Dunántúli Napló, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-31 / 180. szám
Baráth Lajos: Lurkók Már ebéd óta leselkedtek az udvar hátuljában, mely közvetlenül a patakra nézett. Ormótlan, sötét udvara volt a bérháznak, kietlen, mint a kitakarított nyári pince; zöldet csak cserépben láthatott ott az ember, esetleg egy-két erkélyen virított leander, ládában, de azok is kókadoztak már. — És ha estig se jön? — türelmetlenkedett a legkisebb, szőke buksija ott lapult két társa mögött. — Jön! — bizonygatta egyre a nyurga, s a harmadikra hunyorgott biztatón. — Tegnap is jött, meg tegnapelőtt, meg azelőtt, fogott is egy verebet ... — megérintette a mereven figyelő harmadikat. — El találod véteni... Engedd nekem... A harmadik ingatta a fejét, nem szólt, minden figyelmét az eresz és a csatorna ellenőrzésére összpontosította. — De, ha mégse jönne, mondjuk;.. — hozakodott elő kételyeivel a legkisebb. — Maradj már csendben! — sziszegte a harmadik, termetre a középső, zö- mökebb és akaratosabbnak látszott társainál. — Még elriasztod .., Megnyugodtak. Egy ideig csendben várakoztak; tekintetüket a csatornára függesztették, mely megfeketedett palatetőt zárt le, hogy függőlegesen útjára indítsa a szürke, egysíkú falakat. Csupán az ablakok élénkítették meg, és az ablakokon kilengő fehér és színes függönyök. Nyár végi csönd volt, meleggel, esőszagú szellővel, s a légben — valahol a mezőkön — talán már útrakeltek az ökömyálak. E természetes csöndet csupán a negyedik emeleti ablakból előbukkanó szócsata zavarta, mely a fehér csipkefüggönnyel együtt kilibbent a zavaros vizű kanálisra... — Semmit se bizonyít? — kíméletlenül csípős, női hang kérdezett — Semmit! — ez meg egy mély bariton volt — Rosszindulatból tette valaki ... Irigyelték a boldogságunkat A nő élesen és keserűen nevetett. — Boldogság? ... A férj pisszegett — Az egész város meghallja! A nő sikongott. — Nem érdekel... Tudja meg mindenki, hogy milyen vagy. Képmutató... Én bolond. Nem hittem senkinek.. Pedig mondták, hogy megcsalsz. — Egy levél semmit se bizonyíthat — dörögte a férfi, hangjára felriadtak a csatornán tollászkodó lusta verebek. — Teszem azt;.. ha én most leülök és Írok egy levelet... mondjuk a Ko- vácsnénak... igen, a Kovácsnénak. De írhatnék Palotainénak, vagy Szabó- nénak. mindegy. Megírnám, hogy a férje ezzel, meg azzal..: Persze, elhinnék. És kész volna a botrány... Mert tanuld meg, fiacskám, hogy az emberek a rosszat hamarább elhiszik, mint a jót A nő újra csak sírt. — Ilyen betűket csak nő ír le... És ilyen mondatot is ... „Édesem, harmadik napja nem kerestél ...” A verebek újra nyugtalankodni kezdtek, aztán mégis megnyugodtak, tovább sütkéreztek a napon. — Becsületemre, hogy nem igaz — könyörgött a bariton. — No! Csillapodj már... Itt szakadjon rám a ... csillár, ha igaz! Igen. szakadjon rám a csillár, ha... Ebben a pillanatban egy tarka kandúr kúszott a csatornára, a lusta verebek egyike kétségbeesetten csirpe-.. gett, a harmadik fiú kezében meg- " feszült a csúzli.... A csillár két ága darabokban hullott a szőnyegre. A nő sikoltott, a férfi pedig dermedten várta az ismeretlen hatalom további büntetését, amiért kételkedett hatáskörében és átkot kért tőle magára. A három lurkó utcákon át futott, futott. A dombnak induló hajlatok egyikén megpihentek. A hosszabbik sokáig simogatta szöghaját, aztán megszólalt. — Mondtam, hogy add ide nekem... Én nem hibáztam volna, tudom. A harmadik, termetre a