Dunántúli Napló, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
Bert ók László: Vi^sutcáó. Edináid i parto matat a bánat. Pendítsd mosoly!': görbülő szádat. Víz mocorgóra köd roskadásban. sfró egektől szűkülő tájban ne rezonáljon lelked a gondra, levelek hullta az idő gondja. Hökkentsen példát Tihany két tornya, ahogy a lompos ködöt átfúrja, s november hátán lúdbőrző szélben a déli partra átnéz kevélyen, magánya kínját váltja örömre, szárnyas harangszót röptét a ködre. Totíi Lndie: c / tíízh a IMS \ tág esarnokbaii motor zúgott, áramoktól rezgett a bő, a gépek előtt éberen állt egy-egy kékruhás szerelő. Félig süketen hallgattuk a kongó vasak durva zaját, — káprázó szemünk, úgv éreztük. •i teremtés titkába lát. Néztük a tüzes kemencében a vörösen izzó vasat, ahogy szikrázott sisteregve s rózsasziromként széthasadt Egy új istenség művét láttuk, ki rombol, alkot s összefűz, s már szét se tudtuk választani, melyik a vas. melyik a tűz. Csak néztük, ahogy ölelkezett előttünk a két ős-elem. — it tűz és a vas násza volt az, új kort vajúdó szerelem. Csányí László: Ualo-dac wmiaica A romok alatt szilaj szentek porladó csontjai pihennek, s bár klastrom volt, ma biztos rejtek otthontalan szerelmeseknek. Az Ima így válik valóra, égi hiúság földi jóra, — mit tudta e falak lakója, hogy annyi sok szerelmes óra örömét egykor épp 6 óvja! Vasvári László: Qílejár — Néhai való jó Himes Józsi bácsi úgy tudott mesélni, hogy még a környékbeli hegyek is összébbhúzódtak és ohahajoltak hallgatózni, ha pinceszeri alkalommal rákezdte az öreg diófa alatt. De micsoda történetei voltak! Mondása szerint mind vele estek meg azok a csudadolgok, s ahogyan elmesélte, hallván, nem lehetett nem elhinni neki. Elment ő a többi öreg után, de még ma is hiszek a történeteiben, még most is látom magam előtt a szeme sarkába szaladó száz ráncot, amitől úgy látszott, mintha mindig mosolyogna, és szinte hallom a fakós, kedves hangot, amint rákezdi: — Az semmi, gyerekek. Ahogy mi elbántunk egyszer a Bertók kocsmárossal, azt hallgassátok meg!... Úgy volt, hogy legtöbbször semmi pénzünk sem volt Mármint ötünknek: a suszterlegény Zsigának, a szabósegéd Fricinek, Kan- tolupnak, aiki Herbert kertésznél dolgozott, s azért ragadt rá ez a név, mert ő szokta árulni a sárgadinnyéket á piacon, meg Bol- la Ferinek és nekem. Mi ketten Csumba gépészkovácsmester úr és cséplőgép tulajdonos segédei voltunk, de ez nem segített rajtunk, mert éppen úgy keveset kerestünk, mint a többi iparoslegény. A mestereknek jól ment, viszont nekünk keveset fizettek. A szánkat pedig be kellett fognunk, örültünk, hogy állásban vagyunk, hiszen volt facér munka- nélküli elég. Hát mondom, szegény legények voltunk. Szerettünk volna szórakozni, de ingyenbe akkor sem lehetett. Egyetlen vagyonunk a fiatalságunk volt, de ezért viszont csak komoly lányoktól kaphattunk egyetmást, egyéb örömök után csak csurgóit a nyálunk legtöbbször. Egyik vasárnap délután is a vágyakozástól kiguvadt'szemmel lestük a kuglizókat órákon keresztül a nagyvendéglő udvarában. Viszketett a markunk a fagolyók után, egyszerre rándult a kezünk a dobókkal, de hiába. nem tudtuk befizetni a pinkát, hát csak néznünk volt szabad a mások örömét. Torkunk is kiszáradt a nagy sóvárgásban, még ebéd után ittunk egy-egy pohár sört, többre nem futotta. Eluntam estefelé az egészet, azt mondtam a fiúknak: gyertek! — Hová? — Ne törődjetek semmivel, gyertek. Máma bort iszunk. — Fogjátok le, ez megbolondult! — mondta Kantalup a másik háromnak. — Bor- ivást emleget, amikor nincs pénzünk! — Valamennyi csak akad még mindegyiknél. Lássuk, mennyi? A markomba guberálta ki-ki maradék filléreit. Megszámoltam. — Ez a tőkénk. Éppen elég lesz öt kis- fröccsre Bertáknál. Gyerünk! Megindultam elöl. A négy cimborát any- nyira fejbevágta a dolog, hogy