Dunántúli Napló, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
V an vagy százhúsz magyarunk — mondta a volocsinszki ezredparancsnok —, azok, ha ők is akarják, ittmaradhat- nak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem ötven, amennyien most vagyunk. Felmásztunk a mi páncélvonatunkra. Az emberek oda- gyülekeztek. Ügy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kamenyevsz- Podolszk és Proszkurov elesett. Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmolinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer; az ő vonatjuk is itt maradt a szárított hallal. Van egy péncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasutat, legalább amíg visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ki! Csend volt. Emészették a dolgot. Lehet, hogy ez a legrosz- szabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafúródtam a ka- menyevsz-podolszki páncélvonat legénységéhez; — Természetesen nektek sem kötelező itt maradni, elv- társak. Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar, nyugodtan elmehet a volocsinszkiakkal! Komoradnéztek rám vissza, szótlanul. Végre egy ukrán elkáromkodta magát, és benyomva a tisztítórudat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkát. A volocsinszkiak közül akkor kivált egy középtermetű, vaskos gyerek; felkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye, fiúk — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a volocsinszki ezredből lassan szedelőzködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a mi oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnok- “'■fioz. — Hát isten velük, elvtársi — és összeölelkeztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt. Eszembe jutott, hogy jól tettem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bele százhetven embert? Ám nem sokáig töprenghettem, mert katonásan elébem áll ez az én új Taliga embe- . rém: — Hát akkor, parancsnok elvtárs — azt mondja —, akácéi is kezdhetjük ezt a kis munkát! MoJnai Zo.tan: A á 00 F tüzér (kgy vöröskatona emlékeiből) Se azelőtt, se azóta nem láttam másik ilyen tüzért. Elég hamar rákerülhet a sor, hogy megmutassa, mihez ért. Ahonnan még nem vártuk Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam páncélvonatra az egész bevethető gyalogságot. Kamenyevsz-Po- dolszk felé éppen csak biztosítókat hagytam. így vasúton elibe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mini denkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvonaton. Csendben indultunk el, fegyverzörgés nélkül. Hátha sikerülne meglepni az ellenséget. N a, jól van, ügyesek vagytok, fiúk! Csak az az idegesített, hogy semmit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttünk, abba úgy belevetették magukat, mintha csak az lett volna a parancsuk, nye- lessék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer puskalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől ropogott. Jöttek az összekötők és jelentették, hogy csapataink felvették az érintkezést az ellenséggel. Jól van már na, hiszen hallom is, hogy felvették. De valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. Szólok az én tüzéremnek! — Na, Taliga elvtárs — mondom —, ne lőjünk-e egyet- settőt ijesztésül? — Lapuljunk inkább még ;gy kicsit! Csendben gubbasztott az ígyúja mellett és fülelt. Na, jó, lapuljunk, hagytam rá. Különben is a lövöldözés az erdőben távolodott. Ahogy így morfondírozok nagambam, egyszerre csak balra, az erdőn túl megszólal így ágyú. Abban a pillanatban már fel is lélegeztem egy ácsit, mert azt gondoltam: ehet, hogy erre vártam! Ha nondjuk, kicsalták volna az in