középső, szégyenkezve hallgatott. — Holnap aligha jön el a kandúr — mondta szomorúan a legkisebb, aki mindig kételkedett. Az ember nem beszél egészen különös és fura kis fájdalmakról, csalódásokról, le- sújtottságokról, amik olyanok, mint a finom füst, a verőfényes kék égre szállóan, de ha orrod éri szaga, fanyar lesz az és keserű. Kölyökkoromban egy képes újságban láttam egy képet. Nagyszerű volt, kacagtató és amellett titokzatos. Távoli különös világ figuráit mutogatta. Egy ravasz majmot ábrázolt: az oroszlánt becsapja, a krokodilussal együtt és a háttérben egy néger adott példát a pukkadozásra. Valahol gyermekvendégségen láttam ezt a képet és ha eszembe jutott, sírhatnékom támadt, hogy nem az enyém, s nem falhatom szemeimmel naponta. Tévedés, hogy ez aztán a hámígombolós Idővel el is kavargóit rólam. Nagy fiú voljam és valahányszor hasonló képet láttam, visszatért ez a vágy. Frissen, követelőén jött, mint annak idején és áttörte az évek kiábrándultságát, valami olyan formában, hogy nem a szemem pillantása érett azóta, hanem ezek az új képek közönségesek, ahhoz a régihez, a titokzatoshoz, az egyetlenhez mérve. Egyszer, később, egy könyvesboltban jártam. VárakozTERSÁNSZKY J. JENŐ: Aranyfüst va egy bekötött képes újságot ütöttem fel unalomból. Nini! Egy pillanatra sóvár, édes öröm kergetődött át szívemen. Az újságban ott állt a kép előttem. Gyerekszívem vágya. De csak egy pillanat volt A következő valami kaján, gálád kézzel, mint valami gonosz varázsló, elhúzott szemeim előtt. Ott volt a kép. De közönségesen, silányul, amin tízen lapozok át. Mert az volt a régi, az igazi, az egyetlen. És azóta már csak a düh és keserűség emléke van meg, amit a boltból hoztam ki magammal. A fürge, boldog óhaj a kép után, eltűnt, mögéje kallódott. No, meg ezek > szavak maradtak, mint valami mindennapos epitáfium, egy kedves, elhunyt fura érzés- manócska sírján. Ez az egyik. A másik egy dalról szól. Azt sem tudom róla, miféle szerzet pontosan. Műdal, operett, vagy opera részlet. Egynéhány ütem mindössze. Nem tudom csak a kezdetét. Sőt ez sem volt birtokomban. Akkor jött, mikor akart s távozott éppígy nyomtalan. Valósággal bújósdít játszott velem. Szeszélyes volt, megkínzott, meg járatott. Sohase tudtam hol és mikor jelenik meg. Mindennapos, józan emberforgatagban, hímes hajnali fetrengések alatt, esti sétán. Egyszer csak ajkamon Volt. Trallallara! Füttyre idomította a számat és tündérkézzel csapott szét bensőmben. Drága szomorúság, vágy sírt fel. Újra láttam és szerettem egy kedves arcot Újra éreztem, hogy ha felé mennék, mert hívna, a dolgok, emberek, árnyékok, amiket hárítanom sem kell magam előU, átgázolok rajta. Húsz évem kiáltott vissza értem, kacagóan, zokogóan, va- dócosan ... néhány hangra, egy feledt taktusra fűzve. De ahogy érkezett úgy Illant el megint Idézni szerettem volna mindig, mikor akarom. Képtelen voltam megjegyezni. Próbáltam belehelyezni a hangjait ismert nótába, hogy vele együtt eszembe jusson. Ez sem sikerült. Megugrott, elbújt előlem. így hordtam csak magamban, mint valami csélcsap nőcskét, aki az enyém is, nem is. Valahová meghívtak. A háznál egy zenélő óra volt. Mikor megszólaltatták, kis híja, hogy karomba nem kaptam és szerelmet nem vallottam a háziasszony anyjának tisztes hatvan évével, aki mellett véletlen ültem. Az óra az én dalomba kezdett s ha annak a gyönyörét mondhatnám el, amint a régféledt folytatását és a végét is hallhattam a szökevény melódiának. Nem