jön. Ez a fajankó még azt hiszi, hogy miatta ácsorog itt, mikor száz dolga is akadna! Bolondság ez az őrködés! Csak a napot lopja az ember, összekapja vállán a kendőt, a mellére húzza, a kapu felé tekinget. Nem fordul a köszörűs felé azért se néz rá. de érzi, hogy az egyre többet pislog feléje és egyre kevesebbet törődik a késeivel Bosszús, de valami jóleső-féiét is érez. Nevetséges volna, ha rászólna Senkinek se tilthatja meg, hogy nézze. Ez is csak olyan ember, mint a többi.

A köszörűs leveszi a kerékről a kést, az ujjai közt forgatja.

— Kibomlott a cipője — szól csendesen

Bokáné elpirul, először azt se tudja, mit tegyen. Lesi- mitja a szoknyáját, a férfira pillant.

— Köszönöm — mondja ő is csendesen

Leguggol, bizonytalan ujjal befűzi.

A köszörűs még a kereket is megállítja Tágra nyílt szemmel csodálja a lehajló asszonyt, A fehér lábszárát nézi, nem tudja elszakítani róla a tekintetét. Elmosolyodik a bajsza alatt, talán gondol is valamire Aztár meglóbálja a kést, csillámló tűzkört húz vele a levégő ben, és ismét a pedálra tapos Fürgén pattogtatja tovább

Később a kövér Vértesné ereszkedik le a lépcsőn Bokáné félszegen a köszörűsre mosolyog, elsiet Az megint félbehagyja a köszörülést, lopva utánanéz a lépcsőig kíséri a szemével Csak azután fordul mogorván Vértesnéhez.

— A két fanyelű a magáé?

Vértesné bólint, szusszant is hozzá egyet, de szólni nem szól. Hasához szorítja a darálót, kávét őröl. Őrre hegyére tűz a napsugár.

A köszörűs délre végez a munkával. Körülhordja a házban a késeket, összeszedi a pénzt. Bokáné ajtaja előtl sokáig időzik. Az asszony kapkodva kotorászik a táskájában, egyesével pengeti a markába a forintosokat Az asszonyok közben fejben összeadnak, kivonnak, nehogy becsapja őket a köszörűs. Ö is számol, dünnyög magában. Zsebre vágja a pénzeket, majd meggondolja magát öt forintot kivesz, a tenyerén tartja.

— Többet adott — mondja Bokánénak. — Maga öt forinttal többet adott.

Nem szól egyebet. Nekirugaszkodik a kocsinak, nagy csattogással a kapu felé lódítja.

Az asszonyok még egy darabig a folyosón ácsorognak Bokáné marad kinn legtovább. A forintosokat szorongatja a kezében!

Dorothy Parker:

FEKETE-FEHÉR

Csanády János:

dl. (jijütnfílesok

előtt

A gyümölcsök előtt fehér bőröd havát kibontod, piros nyakad hajadba rejted az ámbrás gyümölcsök előtt; a csap-harmatos szőlőfürtök közt ujjaid elkeverednek, néha megvillan meleg ajkad egy fényes szemet befogadva, míg a többiek megindulnak, fölkúsznak aranyló karodra, levelek nélkül betakarnak, akár anyjukon, csüngnek rajtad lélegző bőrödre tapadva; húsodban indázó ereknek nedveivel elkeverednek, s benned mindenhol kirügyeznek édes-illatos fürtöt hajtva: duzzadnak örökös nyaradban a vér-harmatos szőlőfürtök —, míg én csak megrendültén állok hol bőröd aranyát kitárod, a gyümölcsök előtt.

Gyenis József:

Lutherek

Az egyik túl sokat beszél Erről-arról, ami lényegtelen.

S hiszi, hogy ő fontos személy, Ám elkerülte az értelem.

Van, ki közönyével tüntet. Mindenre bólint és helyesel. Messzebb nem viszi ügyünket, Nem tesz semmit, nem is felesel,

Akadnak mások, hencegek.

Egyből megváltják a világot. Frázispuffogtató ripők,

Ki nem látja be, ha hibázott.

Azokra bízom én sorsomat,

Akik mindent komolyan vesznek. Kik nem szájainak nagyokat Csak, amit kell helyére tesznek.

