Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-17 / 90. szám

Olvasólámpa Versek, versek, versek... Könyveket emelek le a polcról, versesköteteket, első kiadásokat. Harminc évvel ezelőtt jelentek meg, egy­ugyanazon esztendőben, 1935- ben. Az egyik Radnóti Mik­lós Űjhold című kötete, há­rom ív, 48 oldal, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiu­ménak kiadványa. Fűzött példány, keménypapír burko­ló, alacsony példányszám. A másik kötet Juhász Gyula utolsó verseit fog'alja magá­ban: Fiatalok, még itt vagyok! A kéziratot a barátok lopták el a költő asztaláról, a köny­vet meglepetésnek szánták. Az előttem heverő számozott, épp 100 példányt valaha felvágatlan állapotban, antik­váriumban vásároltam. A harmadik könyv ugyancsak első kiadás, József Attila válogatott verseit tartalmaz­za, Medvetánc a címe. Ugyan­csak szerény kiállítás, sze­rény példányszám. A költő előfizetési ívet bocsát ki könyvei mellé, hogy a be­gyűlt pénzből legalább a nyomdát ki tudja fizetni. A példányokat aztán táskából, hóna alól maga árusítja... Harminc év után? Radnóti Mikrós összes ver­seinek csupán legutóbbi díszkiadása meghaladta a l ízezres példány számot. Ju­hász Gyula válogatott ver­sei az Olcsó Könyvtár soro­zatban negyvenezer példány­ban láttak napvilágot. S Jó­zsef Attila? Nemhogy a ha­zai. de még az idegen nyel­ven megjelenő kiadásokat se tudjuk már számon tartani. Ök persze már klassziku­sok. — vethetné közbe va­laki. Az elmúlt három évti­zed megtette a magáét költői rangjuk és hírnevük elismer­tetéséért. De nemcsak a klassziku­sok, a mai magyar líra is irodalmi tömegcikk lett ná­lunk. A holnapi klassziku­sok és holnapi névtelenek is ezres—tízezres példány­ban kerülnek a könyvtárak és könyvesboltok polcaira, az olvasók asztalára. Érde­kes irodalom-szociológiai vizsgálat deríthetné csak ki, mi lehet ennek a páratlan és különösen a külföldi előtt szinte hihetetlen vers-nép­szerűségnek az oka. Mi érjük be itt a tények puszta fel­sorolásával, a figyelem föl­hívásával. A vasutasok,, pedagógusok, építőik, bányászok után — három éve — a költészetnek is ünnepnapja van nálunk. Szerényen: nem a költőknek, hanem a költészetnek; alko­tóknak és olvasóknak, köl­tőknek és közönségnek közös i ünnepe. Ez alkalommal az Üj írás áprilisi száma har­minc ' folyóiratoldalon csak verseket közöl, huszonkét költőtől. Ágh Istvántól Veo- res Sándofig. Az Élet és Iro­dalom legutóbbi számának négy lepedőnyi újságoldala ugyancsak verssel van tele. A költészet ünnepére az idén már harmadízben jelenik meg az elmúlt esztendő legszebb verseit tartalmazó Szép ver­sek című gyűjtemény. Különös és újszerű ötlet a versek népszerűsítésére a hanglemezekkel párosított verseskötet. Amikor a verses hanglemezek pár éve először megjelentek, sokan csóvál­ták a fejüket: Táncdal, ope­raária, hegedűverseny ... még hagyján. De ki hallgat hang­lemezről verseket? Aztán rendre-sorra megjelentek előbb a klasszikusok; Petőfi, Arany, Ady versei kitűnő színészek tolmácsolásában, majd a huszadik századi halhatatlanok következtek: József Attila, Babits, Tóth Árpád. Radnóti, Szabó Lő­rinc. Legutóbb pedig már a kortársi líra több