embereimet ennek az ágyú- íak a kartácstüze elé! De /agy nem volt annyi eszük, /agy elhamarkodták magukat Abban a szempillantásban, imikor az az ágyú megszólalt, taliga is felugrott, s má. tekergette is az ágyúján a kis fogantyúkat. Szinte a füle is kihegyesedett, úgy figyelt. S ahogy a hangot hallotta, úgy tekerte, vitte arrább a csövet A negyedik, vagy az ötödik dördülésnél aztán megállapo dott. — Most megvan — kacsintott rám —. odasózhatok? Te jó isten, csak nem a hang után akar ez a tüzér lőni? Hiszen ez ellentmond minden tüzértudománnyal! De bólintottam. — Tűz! Egyetlenegyet lőttünk. Az ellenséges ágyú elhallgatott. A fiúk aztán elmesélték a többit. Mái kiértek az erdő szélére, mikor az ellenség ágyúja megszólalt egy tanyaudvarról. Lefeküdtek, nem mentek tovább. Aztán látták, hogy a mi ágyúnk telibetalál. Tisztára seperte az ágyú környékét. Nem is volt kit rohamozni. Az ágyú körül csak halottak feküdtek, sebesültek nyögtek. A lovak közül is egynek ők adták meg a kegyelemdöfést. Lóhíján aztán önmagukat fogták az ágyúba, és rögtön elkezdték vonszolni vissza, magukkal az erdő felé. Ellopták az ágyút. Sajnos, nem véglegesen. A petljuristák rövidesen magukhoz tértek, és ellentámadást indítottak. Erre kivették az ágyúból a závárzatot, és elhozták. Az ág/út magát otthagyták egy legelőn az erdő és a tanya között félúton. Jól van, tegyük el, hasznát vehetjük még! __ Mi van most azon a tanyán? — kérdeztem? __ Ügy látszik, megerősítették, hogy minket onnan ki kergettek, van most ott legalább egy zászlóalj. — Na — nézek Taligára —, mi lenne, ha még egyet odapörkölnénk? — Lehet, parancsnok elvtárs. És odapörkölt. A lövés után ugyanúgy fülelt, mint az ellenséges ágyúzásra. Aztán, mintha a hang után egy láthatatlan táblán megjelent volna előtte az erdőn túli vi$ék térképe, s azon a szórás ábrázolása, kicsit igazított a csövön. — Na, elég ez nekik — mondta a hatodik lövés után, s mi el is hittük neki. M egállt, mint az oszlop, az ágyúja mellett, rágyújtott egy cigerettá- ra, karba font kézzel füstölt. Mi meg csudálattal néztük, mint a jó mesterembert, aki megmutatta, hogy mit tud. Az ördög vigye el, nemhiába úgy mutatkozott be nekem tegnap, hogy „Taliga vagyok, tüzér”, mert valóban tüzér. Új ember születik (Szász Endre rajza) JEVTUSENKO: 03ehö líra Én nem tudom mit mondjak ha kérded: „mi az mit lírának mondhatok” lehet líra tán ha fákról szól a dal, vagy ha asszonykönnyekről regél? Amikor verset írtam a fasisztákról ott, Finnországban gyötrelmes éjszakán ajkam forrón, szárazon égett kellett, hogy írjak hát írtam egészen reggelig, és minden lap betelt a kínnal. mert belülről jött a szó. Bocsássatok meg házak, hidak bocsássatok meg erdők, folyók bocsássatok meg virágok és bocsáss meg te is hogy csak néha írok rólatok! Mert ha csak-csak írni kezdek én csendben-csendben és gyengéden, ó V akkor engem újra hív nagy küzdelemre valamika tonadolog. Hadd áldozzam fel magamat mint művész önként, hogy harcaimból megtisztulva térjek vissza én! Lásd, az én legbensőbb lírám ez! Gyűlölöm azt ki a szót dobálja: „Leninizmus dicső dolog” — elnyűtt a szó Leninő az én legbensőbb társam én őt megsérteni nem hagyom ha a kommunizmust akarjuk felépíteni J- nincs szükség szőköpőkre! A kommunizmus nekem a legdrágább — hatalmas virradat! dicsőíteni felesleges, dicsőség nem kell a nagynak! s ha mélyen hallgatok: ez is bennem, mint Ura él! Fordította: Mészáros István Nehéz idők jártak, a gazdasági válság egyre mélyült. Az év: 1934. Hitler már átvette a hatalmat, a nagytőke pénzének segítségéve], s világuralomra tört. készült a háborúra. Birodalmában egyre szaporodtak