Dunántúli Napló, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-13 / 37. szám

T«akA-s sok csipkével, porcelánfiguiá- val. A gazda láthatólag munkából jött, fi most hogy végre egyedül maradt, lazít egy kicsit. Mindenekelőtt már az ajtó mellett ledobja az aktatáskáját, zakóját egy fotel karfájára teszi. Az­tán a cipőit is lerúgja s keresi a pa pucsét. Nem találja. Nézi a rekamié mellett, alatta, sehol nincs. Nyílik a túloldali ajtó s megjelenik egy nő pongyolában, és — férfi papucs­ban. — A papucsod keresed? A házigazda nem a keresett holmival törődik most. — Lenke!? Te hogy kerülsz ide? — Visszajöttem. — Ezt látom. — Nem is örülsz? — Megvallom, váratlan fordulat. — Azt hittem, derűsebben fogadsz. — Már ne haragudj... — Ne ijedj meg. Nem békülnl aka­rok. Az ürwédem tanácséra tértem vissza. Hiszen tudod, két hét múlva lesz a válóperünk. — Furcsa. — Ml a furcsa? — Egy évvel ezelőtt, amikor elvo­nultál, megesküdtél, hogy soha többé át nem léped a lakás küszöbét. — Látod, átléptem. — Mit akarsz? — Két hétig itt fogok élni. — Nem volt jó a kedves mamád­nál? Vele is összevesztél? — Mondtam már, hogy az ügyvédem tanácsolta: jöjjek vissza. Ha zavar, hogy itt vagyok, esetleg te mehetnél el két hétre. — Hova a fenébe menjek? — Mondjuk valamelyik ... szeretők­höz. — Nem lehet, ö jár ide. — Kérlek szépen. Ha kedvesen meg­kérsz és veszel mozijegvet, szívesen el­tűnök két-három órára. Majd megmon­dom, melyik filmeket szeretném meg­nézni. Színházba is elküldhetsz. Az to­vább tart, igaz, hogy a jegy is jóval drágább, mert akárhová nem ülök ám. — Hagyd a tréfát. — Halálosan komolyan beszélek. — Mondd, miért volt szükség erre a ceremóniára. Nagyon jól tudhatod, nem akarlak becsapni. — Mondtam már, az ügyvédem taná­csolta, hogy visszajöjjek. — Mert az a fiskális nem tudja el­képzelni, hógy az emberben akár csak a becsület egy szikrája legyen. — Olyan kínos neked két hétig egy lakásban lakni velem? Emlékszel ami­kor az albérletből végre ide költöz­tünk? Átemeltél a küszöbön és azt mondtad.. i — Hagyd, nagyon kérlek. — Csak rajtad múlik, hogyan telik el ez a két hét. Én nem feltétlenül ragaszkodom a veszekedéshez. — Tudom. Te megértő vagy. Mindig is az voltál. Ékes példáját adtad, ami­kor a vekkert a fejemhez vágtad. Benn a szekrényben a harmadik polcon meg találhatod, ha éppen kíváncsi vagy rá. — Mert hajnali háromkor jöttél ha­za részegen. — Mondtam, hogy dolgoztam. A ta­lálmányról beszélgettünk Natonek Jós­kával. Akkor jutott eszünkbe... — Igen a Hajnal bárban éjszaka tél kettőkor az ötödik palack bor után a homlokodra csaptál és azt mondtad: megvan. v — Hagyjuk ezt. Jó? Nagyon ismerős ez a műsor. — Te kezdted. Mint mindig, most is. Aztán csodálkozol, ha én is be­gurulok. — Mindig én kezdtem! Mindig én! — Tudod mit? Számoljunk mind a ketten lassan húszig. Csak aztán foly­tassuk a beszélgetést. — Hangosan parancsolod, vagy szá­molhatok magamban? — Sokkal előnyösebb lesz. ha ki-ki magában számol, mert esetleg össze­vesznénk az ütemen. Csend. A beszélgetést a férfi kezdi. — Kész vagy drágám? — Teljesen kész. — Én megvallom, nem sízámoltam. — Megvallom, én sem. — Akkor mire volt jó ez a cirkusz? — Gondoltam, más hangnemben foly tatjuk. — Attól tartok, mi már nem tudunk hangnemet változtatni. Egy év külön­élés sem segített. — Mert ezalatt sem számoltál. — Dehogy nem. Számoltam a lányo­kat — Mindig tudtam, hogy egy mate­matikai zseni vagy. — Még két mondat és jöhet a fej­számolás. — Igazad van. Beszélgessünk való­mi olyanról, amiben egyetértünk. — Milyen megértő vagy. Kár, hogy nem voltál mindig ilyen. — Megvolt rá az okom. • — Azt hiszed? — Tudom. ■— Tévedsz drágám. Engedd meg, hogy egy évvel az elköltözésem után és két héttel a válóperünk előtt ün­nepélyesen közöljem: nem csaltalak meg és eszem ágában sem volt, hogy megcsaljalak.