sejtik már mi történt? Egy ostobasággal több, amit sohasem bocsátók meg magamnak. Újra és újra eljátszattam a dalt elejétől végig, addig, amíg úgy meg nem tanultam, hogy bármikor fütyülni kezdhessem. Akkor egész nap és másnap is fütyültem és e pillanatban is belekezdhetek. De ez, amit most fütyülök, egy selejtes melódiácska, amit tucatonként termelnek évente és semmi más. Az emléket, a zokogást és kacagást és epedést, a húsz évet, nem hozza többé. Átkozott, bárgyú, zenélő- masinájai ÁLLATI DOLQOK lfatamk-ufyijMinap Kalocsán jártam. Megyek a piacon. Rengeteg galamb. Nem röpködnek, hanem árulták őket. Nagy galamb barát vagyok. Legjobban szeretem töltve, de becsinált levesnek, vagy pörköltnek sem kutya. Rögtön alkuba bonyolódtam és megvettem négyet. Fizetés után* mikor már menőben vagyok, az asszony megkérdi: — Tenyésztő? — Nem, evő. Azt a ribilliót! — Van szíve megenni ezt az ártatlan galambot? — Ha megeszem az ártatlan csirkét, az ártatlan kacsát, akkor miért ne ennék galambot? Madár, madár! És mivel még mindig sivalkodtak, azt mondtam nekik; — Nézzék, maguk csak akkor szavaljanak, ha műanyagból készítik a pick-szalámit. Erre elhallgattak, de mikor kivonultam a négy bögyös ennivalójelölttel, nem voltam túlzottan népszerű. Átkozott farizeusai! jCét&Uvátod&ctcLs A lélekvándorlást eddig képtelenségnek tartottam, most mégis kezdek megingani. Túlságosan sok embernek van valami atavisztikus köze a kutyákhoz. Esténként, mikor sétáltatom a kutyámat, minden huszadik fiatal felvonít. Valamelyik este az egyik még négykéz- lábra is állt, sapkáját a szájába vette és vonított. A kutya nem szólt semmit, nem vállalta az ismeretséget. A legszebb nem is itt történt, hanem Révfülöpön. Leszállók a kutyával a vonatról. Az ablakon kinéz egy harmincéves forma, lekonyuló bajuszú, mélabús ábrázatú magyar. Amikor megpillantja a kutyát, elkezd fájdalmasan vonítani, mint amikor a kutya farkára rálép az úthengerlő gép. Valósággal elhűltem. Mindent vártam volna, csak ezt nem. Azt hittem, hogy ez a narodnyik ábrázatú legény népdalt gyűjt, népi táncol, fát farag, tilinkózik, de hogy ilyen elkeseredetten vonítson, az minden képzeletet felülmúlt. A földbe gyökerezett a lábam és a vonítás befejezésekor nem tudtam megállni, hogy meg ne dicsérjem. — Csoda! — mondtam. Ilyet még nem is hallottam. Kutyának pompás, csak azt nem tudom, embernek ugyanilyen jó-e? A változatosság kedvéért most nem vonított, hanem morgott. A szäU&Uut Emlékeznek még talán rá, volt Itt Pécsett a Jókai téren a cukrászda előtt egy szánalmas kis szökőkút. Mint egy közepes, rosszabb vízcsap, félméter magas sugárban pötyőg- tette a vizet. Annak idején az újság is foglalkozott vele. Utána nyomtalanul eltűnt. Én vagyok az egyetlen, aki sajnálom. Ugyanis van egy kutyám, a Marci. Ö minden esti séta alkalmával rendkívüli lelkesedéssel oldalba érdeklődte. Éa én már elképzeltem, hogy megkérem a Naplótól az Erb Jánost, hogy fényképezze le, én meg aláírtam volna: konkurren- cia. Szóval fáj a szívem az elveszett témáért Ezért írtam még ezt most hogy valamit behozzak belőle. Szellemdús fantázia Ez is kutya ügy. A kutya nevekről lenne «4. Kezdetben volt egy gyukhel. Cigány nyelv torzítása, alvilági szó, belekerült nyelvünkbe, el is múlt. Aztán jött a blöki. Nem tudom honnan származott, de van benne valami humoros, becéző. Volt aztán még sok: gombóc, szőrmék a pulinak, kopott lábú a tacskónak, töpörtyű a pincsinek, mert c4y kicsi. Valaki