értetlenül bár, de utánam indultak. — Ti csak ne törődjetek semmivel! Bort iszunk! A falu másik felében lakott Bertók kocs- máros, mészáros és hentes is egyszemély- ben. Ez a Bertók olyan nagyon vallásos volt, hogy állandó, bérelt, elsőpadbeli he lyet tartott a templomban, de a hús, amit mért mindig kevesebb volt egy-két dekával a kilónál, meg a mócsingot is belevágta a színhús közé. Vizezve hozta a bort, ha látta, hogy kapatos már a vendég, a féldeciket is kurtítva mérte ilyenkor. Kupeckodott mindenfélével. A körmenetben 6 vitte elő! az umbollát, de azért elől-hátul becsapott boldog-boldogtalant, hacsak tehette. Egyszóval nagyon szeretett gyarapodni, igen éhezte a pénzt. Erre alapoztam én! A kapzsiságára!... Jól van, beültünk a kocsmájába, kikértük a fröccsöket. Lélek sem volt kívülünk a férfinép olyankor mind a nagyvendéglő kuglizójánál lebzselt. Ez éppen beleillett a tervembe, legalább nem szól senki a dolgunkba. Szopogattuk a karcost, a gyerekek halkan beszélgették, de én csak hallgattam. Hallgattam és merően néztem a falon lógó nagy sétálós ingaórát, mintha sosem láttam volna azelőtt. Addig, amíg a söntésnél döllesz- kedő tulajdonos is fölfigyelt rengetegnagy bénulásomra. Ekkor megindítottam a támadást. — Nem mondom, Bertók úr, ami szép, az szép! — mondtam kedveskedve. — Ez az óra tökéletes!... De tudja, mi jutott eszembe, Bertók úr? — Majd megmongya, ha akarja! — hangzott a leereszkedő válasz. Nyeltem egyet. — Hát ahogy elnézem azt a szép sárgaréz sétálóját, az jutott eszembe, hogy maga Bertók úr nem volna képes követni annak a járását tíz percig. — Hogy-hogy nem tudnám?! — Úgy, hogy nem tudná!... Láttam, emészti a mondásomat. Hagvtam. Egyszer azt mondja lenézően: — Ne nevettes. se ki magát! Egy gyerek is megcsinálja. — Az lehet, de Bertók úr nem! Megint vártam, hadd dolgozzon benne a kíváncsiság. Működött is, ki is tört belőle: — Aztán hogyan gondolja? Nyertem, már bejött a csőbe! Komolyan, hogy belső vidámságomat meg ne lássa, elmagyaráztam. — Egyszerűen. Bertók úr felül ide az asztal végére, föltartja a mutatóujját, így ni. Amikor az inga lendül, Bertók úr is követi a kezével egyfolytában, megállás nélkül. Közben minden mozdulatnál azt kell mondani idefele, hogy ..idejár”, odafelé, hogy „odajár”. Ennyi az egész. A kocsmáros elvörösödött, fújt egyet. — Mondja, bolondnak néz engem?! — Szó sincs róla, Bertók úr! — nyugtattam meg. Csak azt gondoltam, hogy fogadásból esetleg megpróbálhatná. Fogadjunk, mondjuk 5 liter borba! — Fogadjunk?? — Ühüm. Fogadhatunk — feleltem hanyagul, mint akinek nem is fontos az egész. — öten vagyunk, fejenként kifizetjük magának az egy liter bor árát, ha meg tudja csinálni. Mohón kérdezte: — Ez komoly? — A legkomolyabb! Ha nem akarja, nem fontos, csak úgy eszembe jutott. A hörcsög belepirult az erős gondolkodásba. Szinte beleláttam zsíros agyába: — nyerhet is de veszthet is, mit csináljon?! A kapzsisága kerekedett felül, ahogy élőre megsaccoltam. Egyet sóhajtott, és kiböffentette: — Tuggyák mit? ... Benne vagyok! Kézbecsaptunk, egyik cimborám szétvágta. Savanyú volt a gyerekek képe, tudtam, azon szűkölnek, mi lesz itt, ha ez a nyavalyás megnyeri a fogadást? Hiszen egy fillérünk sincs!... De nem zavartattam magamat, tudtam, amit tudtam. Bertók fölkapaszkodott a hosszú, kecske- lábú asztal végére, szembefordult az órával. Még figyelmeztettem; — De megszakítás nélkül kell csinálni, mondani tíz percig, különben elveszti a fogadást! •— Bízza csak ide! — felelte dölyföeen, s amikor a nagymutató pontosan a 12-re ért, rákezdte: — Idejár-odajár, Idejár-odajár. Mondhatom, élvezetes látvány volt a kopasz, kövér, nagybajszú alak ott az asztal tetején, amint szabályszerűen együtt integet az órával s hajtogatja megállás nélkül: — Idejár-odajár. Barátaim azonban csak eleinte találták