Dunántúli Napló, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
A Jelenkor balatoni számáról „Ha a boldogságot egy tájjal akarnám kifejezni, a Balatont választanám.” így kezdődik a Jelenkor balatoni száma, így kezdődik Déry Tibor Jegyzet a Balatonról című írása. Szép és frappáns mondat, s mintha a folyóirat minden írójának kimondott- kimondatlan érzését fogalmazná meg egyben. A folyóiratból szinte süt az ezerarcú Tó szeretető, a gazdag szépségek iránti csodálat, az a bonyolult boldogságérzés, amelyet ez az „egyszeri, a meg nem ismételhető, a fogalom tömörségével sugárzó” táj nyújt az embereknek. A Balatonnak hatalmas irodalma van, évszázadok óta kiapadhatatlan ihletforrása íróknak és képzőművészeknek egyaránt. A Dunántúl a Balaton nélkül elképzelhetetlen volna, s a Dunántúl irodalmi folyóirata sem mulaszthatja el, hogy évente csokorba ne szedje azokat a műveket, amelyek a Balaton különös sugárzásában születtek. Olyan hagyománnyá vált ez, amely minden bizonnyal helyet követel magának az irodalom történetében. Ezúttal is emlékezetes, kerek és sokoldalú folyóirat-szám született a balatoni írásokból. Bár kétségtelen, hogy a szépirodalmi anyag lemarad az egyéb írások mögött, ez nem szívonalbeli, pusztán mennyiségi lemaradást jelent, és természetszerűleg a témához való lazább kötődést A versek között akad néhány, amely az amúgyis kiváló versanyagból magasan kiemelkedik. Örömmel fedezheti fel az olvasó, hogy két kitűnő, József Attila-díjas költőnk nem maradt ki ebből a számból, és általuk az súlyosabbá, rangosabbá is vált. Csorba Győző filozofikus, mélyreható, tiszta versei mellett — Fordított kígyó, Ellenpontok — egy derűsebb, tavaszi harmóniát idéző verse kapcsolódik a dunántúli tájhoz. Derűje nehéz, megszolgált derű, egy kialakult költői világ magától értetődő része: „De én már jó néhány nap óta egy korhadt törzshöz járok vissza folyton mely mégis így is koronát nevel” (Áprilisi változatok) Pákötitz István Egryt, a Balaton festőjét idézi, a „repedezett-földarcú parasztot”, a „derű, szépség, emberség és tisztaság igézőjét”, és fanyar, kesernyés-bölcs humort! életképeit ezúttal a Náci bácsi című vers képviseli. A Balaton ezer arca közül mutatnak be néhányat a többi versek, Váci Mihály jegenyéket, sirályokat, hajót, fehér habokat megéneklő játékos — csillogó emlékkópe- ket idéző verse, a Toronyiránt, Bihari Sándor komorabb hangvételű, lassúbb léptű Kagylók, csigaházak című verse, Szepesi Attila szép Badacsonyi virágéneke, vagy Káldi János verse, amelyet a füredi Tagore-sétány hajnali színei ihlettek. A szépprózai anyag élén Bertha Bulcsn új novellája, A Channel legenda áll. A „balatoni novellák” sorában különös helyet, talán új állomást jelent. A sejtelmes és mégis tiszta, fehér sugárzás, amely oly jellegzetes atmoszférát adott ezeknek a novelláknak, most is fellelhető. De ebben a légkörben szimbolikussá növekedett embertípusok, álomszerűségükben is hús-vér, meghökkentően élő figurák mozognak. Tetteiket, szavaikat szigorú törvények szabályozzák, a történések, a stílus valamennyi jegye — beleértve mindent, egészen az egyes jelzőkig — egy sajátos, igen érzékeny és logikus jelképrendszerbe tartoznak. Ez a „mai legenda” ugyanakkor a Balaton egyre gazdagabb, mondhatni, „precízebb” képét is tartalmazza. Mai történet, kis mai tragédia bontakozik ki Pál József novellájából, amelyben még olykor-olykor dccenve kapcsolódnak egybe az aprólékosan reális és a könnyed-finom lírai elemek. Granasztói Pál írása, amely a Balatonföldváron