képvise­lőjének- verseskötetéhez mel­lékelt a kiadó hanglemezt. E lemezek külön érdekes­sége. hogy a verseket nem színész, hanem maga a köl­tő mondja: Kassák Lajos, Mezei András, Soós Zoltán, Áprily Lajos, Váci Mihály, Ladányi Mihály. Mit adnánk, ha ugyanígy hallhatnánk — mondjuk — Csokonai, Vörös­marty vagy Ady hangját?! Vers-szeretet nélkül ter­mészetesen nincs vers-értés. De vers-értés nélkül a rajon­gás is kevés. A klasszikusok rákapatnák bennünket a kor­társ líra szeretetére, s az ér­zés mellé az értést, az isme­retet is meg akarjuk szerez­ni. Kitűnő „tankönyve” az iskolán kívüli önnevelésnek az a kötet, mely Miért szép? címmel nemrég jelent meg, s a rádióban elhangzott vers­elemzések közöl fog többet csokorba. Persze az elemzett anyag itt még ugyancsak jobbára a klasszikusok vers­termése. Folyóiratoknak, rá­diónak. televíziónak egyre sürgetőbb feladata, hogy az élő magyar líra egy-egy ki­emelkedő darabja ugyanúgy kapja meg a maga értő kom­mentátorát, mint egy Ady- vagy József Attila-vers. A ritka példa — mint legutóbb Csoóri Sándor szép vállalko­zása az Üj írásban Nagy László költeményével kapcso­latban — követésre buzdít. Az olvasók várakozása és ér­deklődése a ..felhajtó erő” .,. Bemutatjuk: DOJBAI VILMOS Jászai-Hija­Tizenhat év — ennyi Do­hai Vilmos eddigi pályafu­tása. Egy színházrendező számára életműnek kevés, önvallomásnak elegendő. — Ezerkilencszázötvenket- tőben végeztem a főiskolát és azt hittem, hogy tudok rendezni. Azóta sok tapasz­talat vezetett rá, hogy kö­rülbelül harminc éves kornál előbb erről nem igen lehet szó. Kecskemét, Szeged, Pécs — ezek az állomások. Ki­lenc éve egy helyben van, ebből negyedik éve főren­dező. — Nagyon jó kezekben voltam a főiskolán. De még ha a rendezés manuális ré­szét meg is tanítják, de pél­dául a gondolatvilág nem lehet elég gazdag abban az életkorban. A mi pályánk bizonyos fajta érettséget, le- higgadást kíván. Harminc év alatt még nem is igen alakulhat ki a rendező íz­lése sem. Csak azután kö­vetkezhet el egy érett, ki­forrott, gondolatgazdag kor­szak. Shakespeare és Csehov rendezései tették számomra nyivánvalóvá, amit az előbb elmondtam. Fiatal korban egészen biztosan alulmarad­tam volna ,a feladatok meg­oldásában. — Rendezői 1 e h i g g a d t- s á g ! Hogyan forr ez egy­be a művészi alkotás lá­zával ? — Láz és higgadtság egy­fajta kettősség. Én igazá­ban sosem hittem mélyen a művészi lázakban, helyet­te a világnézet, a gondolko­dás áramkörének lázában hiszek. De nem annak kül­ső megnyilvánulási formái­ban, a zaklatott beszédben, a próba közben, nézőtéren vagy szín fiad on csapott hisz­térikus jelenetekben. Ugyan­akkor mélységesen . hiszem, hogy a rendezés, bár mű­vészi munka, de munka, ennek minden intellektuális velejárójával együtt. Egyéb­ként igazában csak otthon születik meg az elképzelé­seim, a csendben, nyugalom­ban. Akkor gondolom színpadra a művet. Szándékosan kerüli a ..színpadra álmodas” Kifeje­zését. — Ez persze nem jelent valamiféle földhözragadtsá- got, hanem az ész kontroll­ját a fantázia felett. Ennyi Dobai Vilmos ren­dezői arc poétikája. — És a jövő? — Szeretném magamban tovább mélyíteni az elmúlt három évben elkezdett