szívderítőnek. Egyre felhősébben néztek, ahogy egyik perc a másik után múlott. s a kocsmáros rendületlenül, tévesztés nélkül kalimpált és hajtogatta a szöveget. Az ötödik percben akcióba léptem. Lábujjhegyen óvatosan kiosontam a nyitott hátsó ajtón Bertók mögött. Az épület belső traktusában sietve fölkerestem a konyhában foglalatoskodó feleségét. Fojtottan, izgalommal, levegő után kapkodva —. hogy nagyobb legyen a hatás — elhebegtem: valami baja van Bertók úrnak, de ne ijedjen meg! — Nem is ijedek — felelte flegmán a kocs- márosné. — Az uram ebédre bevágott három szelet rostélyost gamirunggal, savanyúsággal, uzsonnára meg utánuk küldött még kettőt, hát mi baja lehetne?... Némi töprengés után még hozzátette, hogy ne mar- háskodjam vele, és különben is, menjek a fenébe!... Persze én nem mentem sehová, hanem minden képességemet összeszedve előadtam, hogy azt hiszem. Bertók úrnak nem a gyomrával lehet baja. hanem a fejével. Azt éppen nem merném állítani, hogy megzavarodott, de az bizonyos, hogy furcsán viselkedik. — Csak nem adott hitelre maguknak?! — hördült fel Bertókné. — Arról szó sincs, asszonyság! — nyugtattam meg. — Csak az asztal tetejére mászott föl, s egy ideje nem csinál mást, mint taktusra integet, közben azt mondja: idejár, odajár... — Jézus Márjám! — sikoltott föl erre a kocsmárosné, és ahogy csak a lottyadt farával tudott, szaladt be a kocsmaszóba felé. (Én utána.) Ott aztán az ajtóban földbegyökerezett a lába, amikor meglátta, hogy mit csinál a tulaj, összecsapta kezét, megismételte a jézus-márját, de jóval hangosabban, aztán odarohant az urához. Meg akarta ragadni. De az magasba emelte a kezét a kinyújtott mutatóujjával, mint egy esküvő szent szobra, s rendületlenül billegette tovább. Csak a hangját emelte föl figyelmeztetően: — Idejár! Odajár! — Mi történt veled. Emil? Az istenért, mi történt veled?!? — rimánkodott az asz- szony, majd átszaladt az asztal túlsó oldalára, hogy onnan fogja meg az emberét. Persze, nem sikerült neki. csak annyit ért eh hogy Bertók fenyegetően fölfokozta hangerejét, és most már haragos bömböléssel tört elő szájából a litánia: — Idejár!... Odajár!!!... Elképzelem, hová ldvánta életpárját abban a pillanatban!.Az még néhány megállftási kísérletet tett, aztán föladta a küzdelmet. Rémülten, kezeit tördelve nézte az urát. Egyszercsak váratlanul az ajtóhoz rohant, és kint az utcán elkezdett kiabálni, visítani, ahogy a torkán ki-' fért: — Segítséééég ! !! Segítség, emberek ! 1! Megbolondult az uram !!! Segít...! • Ezt már nem tudta kiüvölteni, mert Bertók úr hirtelen leugrott az asztalról, oldalbordája után robogott, és szőrös mancsával befogta a száját. — Az anyád istene bolondult, meg! Az! — ordított rá. — Te buta liba, te!... A híg eszed miatt most elvesztettem öt liter bort 1... Igaza volt, mert még fél perc hiányzott a tízből. De jólesett akkor ötünknek az az öt liter bor! Az sem zavarta élvezetünket, hogy Bertók úr e szavakkal rakta elénk az üvegeket: Itt a boruk. Ez legyen az utolsó, amit megisznak! Nevettünk rajta. Volt borunk, és am! a legfőbb: egyikünk sem kerülte el még s huszonhármat. ■ ■ ■ ■ • • ■ • 1. — Ilyenkor, — mondja a barátom — hozzák a telefonszámlát. Valahogy el ne felejtsem kifizetni, családi botrány lesz belőle! — Családi botrány? — A kislányom tizenkilenc éves. Kék szeme van, tiszta, mint a nyugodt tó. ő haragudna nagyon, ha kikapcsolnák a telefont. — Én nem vagyok tizenkilenc éves, a szemem se kék, mégsem őrölnék neki. — Persze, de Zsuzsi és Pista mindennap többször is hívják egymást telefonon, Pista például elmondja: ilyen kék szeme nem volt még senkinek, mint Zsuzsinak —, a telefonszámla pedig növekszik. S barátom mutatja a telefonszámlát. Nagy a végösszeg valóban. — Ez mind szerelem — mondja. Én kétszer telefonáltam egész hónapban a sógoroméknak. A