Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-24 / 96. szám

THIERY ÁRPÁD:

Hétköznap egy idegen városban

(részlet)

Az út a hegyekben csúszós volt, A keskeny, szalagszerű . jégbordákon idónként megcsúszott a Moszkvics, s ez a szakadé- kos útszakaszon nem kevés Veszéllyel járt. Frank a barátja mellett ült. Egy ideig a rádió gombját csavargatta, valami jó kis zenét akart keresni, de a sziklák és a vezetékek beárnyékolták, azután hátradőlt, mintha elfáradt volna. Megpróbálta maga elé képzelni az egész napot, ami még előtte volt, de ez alig sikerült. Most kezdett felkelni a nap. Frank álmosan nézegette az elmozduló tájat, a kőbányákat s a deres csillesorokat, a brikettgyár kettős kéményét s a hegyek laza vonulatát, belső oldalán a tinta színű árnyékot; egészen más lehet ez délben vagy alkonyaikor, tűnődött s szerette volna, ha valamivel gyorsabban mennek, de nem szólt. Később egy szerpentinen leereszkedtek a síkságra, majd megelőztek egy autóbuszt.

— Ismersz o<tt valakit? — kérdezte a barátja.

Frank egy ideig hallgatott, mintha ismerősök után kutatott volna az emlékezetében, eszébe jutott, hogy ebben a városban él egy régi iskolatársa, ha itt él még, büntetésből helyezték ide, latint és magyart tanított a gimnáziumban, sokáig leveleztek, azután valamelyikük megsértődött s minden abbamaradt.

— Nem tudom: Lehetséges, hogy ismerek valakit — mondta.

Egy ideig a folyó mentén haladtak; állítólag erre vezetett egy római hadiút, mondta közben a barátja és hosszan ásított. Frank a befagyott folyót nézte, a jégen meglátszott, hogy hosszú volt a zajlás. Félnyolckor érkeztek meg, A városba vezető úton a Moszkvics hatvan kilométeres sebességgel kerülgette a szekereket és a kerékpárokat. Frank elmerülten nézegette a külváros öreg parasztházait, a közvetlen, benyíló utcákat; volt ezekben a pillantásokban valami furcsa, rosszul leleplezett melegség.

— Hol akarsz kiszállni? — kérdezte a barátja.

— Gondolom, van itt egy központi tér, ahonnan el lehet igazodni.

— Le he késs a hajnali vonatról! Holnap délután a klubban várlak, vacsora után indulunk haza.

Frank bólintott, azután kiszállt a város közepén, a barátja lehúzta a kocsi ablakát s kidugta a fejét; holnap délután a klubban, mondta még egyszer, azután az autóval csinált egy fölényes kanyart a szekerek között, ahogy egy nagyvárosi autó egy kisvárosban megfordulhat, majd elrobogott, vissza az úton Budapest felé Frank egy ideig a Moszkvics után bámult, egyelőre az egész túl bonyolultnak s megoldhatatlannak látszott; eltölteni itt egy napot, hajnalban pontosan vonatra ülni, holnap délután a klub előtt találkozni a Moszkviccsal. Gyámoltalannak érezte magát, a lelke mélyén tulajdonképpen már megbánta az egész utazást, ahogy mindent meg szokott bánni az elhatározás és a kezdet közötti holtidőben. Talán okosabb lett volna bentmaradni az autóban, gondolta, azután a tér hátsó részében felfedezett egy újságost.

— Kérek egy sportújságot — mondta

A pavilonból egy kendős asszony dugta

Id a fejét, öreg volt.

— Elfogyott — mondta. — Csak két darabot szoktam kapni, azt rögtön elviszik.