Shakespeare-rendezési utat. És hiszek abban, hogy, az igazi űj magyar dráma is ad valamit a színpad számára. — Azt hiszem, — folytat­ja — az elmúlt négy év­ben sikerült Pécsett egy színházi együttes jellegzetes profilját megrajzolni. Erre szeretnék továbbra is ala­pozni, hiszen a pécsi színhá­zat megint országosan az egyik legrangosabb színház­ként tartják számon. — S az igazi új magyar dráma? — Sokrétű, összetett kér­dés. Az írók drámaírói ked­vének serkentése, színházi bátorság és a hivatalos szer­vek támogatása keli hozzá. Ezt persze általában min­denki tudja. Csak egy kér­désről keveset beszéltünk. Arra gondolok, hogy az írók serkentése nemcsak erköl­csi. hanem anyagi feladat is. Vidéki színházaknál kü­lönösen fontos volna végre intézkedni ebben az ügy­ben. Hiszen a szerzői iogdí- jat illetően igazságtalanul nagy az eltérés pesti és vi­déki színházak között, a pestiek javára. Pedig a vi­déki színházak bevételét nem érintené a jogdíj eme­lése. Mindezt illetékes he­lyen elismerik, mégsem tör­ténik semmi, s a szerzők csak a Pesten el nem foga­dott darabjaikkal mennek vidéki színházhoz. A csekély anyagi elismerés tehát fő­leg a vidéki színházakat sújtja. Úja Lavrov: Viktor Vizsgák előtt szabadságot kapott, de mit tehet ebben a kis faluban? ... Há­tizsákjába gyömöszölte tankönyveit, kenyeret, teáskannáját, mahorkát és fütyörészve a folyó felé tartott. A fenyvesnél választ"tt helyet ma­gának. Tüzet gyújtott. Égett fakéreg szaga terjedt el a környéken. A láng fölé akasztotta a teáskannát, és leheve- redeitt a homokba. „Milyen sivár lehet az életük azok­nak, akik állandóan irodában élnek; Hisz nem ismerik a föld e csodálatos világát!” — suhant át Viktor agyán a gondolat. Ismerősei között is akad ilyen fickó: menetrend szerint alszik, eszik, dolgozik és olykor sétál. Ahol a helységük határa vesződik, ott számára az élet is befejeződik. Nem tudja megkülönböztetni a búzát a zab­tól. Jóformán csak térképről, vagy fényképről ismeri az igazi természel tájait és tiltakozik, ha a föld termé-, sével, borral kínálják, mintha veszé­lyeztetné drága egészségét Ilyen ember volt apja is..: Levette a tűzről a teáskannát. A folyóra tekintett, s az olyan hívoga- tónak tűnt neki, hogy hirtelen vet­kőzni kezdett. Beugrott a jeges vízbe. A hidegtől felordított: „Áh* Oh! Uh!" — Aztán úszott; Megdermedve rohant vissza a tűz­höz és gyorsan magára kapta ruháját. Pezsgő frisseség töltötte el. Jólesően itta a forró teát. Esztendeje, hogy meghalt az édesany­ja. Halála után három hónappal apja újból megnősült. Nem azért, mert meg­szeretett valakit, hanem mert azt tar­totta: „ez szükséges a jó anyagcseré­hez”. Ennyire még senki sem bántotta meg Viktort. Nagyon hiányzott neki az anyja, álmában többször látta őt, s helyette — mikor felébredt — egy egészen fiatal, gyakran piruló nő je­lent meg. Szőke, arca kedves, telt... Zavart tehetetlenség látszott a mostoháján, valahányszor találkoztak. Egyidősek voltak. A fiatalasszony legfőbb dolga: a férjéről való gondoskodás. Viktor még sajnálta is őt: „Te szegény, mi­csoda meggondolatlanság! Mit keresel itt? Cseléd lett belőled”. A mostoha egyszer élénk narancs­sárga-színű