Dunántúli Napló, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-12 / 215. szám
DYL J \ IHtni l'i! TÖRTEMET A történetnek — ha ugyan annak lehet ” nevezni — nincs sem eleje, sem vége, és nagyon kevés van a közepén. Egynapos, társaskocsin -tett kiráindulárról szól Porth- cawlba — hová a kocsi természetesen soha nem jutott el. A történet idején ekkora voltam, és sokkal csinosabb, mint ma. Abban az időben nagybátyámnál voltam, aki hatalmas, harsány hangú, vörös hajú férfiú volt. Mint a pohár zékbe gyömöszölt bölény, betöltötte a ház minden zugát. A nagy- r.énérn — nagybátyám felesége — apró volt és fürge. Naphosszat nesztelenül surrant nemeztalpú papucsain, közben leporolta a por- ceiánkutyákat, etette a bölényt és egérfogókat állí ott fel, melyekbe csodálatosképpen nem önmaga esett bele. Ha kisiklott a szobából, az ember úgy megfeledkezett róla, mintha ott sem lett volna. De ott volt mindig a nagybátyám gőzölögve, hatalma'an. Nadrágtartója feszült, mint a horganykötél. A ház elején lévő parányi bolt pultja mögé préselődve, mint a rezesbanda fújtatott, vagy a konyhában óriási étvággyal vacsorázott. Mindenhez képest túl nagy volt, kivéve csónaknyi cipőjét. Ha evett, a ház kisebbnek tűnt, míg ő e bútorok fölé tornyosult. Rikító kockás mellénye, mint piknik után a rét, teli volt szórva cigerettaha- muval, ételhulladékkal, madárcsantokkal, mártással. Hajának erdőtüze a gerendáról lecsüngő sonkák közt szikrázott. Felesége csak úgy érhette fel, ha székre állt. Nagybátyám minden szombat este felemelte és egy székre állította, ő pedig fejére ütött azzal, ami éppen a kezében volt — rendszerint egy por- eelánkutyával. Vasárnaponként vagy ha becsípett, tenorhangon énekelt. Énekével több ízben serleget nyert. Egj-ik este, amint a pult mögött, nagybátyám pocakja alatt, egy rizses zsákom ültem é- egyéb híján egy féregirtószer reklámját olvastam, hallottam először a kirándulásról. Az üzlet teli volt a nagybátyámmal, úgyhogy, amikor Benjamin Franklin, M. Weazley, Noah Bowen és Bill Sentry bejöttek, azt hittem megreped. Mintha mindnyájunkat bezsúfoltak volna egy sajt-, terpentin-, dohányéi mellényszagú fiókba. Mr. Benjamin Franklin azt mondta, együtt van a társaskocsi bérleti díja, azonkívül húsz rekesz sör ára, meg fejenként 1 font. Az utóbbit majd az első állomásnál osztja szét a résztvevők között. Meg azt is mondta, hogy torkig van Bili Sentry- vel, mert mindig a nyomában van. — ... egész áldott nap bárhová megyek, utánam jön, mint az egyszemű kutya. Van ret em saját árnyékom, meg kutyáim is — r -n kell, hogy akár Torn, vagy Dick vagy K ;y koszos kesztyűvel a kezén kövessen. Bill Sentry elpirult. — Nem piszkos, csak olajos — mondta — a motortól. — Az embernek nincs magánélete —■ folytatta Mr. Franklin —, mondom nektek, úgy ragad rám, attól félek, ha félremegyek, az ö ibe ülök. Csodálom — mondta —, hogy éjjel nem jön utánam az ágyba. — Az asszony nem engedné — mondta Sentry. Mire Mr. Franklin újból rázendített, a többi -k meg csitították. — Ne törődj vele ... Nem akar rosszat az ö'eg Bill... Csak