Frank arcán egy kis bosszúság látszott, de nem volt ez több egy pillanatnál; hozhattam volna magammal valami tisztességes olvasnivalót, mit fogok majd este csinálni, gondolja, azután kiválasztott egy képeslapot. A közelben volt egy eszpresz- szó, szemben a mozival, kívülről inkább egy kifőzdének látszott, bent a magas, őzlábú asztalok és székek összebújva ácso- rogtak, a kövezet még csillogott a nedvességtől, nem régen moshatták fel, a kávéfőzőgép is csillogott, s alóla időnként átlátszó kis gőzök rebbentek fel. Reggel volt s a kezdet tisztasága mellett az eszpresszó még valami nyers, közönséges családiasságot is árasztott magából, ami leginkább egy agyonsúrolt konyhaasztalra emlékeztetett. Frank fogast keresett; csak tessék odatenni a kabátot, mondta a felszolgálónő s egy letakart fagylaltgépre mutatott.

— Pálinkát kérek — mondta Frank. — Lehetőleg cseresznyét.

— Töményszeszt nem árusítunk.

— Akkor égy üveg sört.

Frank ivott a sörből, langyos volt. mint az állott víz, azután elővette az újságot, belelapozott s kiderült, hogy múltheti. Kilenc előtt pedig nem mehetek a telek - könvvi hivatalba, gondolta dühösen, s tudta, hogy semmit se csinálni: ,ez a legnehezebb. A helyisé,«ban még hat vendég tartózkodott: az egyik nagykabátban szunyókált a kandalló mellett, összezárt térdein egy kiterített újság feküdt, úgy

tűnt, mintha csak eg,y pillanatra hunvta volna le a szemét. A másik vendég kocsonyát evett, időnként kétfelé törölte a bajuszát, fáradtnak s kedvetlennek látszott, mintha itt a széken ülve aludta volna át az éjszakát. Azután jött egy harmadik vendég, egy nagyfejű, barna férfi, nem volt több negyven évesnél, fekete sapkáját széles gesztusokkal meglóbálta, mint egy lovag, egészen kevés haja volt amit megpróbált ravaszul ráfésülni a homlokára, ettől egy kissé a Napóleonportrékhoz hasonlított, ha ránézett valakire, szemének furcsa mozdulatlansága egy megrettent gyíkra emlékeztetett. Nem volt kövér, inkább zömök. Kezet csókolt a felszolgálónőnek, kockás kabátjának a szárnyai udvariasan utána lebbentek, majd otthonosan a pulthoz támaszkodott s egy pohár bort rendelt. Nem volt különös alak, de furcsa módon fel kellett rá figyelni; úgy tűnt, hogy állandóan lázas tevékenységben él, csak az utolsó pillanatban mindig közbejön egy kis akadály és semmi se sikerül neki, a mozdulatok gyakorlott és elegáns játéka mögött azonban a lélek mélyén fel lehetett fedezni valami különös, fáradt szomorúságot, nagy gesztusai, hangos megjegyzései s finom kis csúfolódásai mögött volt valami furcsa lehangoltság. Megitta a bort, azután kért még egy pohárral, azt is megitta; többet neon tehetek a saját érdekemben, széllemeskedett a felszolgálónőnek s mereven felnevetett.

Frank egy ideig szórakozottan figyelte a kockáskabátost; a fene tudja miért, de nem mennék el vele egy nehezebb útra, tűnődött s közben egy pillanatig felderengett benne, hogy meg kellene valakitől kérdezni, talán a felszolgálónőtől, hogy mikor indul a hajnali gyors és merre van az állomás, vagy inkább a posta, ahonnan telefonálni lehet; egyáltalán tájékozódni kellene, gondolta bizonytalanul, azután fizetett s nem kérdezett semmit. Kint az utcán egy ideig nem tudott dönteni, hogy merre induljon el; teljesen mindegy, semmi közöm ehhez a városhoz, gondolta, azután befordult egy mellékutcába.

