Dunántúli Napló, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
Salamon Pál: Egy távoli telepen A r olajmező főmérnöke sokoldalú ember. Igaz, találgatják vajon mikot alszik? Éjszaka is gyakran felbukkan az olajkutaknál, terepjáróján keresztül-kasul járja a megyenagyságú mezőt. Mégis otthoni szobája bölcsészkari tanáré is lehetne. A mennyezetig érő polcokon, a kissé kopott íróasztalon, az alacsony kávézó asztalon, a rádió tetején és minden elképzelhető helyen könyvek, folyóiratok, újságok. Aligha sejti, hogy egy esti kávéra szóló meghívása bizonyos rangot jelent a telepen. Kissé különcnek tartják az „öreget” (különben 42 éves), olyanok is, akiket koruk és végzettségük alapján az üzem személyzeti osztályán az új értelmiséghez sorolnak. Annak a szombatesti összejövetelnek kétségtelen érdekessége volt, hogy részt vett azon — az orvoson és egy idősebb gépész- technikuson kívül — a főmérnök íróismerőse is. Előző nap a megyeszékhelyen rendezett iró-olvasó találkozón szerepelt és ha már itt volt — ahogy mondta — körülnéz az olajmezőn, na és természetesen meglátogatja az „utolsó polihisztort” vagyis a házigazdát. Sándor, az író, fiatal ember volt. Városias külsejével nem rítt ki környezetéből. Szürke nadrág, kihajtott nyakú ing, vastag pulóver, sima fekete cipő. Mint bármelyik huszonötéves technikus, szakmunkás vagy agronómus. Felhajtottak két-két kupica tiszta szilvapálinkát. A házigazda csendes, hamvsaszőke felesége minden figyelmeztetés és feltűnés nélkül szendvicses tálakat és süteményt rakott az alacsony asztalra. A társaság tagjai nekiláttak. Megzörgették az ablakot. A háziasszony kisietett. Hidegtől pirosra csípett arcú fiatal nő dugta be fejét az ajtónyíláson. — Ugye milyen neveletlen vagyok — kérdezte ijedtséget tettetve —, csak így hívatlanul betörök. — Csak jöjjön Pannika — szólt a házigazda. — A szövegmagyarázatokat majd* a végén-olvassuk el... Anna geológus mérnök és közvetlenül a határszélen próbafúrásoknál dolgozik második éve. Amikor megtudta, hogy Sándor író, meglepetten felkiáltott: — Valóban? ... Kiderült, hogy Anna emlékszik Sándor egyik elbeszélésére, amelyik néhány hónappal» azelőtt az irodalmi folyóiratban jelent meg. — Tessék — szólt a házigazda — mi kell V‘.J °még? Ismét egy lelkes olvasó. Anna udvariasain mosolygott. Sándor közelebb húzta a geológusnőhöz a széket és megkérdezte: — Ml a véleménye? Érdekelne. Anna elmondta, hogy többet várt. Mert szerinte nem elég leírni azt az ismert jelenséget, hogy léteznek közömbösen, legalábbis látszlólag közömbösen éló fiatal mérnökök. A jelenség leírása még akkor se elég — mondta —, ha beszédstílusukat élethűen adja vissza az író. Meg kellene kísérelni a társadalmi okok feltárását. Anna Igen jól ismerte a magyar, a francia és különösein a klasszikus orosz irodalmat. — Beszéljetek már másról — szólt közbe • a házigazda — mert a végén kiderül, hogy ez a geológus kisasszony többet olvas, mint te... — Dehogy Is ... Csak sok időm van ... — Furcsán mosolyogva mondta: — A magányos hölgy sokat olvas a prérin... Mit is tehetne mást? Ezt különösebb szomorúság nélkül jegyezte meg. Később magyarázatképpen hozzátette, hogy nem nagy eset, ha különösen az oroszokat jól ismeri, hiszen Leningrádban tanult. Eredetiben olvassa Blokkot és Jeszenyint is, pedig az nem könnyű ... De hát ha Sándor járt arra és különösen Leningrádban. akkor tudja, hogy ott valóban közelharc folyik egy-egy újonnan megjelenő jobb könyvért és egyáltalán jobban benne van a levegőben a kultúra-éhség. —- Irigyelheti a fiatal szovjet írókat — mondta Anna Sándornak — ott az irodalom közügy, mindennapi kenyér. Sándor azt