Dunántúli Napló, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
Pál József: A vagonrakó A lány felült, felhúzta lábát, lábszárát átkarolta és állát térdére hajtotta. — Ki lehetett? — kérdezte. A fiú keze a feje alatt volt és a szemközti ház feletti hideg éj két csillagát nézte. — Nem hallottad? — De. De ne kezd el újra. Mondtam már, vannak, akiket idegesít, ha szerb nevet hallanak, aztán pánikba esnek s jó még, ha csak levegőváltozásra küldenek. De egészen hülye dolgok is megtörténhetnek az emberrel, — KI lehetett? — kérdezte ismét a lány. — Hagyd abba — könyőrgött a fiú — hát nem érted meg, ezt nem tudom személyhez, archoz kötni, akiknek elmeséltem, azok a barátaim voltak. — Vagy ellenségeid. * — A barátaim. — És most mi lesz? — Már mondtam. Kizárnak az ország öot- szes egyeteméről — Vagy halasztást kapsz. — Nem, kizárnak az ország összes egyeteméről. — Nem fogadod 4 Hadi bácsi segítségét? — Nem. — Pedig azt tanácsolta, adj be kérelmet, hivatkozz öreg szüléidre, kapsz egy év halasztást, közben -megfeledkeznek ügyedről* egy év múlva visszajöhetsz. — Nem adok be kérelmet — Miért? — Hagyd abba — kfinyörgött ismét a fiú. — Miért nem adod be a kérelmet? — Ide figyelj — könyökölt fél a fiú — neked ia elmeséltem, mindent elmeséltem, sokszor te kértél, hogy beszéljek még valamit Krsztosovicsról, Milorádról, és most te kérdezed, hogy miért nem adom be a kérelmet? Te kérdezed? hát mondd meg előbb hogy lehet a tiszta, makulátlan tettből szeny- nyes mocsok, ami miatt kizárhatnak az ország összes egyeteméről, az ellenség uszályába kerültem, bérenc vagyak, de csak azért, mert nem tudom soha elfeledni Marát, Dusánt, Milorádot, és levelezünk, no ezt mondd meg nekem, ezért nem adom be a kérelmet* — És mit csinálsz? Mihez kezdesz? — Majd csinálok valamit — Elmégy vagont rakná.-*■ Lehet. úö Vagont raksz. — Igen. Tudod hogy kétszer is dolgoztam már velük. A- markom élsaokott már a szerszám nyelétől, egy hét alatt betörte ismét a lapát és kidobtam a másfél vagon sódert én is. De lehet, hogy nem is mondta ei már mindezt, csak gondolta, mert a lány hirtelen megfordult lenyomta a heverőre és két öklével verni kezdte a mellét és a melle döngött, és a lány sírt, a könnye lecsöpö- gött az arcára, és jajgatott: — Tudod-e, terhes vagyok, azt akarod, azt akarod, hogy a gyerekem apja vagonrakó legyen, te, te te... — és döngött a melle, mint a vagonból kiszórt talpfák alatt a föld. Aztán egyetlen mozdulattal átkarolta és lehúzta a mellére. Akkor meg harapott Nyálától átnedvesedett az inge. A fiú belemarkolt a hajába és fejét odaigazitotta a válla gödrébe. S csak amikor a párás, meleg lehetetet megérezte a nyakán, ernyedtek el az ujjal. — Tegyél a tűzre — kérte a lány. — Fázol? — Nem. De tegyél azért a tűzre. * A fiú felkelt. Kinyitotta a kályha ajtaját. — Terhes vagy? — botlottak ki száján a szavak. S mert a lány nem felelt, megpiszkálta a szunyókáló parazsat fát tett rá, majd pár lapát szenet — Gyerekünk lesz? — kérdezte, amint visszafeküdt és a lány befészkelte a fejét — Előbb te mesélsz. — Mit? — Krsztosovicsékról fogsz mesélni. Azt mondd el, amikor Marával átúsztatok a folyón. — De nem vagy álmos? — Nem. Mondd csak. S a fiú beszélni kezdett. — Dél óta verte már az eső s nyugtalanul sustorgott a folyó, buborékos hátát nem lehetett látni. Sötét volt. feneketlen és az idősebbik Krsztosovics egyre be-zélt. Mintha attól félt vo’na. hogy a víz saétmossa a szavát, pedig már a csontjaim között is ott fész kelt: amint átértek, menjetek lefelé, Robszity két száraz fatönret készített a