Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
Fekete Gyula: Egy emlék ébresztése Az 1945-ös előjegyzési naptáramban, március közepén találtam egy kusza bejegyzést: Sz. főparancsnokság! Nyilván; Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancsnokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyol- can-tízen — valamelyik debreceni utcán, s balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsippek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászon tarisznya billeg, zsebemben frisspecsétes írás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos „Borsod vármegyében a földreform végrehajtásával kapcsolatos minden intézkedést” tegyek meg. Azonfelül a zsebemben van még valamennyi — ha jól emlékszem: százötven — nyomda- festék szagú, ropogós hadipengő is; első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre; mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval biztatott a származása annak a háromszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal azelőtt! — otthonról hoztam magammal. Már készülődtem a debreceni útra, amikor egy magyarbajuszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s mutatta az udvart: „Kurica, kurica!... Megfogtam neki egy tyúkot. Hóna alá szorította, s körülményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab százast. Szabadkoztam, ameny- nyire kétés szótári nyelvtudásomból tellett: „Vójna, vójna .. ■ nyenáda, tavaris . i—, de azután csak megmozdult bennem a kívánság. „Mnóga, mnóga!” — s elvettem az egyiket. Az öreg a markomba nyomta a másik kettőt is, valamit magyarázott, de látván, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: „Nyicsivo!” — s elballagott a tyúkkal. Ezt a háromszáz pengőt hoztam magammal az útra, s a debreceni Zsibogón még egy pár jóravaló utászcsizmát kaptam érte — igaz, négy-öt számmal nagyobbat a szükségesnél, de legalább sok kapca fért bele —, s futotta még egy vászontarisznyára is. De kapok-e vajon — Miskolcon és majd három hónappal később! — százötven pengőért csak egy napi kosZtot is? . i.) Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a szovjet főparancsnokságra. A kormány Papp László: Qíem őrzi fénykép Nem őrzi fénykép csontos arcát de emberségét őrzöm én. Ahogy jött: nem volt a szflajság, fakó fény ült tekintetén. A pihenőre beszállásolt harcokban elnyűtt katonák között oly szótlan és sovány volt. Nézte a kis parasztszobát a vetett ágyat, hol a hosszú utak, véres harcok után tíz nap jó csönd és béke várja s játszhat majd a harmonikán. Egy fölégetett ház, egy vérző asszony-arc képe űzte őt kisöpörni végképp a földről minden barbár gonosztevőt. Néha mesélt: két éve már, hogy nem látta (él-e!) a fiát. Logaritmusról magyarázott, én akkor voltam kisdiák. Sakkoztunk — így lettünk barátok és a szememben egyre nőtt: megmutatta a Ieponyvázott katyúsát a házunk előtt. A Kőrös partján kóboroltunk, de ő a Dnyeperről beszélt. „Sok ott a rom ... sok lesz a dolgunk” Építész volt, s bízott, remélt. Mikor az ezred fölszerelve, pihenten útra készen állt, ittak a végső győzelemre; nem hitte senki a halált. Köpenyben, hátizsák a vállon, jött búcsúzni — hajnalodott. > „Mindent köszönni” — szólt anyámhoz. Az utcán már a motorok Zúgtak, sürgették és a vendég tűnődve elmosolyodott. Magához vont, hallom ma is még ahogy a szíve dobogott, s indult Viktor, úgy mint a többi. Megverekedni Berlinért. Ideje ezt is megköszönni. Ha egyáltalán odaért... részéről kérték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontok parancsnokai — éppen értekezletet tartottak — állomáshelyükre visszamenőt vigyenek el néhányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel két-három nap viszontagságos utazást. Nagy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparensekre, vörös* drapériákra, vörös futószőnyegekre. S egy jelenet ugrik elő a semmiből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete. „mintha csak tegnap történt volna”. Valószínű, hogy soha az életben eszembe sem jut, ha most nem erőltetem úgy az emlékezést. Gyámoltalanul ácsorgunk a futószőnyegekkel fölszabdalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövő-menő tisztek útjából. Böngészgetek egy cirillbetűs transzparenst, s — mint vizsga előtt a diák — hiányos nyelvtudásomat próbálgatom. „Da zdrasztvujit..Jól van, külön-külön már érteném, de így együtt mi köze ennek a két szónak egymáshoz? Mert, ha „zdrasztvujit”, minek ott a „da”? Oldalt, a szőnyeggel takart, széles lépcsőn egy katonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, s egyenesen felénk tart. Magyarul kérdez — köréje torlódunk egy pillanat alatt. Fölírja a nevünket, s azt is, ki hová „ohájt” menni. Főhadnagyi rangja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visz- szagondolok, „sztársi-lejtynant” —, bár