címet viseli, a Vallomás és búcsú egy részlete, az emlékeztető irodalom egy érdekes darabja, sok érzékletesen megelevenedő, érzelemgazdag vonással. Mint már említettük, igen dús és változatos a folyóirat egyéb anyaga — tanulmányok, szociográfiák, riportok, ismertetők stb. LApták Gábor Keszthelyi tudósítása hatalmas ismeretanyagról, a Balaton szinte szerelmes csodálatáról, s természetesen roppant okos, tiszta stílusról tanúskodik. Egyike a legélvezetesebb és legtanulságosabb olvasmányoknak. Örömmel vesszük tudomásul, hogy az írásnak folytatása is lesz. Remek kiegészítésül szolgál Lipták Gábor írásához Thiery Árpád róla írott riportja. Ugyancsak első részét közölte a folyóirat ebben a számban Takáts Gyula szociográfiájának, amely a Jelenkor-Magvető gondozásában megjelenő kötet számára készült. A Nagyberek világa és a Balaton számos izgalmas tényt tartalmaz; Takáts Gyula egyike a „legilletékesebbeknek” ebben a kérdésiben, és persze egyike a legavatottabb íróknak. Kitűnő írásához saját rajzait mellékelte. Ántalffy Gyula A Balaton táji kerete című „bakonyi szerelmes földrajza” és Gertig Béla A Balaton idegenforgalma című írása egészítik ki a folyóiratnak ezt a részét. Három írás látott napvilágot a Balaton nagy festőjéről, Egry Józsefről, Passuth Krisztina és Láncz Sándor tanulmánya, valamint Heitler László beszámolója a Tihanyi Múzeumban rendezett Egry-kiállításról. Bartha Lászlóról Bertha Bulcsu írt szép portrét, s ezek az írások így együtt, végül sémi hiányérzetet nem hagynak a képzőművészet vonatkozásában sem. Különösen, ha a gazdag képanyagot is figyelembe vesz- szük. A műmellékleten két szép Egry-kép mellett két Barthát és egy-egy Martynt, Borsos Miklóst, illetve Ferenczy Bénit láthatunk. Olyan nevek fémjelzik tehát a Jelenkornak ezt a számát, amellyel egyetlen folyóirat sem dicsekedhetik túl gyakran. Ferenczy Béni különös, álomszerű vitorlásai, Borsos Miklós titokzatos, ősi, döbbenetesen gondolatgazdag grafikái és Martyn Ferenc finom rajza egyaránt nagy élményt jelent Sok más írás közül még csak egyről: Tüskés Tibor érdekes párbeszédéről, amely a Dunántúl című antológia előszava lesz. Az írás a dunántúli költészet jellemzőit, a „dunántúli” jelző létjogosultságát, illetve tartalmát boncolgatja. Megállapítja, hogy a táj erősebben formálja, erősebben szövi át az itt születő irodalmat. Nehéz kérdések, vitás és olykor kényes kérdéseket feszeget. Végül is kibontakozik a lnéyeg: „a finom idill, a csöndes derű, a halk. ' bukolikus hangulatok tehát hamis jelző az e tájon sarjadt művészetre.” Majd: „Világosság, tisztaság, racionális biztonság, arányérzék... Valóban, itt kevesebb a zseni-póz, nagyobb az önfegyelem. Ismemi kell a mesterség szabályait.” S mintha ezt igyekezett volna bizonyítani a Jelenkor jólsikerült balatoni száma is. Együtt Déry már idézett, szép mondatával: „Ha a boldogságot egy tájjal akarnám kifejezni, a Balatont választanám.” H. E. Zágrábi látogatás egy pécsi származású művésznél A zágrábi Marticseva ulica egyik modern bérházának legfelső emeletén van Zlatko Prica műterme. Aki Pécsről érkezik a hor- vát fővárosba, és szereti a művészetet, annak szinte keresnie kell az alkalmat, hogy Pricávai megismerkedjék, hiszen a jugoszláv festő és grafikus is Pécs szülötte. 