Akik tudják, hogy az érték Nem a felszínen úszik, lebeg. Mindenben tartják a mércét.

Ügy hívják őket, hogy: Emberek.

A szőke hajú nő, akinek rózsaszín bársony pipacsok díszelegtek a műkontya körül, furcsa, kissé oldalazó, és szökellő járással vágott át a zsúfolt termen és megragadta a háziasszony karját.

— Megvagy! — szólt. — Most aztán nem szabadulsz.

— No, nézzék csak! — lepődött meg a háziasszony.

— Szeretnélek megkérni egy nagyon nagy szívességre. Megtennéd?

i— S mi lenne az? — kérdezte a háziasszony.

— Ismertess meg Walter Williams-szal. Hidd el, egyszerűen bolondulok azért az emberért. S amikor énekel! Amikor azokat a spirituálékat énekli! Mondtam is a férjemnek; „Burton, szerencséd, hogy Walter Williams színesbőrű, különben méltán féltékeny lehetnél.” Nagyon boldog lennék, mutass be neki!

— Természetesen — szólt a háziasszony. — Azt hittem, már ismered. Az estélyt egyébként az ő tiszteletére rendeztük.

— De hiszen ez nagyszerű — mondta a vendég. — Igazán nem látom be, mi rossz van abban, hogy az ember összejár a szí- nesbőrűekkel. Nekem semmiféle mellékgondolatom nincs róluk. Egy szikrányi sem. Burton — 5 persze más. De hát tudod, ő Virginiából jött s ezek a déliek egészen mások.

— Eljött veled?

— Oh, nem. Ma szalmaözvegy vagyok. Ah, Burton...! Bele fog halni, ha elmesélem neki, hogy találkoztam Walter Williams-szal. Állandóan veszekszünk a négerkérdésen. Olyanokat mondok neki, hogy „ne légy már ostoba!” De meg kell hagyni, hogy Burton még mindig sokkal szélesebb látókörű, mint a déliek általában. Tulajdonképpen szereti is a színes bőrűéket. Mindig azt mondja; neki nem is kellene fehér szolga a házban. Tudod, volt mellette egy néger dajka, azt egyszerűen imádja. Képzeld, ahányszor hazajön, kimegy hozzá a konyhába. Nincs különösebb kifogása a színes bőrűek ellen, csak éppen azt mondja: nem lenne hajlandó egy asztalhoz ülni velük, egymillió dollárért sem. Én meg ilyenkor azt válaszolom, hogy beteggé teszed az embert a fecsegéseddel, Burton. Borzasztó vagyok hozzá, ugye?

— Nem. — nyugtatta meg a háziasszony. !— Egyáltalán nem.

1— De hát én másmilyen vagyok. Bennem a legkisebb előítélet sincsen a színesek iránt. Olyanok, mint a gyerekek: ugyanolyan könnyelműek, és folyton énekelnek, nevetnek, meg minden. Hát nem a legvidámabb teremtmények a földön? Komolyan mondom, nekem is nevetnem kell, ha csak rájuk nézek.

— Igen — szólt a háziasszony. — Valóban.

— Ez a Walter Williams pedig, ez aztán Igazi művész. Nem érdekel, hogy milyen a művész bőrszíne. Az a magánvéleményem, hogy ha valaki művész, akkor senkinek sem kellene előítélettel viselkednie iránta. Nem is értem, némely emberek hogy lehetnek olyan szűklátékörűek. Walter WllHamsszal találkozni megtiszteltetés. Az Ur őt is épp olyannak teremtette, mint minket, nem igaz?

— Természetesen, — felélte a háziasszony. — Pontosan.

— A magam részéről nagyon örülnék, ha egy ilyen ember, mint például Walter Williams eljönne hozzánk, hogy énekeljen nekünk. Persze, nem hívhatom meg Burton miatt. Menjünk oda hozzá! De várj csak, mit csináljak, amikor bemutattál? Kezet rázzak vele?

<— Tégy, ahogy gondolod.

— Azt hiszem jobb lesz kezet fogni. A világért sem szeretném, ha azt hinné, hogy előítéleteim vannak. Persze, kezet kell fogni, mint bárki mással. Igen, igen.;. ezt fogom csinálni!