a minap azt mondta egy tacskóra, hogy ló tetű. Épkézláb hasonlat, mosolyra ingerlő. Most azonban mi történt? Legalább öt ember mondta két hónap leforgása alatt pulikutyámnak, amikor sétáltunk, hogy gyere ide pörkölt. Most nem is, mint kutyabarát kerültem válságba, hanem mint az emberi gondolkodás tisztelője, ám hozzá nem értője. Honnan az ördögből vették ezt a szót? Talán azért találták ki, mert a pörkölt barna, néhány kutya is barna éa a pörkölt mellé nokedlit is adnak és a nokedli hosszú, mint a tacskó. Dekát a puli nem barna, nem hosszú és ugyanezzel az asszociációval azt is mondhatnánk; csemege uborka. Nem értem! Nem értem. SsőUősr Kálmán Művészet és tudatosság (Folytatás a 9-es oldalról) közönséggel való gyakorlati érintkezés alapján lehet megismerni azokat a sokszor nagyon is lényegretapintó kérdéseket, amelyeket a spontán hallgató, vagy szemlélő feltesz. Óriási tévedés azt hinni, hogy a művészeti ismeretterjesztés valami egyoldalú tevékenység, amelyben valaki „tud” és ezt átadja azoknak, akik kevesebb ismerettel rendelkeznek. Ez, persze bizonyos különbségekkel mindenféle ismeretterjesztésre vonatkozik, de a művészeti ismeretterjesztésre különösképp, éppen mert az nemcsak a merőben fogalmi ismeretek körének puszta szélesítésében, hanem egy nagyon bonyolult, összetett személyes élmény tudatosításában, fogalmi nyelvre „fordításában” is áll. A művészeti ismeretterjesztésekben nincs tehát nagyobb bűn, mint az aktívan kérdező hallgatóság figyelmen kívül hagyása. De mert a művészeti ismeretterjesztés különösképpen is kétoldalú, nincs másfelől nagyobb bűn. mint a félszeg bizalmatlanság az előadóval szemben. E téren a legnagyobb akadályt a sznobizmusnak egy kevéssé emlegetett, de korántsem ritka válfaja jelenti: a hamis rátartiság, amely szegyein bevallani, hogy valamit nem ért, hogy valami nem hat rá. hogy valaminek', mások — sokak — által hangoztatott szerepét, jelentését nem ismeri fel. Ilyenkor találkozunk a műélvezet tettetésével, amelynek tartalma kb. az, hogy „na, úgy látszik ezt én mégsem értem, de nem leszek bolond elárulni.” Holott — s ezt sok szóra bírt „szégyenkező” észrevételei bizonyítják — épp az ilyen összeszorított szájú „nem-ér- tem”-ek mögött a nem értésnek valamely igen frappáns indoka húzódik. Minden ilyen esetben a bátor kérdezők ,.nyernek”: az őszintén kifejezésre juttatott, elfogulatlanul nyilvántartott nem értés vagy nem tetszés úgyszólván kivétel nélkül — sokszor mások helyett is kimondva a közös gondot — valamilyen lényeges alapkérdésre tapint, aminek megválaszolása ugrásszerűen viheti előre a társalgásra épülő, tehát valódi ismeretterjesztést. Érdekes, hogy az ilyen félszegségek a művészeti ismeretterjesztésnél gyakoribbak, mint az egzakt tudományok ismeretterjesztése kapcsán. A merőben tárgyi ismeretek befogadásával szemben a közönség sokkal elfogulatlanabb, őszintébb; matematikában, fizikában, földrajzban vagy történelemben a „tudom — nem tudom”, „értem — nem értem” sokkal kisebb dilemmát jelent, mint a művészeti ismeretterjesztésben. S ennek egyik oka a művészeteknek még mindig elég széleskörű és előítéletszerű misztifikálása. Ez kétségkívül a művészetek nehezen megközelíthető sajátos szerepével és hatásával függ össze, de kapcsolatos annak a polgári művészetszemléletnek rejtett utóhatásával is, amely a művészetet elméletileg is az irracionalizmus ködébe burkolja. Éppen ezért mindenfajta művészeti ismeretterjesztés feltétele a