a koncentrációs táborok. Üldözték az igazságért harcoló munkást. Mint a középkorban, bárddal nyakaz- ták le. József, a martinász, aki megtanulta, amit egy kommunistának meg kell tanulnia, jól látta ezt. De nemcsak látta. Tanult és tanított is. Társait, a Martin robotosait, amikor egy kis pihenőhöz jutottak, oktatta. Példákat, világos eseteket említett. így történt most is. miután a kemencébe beraktak és ledőltek kurta pihenőre. Az emberek önkéntelenül odafigyeltek. Mit mond, mit tanulhatnak tőle ...? HAMVAS H. SÁNDOR: elintéznénk Károlyt, a többiekkel — mondja valaki. Hirtelen zsivaj tört ki. össze-vissza beszéltek. Hogy így, úgy, amúgy. Nálunk nem menne olyan könnyen. Mert ott a Lukachich, az a véreb, az mindenkit kilyukaszt, .. — Lári-fári... — kiáltotta Plemity, és legyintett. — Én már tudom, hogy mit tegyek. Megértettem. — Hát tudta, megértette a maga módján, — fplytat- ta József. — Éjjel kitették a drótok elé, őrségre, és amikor érte mentek, ott találták a puszta puskáját, a ba- jonettjét a földbeszúrva, rajta egy cédulával, amire azt írta, hogy „Teszek rátok, valamennyiőtökre, meg a Károlytokra.;.” József körülnézett. Még várták tőle a szót. Nem törődtek a további martinmun- kával. Ami ezután reájuk József, szokása szerint, a régi időkről szól, a gázos, meleg Martinban. Az emberek köréje csoportosulnak. Mindig érdekes dolgokról beszél. Most is. — A fronton voltam, az olaszpn, tizenhétben — meséli. — Ősz volt. Már fáztunk. És elegünk volt a háborúból. Sok társunkat, jó pajtásunkat megölt a vérfürdő és nem tudtuk, miért. Kis szünetet tart. Körülpillant. A Martin dallamosan neszezik. — Egy napom — folytatja — aztán, eszkort érkezett. Vagyis szökött katonákat hoztak, megláncolva, fegyveres őrizettel. Ez az eszkort. ESZKORT A parancsnokaik átvették őket. A láncukat levetették. Gyors prédikációt tartottak nekik, majd valamennyit beosztották szakaszokba, hogy harcoljanak tovább Az .emberek körülvették őket. Kérdezték, faggatták Mi van otthon? Szünetet tart, a vacsorázó Mocsánt figyeli. Majd ismét pergeti a szavakat. A történet az író, ..Az acél dala” trilógiájának most készülő, „A Martin” című köteléből való. — Volt közöttük egy Fehér nevezetű ember. Asztalos volt. Hadiüzemben dől gozott. Gránátládákon. Egy szer megtagadta a munkát, ő is, mint néhányan. Azonnal be vonultatták, társaival együtt Ezután gyors kiképzés következett, majd menetszázad, front, de meglógott. Többször is megszökött. Ez az ember tudott a legjobban beszélni, s elmondta; otthon sokat szenvednek az asszonyok, gyerekek. öregek. Alig van már ennivaló. Mindent jegyre adnak. Még a szenet, tűzifát is. Hanem az oroszok, azok igen. Értették a módját. Befejezték a háborút. A cárjukat egyszerűen elintézték. Általános békét akartak. Fegyverszünetet. Egy tenin nevű ember vezeti őket. — Azt kéne nekünk is tenni. Csak lenne egy olyan Leninünk. Akkor majd mi is vár. Csak azzal, hogy hallaná akarnak még valamit. József megértette. Bólintott. — Másnap, persze, nagy kapkodás, kalamajka, kihallgatások. De nem tehettek semmit. Mert senki nem szólt egy szót se. Fehért nem árulták el. Fehér pedig azt mondta, hogy az sem rossz, amit Plemity tett. De nem ez az igazi. Haza kell menni. Aztán nálunk is úgy csinálni, ahogy az oroszok tették, Lenin vezetésével. Picit hallgat. Majd: — A következő éjszakán többen megszöktünk. Persze én is. Fehér mutatta az utat. Ügyes volt. És a tizenhetet, tizennyolcat sikeresen megúsztam, nem kaptak el. Nehéz volt, az igaz, de ment a dolog. És ott voltam a Lánc hidi csatánál is ... Sokáig csönd. Az emberek mélységesen hallgatnak .;. , 1 t