Az utcában nagy volt a hó, egyáltalában nem takarították, csak a falak mellett lehetett járni egy letaposott gyalog- úton. Frank útközben a zárkózott, földszintes házakat nézegette, időnként megállt, mintha keresett volna valamit A hosszú utca végén egy kiszáradt, recsegő fahíd várt rá, lent a mély, árokszerű mederben pedig egy befagyott patak merev jégszalagja. Frank megállt a híd előtt, a patak nem volt szélesebb egy méternél, a szokatlanul magas partok között még ennél is keskenyebbnek látszott. Az utcák végén ilyen öreg gyaloghidak íveltek át a meder fölött, a meredek partoldalak tele voltak szánkónyomokkal, ezek a nyomok így, szánkók és gyerekek nélkül olyanok voltak, mint egy elhagyott kedves táborhely nyomai. Frank visszagondolt a gyerekkorára, az anyja mesélt egyszer erről a patakról; átszeli a várost és nagyobb zivatarok után a mered szinültig meg szokott telni a hegyről lezúduló vízzel. Itt született az anyám, gondolta szomorúan, az emlékezet füstjeiből felbukkant az anyja, furcsa kis mosollyal a száján, mintha egy fényképezőgép lencséjébe nézett volna s Frank megpróbált a város iránt egy kis melegséget ébreszteni a lelkében.

A város, amelynek húszezer lakosa volt, a lexikonban harminchat nyomtatott sort kapott, egy hegy lábánál feküdt, tizenöt kilométerre a folyótól, s a főútvonallal egy rövid bekötőút kötötte össze. A hivatalok s a középületek közvetlenül a hegy lábánál helyezkedtek el, olyan maNélkületek, fi négyzetes falak, elkoptatott járdakövek, az őrületbe belevesznék, elpárolognék, mint toliam alól a vers, mint sistergő nyarakból az emlék.

Mi lennék,

ha ti kóchajú fák,

nem keringnétek körülöttem,

példázva újra s újra a csodát.

hogy élni kell tovább

lombot növesztve, zölden

a megújuló vízözönben?

Mi lesz velem,

ha fejfájős éjek után nem léphetek a piros árbs: fénytellakkal, sudarasan ha nem röppenhetek át többé hajnali pirkadásba?

•re-ágban, hogy az első emeleti erkélyekről be lehetett látni a várost, egészen az erdők hűvös, párás zöldjéig. A lakónegyedek a mélyebb részeken épültek, az

utcák rendszertelenül váltogatták egymást. Az ioart a fűrésztelep, a malom, a tejüzem s egy mezőgazdasági gépjavító képviselt0 a város a szőlőből és a vadászatból élt. A hegv homokos keleti lejtője tele volt évszázados kultúráid szőlővel, a város és a folyó között nedig nagvkiter- iedésü ,"i,- bú^rdtak egészen az országhatárig. Az erdőkb°n rengeteg volt a szarvas, az őz. a vaddisznó és az aoró- vad. gazdag vadásztársaságok művadtek itt. emel veknek a vadászati idénv minden szakában volt néhánv jól fizető költőid-’ vendégük is.

Frank a patak mentén kiért a főutcához, szemben volt a postahivatal komor, szürke tömbje, visszanézett; a távolban, valahol az állomás és a nagykereskedelmi raktárak környékén egy mozdony sárga füstié göndörödött a hideg szélcsendber az ég felé. Frank keresett a zsebében egy tantuszt; az iskolában Zuzunak csúfoltuk, ha szerencsém van, akkor még otthon találom, ha egyáltalán van telefonja, gondolta, aztán bement a postára, megszerezte Zuzu telefonszámát, tárcsázott, megmondta a nevét, megrebbent kis csend állt be; ez elérzékenyült s most sajnos meg fog csuklani a hangja, gondolta Frank.

— Hogy kerülsz Ide?

— Az anyám után örököltem egy kis szőlőt — mondta Frank — Valami formaságot kell elintéznem a telekkönyvi hivatalban.

— Meddig maradsz?

— Hajnalig.

Buta kis csend lepte be őket, csak állták a vonal két végén, telefonnal a kezükben, zavartan s bűntudattal, mintha valamit elkövettek volna egymással szemben.

— Találkozhatunk? — kérdezte Zuzu.

— Azért hívtalak fel

— Hol?

— Mindegy nekem,

— A szállodát tudod hol van. Biztos ott alszol majd.