válaszolta, hogy ő nem irigykedik senkire, mert époen az az izgalmas, hogy nálunk is fel kell szítani az érdeklődést. A házigazda szürke sörényét gereblyézve megjegyezte: . , . — Csak semmi irigykedés... A honi intelligencia is veszi a könyvet. Itt a telepen is szépen fogy a könyv. Megveszik a mér- ' nők urak, aztán később a megfelelő méretűeket az akváriumok alá dugják, hogy ne billegjen ... Negyed tizenegykor Anna felállt és búcsúzni kezdett. Némi gondolkodás után Sán dór is csatlakozott hozzá U ;y látszik, a házigazdának is igen fárad ágos napja lehetett, mert meggondolatlan kedélyességgel odavetette; — Pannika, a: tán vigyázzon Sándorra ír"11 ha nem tudi á. koszorús írónk mellől a r-<,y pesti forgalomban e:-odródett a neje mr ít ismét független f fi dolgozó.' .'inna elpirult és válasz nélkül kisieto*' a előszobába. Erős holdfém' vilájr dotta meg a friss havat. Előttük a tíjáslán,pakkal kivilágított rima lakótelep. Jobbra a völgyben az ezüst- f fényű olajtartá' ok. Egyszerre Ama nekiiramodott. Futott vagy í húsz ínétert, aztán csúszott egyet Sándor I felnevetett és utána vetette magát Egy hógolyó éppen homlokon találta. Anna kacagott Sándor visszadobta. A lányszálló előtt kifulladva megálltak. Anna egészen kipirult. Fehér prémszegélyű kucsmája kissé félrecsúszott. Oldalt hajtotta fejét. — Hát akkor ... viszontlátásra, Sándor. * F él évvel később, nyáron a megye- székhely szállodájának éttermében találkoztak. Anna vette észre. — Megismer fnég? Sándor odanézett és alig ismerte meg. Annát barnára égette a nap. Rövid barna hajának néhány tincse a homlokára és oldalt az arcába hullott. Kék-fehérpettves kivágott ruhát viselt. — Hogyne ismerném meg.... a préri lánya ... — nevetett Sándor örömében. Anna terepjárója elromlott .. Elvitték a műhelybe. Sándor is rendelt egy kávét. — A múltkor, tudja, ott az öregnél nem tudtunk nyugodtan beszélni. Azóta sokat gondolkodtam magán. Hogy élhet egyedül? Nem is tudom pontosan, melyik faluban van a „főhadiszállása”? Anna elgondolkodva mosolygott. — Látom, a „főhadiszállásra” emlékszik. Különben a főhadiszállásom pár száz méterre a határtól, igen csendes hely. — Ne haragudjon Anna, mégis hogy él abban a faluban egyedül? — kérdezte Sándor és riadtan a távolba révedt a tekintete. — Hogyan? — kérdezte Anna nyújtottam Nehezen, vagyis nappal nagyonis könnyen, mert ott vagyok a berendezéseim körül. Rengeteg a munkám és nagy a felelősség. . pontosabban nagy felelősséget vállalok. . Mi a prérin vagyunk, az isten se tudja rámbizonyítani, ha feleslegesen rendelek el egy rétegfúrást. Az pedig harmincezer forint. — Na és ha hazamegy? — kérdezte rámenősen Sándor. — Igen, ha hazamegyek... ott rosszabb — mondta Anna. Elfordította az arcát. Mire visszafordult, mosolygott, és tárgyilagos hangon mondta: — Egy parasztcsaládnál lakom, öt gyerekük van. A férfi útépítőkhöz jár. Az asz- szony egész nap a kertben dolgozik, az állatokat eteti, délután főz ... Amikor meglátta, hogy mindennap mosakszom és a fehérneműmet is naponta mosom, akkor szólt, hogy „a kisasszony úgy csinál, mint a rossz nők, azok kenceficéinek annyit...” Próbáltam magyarázni neki, de ő csak fújta a magáét a rekedt hangján. Akkor bementem és egy rajzlapra felírtam: „Nye pesáty”. Ez azt jelenti: Nem nyafogni. — Micsoda .., sötétség... — mormogta együttérzően Sándor. — Igen. Szóval kiszegeztem a szobám falára azt a lapot. Aztán felnéztem rá és sírtam. Sándor gyengéden megsímogatta Anna asztalon nyugvó kezét. Anna kedvesen mosolyogva odébb húzódott. Hallgattak. Később Annának eszébe jutott valami: — Az előbb azt mondta, milyen sötétség Látja, én is így