Odaléptek a magas, fiatal négerhez, aki a könyvespolc mellett állt egy sarokban. A háziasszony bemutatta őket egymásnak, a néger meghajolt

— Hogy van? — kérdezte.

A rózsaszín bársonypipaccsal ékesített nő teljes hosszában kinyújtotta a karját, hogy az egész világ lássa, amíg csak a néger meg nem ragadta.

— Oh, hogy van ön, Mr. Williams? — kérdezte az asszony. — Épp mondom a babarátnőmnék, milyen borzasztóan élveztem az éneklését. Múltkor is ott voltam a hangversenyén és megvan a hangja a fonográfon és minden.

Nagyon tagoltan beszélt, óvatos igyekezettel mozgatta az ajkát mintha süketnémához szólna.

— örülök neki — felelte a néger.

— Megőrülök, ahogy a „Matrózfiú”-dalt énekli. Nem megy ki a fejemből. Egész nap azt dúdolom. A férjem meg majd szétrobban, elfeketül a dühtől, olyan fekete lesz, mint... És mondja, honnan szedi azokat a remek dalokat? Honnan a csodából szerzi őket?

— Van annak annyi módja.. j

— Biztos vagyok benne, hogy ön is nagyon szereti őket. Mulatságos lehet. Azok az aranyos öreg spirituálék..; oh, hogy imádom őket! És mostanában mit csinál? Még mindig énekel? A közeljövőben miért nem rendez hangversenyt?

— Épp e hónap tizenhatodikén lépek fel.

— Igen? Akkor én is ott leszek. Ott leszek, ha csak egy mód van rá. Számíthat rám. De nézze csak, ki az a fiatal nő ott fehér ruhában? Már láttam valahol.

— Katherine Burke — felelte a háziasz- szony.

— Szentséges isten! Ez lenne Katherine

Burke? A színpadon egészen másként hat. Azt hittem sokkal csinosabb. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sötét bőrű. Majdnem úgy néz ki, mint egy... Oh, szerintem csodálatos színésznő. Nem gondolja Mr. Williams?

— De igen, — felelte a férfi.

— Én is azt hiszem. De nem zavarom tovább, biztosan mások is szeretnének beszélni az estély díszvendégeivel. Ne felejtse el Mr. Williams, ott leszek a konDÖMÖLK1 LAJOS: PORTRÉ

eertjén, tapsolni fogok és minden. De ha végképp nem tudnék eljutni valamilyen ok miatt, akkor is megmondom minden ismerősömnek, hogy ők menjenek el.

— Köszönöm szépen, — felelte a néger.

A háziasszony ekkor karon fogta a hölgyet és átvezette a másik szobába.

— Drágám — szólt a vendég — becsületszavamra, majdnem összeestem ott a helyszínen. Észrevetted, mennyire melléfogtam? Kis híján kimondtam, hogy Katherine Burke tisztára úgy fest, mint egy néger. De még időben megálltam. Gondolod, hogy észrevette?

—- Azt hiszem nem — csillapította a háziasszony.

— Hála istennek! — sóhajtott fel — hiszen semmiképp sem akartam volna zavarba ejteni. Hiszen olyan kedves. Jé- modorú és minden. Tudod, hogy van ez s színesekkel? Az ember a kisujját nyújtja nekik és mindjárt a karját akarják. De ez nem is próbálkozott ilyesmivel. Gondolom sokkal józanabb. Nem úgy véled?

— De igen — szólt a háziasszony.

— Tetszett nekem. Nincsenek előítéleteim, azért, mert ő színesbőrű. Épp oly természetesen beszélgettem vele, ahogy bálki mással tettem volna.

Fordította; Zilahi Judit.

Dorothy Parker 1893-ban született New Jersey-ben. Tanulmányait New Yorkban végezte. 1916-tól a Vanity Fair című folyóirat, később a New Yorker színikritikusa lett. 1927-ben visszavonult az újságírástól, hogy kizárólag irodalmi tevékenységének szentelje életét. Novellákat, verseket, rövid karcolatokat írt, elsősorban az amerikai társadalom fonákságait ÓL

A

1