ruhát vett fel. Az édes­anyja csak nagyon meleg napokon hordta ezt, s fiatalnak és tündöklőnek látszott benne. Most meg a mostoha bitorolja. Összeszorult Viktor szíve. Rögtön elkérte iratait a technikumból, az anyja fényképeit bepakolta egy bő­röndbe és elutazott nagynénjéhez, a szovhozba. Apjának írt néhány sort: „Tedd jobbá az anyagcserédé* Tata! Azt javaslom, hogy a tejedbe jódot csepegtess — nagyon hasznos a szív­nek." Mindez eszébe jutott Viktornak a tűznél, de mindjárt kiverte fejéből a kellemetlen emlékeket. „Semmi sem kell tőletek. Értitek?" Elhatározta: egész nap így fekszik majd a parton, teát iszik, cigarettá­zik, olvas, a felhőket fogja bámulni és a madarakkal fütty-nyelven társa­log. Ennél többre nincs szüksége! A hátizsákba nyúlt a könyvért. Hir­telen füstcsíkot vett észre a fák kö­zött. „Kit hozott ide az ördög?" Bosz- szúságában köpött is egyet. Széthajtotta a bokrokat, kilépett a tisztásra és meglátta Válját. A lány a tűz mellett guggolt és a nedves galy- lyakat fújta, hogy gyorsabban lángra kapjanak. Válja az avar zörgésére megfordult Arcát hamu borította — az orra pedig csupa korom. — Mit keresel itt? — kérdezte Vik­tor. Válja felállt. — Nagyon udvarias vágj-. És te? — Tán megvásároltad ezt a környé­ket? Válja ajka pillanat- ' alatt vérpi­rossá vált, mint a magaslázú betegé. Mindig ilyen lett. ha megsértették, vagy haragudott. — Mit akarsz? — kérdezte mérgesen. — A zöld csenden kívül semmit. — A csend fehér, a zajt nevezik zöldnek. Ideje lenne már megtanulni. —- Elhatároztad, hogy követsz en­gem? Vagy mi az ördög? — kiáltott Viktor, féllábon ugrálva, Válja zavarba jött és elpirult; «“> Ostoba! Majd utánad futok* — mondta Válja és ismét vérpirossá vált az ajka. Szaporázta lépteit, majd fu­tásnak eredt. — Én csakis egyedül szeretek a folyónál! — kiáltott vi'--»o. * -íemso- k’i eltűnt a domb mö»stt. Fordította; Szénás» Máris Részlet a széné „A megigezett lány” című regényéből. Oszkárra emlékeztünk, a ml drága Oszká­runkra. — Tudom, nehéz napjuk van ma, Sas néni — mondta csendesen Ballagi. — Ép­pen ezért kellett volna pihenniük, még hátra van a délután. Hogy akar kimenni Sas néni a temetőbe ilyen állapotban? — Igaza van, kedves..; Majd meglátjuk^ — bizonytalankodott a matróna, Annának felcsattant a hangja. — Mama, hogy képzeli ezt! Nem mehe­tünk ki mama nélkül, mit gondolnának az emberek? ... — Majd meglátjuk, lányom . 11 — mond­ta a matróna zavartalanul. — Az emberek tudják, hogy a nyolcvanhatodik esztendő­met taposom, és a jövés-menés bizony már nehezemre esik. — Úgy is van, Sas néni *—■ helyeselt-lénkén Ballagi. — Én mindenesetre pon­tsán itt leszek. Most kiszaladok az erdő­be a fiainkhoz megnézem: milyen tábort eszkábáltak maguknak. Én főzöm majd nekik az első gulyást, a maga receptje sze­rint Sas néni. Mindig a maga receptjei után igazodom, ha főzőkanalat veszek a kezembe. — Nyughatatlan ember — sóhajtott Bo­risba, de nem kerülte el figyelmemet: me­leg pillantásokkal méregeti ezt az élettel teli, szakácskodó férfiembert. — Holnap maga is kijön velem a tábor­ba — szélt Boriskának. — Letelt a gyász­év, nem kuksolhat szabadsága alatt a négy fal