Dunántúli Napló, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-26 / 150. szám

Siegfried Lenz; Ketten egy szobában A kis szálloda éjszakai portása piszkoskörmú ujjaival átlapozta a maszatos füzetet, s míg törzsével teljesen a látogató felé fordult, megfeszülő egyenruhája szinte szét­pattanni látszott. — Ez az egyetlen lehetőség — ismételte. — ilyen későn sehol sem talál szobát. Megpróbálhatja ugyan a többi szállodában is, de szeretném figyelmeztetni, ha másutt sem lesz szerencséje, és visszatér hozzánk, már mi sem tudunk segíteni. Egyetlen szabad helyünk van, kétágyas szobában, s félórán belül minden bizonnyal azt is kiadjuk. — Rendben van — mondta Swamm. — Csak hát, ön bizonyára megért engem, szeretném tudni, kivel töltöm az éjszakát. Egyáltalán nem óvatosságról van szó... No, de mindegy i:. Egy darabig még töprengett, aztán megkérdezte. — Már fent van a szobában? — Igen, uram. Kora este érkezett. Bizonyára alszik. — Bizonyára alszik, — ismételte Swamm, s kitöltve az űrlapot, elindult felfelé a lépcsőn. Amikor szobája ajtaját megpillantotta, lelassította lép­teit, lélegzetét igyekezett visszafojtani, hátha kiszűrődik valami zaj odaátról. Odabenn azonban csend volt. Swamm lenyomta a kilincset. Betette maga után az ajtót, és a falat tapogatva, keresni kezdte a kapcsolót. Hirtelen visz- szakapta a kezét. Közvetlenül mellette, száraz, de ener­gikus hangon valaki megszólalt: — Nagyon kérem, ne gyújtsa meg a villanyt. Igazán lekötelezne, ha teljesítené kérésemet. — Talán várt engem? — kérdezte ijedten Swamm. Az ismeretlen, mintha nem is hallotta volna foly­tatta: — Vigyázzon, nehogy a mankómba ütközzön. A szoba közepén meg bőröndök vannak. Meg ne üsse magát. Majd irányítom. Tegyen három lépést a fal mentén, azután forduljon balra. Még három lépés és ágyánál lesz. Swamm úgy tett, ahogy az ismeretlen kívánta; levet­kőzött és a takaró alá bújt. Jól hallotta szomszédja mély és erős lélegzetét, érezte, hamar aligha sikerül elaludnia. — Különben Swamm vagyok — szólalt meg néhány perc múlva — Swamm — ismételte a másik. — Igém — A kongresszusra érkezett? Nem. Es maga? — Én senu — De hát valamiért csak jött? ■— Azt hiszem, senkinek sem volt különösebb oka utazásra mint nekem. Az állomáson szerelvényeket állítottak össze. Reme­gett a föld, s a matracok enyhén rezegtek. — Azért jött ide, hogy végezzen magával? — hallat­szott a sötétből. — Nem. — Válaszolta Swamm. — Hát öngyilkosra hasonlítok? — Nem tudom, kire hasonlít, — mondta a másik. — Sötét van; — Isten óvjon az ilyesmitől. Fiam van nekem, uram, olyan kis vadóc. Miatta jöttem ide. — Kórházban van? — Ó, dehogy. Egészséges a kicsi. Igaz, gyakran sá­padt, de különben teljesen egészséges. Tulajdonképpen miért is vagyok itt? Ez a fiammal kapcsolatos. Túlságosan érzékeny a srác, Semmitmondó apróságra is nyomban reagál; — Tehát kórházban van? — Nem! — kiáltott fel Swamm; — Mondtam már, hogy teljesen egészséges. Törékeny a lelke, a kis legény­kének. Hát ezért mondom, veszélyben van. — Az ilyen nem az életre való... — Hogy beszélhet így? — csattant fel Swamm. — Hi­szen még egészen gyerek, tapasztalatlan, ügyetlen. Eh, nem érti! Figyeljen kérem! Minden reggel, amikor isko­lába megy, megáll a sorompó előtt és megvárja, míg elrobog a reggeli vonat. Ott áll nekidőlve a sorompónak, és integet. Hosszasan, és ugyanakkor reménytelenül. — No és? — Aztán — folytatta Swamm, — amikor hazajön az iskolából olyan lehangolt, zavaros. Képtelen megtanulni a leckéjét. Sem játszani, sem beszélgetni nincs kedve. És ez így megy napról-napra, hónapok óta. Egyre rosszabb színben van . s — Annyira hatással van rá ez? — Látja, — folytatta Swamm — mindez olyan külö­nös: a kisfiú integet az utasoknak, de egyikük sem vála­szol. Úgy érzi magát, mint akit