partra, szorosan kössétek majd össze, Milánéknak nem lesz idejük. . Krsztosovits sután tartotta az esőkabátot a ruhák fölé, míg vetkőztünk. A jobb karja törzséhez volt rögzítve. — Itt a kötél. Lazábban kösd a derekad köré, mert a víztől megdagad. Marát el ne veszítsd a szemed elől. Járt már ilyen időben odaát, nem téved el — mondta és nem kívánt szerencsés utat. Búcsúmi se szoktunk. — Gyere — hívott Mara. Valahol előttem lábalt, mert térdig ért a víz. Gyorsabban léptem, hogy utolérjem, de csak éreztem közelségét, szememet akár be Is hunyhattam volna, olyan sötét volt. Most loccsant valami* Aztán hirtelen eltűnt lábam alól a fenék* Úszni kezdtem. Ahogy Krsztosovics mondta. Mara is így úszik most — gondoltam. Ugyanígy, ebben az irányban. Csak legalább az eső ne vemé a vizet s hallanám a lány úszásét Most mintha hozzáért volna a kezem. Vagy fadarab volt? Vagy csak a via kavargása? S milyen messze a part, ahonnan indultunk? S a másik? 0, ea az átkozott eső! Ha látná most az. anyám. Jobb, ha nem tudja, merre járok. Ott a lány. Nem, csak az átkozott eső. Kiáltani kéne. Miért, hisz itt van előttem. Itt úszik, ugyanígy, ebben az irányban. Csak ez az átkozott esős sötétség van közöttünk! Most megérintettem. Ez is fadarab volt. Vagy a viz kavargása. Szegény mama, ha tudná, hol jár a fia. S hol a part? Mióta úszom? Két perce? Fél órája? Nem tudtam tovább gondolkozni. Kétségbeesett ujjak téptek húsomba, karok, lábak fonódtak testemre, fejem a víz alá bökött Nem sustorgott mér a folyó, fülemben zúgott és tüdőm szét akart pattanni* Mara görcsösen őlelt A fenékről rúgtam fel magamat levegőért kapkodtam, de újra lemerültünk. Amikor legközelebb felbuktunk, hajába markoltam. Hanyatt fordultam éa kiemeltem arcát két kezemmel a vízből. Közel volt már a part Két méteres lehetett alattunk a víz. Végre taposó lábam talajt ért Majd derékig ért a folyó. ölembe akartam venni az elemyedt testet s nem volt erőm. Vonszoltam magam után* Saját életemet is. Kint, a parton mellé rogytam és hányni kezdtem. Vizet és epét mert keserű lett a szám íze. Szédülten hajoltam a lány fölé. Fülemmel tapogatóztam a szíve tájékán. Az enyém a dobhártyámban dobolt Maráé csak remegett a bordák alatt. Valamikor azt halGalambosi László Jleúmlanak a hó börtönei Kerekes E. Ferencnek l eomlanak a hó börtönei, hiába épít rekedten a Tél jégből várat, felhőkből falakat, a hajnal kertjében könnyű szél munkálkodik, látni a nyomokat, miket szögtclen csizmája hagyott. Fölragyog kristálybojtos ablakod a hegyre-néző, házak, barna fák vonulnak rajt, a fények sátorát feszítik már, a kék lobogva vált, könyörtelen tűz öli a Halált, csontja kattog, lépte bizonytalan, zöld szakadékok mélyére zuhan. A pávák páracsipkés tollain babrál a nap, lángot cserél a szín, a szárnyakon, a puha has alatt élénkcbb fénye sűrűbb, hamvasa!1 A farktövön a pihetoll-mezö hullámot vet, növése lebegő. Új éneket próbál Madárkirály, kattog a csont, halálán a Halál. Mint égi fa, kihajt a szerelem, szirma villog homlokon, szemeken, az ember megkettőzi útjait, A-iffok kéményén kalapál, javít. Aranyporrá érik a gyönge sár, kattog a csont, haldoklik a Halál. Csöpp húr pendül, a virág meghajn kibújt a Nap zöld szárnyai alól, emelkedik, nézik a madarak, száz síp lapul új mellényük alatt. A hóbörtönből egy-két folt maradt, piszkos fehéren málló vakolat. Fordul az ég, sötétkék szekere bárényeslkos, a nyirkos berekbe csobbanva nyíl a béka-alakút, porolja tollát, ünnepel a lúd. kdön nehéz szakálla földre ér, kúszik rait pók, lót fu* borzas eeér Az pmi'prarc, mi-’l