többi; szerelem. Nagy, lobogó szerelem: — Hogy vagy? — Szeretsz még? A kérdés darabja egy forint. Kezdünk számolni, csak játékból: tíz vallomás tíz forint, száz vallomás száz forint, ezer vallomás ezer forint. Hányszor mondják el egymásnak a szerelmesek: — Szeretlek, szeretlek ... Ez annyi mint. i. 2. A fecskének mindig fekete frakkja van, fehér mellénynyel, a barátaim, a medvék többnyire barna bundát viselnek. az őz sem váltogatja a színét — csak nekünk gond. ha egyszer új ruhát csináltatunk, milyen színe legyen? A nők pontosan tudják, milyen szín, milyen fazon a divat, még a gombokat is tudják, a bő szoknyát, a szűk szoknyát, rövidet, hosszút — a nők általában minden rájuk vonatkozó ügyet jól tudnak. Tehát új ruha kell, de nekem. Barna legyen, sötétkék, szürke? Helyes új ruhában tisztelni a Bodo Béla: színházat, a koncertet, de milyen színben? Elhatározás kell ide. döntés: egy gonddal, ha jó gonddal is, több. — A régi mérték még megvan — mondja a szabó, — de azért most ismét megmérjük, jó? Veszi a centiszalagját, felesége vár az adatokra, ő írja Nevetek magamban. Mirt kíváncsi? A vállam lett szélesebb? A lábam hosszabb? Megnőtt a karom, amióta nem csináltattam ruhát? Milyen tapintatos ravaszság. Mert a hasméretemre kiváncsi ő, megpocakosodtam-e? Mondjam neki, voltam soványabb is, sőt már rongyos is életemben? Ezt mondtam inkább: — Hasban megvállasodtam ... Nevet. Levettem válláról a terhet. 3. így szól a tréfás ember a villamoson: — Megy ez a kocsi, kérem, a végállomásig? A kalauz felkapja a fejét. Már hogyne menne! Minden kocsi elmegy a végállomásig, aztán megfordul, s megy a másik végállomásig. Ilyen a kocsik élete — filozofál, hogy visszaadja a buta tréfát — ilyen az életük, a kocsiknak, csak mennek, mennek, mendegélnek, két végállomás között, olyan ez — teszi hozzá, — mint az utasok dolga, születnek, élnek, meghalnak, bölcső — koporsó, két végállomás. Csak az többe kerül, mint egy vonaljegy. — Rendben van — mondja az utas, — de ez a kocsi, amelyen most szerencsém van az Ön helyeslése és jegyváltás mellett utazni,, ez megy-* a végállomásig? — S-’fvo—i rá a becsületszavamat ,— mondja Nézem embereimet, a tréfálkozókat. Jól van. Emlékszem, sötét napokra^ gyilkos tekintetekre, gyanakvásra, félelemre, pincehomályra, lélekhomályra. Jól van most.*. 4. Színházban vagyok. Jelenet. Bejő egy fiatalember, bejő egy nő, szerelmesek egymásba. Tudjuk ezt, az előző jelenetekből. Most szakítani akarnak — szerelmesek szeszélye. — de mi, a nézőtéren, tudjuk: dehogyis szakítanak, a szerelem forró. Sőt: ahogyan ez törvény, megcsókolják egymást, itt, a nyílt színen, majd ezer néző előtt —, noha a jelenet a darab szerint négyszemközt játszódik. De mégis előttünk ölelik egymást, várják ezt, sőt elvárjuk tőlük. Annyira várjuk, — a darabíró érdeme a várakozás felkeltése —■, hogy a hátam mögött ülők egyike hangosan megszólal: — Na! Mint aki mondja: gyerünk, ne dacoljunk a végzettéi Mint aki azt mondja: ezt a csókot vártám, mert a színpadi szituáció már régen az .enyém, tehát a csók is az enyém, vagy legalábbis nevemben adódik. Hátranézek: hát egy fiatalember a türelmetlen. Haja a szemébe lóg: mellette egy kislány, szőke. Ügy látszik, a közbeszólót nem kellene nógatni. Csók a színpadon. A fiatalember tapsoL A kislány is. Mindenki tapsol. s. Ropog a koksz a kályhában. Olyan a hangja a parázson táncoló koksznak, mint a gépfegyveré. Durr-papp, durr- papp, durr-dur-dur . . Csakhát a gépfegyver minden ropogása: bukás. Valaki felbukik, véresen, egy perccel ezelőtt még élt. Ezt is láttam már. az ember sok mindent megél. Durr! — nincs többé egy ember, durr! — nincs egy másik sem. A gépfegyvergolyó ostobán lármázik, a lárma embert eszik. Durr... — ugrál a koksz a parázson, a szoba felmelegszik ettől a vidám ugrándozástól. / 1 é