“ — És az a' kis ürge, aki hazakisért. Láttam az ablakból, milyen vihorászva jöttetek. — Kollégám volt. Azt akartam, hogy észhez térj. — Különös módszereid vannak. — Az ember kétségbeesésében sok mindent megpróbál. — Semmi okod nem volt a kétségbe­esésre. — Nem voltam rendes férj? a 'in­tésemet egy íill lg hazaadtam. Minier, estémet veled töltöttem. — És délelőtt? Nagyon kellemes a kötetlen munkaidő. — Megértőbbnek kellett volna len­ned. — Te miért olvastad rám a kis kol­légát? — Egy férfi az más. Ezt már akkor is magyaráztam. — De még mindig nem értem. — Nézz körül a világban. — Azóta körülnéztem. — ősidők óta a nő a házitűzne'v őre. — Nálunk központi fűtés van. — Kitűnő válasz. — Eleinte tetszett nekem ez a szö­veg a házitűzhelyről, az otthon mele­géről. Amint láthatod, jó néhány csip két horgoltam, hogv otthonossá tegyen a lakást. De aztán olvastam egy di­vatlapban, hogy a túl sok csipke nem elegáns. A modern lakásban nincs szükség porfogóra. El is határoztam, bárhogy ítéljen a bíróság, a csipké­ket Neked hagyom. Térítés nélkül. Ha úgy tetszik, emlékül. — Nem tartok igényt a csipkéidre — Valóban igazad van. Nagy baj lenne, ha itt hagynám. Jön az új asz- szony. Nem árt. ha legalább egv-két évre néki is meglesz az elfoglaltsága. A családi fészek ékesítése. Hát nem igaz? — Nem óhajtok újra nősülni. Tu­dod, mihez lenne kedvem? — Nos? — Kibékülni Veled. — Két héttel a válóper előtt? — Lehet, hogy az ég adománya ez a két hét. — Kéttem, — Próbáljuk meg. Béküljünk H M- ’ tételesen. — Én már nem kísérletezem tovább. — Szóval öt boldog év után Néked ennyit nem ér meg? — öt boldog év. Számodra lehet, hogy az volt. ügy emlékszem, három­szor költöztem haza a mamához. — Gondold meg! , — Meggondoltam. — Hát jó. Legyen Igazad. Ismerhet­telek volna. Még azt sem mondhatom, hogy csalódtam benned. — Látod, ennek örülök. — És most mi lesz? — Lefekszünk. — Lefekszünk? — Igen. Én ott benn. Te itt kinn. — Értem. — Szép álmokat. — Mondd, nem akarsz bevinni egy csipkét? — Miért? — A párnádra. Hogy tisztábbak és finomabbak legyenek az álmaid; — Mondtam már. hogy rád hagyom az összes csipkéket. — Hát akkor szép álmokat •— Neked Is. Érezd magad itthon. TORKOS ILDIKÓ: GÓTIKA Csanády János: Szereim iink : a fény Letarolt tájon vesz körül az életnek roppant áradása. A szlvárványos szemgolyó föld fénylik a határtalanságba! A vakító kék légkörökben omló kévékben szertfröccsen a nap tötnör-arany kalásza, s a letarolt vidéken körben ég zenitjéig fénybeszökken az anyag halhatatlansága! Pilledt erek rózsája nyílik lüktető csillag-vérkörökbe: vörösvérsejtek fényük küldik szuper-galaktikus napokba. Közöttük és az ég között, e fényáradatban föl-letűnve lebeg szerelmünk testetöltve; szikrázó húsából kibontva az élet égő robbanását, fókuszbagyűjtl, összefogja szemünk, e földgoiyónyi prizma minden csöpp lelkes lobbanását; vérkörei rózsáját nyújtja szívünkben lüktető napoknak, vérkörei rózsáját nyújtva életet gyújt jövő napokba, míg főnt galaktikák lobognak, s fény-atomokká szétprizmálva Jőnek, kik Testet adnak majd térnek s Időnek! I Meto Jovanovski: 1 ! A l kékruhás I Világoskék ruhája mindjárt magára ■ vonta a járókelők figyelmét. Kihúzott de­I rékkal, nyugodt léptekkel ment s messze é? egyenesen maga elé nézett. A járda hasadékai szinte feléje kacsintottak s ész­I revétlentil haladtak tova a lábal alatt, mintha az útját egyengették volna. I Az utcasarkon újságot vásárolt, aztán odaállt az autóbuszmegálló táblája alá. Testtartása a gondolataiban elmerült