márványfalakon árnyát veszti a vízüveg-napon. Hol láthatatlan szerszám kalapál, kinyúlva fekszik, halott a Halál. lottam, kJ kell folyatni ilyenkor a vizet a tüdőből. Hasra fordítottam a tehetetlent, de nem tudtam megemelni. Milánék meg nem fogják megtalálni a tutajt Mit is mondott Krsztosovics? És ha lejjebb sodródtunk? Akkor most hiába megyek lefelé, a fatörzsek felfelé vannak. Talán száz métert botorkáltam, amikor megbotlottam. Párhuzamosan feküdt a két törzs a folyóval, csak görgetni kellett mindkettőt. Sokáig vesződtem. A kötélvégből meghagytam vagy. két métert. Kikötöttem a tutajt és visszaindultam. Ahogy közeledtem a helyhez, ahol Marát hagytam, csúsztattam csak a lábamat. Nehogy rálépjek. — Te — suttogott az eső mögül. — Hol vagy? — Gyere a hangom után ... itt... itt... — és hivott, míg meg nem találtam. Leguggoltam. — Hogy vagy? — Jól. Csak fázom. Ennek az öreg fűznek a törzse csak az esőtől véd. — Mi volt veled? — A tutaj? — Kész. — Menjünk, mert Milánék jöhetnek. Lebotorkáltunk a folyóhoz. Csak ott éreztem meg, hogy tenyerem alatt milyen forró a válla. — Beteg vagy? — « mert nem kaptam választ, s mert a hallgatásából mindent megértettem, megálltam: — Te betegen indultál — Igen. — Éa miért nem szóltál? — Mert akkor Krsztosovics jött volna. Lőtt vállal S nyugtalanul sustorgott » folyó. Verte, még mindig verte az eső, mi meg ott ültünk a tutaj végén egymást melengetve. Sötét volt, feneketlen és a feneketlen sötétségben valahol jöttek a társaink. — Hallod? — neszeit fel Mara. — Csak az eső — nyugtattam. — Most újra! Álltunk mind a ketten. — Ide figyelj — húztam magamhoz — a vizen megettem maradsz. Csak kapaszkodj a tutajba. De most oldd ki a kötelet és kösd még körül a törzseket. Kutyákkal hajtják őket. Lövést hallottam. Kézzel tartsd a tutajt Sorozat csattogott — Siess, oldd ki — és arra rohantam, ahonnan az ágak ropogását hallottam. Milán törtetett középen két láda kengyelét fogva, jobbról balról Kosz tics és Dragutyin. Kapkodtunk és csak a ládákkal törődtünk. Bent, messze bent a vizen mondták el, hogy mi van a többiekkel. Mii órád valahol az erdőben feküdt, mögöttünk, a feneketlen sötétségben, comblövéssel. Lehet, hogy már ráakadtak a sárgahajúak, lehet, hogy elvérzett. De, ha él még, most ránk gondol és art kívánja, hogy szerencsésen átérjünk. És Falu Tamás cAmjád Aki jó volt hozzád, az volt as anyád. Minden pillanatban gondolt 6 reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, Félre tóit az útból s elé S feküdt. Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, Ha fáztál, a lelkét terítette rád. Átvette terhedeit, hogy azt ne te vidd, Simogatta sebed, sírta könnyeid. Hogyha megbántottad — mért bántottad őt? Nem sírt ő sohasem a szemed előtt. ‘Vm hangzott ajkáról soha-soha vád. Miihez rossz voltál, az volt az anyád. Sasa Ervin {‘Jéqia 'ehéz annak, ki velem él, u'héz annak a só, kenyér, /. Ize is ha keserű lem oldja fel vidám derű. tehéz annak, ld velem él, .'.cos szót kap szerelméért, szerelméért, mit ad nekem, rizheti az életem, ■ehéz annak, ki velem él, •ehéz annak a só, kenyér, des mézet sose várjon >a pusztulnék jajt kiáltson, ■az szive menedékvár, bezárkózom oda én már. rpara$?Jlami 'hogy ott ül szép kevélyen •állag nem függ úgy az égen özemében ingaóra ' takkolva int a jóra föld barna bőre barna világot kezén tartja ■klatömbből fénytelen ülte meg a végtelen. , én is ezt kívántaim voftrut, ha MDorM MyvöS én kaptam volna lövést. Mert többet ér mni egy láda gránát, mint egy emberélet Holnap levegőbe repül egy raktár, hotoaputám egy katonai