nagyon megbántottak. Annyira szívére veszi ezt a csekélységet, hogy jómagam és feleségem a legrosszabbtól tartunk. All a sorompó­nak dőlve, integet, míg a vonat el nem tűnik a kanyar­ban, de senki sem válaszol neki. Persze arra nem lehet kényszeríteni az utasokat, válaszoljanak az ilyen üdvöz­lésre. Nevetséges, abszurd dolog lenne az ilyen jellegű előírás, de ..; — Szóval ön, Swamm úr, úgy akar segíteni a fián, hogy reggel beül a vonatba, csupán azért, hogy integet­hessen a fiának? — Igen. — Számomra nincsenek gyerekek — mondta a másik. — Gyűlölöm és kerülöm őket. Miattuk vesztettem el a feleségem; Belehalt az első szülésbe. Fejére húzva a takarót még gondolkozott egy darabig, aztán elaludt. Reggel, felébredve Swamm rögtön meg­állapította, egyedül van a szobában. Megrökönyödve pil­lantott órájára: a vonat indulásáig öt perc volt hátra Arról szó sem lehetett, hogy kiérjen az állomásra. Délben mivel még egy napra nem maradhatott a városban, összetörtén és lehangoltan hazaindult. Kisfia nyitott ajtót. Majd kicsattant az örömtől. A nyakába ugrott. — Tt?dnd. papa. valamilyen úr. integetett nekem ma •■egge! . . — Mankóval? — kérdezte meglepetten Swamm. — Igen bottal A végére kötött zsebkendőjét addig ■nge'te .míg a vonat el nem tűnt a kanyarban. Kovái Iván fordítása Siegfried Lenz 1926-ban született. Az elmúlt másfél évtized folyamán íéltüni nyugat-németországi írónemzedék legjobbja! közé tartozik. Részvevője a nyugatnémet írók .G 'unpe 47' né ’ ismert ellenzéki csoportosulásának. 1951 óta szerepel rádiójátékokkal, elbeszélésekkel, regényekké'. T s o p fe rí f­K tü t­ta c. te p rí > C Nem akarom nevén nevezni a ta­nyavilágot, ahol ennek az írásnak az élményeit kaptam, és adatait össze­gyűjtöttem; — sok olyan motívuma van, amelyet kíméletből el kellene hallgatnom, mert igaztalanul szakíta­nék fel régen behegedt sebeket, s ok­talanul támasztanék ellenkedést egy­mással megbékélt emberek között. A kímélet diktálta hallgatás viszont arra kényszerítene, hogy arról ne szóljak, amit a leghangosabban kell elmonda­nom. Állok a katedra előtt, mellettem fia­tal tanárnő. Oroszul köszönti a gyere­keket: „Zdrásztvujtye gyétyi!” Ök visz- sza rá kórusban: „Zdrásztvujtye ucsi- tyelnyica!” Orosz órán vagyok az ösz- szevont hetedik-nyolcadik osztályban. Most hosszabb orosz kérdés követke­zik, amelyből egy árva szót sem ér­tek, kivéve a keresztnevemet, amely minden nyelven Zoltán. Válasz: néma csend. Szorongva s bűntudattal nézek hol a feszes vigyázzban álló gyerekek­re, hol a tanárnőre. (Hetedik gimna­zista koromban megbuktam latinból!) •— Na, mit mondtam? — biztatja most már a tanárnő magyarul az osz­tályt. Kis várakozás, aztán jelentkezik középütt a harmadik sorból egy szőke kislány, s lefordítja a mondatot, amely úgy szól, hogy a mai órán megmutat­ják nekem, mit tudnak ők oroszul. A tanárnő elégedetten bólint, rám­néz. Én szaporán bólogatok, s végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy fel­üljek a dobogóra a katedra mögé. Köz­ben az jut eszembe, hogy olyan lehe­tek most, mint valmi tanfelügyelő. Él­től megrémülök, s mosolyogni próbá­lok, de érzem, olyan merev a képiem, mintha hidraulikus sajtóval préselték volna horganyozott bádoglemezből. Nézem, hallgatom a szőke kislányt, aki már új orosz mondatot fogalmaz, s lassanként felsejlik bennem, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor elő­ször jártam itt a tanyán, már talál­koztam vele. Szavalt az ünnepségen. Feszes, keskenyre szorított ajkáról is­merem meg és tiszta, okos homloká­ról. Középütt elválasztott, szalmaszőke Fábián Zoltán: Katedra előtt haját simára lefésüli, kétoldalt szoros varkocsba fonja, úgy viseli. Egész, kis lényéből nagy-nagy önfegyelem sugár­zik és lefegyverző nyíltság. Az első alkalommal is