az igazat megvallva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke, finom arcú lányka (valamiből rögtön megéreztem, hogy lány, nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, inkább tűnődőn-álmodozóan komoly — és ártatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy, mint színésznőnek a szobalány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy bennünket. Szemmel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gondolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppen a kis szőke sztársá-lejtynarat Legyünk türelemmel — mondja —, félórán belül indulás. Most, hogy összefüggően beszél. Idegen kiejtése jobban feltűnik. Szívesen válaszol a kérdezősködőknek, nem siet vissza, sőt, mintha ő is éppen azt akarná, amit mi: hogy erre a félórára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bábái cseveg, ahogyan csak idegen anyanyelvű szép nők tudják tömi a mar gyárt. — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka maguktól.., — megrázza a fejét — .. maguk rejszere... jól mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kijavítja, most mar a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az Izgága kamasz, szeretném a * "veimét magamra vonni, — s az utolsó pillanatban ráérezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, milyen átlátszó és sületlen próbálkozás ez — fülig vörösen megkérdem: hogyan kerül egymás mellé a „da" és a „zdrasztvujit". — Éljen, azt jelenti. Felszólítás — feleli komolyan, s előzékenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhaitos csizmámig, elárulja, hogy észrevette; talán az okát is érti. Én is megnézem a csizmámat. Hiszen nem volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb, mint a tarisznyába szorult, tátogó orrú bakancs. Kár, hogy nem a lábamra szabták, csak kuburcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyanazzal a pillantással látom az ő csinos, harmonikaszárú csizmácskáit is — merő nevetség. — Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását. Kedvesen rám mosolyog — Nem, nem. Orosz vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejét önkritikusan, de a szeme, mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek.. — Egyetemen. Maszkvaban. Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat vagyok, hogy • folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt, sohasem hallottam róla. Moszkvában viszont tanítanak magyarul? Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy vagy minszter vagy félelmes hírű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom-'inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De ő ezpknél mérhetetlenül nagyobb hatalom, mert lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után azért visszacsikarom a társalgás jogát. — És mondja, elvtársnő... nehéz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejz volt? ... — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igén — bólint és mosolyog. — Nagyon nehejz. Szívesen beszél erről § témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott szöveget. Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzóilleszkedéssel, mert az „nagyon nehejz”. — De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — ... nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verseket. Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredetiben. Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokon- szenv — egy fiú, egy emlék... fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem érti. — Falosi? ... falusi? ... — Moszkvai? ... Moszkvában lakott? — A... ejrtem, igen, igen. Egyetemen Moszkvában. — Fölkacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — Ott is született?... úgy értem... a szülei is moszkvaiak? ■»- Nem, nem. — Hirtelen komolyodik el, s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés felhőzi be. — Nem tudok... nem tudom, rej gén ... Két év óta nem tud a családról. Édesapja eltűnt a fronton, édesanyjának, testvérének (vagy: testvéreinek — nem emlékszem már) nyoma veszett, szülőfaluja elpusztult a voronyezsi területen... Makszim Tank: c/t fatärzieken befűizí... A fatörzseken beforrt minden seb rég, a föld enyhítő gyógyulást hozott. A veszteségre, ami gyászos emlék, már csak én gondolok; Ágyúzás, torlaszok, lövészek árka. a füstben ég és föld egybeolvadt, s aknatölcsérek tátongó kútjába zuhantak a holtak... Olykor, ha a mezők útjait rovom, s kedvem a tág sztyonnekeo dalba kezd, hallok fütyülni, át a dalomon, egy rozsdás fémrepeszt. (Ford.: Kovács Sándor) Váci Mihály: DCépykeref nélkii Móló, csípős szél, tele szesszel, hullámok ostora suhog, a víz friss csónakot keresztel, kortyolnak a részeg habok Az eget éles fájdalommal metszi a