— Ott alszom, de még nem tudom hol

van.

— Bárki megmondja. A szálloda alatt a

pincében van egy borkóstoló, élég tisztességes hely. Ma csak tizenegykor lesz órám az iskolában. Mondjuk tízkor találkozhatnánk ott. Ha végeztél addig a telekkönyvi hivatalban.

— Biztosan végzek.

Frank visszatette a kagylót a helyére, egy ideig rajtmaradt a keze; túl alázatos és hogy meg volt szeppenve, mintha alsóruhában állt volna a telefonnál, tűnődött, ugyan mit csinálhattak vele, hogy megváltozott, s egész élesen látta maga előtt a barátját; kissé lompos, jellegzetes alakjával, diószínű szemeivel, intellektuális megjegyzéseivel, pontos citátumaival, jóllakott vigyorgásaival s félrecsúszott nyakkendőivel, mintha mindig rendetlen lett volna; tulajdonképpen mi kedveltük egymást, gondolta Frank s könnyebben érezte magát, mint amikor ideérkezett a városba.

A telekkönyvi hivatalban egy fiatal, könyökvédős tisztviselő átvette Frank papírjait, meghallgatta, egy ideig elmerülten számolgatott, azután elmagyarázta a szabályos jogi folyamatokat, azt is pontosan megmondta, hogy mennyi örökösödési illetéket kell befizetni, ha pedig

Megszólaltok-e majd, ti földön széjjelszórt kövek, ha hozzátok semmi közöm se lesz? Luftballon, gömböcképű nap, szállongsz-e majd tovább az ondolált

felhők alatt,

ha homlokom halálos csóktól lesz bélyeges?

Fogható, biztos tárgyak, egekben csattogó vitorla vásznak, halljátok hívásomat, értitek reményem?

0, rózsafák, verdeső ptllájű virágok,

ha meghalok, megdermeszt némaságtok!

Nélkülem nincs hangotok mégsem!

Frank igényt tart a részletfizetéssi kedvezményre, akkor milyen értékű okmánybélyeget kell a kérvényre ragasztani. Az ingatlan egyébként a szövetkezet kezelésében van, mondta s ez volt az egyetlen pillanat, amikor a tisztviselő arca megmozdult; egy kis sajnálkozást lehetett felfedezni rajta. Az egész alig tartott tovább, mint tíz perc. Frank a lelke mélyén kissé csalódottan jött ki a bíróság sárga, kastélyszerű épületéből. Egész idő alatt az anyjára gondolt, közben alig tudta megegyezni a számokat és az aranykorona értékeket, valami mást várt, ez biztos, tar Ián Valami olyant, ami felvehette volna a versenyt a megtett út jelentőségével és a távolságokkal, az ambíciókkal; forint meg okmánvbélyeg, ennyi az egész, tűnődött egy ideic zavartan. A bíróság magasan épült, a földszint keleti szárnyáról be lehetett látni az egész vidéket, teljes nyugalmában és zordságában, de semmivel se jelentett többet ez a látvány Frank számára, mintha hosszan s fáradtan lehunyta volna a szemét, azután lement a főtérre, megtalálta a szállodát, a borkóstolót is. de még túl korán volt s így beült az étterembe, hogy megreggelizzen.

Az étterem üres volt, a tálalóba nví! > csapóajtónál egy pincér támaszkodott, rövid, fehér kabátját gombolgatta.

— Három tojásból rántottét, de jó szárazra süttesse — mondta Frank — Azután fél konyak, egy nagy pohár szóda, tea, só, paprika.