szerelvény alatt a sin. Mihálovics és Dusán átjön még a* éjgzaka. Mara mellettem volt. Kapaszkodott. Míg öltöztünk, Krsztosovics az öccse mellett állt. Hallgatta szaggatott beszédét. — öt perces térközzel menjetek át a gáton* én várok még Mlhálovicsékra — mondta aztán rekedten és lement a folyóhoz. Először Dragutyin indult. Szótlanul lestük, mikor ér a gát lámpája alá. Mindegyikünk magában számolta a percek múlását. Én negyedik voltam. Mara megvárt a Maros utcában. — Gyere fel hozzánk. — S anyádék? — Majd csendben leszünk. Főzök egy teát. Az aszfalton buborékok pattantak és cipőnk tocsogott. Az előszobában papucsot adott, bevezetett a szobájába, vigyázva leengedte a redőnyt, felkapcsolta az olvasólámpát és cigarettával kínált. Teaillatot hozott magával vissza és rumszagot. — Tudod, min töprengtem, amikor a ládák a tutajon voltak és melletted kapaszkodtam? A teát szürcsöltem. Csak intettem. — Azon. ha én feküdnék Milorád helyett ott az erdőben, rátok gondolnék és azt kívánnám, hogy szerencsésen átérjetek. — S anyádra nem gondoltál? Valahogy így: Ha tudná most, hol járunk? — De. — S beszéltél ezekről nekem’ A folyón? Vagy az utcán? — Nem. Kínt teherautó dübörgött és Mara kivitte a tálcát. A konyhában szöszmötölt még s mire visszajött, már alhattam a heverőn. Mert nem emlékszem, mikor takart be gyap- jútaikaróval és mikor feküdt oda mellém, A lány mocorgott és megkérdezte: — így volt? — Így. — Csak aludtatok? — Csak aludtunk. — Gyerekünk lesz? — Nem lesz — mondta a lény. — Miért mondtad, hogy gyerekünk lesz? — Csak mondtam. — Érteim. — Holnap kimégy a vagonrakók közé? — Kimegyek. — Jó, menj ki — mondta a lány és befészkelte fejéit. * — Szóval Így történt — mondta a férfi a Lánynak, akit két hónapja ismert meg és most jött fel hozzá először, majd felkelt, oda ment a, szőnyegen álló konyakosüveghez, felemelte, és az egyik poharat is. Töltött, Megitta. — hűért meséltél a szerelmeidről? — szólalt meg mögötte a lány. — Kikről? — kérdezte tompán. — Tolta előbb nekem Is. Teletölitötte a poharat és vitte * heverő- höz. A lány megsimogatta az ujjait, átvette tőle. — Jó konyakod van — állapította meg. amikor megitta. — Vagy már mondtam ezt? — Nem, még nem mondtad. — Miért mesélted 4 éppen ért? És miért éppen most? — Mondtad, hogy nem ismersz még és kértél, meséljek az ifjúságomról. — Azt hittem már, hogy kicsit tanmesének is szántad. — Tanmesének? — Igen. Jó bennünket emlékeztetni, hogy ti. negyvenévesek mit csináltatok akkor, amikor annyi idősek voltatok, mint mi. Ha akarod, folytathatod is. Elmondhatod, hogy az anyámmal együtt gyerekeskedtél és emlékszel arra is, amikor már mint szemrevaló hajadon, fején kosárral, mezítláb begyalogolt kedden és pénteken a hetivásárra, a város szélén előszedte a kosárból egyetlen Pár cipőjét, felhúzta, a piacon eladta a cuccot, a város szélén aztán a cipő ismét a kosárba került és mezítláb haza gyalogolt. No, nem karod folytatni? — De folytathatom. Menj haza. — Mit csináljak? — Mondtam. Most azonnal hazamégy. A lány felállt, kinyitotta az ajtót és visszakérdezett: — Nem fogod megbánni? A férfi szódát engedett poharába, hallotta, amint becsukódott a lakásajtó. Kiment. Ráfordította a kulcsot Később csengettek. Kiment. Az ajtót kinyitotta. A lány állt a küszöbön. — Engedj be — mondta — nálad akarok aludni. A férfi szó nélkül becsukta az ajtót, a kulcsot ráfordította és visszament a szobába. Leoltotta a villanyt, felhúzta a redőnvt, lefeküdt a heverőre, kezét a feje alá igazította és a szemközti ház feletti hideg éj két csillagát nézte sokáig.