művészet demisztifikálása. Az alkotáslélektan eredményedre építve szerte kell oszlatni azt a hiedelmet, hogy a művész valamilyen különleges, feísőbbrendű lény, köznapi emberek számára megközelíthetetlen szférák beavatottja, amolyan „modem varázsló”. Az alkotó mindig közülünk való, nagysága is abban rejlik, hogy minél egyetemesebb, minél S2éleseblbkörű, minél több embert, minél lényegesebben érintő tartalmakat képes megragadni. Igaz, sajátos készséggel, különös érzékenységgel és kifejezőerővel rendelkezik — de igazi alkotó csak akkor válhat belőle, ha sokak lényeges élményeinek befogadására, és kifejezésére fordítja ezeket a készségeket. Az alkotó ebben az értelemben a legmindennapibb ember, aki általunk és értünk válhat csak művésszé. Számos nagy alkotó vallomása tanúskodik arról: az alkotás megkülönböztet és gyöt- relmes szépségű erőfeszítése számunkra sem valami mindennapi, állandó állapot. Kissé leegyszerűsítve: egy művész sohasem olyan okos és bölcs, sohasem olyan élesszemű és frappáns mindennapi emberként, mint művészként. Az alkotás számukra is felfokozott állapot, az elmélyülés, koncentrálás különleges formája, amely meghaladja a mindennapi — s velünk épp ebben a min- dennapiságban oly közös — énjüket. De még az alkotás rendkívülisége sem valami ismeretlen és varázslatos dolog. Mi mindannyian, széles közönség is aktív részesei — s nem csupán passzív befogadói — vagyunk az alkotásnak, mikor ráhagyatkozva élvezzük azt. Az igazi, bensőleg cselekvő műélvezet, az azzal járó elmélyedés és koncentrálás maga is az alkotás, — az újranlkotás — egy formája, amely nem annyira minőségében, mint inkább csak mennyiségében, intenzitásában különbözik az elsődleges alkotói tevékenységtől. Egy mű ténylegeses csak hatásában válik művé s ml befogadóként is részesei vagyunk ennek a társadalmi folyamatnak. A művész ebben az értelemben csupán „megbízottunk”, akit megbízatásának teljesítése erejéig különös tiszteletben tartunk, de egyben olyan képviselőnk, aki egy-egy sikertelen mű alkalmával bármikor „visszahívható”. A művész nem tőlünk való különbsége, hanem velünk való azonossága révén művész. Mint ahogyan maga a művészet is a mindennapi életből származik. A mindennapi élet át meg át van szőve esztétikai mozzanatokkal; az egyes művészeti ágak közvetítő formái (hallgatóság, láthatóság, nyelv, taglejtés) is a mindennapi élet velejárói. A művészet ebben a vonatkozásban a mindennapi élet szakadatlan folyamatából kiemelt mozzanatok koncentrálása; benne a művész az emberi világ átfogó, sűrített képét teremti meg. a műélvező esztétikai élményben részesül, hogy aztán művész és közönség egyaránt gazdagabban térhessen vissza az átmenetileg „felfüggesztett” mindennapi életbe. Művész és közönség kapcsolatának ilyen értelmezése a közönség társadalmi aktivitásának jogát és kötelezettségét is magában foglalja. A közönség egyre növekvő beleszólását a művészeti élet egyes kérdéseibe, a művek széleskörű vitatását nemcsak a művészetek társadalmi szerepe, ideológiai fontossága teszi indokolttá. A művész, a mű és a közönség kapcsolatát merőben esztétikai—művészetelméleti oldalról közelítő elemzés is szükségképpen ugyanehhez a konzekvenciához vezet. A művészet sajátosságainak kifejtésére épülő demisztifikálása, a tudatosítás tehát nemcsak az esztétikai nevelésnek, művészeti ismeretterjesztésnek előfeltétele. Nem lebecsülendő tényezője művészeti közéletünk tágabb ért elemben vett demokratizmusának is,