szemmel tartja a pénzt, Benjie ... — Mi — hát nem bíztok bennem? — kérek, zé Mr. Franklin csodálkozva. Egy ideig < -.ki sem válaszolt, majd Noah Bowen azt r, ,-ndta: — Tudod milyen a bizottság — Bob óta nem bíznak egy pénztárodban sem. — Azt hiszitek, talán eliszom a pénzt, ahogy Bob tette? — Eliha'od... — válaszolt csendesein a nagybátyám. — Lemondok — móndta Mr. Franklin. — D: nem a mi pénzünkkel — azt már r. mi — mendta- Bill Sentry. — Ki cjobott dinamitot a halastóba? — kírászte váratlanul Mr. Weszley. De senki nem törődött vele. Kis idő múltra mindnyájan leültek kártyázni a sajtszagú bolt sűrűsödő félhomályában. Nagybátyáin harsány orrfúvással jelezte, ha rr * Mr. Weaziey meg recsegett, mint a kV'-' Hamarosan elaludtam nagybátyám méri. otzi-gú mellényének mezején. Egyik vasán*, p este Mr. Franklin bejött a konyhába, ahol nagybátyám, meg en éppen kanállal ettük a szardíniát a konzervdobozból. Egy másodperc múlva újból nyílt az ajtó és besomfordált rajta Bill Sentry kerek kemény kalapját kezében forgatva. Mindketten leültek a lócára, mereven, naftalin- szagúan. templom- és temetőlátogató fekete ruhájukban. — Elhoztam a listát — mondta Mr. Franklin. — Mindenki fizetett. Kérdezd meg Bili Sentryt. Nagybátyám letette a kanalat, feltette . zemüvegét, megtörölte a száját zászlónyi zsebkendőjével, elvette Mr. Franklintól a listát, majd levette szemüvegét, hogy olvasni tudjon, és egymásután kipipálta a neveket. Egyik névnél megakadt. — Ha nem lennénk keresztény gyülekezett! — mondta —, akkor Bobot most bedobhatnánk a tengerbe. — Megtehetjük a Porthcawhiál — mondta Mr. Franklin. Mikor elment, Bill Sentry szorosan a nyomában követte. Vasárnapi fényes cipőjük csikorgóit a konyha kövén. Ekkor nagybátyám felesége váratlanul a pohárszék előtt termett. Kezében egy porcelánkutyát tartott. Még nem gyújtottunk lámpát. Az árnyékok erdejében állt. Mögötte a tálaik, minit rózsaszínű és fehér szemek, fénylettek. — Ha elmégy a kirándulásra — mondta —, visszamegyek a mamához. Vagy én. vagy a kirándulás, Mr. Thomas. Azonnal döntöttem, de nagybátyám egy pillanattal megelőzött: — A kirándulás — Sára szerelmem — mondta. Aztán felemelte és a pohárszékre állította, ö-pedig a porcelánkutyával a fejére ütött. Szombat reggel, a kirándulás napján, egy cédulát találtam a konyhában. Ez állt rajta: A kamrában van a tojás. Vedd le a cipődet mielőtt 'lefekszel az ágyra. Mikor nagybátyám elolvasta az üzenetet, harsány orrfúvásra zendített, hogy a tányérok megcsörrentek a kredencben. — így van ez mindig — mondta — De ezentúl másképp les?. Te is velem jössz. Hanem, mit szólnak majd hozzá a tagok —, arra gondolni sem merek. Amikor a kocsi megállt a ház előtt és a tagok látták, hogy lenyalva, lekefélve, legjobb vasárnapi ruhánkban előnyomulunk az üzletből, ránk vicsorítottak. — A fiút is magaddal hozod? — kérdezte Mr. Franklin, míg bemásztunk a kocsiba. Elborzadva nézett rám. — A fiúk rosszak —' mondta Mr. Weazley. — Nem fizetett részvételi díjat — mondta Bill Sentry. — Akár asszonyokat is hozhatnánk — mondta Enoch