em­I bérről tanúskodott. Egy kis'-é élőbbre tette egyik lábát, kezébe vette az újságot, kinyitotta és olvasni kezdte. I Az utca pedig élte a maga mindennapi életét. Az emberek ide-oda járkáltak, és sokan vetettek futó pillantást a kékruhás I emberre, aki roppant fegyelmezetten, szin­te elrévülten állt a tábla alatt, amely az autóbusz megállóhelyét jelezte. I A kórház kapujából, amely olyan volt, mint valami tátott száj, két tarisznyái parasztember jött ki; némán szedték a I lábukat s a kékruhás ember felé közeled­tek. Csodálkozó tekintettel álltak meg mel­lette, mintha nem is tudnák, hogy egyál­! tálában várakozniok kell-e. A kékruhás ember csupán diszkréten fürkésző pillantást vetett rájuk. Aztán C anélkül, hogy türelmetlenségét leplezte L volna, tovább folytatta az újságolvasást. * Később újabb fürkésző pillantást vetett a { két emberre, s most már harag volt a tekintetében. Jobbjában az újságot tartva, balját a hozzá közelebb álló felé nyúj­I tottH Megérintene a vállát, s mikor az, értetlenül feléje fordult; így szólt' hozzá: — A buszra várnak? — Uhüm! — szaladt ki egyikük száján, mialatt a másik csak most kapott észbe, hogy egyáltalán történik valami. _ Aki,or _ mondotta a kékruhá.s em­ber —t álljanak sorba’ A két ember csodálkozva nézett egymás­I __________________ ra , tekintetükkel végigmérték a kékru­hást, s szemmell áthatóan nem akarták fel­fogni, amit hallottak, de azért mégis szót fogadtak. Szépen egymás mellé álltak a kékruhás mögött. — Ha az emberek autóbuszra várnak, egymás mögé szoktak állni, nem pedig egymás mellé — folytatta a kékruhás. A két ember egymásra nézett, de azért szótfogadott. Most mind a hárman egymás mögött, sorba álltak. A kékruhás ember lapozott egyet a* újságban s tovább olvasott Amazok pedig továbbra is mögötte áll­tak, meg se moccantak helyükön, de tü­relmetlenek és nyugtalanok voltak. Csak annyira futotta bátorságukból, hogy időn­ként hátulról lopva végigmérték a kékru­hás embert. Az pedig egy pillanatra levette tekintetét az újsághasábokról és az órájára pillan­tott. Aztán tovább olvasott Annyit azon­ban mégis észrevett, hogy egy középkorú ember érkezett a megállóhoz. Látta, amint előbb' elhalad mellettük, aztán visszafor­dul, majd megáll előtte. Arra felé nézett, amerről a busznak kellett volna jönnie, majd a három embert kezdte méregetni. Egyikről a másikra tévedt a tekintete, amely végül is a kékruhás ember hideg pillantásával találkozott. Aztán kissé elő- .rehajolva az úttest felé fordult, s össze- ö'sze érintette cipője orrát. — Kérem! — csendült fel hirtelen a kék­ruhás ember hangja. A jövevény kíván­csian fordult a kékruhás felé, vajon őt illeti-e a megszólítás. — Úgy gondolom — folytatta a kékru­hás —. sorba kell állnia! Az újonnan érkezettnek leesett az álla csodálkozásában. Maga elé pill ontott-, csak épp annyi ideig, amennyi szükséges lett volna, hogy ellenszegüljön, mikor azon­ban a kékruhás ellentmondást nem tűrő pillantásával találkozott, nagyot, nyelt és kelletlenül a két parasztember mögé állt. Aztán egv fiatalember és ecv lány érke­zett a meeátlóhoz Annyira el voltak fog- 1 ik- egymásnál, hogy é'Zte «sem vettek a sort. A kékruhás fis vet sem vetett rá­juk Euy ki# habozás után most már a legutóbb érkezett fordul* feléjük: — Perrrilom. észrevették a sort? Az ifjú meg a lánv a sorhanáljókra Pil­lantott s midőn a négy pár szemmel és négy szemrehányással találkozott, kissé elégedetlenkedve ugyan, de egymás ked­véért szépen beállt a sorba. Előbb egy­más mellé S így is maradtak volna, ha egész idő alatt szemrehányó tekintetet nem vet rájuk az előttük álló. Aztán újabb és újabb utasok érkeztek, s eddigi szokásuk szerint