gondoltam — nevetett Anna —, pontosan így. De később, amikor már alaposan, tudja olyan igazi női alapossággal.. Szóval, amikor néhány világos modem bútorral berendezkedtem, függönyöket aggattam, felfestettem a padlót és kifosztottam a járási könyvesboltot, akkor még több időm maradt... Gondolkozdtam. És aztán kimentem a konyhába a rekedt hangú asszony, a srácok és a morgó családapa közé. Próbáltam megérteni miért tartanak engem idegennek, aki tizenhét esztendővel ezelőtt közülük jöttem? És már nem bántam, ha a gyerekek besározzák a torontáli szőnyegemet, csak jöjjenek a szobámba... Aztán együtt vacsoráztunk ... — Értem... — mondta elgondolkodva Sándor és elővette a vastag jegyzetfüzetét. Beírt valamit. — Megvan még a bűvös füzete? David Szamoíjov: "Delei ifi Minden telemnek volt neve. Az egyiket Natá'iinak Hívtam, rejtelmes fénye áradt, Kékkel, hideggel volt tele. És volt egy telem Ilona, Katerinát követte Mária, Sok hosszú tél szívembe zárva, — Majd az eszem hagytam oda. És forró napok sora kél, Mintha a gyapjú, prém. toll takarna... És a mostani telem Anna, És ily szép nem volt még a tél. (Bede Anna fordítása) Raezul Gamzatov: \z égen elhúzó madárcsapat ring. Számolom vajon hány madár lehet? Kettő ... három ... tíz ... húsz... húszon öt... harminc ... és lám már mind a távolba veszett! így repült el az idő is felettem, "íámlálgatfam a múló éveket: ettő ... három ... tíz ... húsz . harminc öt... negyven... Már ennyi volna, ilyen rengeteg? (Kovács Sándor fordítása) TÖLG-MOLNÄR ZOLTÁN: Két fej — Persze. Ezt mindig magamná) tartom. Fel kell a dolgokat jegyezni, mert eljelej tem... Anna hirtelen megkérdezte: — Azt is feljegyezte, amit a télen a öreg mondott, hogy: „veszi a honi intelli gencia is a könyvet, aztán az alkalmas méretűt az akvárium alá teszi, hogy ne billeg jen”? — Honnan tudja? — Emlékszem rá. — Igaz. — Azért kérdem, mert ez elég szellemes és talájó megjegyzés, tudja az öreg szereti az ilyeneket. És igaza is van. De maga, ugye nem elégedett meg ezzel a frappáns megjegyzéssel? Ugye utánajárt, gondolkodott azon, hogy mi az érdektelenség és sznobizmus oka? Persze, ha volt ideje. Mert ugye nincs értelme embereket, embercsoportokat szidni vagy éppen gúnyolni... Az azért kevés. Vagy nem? Sándor ránézett. Meglepetten vette észre, hogy milyen szép ferdemeszésű, okos szeme van ennek a lánynak. — Sokkal jobban jár az agya, mint nekem ... — Ugyan, ezt hagyja... először biztosan csacska olvasókisasszonynak hitt, most meg: „jobban jár az agya, mint nekem”. Ezek túlzások, fiatalember... — nevetett Anna. — Túlzások ... Megjött a gépkocsivezető. Elkészült a javítás. Indulhatnak. Sándor csaknem elkeseredetten nézett Annára. — Nem maradhatna még? — Nem, indulnom kell. Felállt az asztaltól. Mindkét kezével rövid haját igazgatta. Oldalt hajtotta a fejét, éppen úgy, mint télen a telepen, a lányszállás kapujában, amikor elbúcsúztak. — Úgy szeretnék még beszélni magával, — mondta Sándor. De mégse lehet, pedig higgye el, úgy szeretnék. — Értem — mondta Anna és a kezét nyújtotta. * E ltelt egy év. Sándor ismét a távoli telepen járt. Első útja az olajmező főmérnökéhez vezetett. Beszélgetés közben szó került Annáról, akit néhány hónappal azelőtt — ahogy a főmérnök mondta: Simonyi *mre: Szerelmes Ledéi * Merre élsz barátném, mióta elhagytál s mióta én elhagytalak? ,A régi utcában még a régi házban szívedben még a régi tövissel? Én errefelé ahol a küzdelmes határ hajnaltájt a küszöbömig ballag a vadnyulak nyomán — csakúgy m/'nt anyai nagyapám idején. — Egyszóval eléggé távol tőled s a Jóreménység fokától — de pár lépéssel már közelébb a csillagokhoz: itt a domboldalon — az öreg présházban — s a vén csősz a barátom. Tudatom, hogy azóta sem történt velem semmi különös csupán egyik éjjel a holdvilágnál egyszer csak látom hogy bottal kezében tarisznyával a vállán — át a Körösháton — elgyalogolt Mályvád felé negyvenesztendős iseites ifjúságom — (Utóirat): s tudatom még hogy errefelé már a november didereg a kertek alatt — s esténként, ha megvetem az ágyam meleged hiányát a fázisomban érzem mióta elhagytál barátném s mióta én elhagytalak — — ... bevonták a prériről. A telepen kapott lakást az új pontházban. Sándor egykedvűen hallgatta, de nagyon .yorsan búcsúzott. Anna mosolyogva sarkig tárta az aitót. Tréningnadrágot és könnyű fehér blúzt viselt. — Szép magától, hogy nem felejtett el — mondta Anna. — Ugyan, ezt nem is mondja komolyan ... Úgyis tudja, hogy magát nem lehet elfelejteni ... — Csak nem udvarol? Nevettek. Anna bevezette a szobába és elnézést kért. Még mosogat. Rövidesen bejön. Feketét és többfajta készen vett süteményt hoz. Miközben lerakodik az alacsony asztalra, megjegyzi, hogy van sör is, most hűti Sándor lehunyja néhány másodpercre a szemét. Milyen kedves és szép ez az Anna. És milyen jó itt. Tisztaság, értelem és semmi unalom ... Sándor a lakást dicséri. Anna elmondja, hogyan és miért vonták be a prériről a telepre. Cseng a telefon. Anna tegezve beszél valakivel. Mondja, hogy kedves régi Ismerős — vendége van. Aztán leteszi a kagylót: — A vőlegényem volt. Sándornak nagyon kell vigyáznia, hogy semmi ne lássék a arcán. Mivel nagyon vigyáz, ezért a legrosszabbat teszi; mosolyog. — A vőlegénye? Nem is tudtam... Anna ránéz, halkan sóhajt és ezt mondja: — Nem szép fiú. Azt mondják, csúnya. Sovány, nagyon csontos az arca. Gondolkodott, emlékezőn mosolygott és hozzátette: — Ha beszél, az ádámcsutkája mulatságosan táncol. Felállt, az ablakhoz ment. — De tudja, én nem olyannak látom őt..i Nézze azokat a házakat ott. Azok ötvenkettőben épültek. Szürke skatulyák. Látom is a csúnyaságukat meg nem is. Mert tudom, hogy azokat a falakat nemcsak a malter köti. Benne van abban a mi nemzedékünk reménysége. A fiatalságunk, a szívünk szerelme. Úgy látszik, nem szégyellte, hogy fényes a szeme, mert a szoba felé fordult. — Látja Sándor, nekem szép az az ember, aki nemsokára itt lesz. Pedig tudja miket mondanak? Azt, hogy félek a vénlány- ságtól és azért megyek ahhoz a „vörös kóróhoz” . s. Sándor figyelmesen hallgatta, lelkiismeretesen helyeselt, majd mosolyogva ezt mondta: — Nagyon örülök Anna, hogy boldog... Anna hosszan nézte. Fontolgatott valamit, aztán elhatározta magát. — Emlékszik? Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy az irodalom az őszinteséggel kezdődik... — Emlékszem. — Akkor engedje meg ;.. — Tessék. — Bármit? — Bármit. — Maga nem őrül, hogy én menyasszony vagyok ... — Miit? — Várjon. Nem féltékeny rám. Á, dehogy. Csak érdekesebb voltam, mint szenvedő magányos nő ... Nő a prérin ... Sándor nyugtalanul mozdult. — Várjon. Ezt meg kell mondjam, mert megkedveltem magát... Vigyázzon arra, hogy él az emberek között. Nem figyelte, maga mindig csak kérdez és jegyez. . Magáról sose beszélt... Hiába jegyez olvan pontosan... Az is valami, de maga nem vizsgálóbíró ... ne haragudjon ... Hátha engem is vagy mást érdekelne közelebbről kicsoda maga... Erre nem gondolt? Rólam mindent tud, én már a szerelmemről beszéltem és még alig tudok magáról valamit... Különben nem is ezt akartam mondani.. ■. Csengettek. Anna kiszaladt ajtót nyitni. Harminchárom-harmincnégv év körüli férfi- ál jött vissza a szobába. A fiatalember valóban sovány, feltűnően csontos arcú és hirtelenszőke volt.