feltűnt ne­kem, fenn az összetolt politechnikai asztalokból barkácsolt színpadon, de nem marta belém magát annyira, hogy néhány óra múlva az újabb benyomá­sok, az újabb érdekes arcok el ne ho- mályosították volna a képét. Most azonban, a tanári asztalnál ülve, a tanterem sűrű. felejthetetlen szagát magamba szíva, nemcsak a magam iskolás emlékei jönnek elő; — vissza- emlékszem első itteni látogatásomra, s még az is eszembe jut, hogy frissen- vasalt, fehér kötény volt a kislányon meg sötétkék mackónadrág, és két- felől a kikeményített fodrot szoron­gatta, úgy szavalt. Érdemes lenne leírnom az egész orosz órát, azt a bámulatos pedagógiai mun­kát. amellyel ezeket a tanyasi gyere­keket oroszul írni, olvasni és beszélni tanítja a tanárnőjük, aki — saját be­vallása szerint — maga is nagy kín­nal tanulta meg a nyelvet, s ma is zavarban van, ma is kétségbeejtő gát­lásokat kell legyőznie magában, mi­előtt oroszul megszólalna. Talán ép­pen ezért tud jól tanítani, talán éppen ez teszi őt képessé arra, hogy meg­értse tanítványai félelmét a kiejtett idegen szótól. Maradjunk a szőke kislánynál; — Egyik legjobb tanuló, égjük leg­kedvesebb gyerek az iskolában — mondja óra után a tanárnő. — Na­gyon szeretem. — Rámnéz: — s tudja milyen szülők gyereke? — Nem tudom. — Heten vannak testvérek. Ö c.z ötödik gyerek. Nyolcán lennének, dé a negyedik gyerek pár hetes koráóan meghalt. Nem tudom, hogyan történt, nem tudom megérteni, de így mond­ják, s így is van: az apa egyik éjszaka részeg fővel megölte a gyereket. — Mikor történt? ■— Valamikor, a háború után. — Iszonyú! — Becsukták az embert, aztán ami­kor kiszabadult, ott folytatta az életet a feleségével, ahol megszakadt. Még négy gyerek született. A négy közül az első ez a kislány. — Kicsit később hozzáteszi; — Nem tudtam volna többé amellé a férfi mellé lefeküdni. — Nem lenne kár, ha nem született volna meg ez a kislány? Nem hiá­nyoznék a világból? — Igaza van, de akkor is. — Meg­borzong: — Nem tudtam volna meg­tenni. — Mit csinált volna három, kis. éhes poronttyal, egyedül, itt kinn a homokon? Hirtelen felélénkül. — Látja, éppen erről van szó. Teg­nap azt kérdezte, miért járnak el dol­gozni a lányok? Ezért. Ez volt Itt a lányok, asszonyok sorsa évtizedekig, azóta, amióta az első telepesek meg­kapaszkodtak ezen a homokon. A mai lányok azért vállalják a napi hat-hét órás utazást, hogy megszabaduljanak ennek a világnak még az emlékétől is. — Ez nyilván csak az egyik ok. ■— Az egyik, de sokkal fontosabb, mint gondolná. Én asszony vagyok, két kisgyerekem van, én megértem őket. Nincs tovább sem vita, sem kérdés; a szonda oly mélyre hatolt, hogy visz- szább kell húznom. A képhez annyi tartozik még szorosan, hogy ez a ta­nárnő nem tanyasi lány; Budapesten nőtt fel, a Szent István park egyik tágas, minden kényelemmel ellátott lakásában, öt éve tanít Itt, amióta férjhez ment. Olvasónapló Egy új versesköt élről „Vacsoracsillaif’ — szép cím, kifejező cím, verseskö­tet homlokára illő. A nap- szállat. az este, a megérkezés hangulatát kelti. A kötet Bárdosi Németh János válogatott verseit tar­talmazza, a négy évtizedes költői pálya rangosabb darab­jait. A legkorábbi alatt ezt az évszámot olvasom: 1924. A legfrissebbek tegnap szü­lettek. A gjnljtemény a számvetés­re, a mérlegkészítésre, a pá­lya ívének megrajzolására alkalom. Honnan indult a költő? Hol van helye a ma­gyar líra újkori „kórusá­ban”? Kik voltak példái, kik a társak, merre kanyarodik e líra ere? A korábbi kritika Juhász Gyula ifjabb testvéreként, a dunántúli tájköltészet hagyo­mányainak folytatójaként, a derű. az idill halkszavú da­losaként emlegette a költőt. A gyűjteményes kötet olva­sója egészen másra döbben rá. Bárdosi Németh János költészete a Petőfi és Arany ih1 étéből táplálkozó, s a két világháború közötti időben mozgalommá szerveződött né­pi irodalomhoz kapcsolható leginkább. Ha e költészet ki­alakulásának, kibontakozásá­nak erővonalait keressük, a népi írók mozgalmára kell gondolnunk. Irodalmunknak arra az ágára, amelynek im­már klasszikussá érett vezér­alakja, legkiválóbb képviselő­je Illyés Gjmla. Még az irodalmi köztudat is azonban szereti leegyszerű­síteni a jelenségeket, s ha akár mozgalomról, irányzatról van szó, megelégszik néhány név ismételgetésével. Így kel­lett beérnünk eddigelé Illyés, Erdélyi, Sinka, Jankovich Ferenc nevével, amikor a né­pi irodalom lírikusairól be­széltünk. Egy-egy ilyen gyűj­teményes kötet, mint a Va- csoracsillag, győz meg, hogy nem pusztán néhány névről van szó. Annak oka, hogy annak idején táborrá tudott az irány szerveződni, éppen az, hogy a vezéregyéniségek mellett ott voltak a szeré­nyebb, halkabb énekesek is. Mint például Bárdosi Németh János. Születési dátuma egybe­esik Illyés Gjuiláéval. Bárdo­si Németh első verseskötete, az Öreg szilfa árnyékában akkor jelent meg, amikor Illyés párizsi évei után ha­zatért falujába. A Vacsora- '■sillc.c- ban két vers is Ily- lyésnek szóló ajánlást visel. Illyés viszont verses levél­ben üdvözli Bárdosi Németh J ánost. Ezek persze csak külsősé- ges adatok, a felszínt tükrö­zik. A rokonság sokkal mé­lyebb: alkati, szemléletbeli, a költői hivatás értelmezé­séből fakad. „Köcsög, para­dicsom, tornác, zizegő bab, / egyazon emlőikként nyitódik szememben, / ahogy Gyánt, Ozora tanította hajdan / te­neked, erős társ, csodáit, vi­lágát” — írja Bárdosi az egyik Illyés-kötet, a Nehéz föld margójára. A paraszti élményvilággal az irodalom­ba lépő fiatalember a falusi szegénység, a megváltásra váró magyar vidék, a bé­res—gróf-ellentét gondjainak a kimondója lesz. S a hát­térnek megrajzolt dunán­túli falu és táj képe sem idill nála, hanem a sze­génységben is megőrzött szép ség- és boldogságvágy hor­dozója. „Nincs csodatétel tisztább itt a földön, /mint kepe mellett ballagó parasz­tok. / Dönög a csöndes kap­tár-dal szívükben, / ahogy fáradtan pihenőre térnek”. A gyermekkor világa azon- ban lassan a múltba süllyed, évek. évtizedek hamuja ra­kódik rá. A költő környeze­te megváltozik, városi ember lesz; a szülőföld emlékét a bérház ablakában gondozott cserép virág őrzi, a táj tág horizontja helyett a hivatal ablakából látott rajzlapnyi éggel kell beérnie. A pa­raszti szegénység emlékké szelídül, a hajdani falu va­kációzó látogatások színhe­lye csupán. Bárdosd Németh János köl­tészetének kibontakozása — akárcsak nemzedéktársainál — a háború utáni időre esik. A „hangpróba” évei, a kamaszos nagyotakarás után erőssé és keménnyé érik hangja; a népi környe­zet, a gyermekkor emléke képekben, hasonlatokban szí­vódik fel költészetébe. A gyerekkort, a tűnő időt fo­kozódó nosztalgiával emle­geti, ugyanakkor a hajdan csak a „magyar vidék”-re korlátozott szemlélet kitágul, s általános emberi és egye­temes társadalmi gondok kapnak helyet költészetében Formavilága is átalakul. Munka és szerelem, szépség és szabadság, nép és hala­dás. béke és boldogság — ezek legkedveltebb szavai az új, rímtelen verseknek. Esz­ményeit a történelem utol­éri, tartalommal tölti meg. de hangsúlyozásuk, védel­mük, hirdetésük ma sem időszerűtlen. Amennyire ez a költészet a klasszikus min­tákhoz, a horatiusi férfiideál­hoz kapcsolható, ugvannyira megfogalmazója a teljes em­beri létet, a személyiség sza­bad kibontakozását megvaló­sítani akaró szocialisztikus jövő eszméinek is. „Ne féltsétek a költőt. / társatok ő, / adjatok neki pillangót, jj helyet a kórus padjaiban...” — írja a kö­tetzáró versben. Hely, ér­demes hely illeti meg Bár­dosi Németh Jánost á mai magyar líra „kórusában”. TÜSKÉS TIBOR I I

Next

/
Thumbnails
Contents