kissé oldalt áll­tak meg, de nem sokáig tudták a rájuk meredő szemrehányó pillantásokat elviselni s egymás után szépen ők is beálltak a sorba. Az autóbusz azonban még mindig sehol sem volt. A kékruhás ember megint a karórájára pillantott, aztán összehajtotta az újságot. Zsébretette s azzal a szilárd elhatározás­sal, hogv 6 pedig bevárja a buszt, rendít­hetetlenül állt tovább. Az autóbusz azonban, amelynek a kék­ruhás ember órája szerint nyilván meg kellett volna érkeznie, még mindig nem került elő. A kékruhás erre a sor felé for­dult. Halkan odavetette: — Kultúráltabb városban ilyesmi nem fordul elő. Szavai azonban csak a közvetlen mögötte állő füléig jutottak el, aki értetlenül mö­götte álló társához fordult és kutató pil­lantást vetett rá. De az nem is gondolt arra, hogy valamit meg kellett volna ér­teni. Éppen köpni akart egyet, de szeme sarkából megpillantotta a kékruhást s úgy érezte, hogy az nem engedi. Most egy kurtabajuszú fiatalember jött, A kékruhás észrevette gúnyos pillantását, amelyet a szépen kialakult sorra vetett. Legvégül a busz is előkerült Az embe­rek hátrafordultak, hogy lássák, mire a «or megingott. Elegendő volt azonban a kókruhás e*?vetlen szemrehányó pillantása, mire a sor kiegyenesedett. Az. autóbusz felszálló ajtaja pontosan a kékruhás ember orra előtt állt meg. Az ajtó kinyílt, mikor azonban a kékruhás már épp fel akart szállni, elébe toppant a eúnyos tekintetű fiatalember, hogy meg­előzze. Már-már fel is szállt volna, de a kókruhás akkor elébe tartotta a karját, a mögötte álló első parasztemberhez fordult As hatámzottan rászólt: — Tessék felszállni, kérem! <*) egészen elhűlve a csodálkozástól eey pillanatig tétovázott, de az újabb fel­szólításra megindult Mögötte a többiek. A kékruhá pedig még mindig a pökhendi fiatalember előtt tartotta a karját. Az meghökkent, egy pillanatig tétovázott, mi­tévő legyen, de aztán türelmesen várt. Tekintete közben a kórház felé kalando­zott, ahonnan nagysietve két fehérköpe­nyes ember közeledett. Az utasok lassanként felszálltak. Utol­sónál: egy öregember maradt, akit a kék­ruhás még felsegített. Most már maga is fel akart szállni, miközben szemrehányóan nézett a gúnyos mosolyú fiatalemberre, ebben a pillanatban azonban már ott is volt a kórház két fehérköpenyes embere és karonfogta. A kékruhás visszafordult, s midőn észrevette a két fehérköpenyest, nyugodt hangon megkérdezte: — Valami baj van? Az egyik fehérköpenyes, aki a nagy siet­ségtől szinte lihegett, csak bólintott és egészen halkan így szólt: — Igen. — Jó, hogy még idejében jöttek — mondta a kékruhás és visszahúzta lábát a kocsi lépcsőjéről. A fiatalember még egyszer gúnyos és elégedett pillantást vetett rá, aztán fel­szállt — Q, micsoda egy ember! — szólal* meg valaki azok közül, akik az imént még sorban álltak. — Nagyon okos — mondotta egy másik Többen, akik az imént még sorban áll­tak, tátott szájjal bámultak a kórház be­járatára. A két fehérköpenyes már ka­ronfogva vezette befelé a kékruhást. A két parasztember egymást nézegette. Egyikük alig észrevehetően vállat vont. Egymáshoz húzódtak. Az autóbuszban kel­lemetlen csend támadt. A kalauz mintha még mindig nem fogta volna fel, mi történt. Csak akkor tért magához, ami­kor eszébe jutott, hogy el kell indítania a kocsit. Csengetett a sofőrnek. Csuka Zoltán fordítása Meto Jovanovski iW8-ban született. A macedón próza egyik legtöbbet Ígérő fiatal tehetsége: főleg novellákat Ír. Első novelláskötete i*S6-ban Jelent meg, 1958-ban pedig egy humoros re­génye. A Jugoszláv Irodalom egészében is je­lentős helyet foglal «L I 9 I S I i i u J I \ Sólymát juzse,: Vekker a szekrényben

Next

/
Thumbnails
Contents