Dunántúli Napló, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
,h<' If ár a tanárképző főiskolán úgy vélekedtek róla: jópofa lány. itt a faluban, ahol ezen az őszön második tanári esztendejét kezdte meg, szintén ilyen vélemény alakult ki az emberekben. Nem volt ebből a minősítésből különösebb kára, de haszna sem Most még is elkeserítette, s voltak olyan pillanatai, amikor megalázónak érezte. Nemrég, hogy betöltötte a huszonnegyedik évét. csaknem búskomorság szállta meg. A születésnapok mindig felpattanjanak valamiféle önvizsgálatot és a huszonnegyedik születésnap rendkívül alkalmas arra, hogy egy magányos lány némi számvetést tegyen. „Egy nőnek, ilyenkorra illik megalapozni az életét” — hallotta az édesanyjától. De mit alapozott meg ő? Diplomát szerzett fizika—matematika szakon. Állást kapott egy 2400 lelket számláló faluban. Még lakása is van a régi tanítói házban. Nagy lakás: két szoba, konyhás. Látszólag tehát vágányon van az élete. Csak éppen ... Az idén télen ismét fűtetlen lesz a nagyobbik szobája, magányosak lesznek az éjszakái, ha párnája mellé rakott táskarádiót lekattintja az unalomból meghallgatott éjféli zene után? „Ki figyel oda?” — hallja naponta a bárgyú slágerből alakult cinikus szállóigét. Tényleg: ki figyel oda, — őrá? Tavaly az első félévben egy idősebb kartársnője és az igazgatója odafigyeltek: az óráira. Aztán belezökkent a tanításba, kialakult a stílusa, nem vallott szégyent sem a szakfelügyelő előtt, sem a bizonyítványosztáskor. Most már az iskolában is leginkább csak a gyerekek figyelnek oda ... Megtartja az órákat, utána korrepetál a gyengébb tanulókkal, aztán ... A művelődési házba nem jár szívesen. Tavaly még nagy reményei voltak, de csakhamar észrevette, hogy az egyik tanártársa, aki mellékállásként szakköröket vezet, féltékenyen nézte a nyüzsgést. Tapintatosan visszavonult és ma már csak a könyvtárba néz be. Tavaly ilyenkor, szürettáján rengeteg meghívást kapott. — Giziké, jöjjön fel a hegyre! A hegy pincét jelentett és vendégeskedést. Ekkor terjedt el róla, hogy jópofa lány. Pedig csak vendég volt. A többiekkel együtt énekelt, s nevetett. A legkellemetlenebb az ő helyzete volt. Erre is csak később eszmélt rá. Voltak és vannak ma is őszinte barátai. Sándor bácsihoz, az igazgatójához mindig szívesen megy. De amikor a házigazda jelentős pillantás közepette fülébe súgja, hogy a mai vendég milyen befolyásos, nagyhatalmú ember, legszívesebben fordulna vissza. Az ilyen vendégeskedés legjobb szórakozása: a tippelés. Előre megtippeli, hogy a mai vendég mikor tér rá viccek ürügyén arra a kérdésre: — Hogy bírja egyedül az életet? |f ipróbálta egyszer a menetrend to- vábbi állomásait is. A presszóba tértek be egy „méregerős duplára”. A vendég, egy muzeológus — akivel éppen egy öreg ház műemlékké nyilvánításáról tárgyaltak, mert akkor az állam tataroztatja — egyébként rokonszenves férfi volt. A házigazda apró pillantásokkal mérte fel helyzetet, majd családjára hivatkozva nagy szabadkozások közepette sietve távozott. A negyven év körüli férfi nyomban hangot változtatott. Néhány fitymáló szóval elintézte a vendégséget, majd őszinte hangon érdeklődni kezdett. ő is őszinte volt. A muzeológus hazakfsérte. A kapunál természetes mozdulat *ai lépett utána. Érthetetlen arccal nézet' rá, amikor búcsúzóan nyújtotta a kezét. — Most elkerget, Giziké? — kérdezte — Nem tudom semmivel megkínálm — mondta ő. S töprengett. A főiskolán együttjárt egy fiúval. Szerették egy mást. Értékes ember volt Most tovább tanul. Alkalmazott matematikát Azót- nem volt senkié. így van. ősz volt, a hegy felől erjedő mustok szagát hozta a szél. Beengedte. Másnap, az esti házigazda illedelmesen köszönt. Túlságosan illedelmesen — vagy csak úgy érezte. Sokáig nem tudta elűzni annak az éjszakának az emlékét. Nemegyszer rajtakapta magát, hogy az iskola előtt elrobogó hivatalos kocsik után pillant De egyik sem volt a múzeumé. Nem akart szerelmi trófea lenni senkinek a gyű j teményében. Fél év múlva a hetedik—nyolcadik osztályosokat tanulmányi kirándulásra vitték. A múzeum is szerepelt a tervben. z Remélte, hogy nem találkoznak, de lelke mélyén nagyon hitt a viszontlátásban. 4 férfi szeme kissé megrebbent, ™ amikor a gyerekek mögött belépett az őskori kiállítás ajtaján. Udvariasan köszönt, külön neki is. Aztán nagyon szakszerűen, nem gyerekek színvonalán magyarázni kezdett. A festett agyagedények kultikus díszítéseinél akadémiai magaslatokon sziporkázott. Ö úgy érezte, hogy ez neki szól, hogy ezzel köti össze az elszakadt szálat... Betöltötte a huszonnegyedik évét Fizika—matematika diplomája van, állása, szolgálati lakása ... Megkezdte a második évet. Ügy érzi: a télen már nem lesz fűtetlen a nagyobbik szoba. Földes György: Könnyű kereset Személyes tapasztalataimat idéztem a harmincas évek elejéről, mintegy másfél esz- ; tendővel ezelőtt, üdülésem kellemes napjaiban, a Balaton partján, ahol a sors Re- henyák Lajost tizennégy napra lakótársamul rendelte. Szépszál fiú, hátrafésült haj, kis stuccolt bajusz. Semmi modernkedés, vagy különcködés, ami manapság olyan gyakori a fiataloknál. Árubeszerző. Havi 1800-ért. Három gimnáziumot végzett, a negyedikhez már nem volt türelme. Most érettségizni akar. Az ősszel iratkozik be levelezőnek. Nem magyarázhattam valami meggyőzően a régi világ nehézségeiről, mert Lajos változatlan hevességgel tartotta meg kiselőadásait a könnyű pénzszerzés mai lehetőségeiről és a saját érvényesülésének ábrándjairól. Amikor két hét elteltével, barnára napozottan, Pestre visszaérkeztünk, a Déli-pályaudvaron így búcsúzott tőlem: — Mesélhet amit akar — mondta meleg kézszorítások közepette — ezernyolcszáz mégis csak kevés. — Majd lesz még több is, elég fiatal — jegyeztem meg szelíden és biztatásul. — Meg lehet belőle élni, se asszony se gyerek ... Fölényesen mosolygott és arról beszélt, még a búcsúzás p llanatában is. hogy vajon mikor „törjön ki” ha most nem. ifjú élete hajnalán? És mivel a nézetkülönbségek ellenére is összebarátkoztunk, felírta a telefonszámomat, hangsúlyozta hogy mennyire megkedvelt engem és biztosít- tt arról, hogy még hallani fngHt róla. Tél év sem múlt el. mát hallottam is Lajoskáról: először telefonon jelentkezett, aztán meg is látogatott. Majd kicsattant a jókedvtől, amikor üdvözölt: — Ugye mondtam, hogy kitörök — dicsekedett. — Nézzen meg jól! Jól megnéztem, majd rendre felsoroltam külszíni megfigyeléseimet: — Vadonatúj öltöny, angol szövetből; borjúbox cipő, kisipari munka; drága puplining; divatos nyakkendő; londzsin óra, kígyóbőr szíjjal — hadartam egyszusz- ra. — Továbbá: még nyolc öltöny otthon, egy tucat cipővel és rengeteg inggel — egészítette ki Lajoska a felsorolást, majd rövid hatás- szünetet tartva, így fejezte be a mondanivalóját: — És huszonötezer forint takarék- betétben, kocsira ... — Lottón? — kérdeztem.* — Nem —- felelte. — Totó? — Szó sincs róla. — Újítás? — kíváncsiskodtam tovább. — Ahhoz nincs tehetségem — mondta szerényen. — Maszekolás? — kérdeztem újfent. — Csak nem képzeli, hogy otthagyok egy állami. ’ vállalatot? — mondta méltatlankodva és felemelte a hangját: — Export—import szolid alapon. Csodálattal hallgattam La- joskát: az export azt jelenti, hogy átmegy Csehszlovákiába, teljesen legálisan és magával visz egy bizonyos mennyiségű eladni- való magyar holmit; az import viszont azt jelenti,'hogy onnan magával hoz eladóival ó, csehszlovák árut. A szolid alap azt jelenti, hogy nem nagyban kereskedik, hanem kicsiben; vonaton jár, igaz, hogy sűrűn de vannak, akik nagyban csinálják ugyanezt — még sűrűbben. — És a vám? — érdeklődtem elismeréssel Lajoska kereskedői zsenijének hallatán. — Szerencse dolga. Ügyesnek, okosnak kell lenni! — Egyszer majd lebukik. — Sokan lebuknak, de én törvényesen csinálom. — Ezt nem lehet törvényesen csinálni! — róttam meg Lajoskát, de 6 derűs lélekkel próbált engem meggyőzni arról, hogy igenis lehet. Kivett két-három nap szabadságot és export—importjáról elég gyakran térültfordult. Megtehette: tanulmá nyi szabadság is járt már neki, mivelhogy részt vett a levelezőoktatásban. Egy újabb fél évet sem kellett várnom, hogy meggyőződhessem Lajoska levelezői készségéről. „Tessék szíves lenni meglátogatni en- gemet vasárnap délelőtt a Markó utcában a beszélőn” — írta, mert már akkor vizs gálati fogságban volt. Érdekelt Lajoska sorsa és szívem sincs kőből, elmentem hát a „beszélőre.” Lajoska fáradtnak látszott és megtörtnek. Mintha eltűnt volna bizakodó, nagy lobo- gása és fölénye. — A vámon bukott le? — kérdeztem. — Ö, dehogy! Azt abbahagytam. Megjavult az ellenőrzés, veszélyessé vált az export—import üzlet — magyarázta csendesen, halk szóval. — Hát akkor? — Ingen! Az ingen buktam le, kérem, azon a nyomorult puplinon — mondta elkeseredve és a jobb tényé révei néhány könnycseppet morzsolt szét a szemhéja alatt. Lajoska valóban abbahagyta a kockázatos csempészkedést és belföldi vizekre evezett. Vett egy kimustrált Buickot harmincezerért. Meg rakta jól szortírozott fehér pupliningekkel és lekocsiká- zatt egy-egy kisebb vidéki városba. Megállt valahol, és tört magyarsággal ajánlani kezdte a „kiváló angol pup- linból készült külföldi” ingeket. Az egyik vevő hozta a másikat. Rendszerint egy-két óra alatt eladta a készletet, aztán visszautazott Pestre. Néhány nap múlva újra kezdte — máshol. — Ez bizony üzérkedés a javából! — jegyeztem meg, amikor Lajoska röviden ösz- szefoglalta a történteket — A törvény tiltja. De honnan vett annyi külföldi inget? — kérdeztem. — A pesti áruházakban — felelte. Száztizenegyért darabját. Kitűnő minőség. — És mennyiért adta? — Kétszázért, de „Extra quality” selyem címkével. Belevarrattam. — Még így sem fizetett rá — mondtam némi iróniával Lajoskának. — Dehogynem — válaszolta rezignáltam — Szívesen lennék árube^zerző ezernyolcszázért. — Még lehet — nyugtattam meg Lajoskát és magára hagytam a beszélő dróthálója mögött. VITTORE FIORE Tjő/fsefek be szavakkal! Itt az én sivár falumban költők, s napszámosok, élnek, zajtalan nagy csend ül a mezőkön, természetétől fogva nyílt a nép, s határtalan magas az égbolt. Puglia, mocsarak és kivándorlók hona, a város hív, — oly lassan múlik itt a hónar oly keserves a síkság. Egy síkságot talán nem is lehet megénekelni. Vannak emberek, kik a néma földet nézik évről, évre. Ha én szólok a napról, nektek szólok társak, hogy egyesüljünk, keressük egymást a mélyben. Napjaink ily egyformák, ily lassan tel« így megviseli a táj a benne élőt, Ö Pugliám. ezt hordozza a szív /irágzó kastélyok között vérében ringatván a katedrálisok lelkét s a rablókét is; mennyi vad megszállottság támad belőled, szegény falum, tele csenddel, fügével. S így maradsz meg. bárhová vinne sorsom sík utaidat a tengerár elönti, mesés-öreg bárók élnek itt és odúik mélyében hallgatag parasztok. Es tudod-e honnan és hová visz, mért remeg szívemben imbolyogva cammogó vonatok kósza füttye? Itt marad az idő kint a parton, keserű gyökere van a fájdalomnak népeim között, ő, töltsétek be engem tanya illatú szavakkal. íme társak, ez maradt enyém csupán: a bú, a gond itt az én sivár falumban. Ki hoz végre enyhítő derűt? Fodor András fordítása Vittore Mm a fiatalabb niasz kőltőgeneráciőhoz tartozik Az olasz közéleti líra egyik jeles képviselője. WEIRACH VILMOS: cAp áni a v éle tlen Réges régen, őszi éjen, nem tudom miért, megszülettem. Anyám nem örült nekem, Apám volt a viiletlen, nevem a szégyen. Senki se hívott, senki se várt. Azóta járom e furcsa világot, mindig keresem a — helyem. Nagy úr volt az apám, fiára szép örökséget hagyott, nekem adta az egész világot’ Rám íratta a délibábot. Enyém a reggel, a Nap mikor felkel, enyém a mező, az erdő, a föld röge, az ég fellege, enyém az éjszaka. A nagy Véletlen bús-szabad gyermeke vagyok a keresem a — helyem. Egy „baranyai” község a török uralom alatt A Pécsi Egyetemi Könyvtár kéziratai közt számos érdekes iratot találhatunk. Egy, a múlt századi papírborítóval ellátott gyűjtemény pl. a következő címet viseli: ,,Mií- nyok a török időkben”. A cím felkeltette érdeklődésünket és ez az érdeklődés nem volt hiábavaló, a kéziratok között 1355 és 1372-ből származó oklevelek után egy igen érdekes, az 1640—60-as években folyt levélváltás eredeti iratait találjuk. A levélváltás címzettjei: Péchy András pécsi prépost, akinek állandó harca van a másik címzettel, Túrós Miklós hadnaggyal. Egyikük egyházi, másikuk világi jogon vitatja Nagymá- nyok földesúri jogát és ennék alapján a mányoki jobbágyok kizsákmányolását. A harmadik címzett a nagymányoiki bíró és a nagymányoki jobbágyság. A levélváltásból világosan elénk tűnik, hogy milyen volt a török uralom alatt egy község lakóinak sorsa a végvárak környékén. A má- nyóklakat hol * török portyá- zó csapatok, hol a császári csapatok fosztották ki és ehhez járul, hogy földesúri jogon hol Péchy prépost, hol Túrós ^Miklós hadnagy követelte tőlük az adókat. Szegény mányokiak jzt sem tudták, kihez tartoznak és mivel abban bíztak, hogy a földesúri jog gyakorlásának tisztázásával egyidejűleg a földesúr meg fogja őket védeni más ki zsákmány olóktól. ők mag .k is keresték a kiutat, keresitek egy új földesurat, a nek adózzanak, aki egyúttal —> az adózás érdekében — meg fogja őket védeni. Messze vezetne bennünket, ha e szűkreszabott írás keretiben az akikor Baranyához tartozó Mányok részletes történetével foglalkoznánk. Elég talán annyi, hogy a község nevével először 1158-ban találkozunk. amikor II. Endre a pécsváradi apátság javai között említi Mányok községet. 1559-ben a pécsi püspökség javainak felsorolása köz1 szerepel, 1564-ben pedig már a pécsi nrépost tulajdonaként,, 1643-ban Kápolnay Lynd- ■vay János Győrött — Ível a „török uralom alatt vő Pécs nem biztonságos”, Péchy ndrás pozsonyi kano">'ot péesi_ prépo.ttá nevezi ki. 'I iktatja be. Nevezett kanonok természetesen gyakorolni =>1' -_r ja jogait, így földesúri jövedelmét is biztosítani kívánja, I „Lejön azonban, hogv ?z eladósodott pécsi püspök. Se- lix János. 1661. április «i-án Petheő László kiskomáromi várnagynak bérbeadja a püspökség jövedelmét 200 'Untért és egy török szőnyegért. Petheő László a bérben doti terület jogait, természetesen nagyobb összegért, részleteiben adja bérbe. így kerül Mányok Túrós Miklós hadnegy kezébe. Közben hiába tiltakoo, sí härene: QIZIKE