földtől penge-kék pára — és lomhán a túloldal felereget pár jegenyét. A part levágott nádasán ég a friss hajtások lilazöld suhogása, és a zománc ég lehelt ködökből szárnyat ölt. Egy hegycsúcsot valószínűtlen messzeség partjáról elold a káprázat, — ringó derükben a láthatáron körbehord. Úszik a hegycsúcs távolodva a felszín égő tükörén, ( tárt pálmáit fölé kibontja a fény, a délszaki növény. A Nap a tóba óriási merítő hálókat bocsát, emelgeti és milliónyi nyüzsgő, viliódzó fényt kiránt. A hullámverés vakítóan szikrázik, ég, mint a halak vergődnek partra vont hálóban, csapkodnak kövér sugarak. Körül a hullámok vonulnak, indul a tó szembe velem, ■ órák múlva e ringás úgy hat, — a mólón a tavat szelem. A fények karcsú árbocára a szél csattogó vitorlái kitárulnak — halálra szánva a végtelennek nekivágni. H. Barta Lajos: Feltámasztottuk az örömet A vagonajtőban megbillen egy gyapotbála. Félmeztelen emberek körülölelik a hatalmas fehér tömböt... Négyen vannak. Az ötödik a fa alatt. Fiatal. Húszesztendős. Az arca sima. Tekintete szelíd, akár a nyúlé, de a nyaka négyökölnyi kemény-gyökér. Néz. Beszéd közben izzadt fényképet húz elő. — Látja, ők a családom. Ez az asszony. Ez meg a gyerek. Szépek, ugye? Büszkén pillant, kifényesedik a szeme és izzik, mint a parázs. — Tudja, ha otthon mellettem vannak, mindig arra gondolok, hogy milyen csoda is ez az egész. Két emberből lesz egy harmadik ember ... Csoda, ugye? Nagy kezével beleint a levegőbe. — Háá! de ez még semmi. Képzelje, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghalt. Pont abban az órában. KüI lönös, ugye? Tenyerével megdörzsöli a térdit és hirtelen megélénkül: » — Mondok, én még mást is. Elmondom, I hogyan nősített meg az a négy ember a! Akarja? Hunyorog, mint egy kamasz, kivillog a foga. — A Mari ott állt a kapuban. Kockás 1 szoknya volt raj.ta. A szeme meg olyan volt, mintha szénből csináltak volna tükröt. Olyan szépet nem láttam én még soha, csak egyszer, a moziban. Valami gróflánynak volt ilyen szeme... A kezében szatyrot fogott. Azt, amivel most a piacra jár. Any- nyira elbámultam, hogy majdnem a lábamra lökődött a bála. Varga piszkált is. Tudja, az mindig viccel. Azt mondta: „A fene a pofád, azt látom, hogy a fejed már elvesztetted, de legalább a lábadra vigyázz”. Később, meg azt mondta: „Nem ajánlom a nősülést. Nehéz a munkánk, esténként sokat nélkülöznék az asszonyok. Abból meg baj származik, hékás!’! — Bántott, hogy röhögnek. s. Nem tudom, mi lelt akkor, de én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak Marira. Még éjjel is vele álmodtam: nézett rám. Csak az volt a baj, hogy az nem volt igaz. Ráhunyorított a Napra, a hátán meg-meg- billentek a csipkésszélű levélárnyékok. — Másnap reggel nem is köszöntek, mindjárt azzal fogadtak: „Megnősültél-e már, Jani?” Intettem rá: „Nősül a fene.” Pedig nagyon kívántam már látni;; s Ki is eszeltem valamit. Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, felálltam és sétáltam, mintha gondolkodnék. Csíkokat csináltam a porba a cipőmmel, egyszer aztán, amikor nem néztek oda, us- gyi..? ■■ ■■■ ■■■ ■■ mmmm ■■ i •— Minden ablaknál belestem, és megláttam a fonóteremben. Sohasem bámultam be még ennyi sokáig. Akkor láttam, milyen szép is minden. A fényes orsók csillogva forognak és kelepeinek, mint a gólyák. Tisztára úgy.. t A levegőben meg kicsi cémafelhők úsznak, rászállnak a lányok kendőjére és fehérre festik, mint az öregasszonyok haját az idő. A Marinak is fehér volt a haja, A szeme meg világított.: i Lekapar egy zöld háncsot a fáról és ráharap. Aztán jókedvűen beszél tovább: — Ezt tettem mindennap. Az ebédidő felét elbámultam az ablaknál. Sokszor néztünk egymásra és én észrevettem, hogy nagyon szomorú a szeme. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvel. Mert, ha kedvelne, néha mosolyogna.:. Nagyon fájt és már nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem a Jóskát, aki gépolajozó a teremben: „Ismered azt a lányt?” „Ismerem — mondta —, már annyira, hogy itt dolgozik. Párszor nézegettem is, mivel igen csinos, de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszélt velem.” Faggatózni kezdtem: „Vőlegénye van talán?” „A — mondta — Azt mesélik az asszonyok, ameddig az anyja él, nem áll szóba fiúval. Megfogadta .:.” — Keseredetten mentem vissza fához. Amikor megláttak, kiabáltak: „Ki mondta, hogy elveszett?!... Itt van!... Hát hol csalinkálsz?” „Mosdani voltam — feleltem —, igen melegem volt.” „A fenébe is! Nagy úr lett a Jani. Kétszer fürdik naponta...” Megint fájt, hogy jókedvűek. — Másnap kilestek. Utánam lapóztak. Amikor behajoltam az ablakba, rácsaptak a hátamra. „Megfogtunk! — kiabálták. —- Jó fürdőhely, nem mondom. Még tussolj is van!” „Hagyjatok” — mondtam — éS elhallgattak.