1916. július 26-án született Pécsett a mai Kossuth Lajos utca egyik házában. Apja szerb kereskedő volt. anyja osztrák asszony, s — mint találkozásunk alkalmával a művész maga mesélte — a kis Prica hétéves koráig szüleivel többnyire magyarul beszélt. Néhány szóra, mondatra még ma is emlékszik. A huszas évek első felében szülei Jugoszláviába költöztek, s Prica már Zágrábban szerb—horvát nyelven folytatta tanulmányad. Művészeti stúdiumait is a horvát fővárosban végezte, s ma is ott él. Szívesen gondol azonban vissza szülővárosára, ahol gyerekkora óta nem járt. és örülne, ha megint felkereshetné Pécset. Sok művészi sikere ellenére sem volt könnyű az élete. Mint szerbet és mint haladó gondolkodású embert, Pavelics horvát fasisztái 1941-ben koncentrációs táborba vetették. Szabadulása után Prica a partizánokhoz csatlakozott, s nagyhatású antifasiszta grafikákat alkotott. Egyik sorozatának címe: „Emberek a Danica-táborban", másik sorozata pedig a mártírhalált szenvedett horvál poéta Ivan Goran Kovácsiét „Tömegsír”-ját illusztrálja. A felszabadulás utáni évek az elismerés és siker évei voltak számára. Képei, grafikái európai, amerikai, ázsiai tárlatokon szerepeltek, Leningrádtói Rio de Janeiróig, Prágától Tokióig. 1958-ban a luganói grafikai bíen- nálé nagydíját nyerte el. 1961-ben Zágráb városának nagydíját. Maga is sokat utazott: különösen szívesen emlékezik vissza aira a hat hónapra, amelyet 1953-ban Indiában tölt- hetett, majd egy későbbi brazíliai tanulmányútra. Ezek az utak saját vallomása szerint — művészi fejlődésének is egy-egy frödulópont- ját jelzik. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémia növendékeként festő-ideálja az ugyancsak Pécsiről származó Petar Dobrovics volt: még a negyvenes években festett képei is a dobrovicsi poszt-impresszionizmus nyomat árulják el. Később egyre stilizáltabbá válnak kompozíciói: ebben döntő szerepet játszik az ázsiai és dél-amerikai művészettel való megismerkedés. A látvány, a természet inspirációja azonban mindvégig jelen van Prica művészetében, ha olykor erősen áttételes formában is. „Az emberi alak és a növényi világ dialógusa” — ezt akarja újabb képeiben kifejezni. Szívesen dolgozik Dalmáciában, ezen a pompás tengermelléki tájon, amely szinte kiapadhatatlan íhletforrása a jugoszláv és európai művészetnek. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy kritikusai gyakran emlegetik „hún színeit”: Prica színskálája ugyanis gazdagabb, harsogóbb, erőteljesebb, mint tompítottabb tónusokkal dolgozó szerb és horvát festő-kollégáié. Szeretettel köszöntjük a művészt, városunk szülöttjét, s még sok sikert kívánunk neki életében, munkájában! Angyal Endre Káldi János: Danka Mártát nem felejthetitek el, A sorkikisfaludi hétgyermekes cipész legkisebb lánya volt, a nefelejcsek rokona, az álom-szelíd nyírfák suhogó-szoknyájú nénje, a végtelen krumpliföldek kapása, az anyám. IÄ Korán özvegységre jutott. A szívét égig hajszolta a sors. Nagyon szerette a vasárnap délutánt, mert akkor körülvettük és szépeket mondtunk neki a jövőről. Ilyenkor a szegények boldogsága virított arcán. De tűnődő szemén át a leikébe láttam, ahol csöndesen zúgtak a fák a szeptemberi napsütésben, s drótra ültek már a madarak. Tudom, hogy senki se szerethet úgy, mint ő. A legtöbebt adta: : a szüntelen-virágzó reményt, a tisztességes világlátást, a dalt. Virágszép szavai nélkül elvesztem volna a szörnyűség mocsarában. Mikor a fasizmus végighurcolt fél Európán, életben-tartó sorait küldözte utánam. Nem él már. A gyalogútakat, amelyeken járt, rátekertem a szivemre, az esti felhők, amelyeket utoljára látott, örökké mennek az égi úton, fejkendője susog a fenyvesekben, sírásából májusi rét lett. Danka Mártát nem felejthetitek el. GELLÉR ISTVÁN: HAZAK r * i