Frank egyedül érezte magát; tulajdonképpen fölösleges volt ezt az egész utazást megrendezni, gondolta bosszúsan, az üres étterem is zavarta, amely vasalt, fehér terítőivei, szalonszerű eleganciájával olyan volt, mintha egy feszes ünnepi ebéd re készült volna fel. Eszébe juttatta Franknak a múltat; három tojás meg konyak, morogta magában, mintha valamivel elégedetlen lett volna, eszébe jutottak azok az idők, amikor olcsó kocsmákban tengődött, időnként leült kártyázni a fuvarosokkal, de alig volt szerencséje, néha gyanakodott, de olyan kis tételekben játszottak, hogy nem volt érdemes csalni. A legtöbbször nézte őket, evett egy üres babfőzeléket vagy egy szalontüdőt, azután behúzódott valamelyik sarokba és mély együttérzéssel bámulta a fáradt, ingatag füstöket és az embereket. Meg az Ilkovicsnál, gondolta fanyar, belső mosollyal, egy időben odajárt nőket szerezni; vagányok, kéteshírű nők, fuvarosok és kispénzű emberek mindig zsúfolt és piszkos tanyája volt ez, a söntés üvegajtaja pontosan szembenézett a pár lyaudvarral, Franknak most úgy tűnt, hogy éjjel-nappal nyitva volt. A hátsó teremben pincér szolgált fel, olcsó, meleg ételeket lehetett ott enni, csak a szagok által okozott hányingereket kellett leküzdeni. A nők a hátsó teremben ültek, fáradtan és szétszóródva, mint egy felrobbant repülőgép roncsai, s a legtöbbször nem tudták magukat rendesen kifesteni. Nyers és durva volt itt minden, a hosszú, félkör aiakú söntéspulttal, a kilencven kilós csaposokkal, a ravasz tekintetű vagányokkal, részeg nőkkel s ordítozó vagon rakókkal; az ösztönök mélyén mégis uralkodott valami különös férfiasság; ha le is ütöttek itt valakit, ez igazságtalanul csak egész ritkán fordult elő, s ha megloptak valakit, azt biztos nem idejáró törzsvendég követte el. Frank nem tudott rosszindulattal visszaemlékezni erre a környezetre; kedves kis nők voltak, amikor belefeküdtek az ágyba, mindig történt velük valami, amitől megváltoztak és nők lettek, az arcukon furcsa módon kisimult a bőr, a tekintetük megkönnyebbült, mintha átestek volna egy megpróbáltatáson s világos volt, hogy egy-egy pillanatban azt hiszik: ez a boldogság s a világ csak az ilyen pillanatok miatt létezik. Volt egyszer egy nő, talán húszéves vagy huszonkettő, a hátsó teremben ült közvetlen a pénztár fölött, belelátott a kasszába; lopni akar a szerencsétlen, talán még megmenthetem, gondolta Frank és átült a nőhöz Kora reggel volt még, a nő nagyfröcs- csöt kért Franktól, egy ideig közömbös dolgokról beszélgettek, azután a nő megmondta, hogy előző délután szabadult a börtönből, egy évet ült. Egy évig nem láttam férfit, jót tennél velem, tudok ear helyet a közelben, ahol nem kell sokat fizetni, mondta, s kellemes mosoly suhant át az arcán. Frank az ajtónál előre engedte s látta, hogy kissé vaskosan megy, mintha homokon járt volna; lehet, hogv alföldi nő, gondolta. Nem volt csúnya, az utcán belekarolt Frankba, mintha régóta ismerték volna egymást. A szoba egv özvegyasszonyé volt, tényleg olcsón adta. A vaskályhában kék színű szénlángok lobogtak, a nó levetkőzött, lefeküdt a sezlonra, a testén fényes kis forradások voltak; gyerekkori betegségtől van, mondta és a tenyerével eltakarta a hasát. Frank csak most vette észre, hogy egészen rövid ui- jai vannak. A nő .türelmetlenül fígvelte Frankot, amíg vetkőzött, majd az utolsó pillanatban még azt mondta: annyi férfi volt eddig az életemben, hogy meg se tudom számolni, csak azt ne mondd közben, hogy te szerettél volna lenni az első. Furcsa _ nő volt, dehát minden nő furcsa, tűnődött Frank, azután szokása szerint alaposan megsózta, megpaprikázta a tojás- rántottát,

Arató Károly:

Qlél ízületek, nélkülem