között. Hamar itt lesz a _ szeptember, magának is erőt kell gyűjtenie a srácai­hoz ... Ballagi családiasán „esókolom”-ot köszönt az asszonyoknak, velem kezet fogott, az­tán elrobogott. Még hallatszottak dörgő léptei az előszobából; Anna sziszegve mél­tatlankodott: — Ügy jön ide ez az alak, mintha ital­boltba jönne. Ilyeneké a világ. Bezzeg a mi szegény Oszkárunk ;.. Már sírásra görbült a szája. Borisba megszólalt: — Annus, most én kérlek téged, ne emészd magad... Anna ekkor esdeklően ráemelte tekinte­tét — Tudom Jól, mit akar itt ez az alak. Téged akar, Boriskám.., De ugye, nem hagysz itt bennünket?... Sírba vinnél mindkettőnket, ha elhagynád a bánatun­kat ... Ö, szegény Oszkár, hát el kel­lett menned... Ugye, nem hagysz itt ben­nünket, Boriskám? Tudom, itt maradsz ve­lünk, a család nagy bánatában ..; Boriska hallgatott. Húsos, de egészség­telenül halvány arca már esész maszatos volt az össze-vissza mázolt könnyektől; — Tudom, hozzánk tartozol.... őhozzá... folytatta Anna elhalóan és sóhajtozva. — Ez a Ballagi, ez a nagyszájú Ballagi, mint­ha mindig italboltól jönne ide. Ilyeneké a világ. Bezzeg a mi szegény Ősz ... Ősz . . kárunk. S Anna újra zokogni kezdett, a matróna is szipogott. Boriska azonban száraz szem­mel, elgondolkodva nézett maga elé. Már nem volt kétségem: Anna, ez a kificamo­dott lelkű vénlány zsarolja érzelmileg és iparkodik fogva tartani Boriskát. Testet­lenül és idétlenül feszengtem a helyemen; egyedül azt vigasztalt, hogy nemsokára mennem kell. De megfogadtam, ha leg­közelebb is ezt a helyzetet találom Itt, kezére játszom a rokonszenves Ballaglnak. Ketten, ki-ki a maga módján, de közös erővel csak kiemeljük Boriskát ebből a csillapodni nem akaró családi bánatból. Ili Hollós Korvin Lajos : WLfcÁqn Liuu/u közben Nem sötét pincékben b nem az emberért szőnek ma összeesküvéseket, hanem fényűző üvegpalotákban s az ember ellen! Hogy e szétesett testű világ bordái, mint a zajló jég a folyón, vakon torlódva törjék egymást szilánkká, s az új esonthegyek csúcsaira trónolva fel a törpék, óriásoknak bihessék s hitessék magukat, érnek plazma-testüket s eleven lángnak azt, ml szellemükben csak viliódzó jánosbogártüzek s hogy a nyelvükön megbecstelenült fogalmak — haza, emberség, szabadság — nevében elvegyék mások hazáját, emberi jogait, és befalazzák az eget is fejük fölött. De minket, kik feljöttünk a napvilágra, semmi erő nem űzhet újra föld alá; az ormokról kiáltjuk nékik: — Nemi... Ml, törvényeket döntök és alkotók, sziklához többé nem láncolható Prométheuszok, kik már mindörökre kitekertük a májunkat faló sasok nyakát, — a tűz ntán, íme, lehozzuk akár az egész eget, mielőtt befalazzák a palackban dzsinnként lapuló gomba-fellegek, s mielőtt háborúkba háborúit agyuk, ordas törpék, tébolyultak a jövő tetemén lánctalpaikkal taposnának sima utat a múltnak! Barátaim a Csendes óceántól az Elbáig, új, szabad nemzedékek, bennetek hitem: szegjétek el útját a világrontó összeesküvésnek! Ne kelljen többé holtakról regélni a fáradt tollú krónikás barátnak — 6, hadd ragasztom békességben kora**1 körmömre a* utolsó gyeríyaszüTat.:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents