Dunántúli Napló, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-22 / 120. szám

I

!

i

8

I

I

I

I

I

I

8

I

I

I

BOR AMBRUS:

Szép jelen

A tévéről ebéd előtt esett szó apáméknál.

Sokadszor említettük, s én ismét azt mondtam, nem Horizontot vennék, inkább Deltát, készpénzért. Ha ott vidéken nem kapnak, felhajtok egyet Pesten. Volt évfolyamtársam mérnök az Orionban. Ennyi szó esett erről a vasárnapi ebéd előtt.

Szeretem azokat az ebédeket. Ritkán vagyunk otthon valamennyien, a húgom, a sógorom, a kisfiúk meg én. Anyám nagy ebédet főz, süti a kacsát, bontja a befőtteket meg a savanyúságot. Engem persze nem az ebéd vonz: az jó, hogy együtt vagyunk. Azt mondanám, derűsen és elégedetten vagyunk együtt. Most már harmadik éve a szüleim házában. Felépítették. Jól élnek benne. A tágas konyhába délelőtt besüt a nap, csillog a fény az új bútoron, edényeken, az asztalon villognak a poharak.

Az a konyha jóval nagyobb a réginél, ahol felnőttem, a gyártelepi munkáslakásban. Mi még ott gyerekesked- tünk a húgommal, s ősztől tavaszig a konyhában laktunk. Irtuk a leckét, betűket körmöltünk. Anyám tette a dolgát, apám műszakból jött, műszakba indult, kék munkaruhában. A ruha mindig cementporos volt. Apám negyvenkét évig dolgozott a cementgyárban, harminc évig laktak a munkástelepen. Az új ház konyhája lakókonyhának is beillik, s ha otthon vagyunk és ebédkor körülüljük a nagy asztalt, jól elférünk.

Felhőtlennek érzem ezeket az együttléteket, szeretem. Szüléink is szerethetik: anyám sokat és szívből nevet, apám derűsen széntenci ázik, hümmög. Ül a vasárnapi ebédhez terített asztalnál, fehér ingben, ugratja az unokáját. A képhez számomra az is hozzátartozik, hogy apám mögött a mosógépet látom a sarokban, amely kék és kerek, a tetején meg kicsit megbillenve áll az Uni- press, az valahogy ott lelte meg a helyét. Nekem mindezek miatt Jó az otthoni ebéd, vasárnap, ha hazalátogatunk. Bort én szoktam vinni az ebédhez.

Apám odapillantott, mikor elővettem a táskámból az üveget, s dugóhúzót kerestem.

— Nohás lesz az — adta a lekicsinylőt. — Innen látom.

— Furmint — mutattam az üveget. Kihúztam a dugót, az üveget az asztalra állítottam. Aztán az előbbi, a tévéről folyt beszélgetést toldtam meg: — Szigmát kellene venni. Az aztán készülék'

— Nyolcezerért — mondta a sógorom.

— Nyolcért? — kérdezte az öreg. — Az is pénz?

Anyám evőkanállal locsolgatta a sülő kacsa hátára a

zsírt, s nevetett.

Apámék jól megvannak, mind a ketten nyugdíjban. Ami kell a házban, ház körül, apránként mind megvették. Apám most a vízvezetéket tervezgeti; fárasztó a vízhordás a kútról. Apám negyvenkét évig nem gondolt a szívére, és az most rossz. Ha elsétál az öreg kultúr- házba, tévét nézni, viszi a nitromintet, kicsi, fehér, kámforízű tablettákat dugdos a nyelve alá. De jól megvannak.

Mikor már a levest kanalaztuk, apám azon kezdett tűnődni, vajon milyen az a bor, amit „testes”-nek hívnak?

— Erős — mondta a sógorom. — Jó erős.

— Jó erős? — Apám elégedetlenül méregette a do- cens-vőt. — Sok bor jó is, erős is. Melyik „testes”?

— Nagy gond — nevettem.

— Olvastam valahol ezt a szót.

Jó otthoni közérzetemhez ez is hozzáad: apám beül a nagy szobába, fotelba ül, olvasgat. Ilyesmi is tartozik a szép jelenhez. Apám el is alszik néha olvasás közben. De így jó, mert nagyon sokáig nem ült fotelben, nem olvasott, el se aludhatott. A telepi konyhában hencser állt a tűzhely mellett, arra néha ledőlt, cementporosan is, de edény zörgött, varrógép zúgott, kántálva olvastuk a leckét: nem igen alhatott. Apámék szegények voltak, munkások, a gazdasági válság idején munkanélküliek. Ez elmúlt, nyomtalanul, a szép jelen fotellal, alvással, derűvel jó.

Sógorom a szemüvegét igazgatta:

— Talán a sűrű, olajos bort mondják testesnek. — Később nekem mondta: — Szigmát különben én is vennék, azt mondják isteni.-sw

— És miért ne legyen? Semmi ok az árán fennakadni.

— Isten ments — hunyorgott felém az apam. — Fenn ne akadjunk az árán. Mikor már csak a tévé hiányzik.

— Kelleni bizony kellene — mondta az anyám, — Itthon ülünk.

Apámék szegények voltak. Minket kitaníttattak, öregségükre lett meg a házhely, aztán a ház. Sokára változott meg az életük, de végre annyira megváltozott, hogy a réginek nyoma sincs. Tévét készültek venni akkoriban, részletre. Deltát ajánlottam a Horizont helyett, vagy Szigmát. Az náluk nyolcezernél többe kerül, mert tetőantenna nélkül nincs jó vétel.

Apám savanyúságért nyúlt, a kacsasült fölött akarta átemelni a csalamádés tálkát. Közben könyökkel meglökte a poharát, a pohár eldőlt, a bor hosszan kanyargó tócsává terült szét a műanyag-térítőn, amivei anyám mindig leborítja az abroszt.

— Keresztelő lesz — néztem a húgomra, A borpatak eleje felé kanyargóit.

Ezzel reagáltam azonnal a kis balesetre, s ettem volna tovább. Semmiség. Egy deci furmint. Apám visszahúzta a kezét. Anyám felnézett a tányérjából, letette a villát. Mozdulatlanul ültek egymás mellett, velünk szemben. A kisfiú felvihogott a húgom mellett.

Aztán apám ráhajolt a műanyag-abroszra, és csücsörített szájjal szívni kezdte a tócsát. Anyám is odahajol' gyorsan, hogy segítsen neki. Pedig anyám nem szereti a bort; egy kortyot ha iszik velünk, koccintáskor. A fejük búbját láttam, s apám majdnem kopasz voll, anyám feltűzött haja ősz. Apám koponyája szikkadt csont a száraz bőr alatt, anyám hajának a színe, mint a hamué

Nem tudom, mondtam-e valamit? Hogy van még bor az üvegben, hagyják? A húgom rámeredt az öregekre, sógorom hirtelen a tányérját nézte mereven. Lehet, hogy semmit se mondtam. A' nedves foltot anyám feltörülte ronggyal, aztán kínálta a sültet. Lehet, hogy semmit se mondtam.

Ebéd után intettem a sógoromnak. Kimentünk a kertbe.

— ötezrem van — mondtam. — A többit neked keli kiizzadni. Egy hét múlva álljon a szobájukban az a rohadt Szigma.

Fuldokolva támaszkodtam a kútháznak. Apámék nagyon sokáig voltak szegények. Most mindenük megvan. Következő vasárnap kivittük nekik a tévét, örültek neki.

I

I

1

i

i

I

I

I

!

i

J

5

1

I

I

Sziklai Sándor nem az első szovjetunióbeli önkéntescsoporttal indult Spanyolországba. Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy még nem fejezte be katonai tanulmányainak soron következő szakaszát. Néhány hónappal később azonban — természetesen titokban — ő is útra kelt, méghozzá a „San Vicente” nevű spanyol hajón. Ez a hajó nem tartozott a tengeri flotta legmodernebb egységei közé; a fedélzetén tartózkodó önkéntesek sokat türelmetlenkedtek a hajó' lassúsága miatt. Csupán az vigasztalta őket, hogy az út folyamán — egyelőre beszélgetésekből megismerték a földet, amely felé igyekeztek, s ahol a nemzetközi munkásmozgalom és a fasizmus eddigi legnagyobb méretű összecsapása folyt.

Sziklai Sándor egyik visszaemlékezésében leírja, hogy 6 is sokat beszélgetett a spanyol hajóskapitánnyal Ibérföldről, az ott folyó har cokról. Érthető türelmetlenséggel és kíváncsisággal fogadott minden hírt. amely háborúról érkezett. Ezek között a hírek között egyre gyakrabban olvastak egy nevet: Lukács tábornokét. Lukács tábornok neve gyorsan vált közismetté: győzelmek sorozata fűződött hozzá. Sziklai Sándor — úgy érezte — jól ismeri a nemzetközi munkásmozgalom vezetőit, legjobbjait; „Lukács” tábornokról azonban még nem hallott. Valahányszor megkérdezték tőle, ki ez a legendás parancsnok, bosszankodva vallotta be, fogalma sincs, kiről van szó.

Pedig ekkor már Lukács tábornok nevével kapcsolták össze Madrid védelmének egyik arcvonalszakaszát — azt, ahol a fasiszták a legsúlyosabb vereséget szenvedték el —, majd a híres guadalajarai csatát, amelyről még lesz szó az alábbiakban.

SziRlai Sándor Madridba érkezése után — ahol akkor a főhadiszállás volt — Zalka Máté ismerős, zömök, vállas figuráját pil- latotta meg a vezérkar egyik folyosóján. Jóízű magyar köszöntés harsant a fülébe;

— Hogy vagy, egykomám?

Megölelték, örömmel üdvözölték egymást.

Zalka végignézett Sziklai Sándoron, s utolsó találkozásukra célozva a lábára mutatott:

— No ugye. igazam volt azzal a reggeli sportolással? Nem tudom, hogy másznád meg itt a hegyeket afféle gyenge „tanári” lábakkal!

Sziklai Sándor elmondta, hogy így is, úgy is megfogadta volna Zalka tanácsát: nemcsak jószántából, de kötelességből is erős fizikai kiképzésben részesült a katonai tanfolyamon.

— Befejezted? Elvégezted? — kérdezte Zalka.

Sziklai bólintott.

— S az eredmény? Az milyen volt?

— Itt vagyok — felelte Sziklai Sándor. Értették egymást: csak az jöhetett ki Spanyol- országba, alá a legkiválóbbak közt végezte el a katonai stúdiumokat.

A két jóbarát nem vált el egymástól ezen a napon. Szolgálati ügyeiket elintézve, együtt telepedtek le a malagaborral megtöltött üveg mellé, hogy hazai szokás szerint egy-egy pohár borral meglocsolva cserélgessék a szót az „otthoniakról”, a spanyol- országi állapotokról, a harcokról. S ekkor

Füföp János:

Találkozás

derült ki, hogy Lukács Pál tábornok, a 12. nemzetközi brigád parancsnoka azonos Zalka Mátéval.

Zalka elvitte Sziklai Sándort arra a kiállításra, ahol a guadalajarai hadizsákmányt gyűjtötték egybe. Ennek „összegyűjtésében” a 12. brigádnak igen nagy szerepe volt.

A guadaljarai harcok ahhoz a fasiszta támadási tervhez tartoztak, amelynek végső célja Madrid elfoglalása volt. Mivel szemközti offenzívájük összeomlott, majd a Ja- rama folyó melletti támadás során nem tudtak tért nyerni, az olasz expedíciós hadtesttel próbáltak operálni, észak felől próbálták harapófogóba fogni a fővárost.

Az olasz hadtestet a Littorio-hadosztály, valamint három feketeinges „önkéntes” hadosztály: az „Isten akarata”, a „Fekete nyilak” és a „Fekete láng” képezte. 50 000 olasz katona 222 löveg, 108 harckocsi, 32

páncélautó, 60 harci repülőgép indult támadásra. A hadműveleti sűrűség — P. I. Szamojlov, szovjet hadtörténész számításai szerint — kilométerenként elérte az 1500 katonát, 19 löveget, 8 harckocsit és 5 repülőgépet.

A köztársaságiaknak igen széthúzott, vékony védelmi vonaluk volt. Tartalékokkal úgyszólván alig rendelkeztek. Március 10-én különösen válságos volt a helyzet: azon a ponton, ahol 2 köztársasági csapattest érintkezett, a fasiszták áttörték a frontot. A Torrijosból Brihuegába vezető út mentén mélyen behatoltak a védelmi vonalba.

Közel az úthoz, a Palacio de Don Luisban — ez egy hatalmas főúri kastélv volt — tanyázott harcálláspontján Zalka Máté is. — Felismerte a támadás veszélyét: ha az ellenség eléri a Madrid felé vezető utat. bekeríti a nemzetközi brigádokat. Tartalékkal azonban nem rendelkezett. Gyors elhatározással saját brigádtörzsét vetette harcba: a félszázadnyi lovasságot, a szakácsokat, küldöncöket. telefonistákat, valamennyi mozgatható emberét. Parancsot adott a közéiben állomásozó tüzérütegeknék, hogy a rohamosan közeledő elenséget közvetlen irányzással vegye tűz alá. Az üteg parancsnoka. Szántó Rezső, gyors zárótüzet vezényelt. Ennek hatására az előretörő mórok és olaszok megtorpantak — a gyalogsági ellenlökés pedig visszavetette őket. A guadalajarai ütközet legválságosabb percei értek véget azzal, hogy a fasiszták futásnak eredtek. Az ellenlökés elrendelésének érdeme kétségtelenül a parancsnoké volt. ■

Ebben a nagyszerű gárdában harcolt egy magyar önkéntes század is. Azokban a napokban, mikor a fenti beszélgetés lezajlott, a század maradványa — mert a magyarokat se kímélte a súlyos harc — Meco városában pihent, s éppen átszervezés alatt állott. A nemzetközi brigádokban szétszórva sok magyar származású önkéntes harcolt: most döntés született, hogy a magyarokat egyetlen zászlóaljba vonják össze. A szervezést Zalka Máté törzskarának egyik tisztje, Pedro Fernandez — azaz Cséby Lajos — végezte. A magyar zászlóalj a 13. számú Dombrowski- brigád harmadik zászlóalját képezte. A Dombrowski-bri Pád több más nemzetközi brigáddal egvütt 45. hadosztályhoz tartozott, Zalka Máté hadosztályparancsnoksága alá.

Késő este volt, mire az egymásra lelt jó barátok mindent elmondtak egymásnak. Búcsúzni kellett volna — de késő este nem volt ajánlatos elindulni: ilyenkor kezdett bömbölni a német nehéztüzérség. A fővárost lőtték. Ez már a hitleri „totális” háború főpróbája volt: a nácik a polgári lakosság lelki ellenállásának megtörésével kísérleteztek. i

A madridi „kísérlet” azonban visszafelé sült el. A madridiak ellenállását még inkább megacélozta az oktalan, gyilkos ágyútűz. Nemcsak a munkabíró férfiak és nők, de az aggok és a gyermekek is önként dolgoztak a romok eltakarításán.

Zalkának mennie kellett. Sziklai Sándor s'kísérte útján a királyi patolta közelébe. A sötétséget tüzek derítették fel. A tüzek fényénél javarészt idősebb férfiak, kendős asszonyok és iskolás korú gyermekek szorgoskodtak: téglát, építőanyagot adogattak

kézről kézre. A lánc egy épülethez vezetett amelynek oldalában hatalmas gránát- ütötu rés tátongott. Kőművesek dolgoztak rajta.

Rétfalvi Sándor: Torzó

— A minap történt — mondta Zalka. — Az egyik főutcán haladtam éppen, amikor elkezdődött az ágyúzás. Egy lövedék néhány méterrel a mozgó villamosszerelvény mögött robbant fel. Két halott, több sebesült... Jöttek a mentők, a tűzoltók, a kocsikat félrevontatták, a sebesülteket ellátták, a forgalom haladt tovább. Ha nem látom, nem hiszem el.

— Hős nép — folytatta elgondolkozva Zalka. — Nemes, büszke, soha nem fogja eltűrni a rabigát. Lám, a hamu alatt bánréven át izzott a parázs.:. s lángja most az egekig csap fel, látja az egész világ.

Volt valami Zalka Máté hangjában, valami rezdülés, valami lágyság, amely arra vallott, hogy ezeket a gondolatokat, ezeket a szavakat nem először fogalmazza meg magában. S nem csupán a spanyol népre gondolt!. i.

A két forradalmár szótlanul tette meg a hátralévő utat s ölelései, csókkal búcsúztak.

Akkor még nem tudhatták, hogy ez a találkozás valóban az utolsó volt kettőjük között.

Részlet a szerző Rendületlenül című most megjelent könyvéből. (Zrínyi Katonai Kiadó. 1966).

JOHAMSEb R. RECHER:

HOLNAP

Visszapillantva \ megtett útra .Még látunk romokat. Sírok végtelen sorát

Visszatekintve

És mérlegelve a jelent.

Szemünk

V holnapra

Nyűik,

5 meglátjuk \ szabad embert, Nemes egyszerűségében

Két világháború Tanúit —

Pillantást veit s z <r Fölmérjük a mát

És latolgatjuk Az új borzalomra

Derűs szépségében

Készülő erőket,

Meg azokat, amelyek A békét akarják —

Megtestesítve Évszázadok álmát.

Az igazit.

Egyszer s mindenkorra.

Balog Balázs fordítása