Davies. Ezt úgy mondta, mintha az asszonyok a fiúknál is rosszabbak lennének. — Huszonhat perc múlva nyitás1! — kiáltott egy öreg ember, anélkül, hogy az órájára pillantott volna. Panamakalap volt a fején. Abban a pillanatban megfeledkeztek rólam. — Jó öreg Mr. Cadwalladwr! — kiáltották. A kocsi elindult lefelé a falu utcáján. Néhány hideg tekintetű asszony állt a kapuban és sötét arccal figyelt bennünket. Egy kisfiú búcsút intett, mire a mamája pofon ütötte. Gyönyörű augusztusi reggel volt. 1/ int voltunk a faluból, túl a hídon, fent “ a domb tetején, Steeple Wood irányában. Mr. Franklin, alánéi a lista volt, felkiáltott: Hol van az öreg O. Jones? — Lehagytuk az öreg 0-t. — Nem mehetünk az öreg O. nélkül! Visszafordultunk és visszahajtottunk a faluba. A Welszi herceg előtt rátaláltunk a türelmesen várakozó öreg O. Jonesra. Egyedül volt, kivéve vászontáskáját. — Nem akartam jönni — mondta az öreg 0. Jones, míg a többiek beemelték a kocsiba, hátbaveregették és egy üveg sört nyomtak a kezébe, — de mégis mindig eljövök. A hídon át, hegynek fel sötétzöld erdők alatt, poros úton, lassú teheneknek és röpülő vadkacsáiknak integettünk. — Állítsátok meg a buszt! — kiáltotta Mr. Weazley — a fogaimat a kandalló párkányán felejtettem. — Ne törődj vele — mondták a többiek — senkit sem kell megharapnod —, és egy palackot, adtak neki is szalmaszállal.. — De hátha mosolyogni akarok? — Te aztán nem. — Hány óra van. Mr. Cadwalladwr? — Tizenkét perc a nyitásig — kiáltott vissza az öreg, akinek panamakalap volt a fején, mire mindnyájan káromkodni kezdtek. Az első pihenő a Hegyi Bárány volt, ütött-kopott kocsma. Zsúpfedele, mint a sö- mörös paróka. A zá zlórudon, az „Urak” fölött, Sziám lobogója lengett. Megismertem a cigaretta címkék után. A kocsmáros az ajtó előtt állt és vigyorgott, mint a farkas. Hosz- szú, sovány férfi volt. fekete agyarakkal, így üdvözli a Hegyi Bárányt, mielőtt megeszi — gondoltam. A tagok mekegve előrohantak, aztán be a söntésbe. — Vigyázz a kocsira — mondta a nagybátyám — nehogy valaki ellopja. Senki sincs itt. aki ellophatná — gondoltam, — legfeljebb a tehenek. De a nagybátyám ekkor már a söntésben viharosan fújta a kürtöt. Néztem a teheneket, azok meg engem. Negyvenöt perc múlhatott el így, mint a nagyon lassú felhő. A nap sütött az elhagyott útra, a senkinek sem kellő kisfiúra és a tószemű tehenekre. A többiek oly boldogok voliak a söntésben, hogy poharakat torlek. A bretoni hagymás ember, hagymakoszorúval a nyakán, biciklin jött az úton, és megállt az ajtó előtt. Utánamentem és bekukkantottam a söntésbe. Alig ismertem fel a kirándulás részvevőit. Cékla-, rebarbara- és téglavörös színük volt. Ordítoztak, duhajkodtak a sötét odúban, mint óriás fossz gyerekek. Nagybátyám c upa vörös pofaszakáll meg has. középen imbolygóit. A padlón törött üveg romjai közt ült Mr. Weazley. — Italt körbe, mindenkinek, én fizetek! — kiáltott Bob, egy kicsi, sunyi ember. Fényes kék szeme és zsíros mosolya volt. — Ki rabolta ki az árvákat — kérdezték tőle. — Bízzál csak Bob-ban, majd átejt. — Legyen meg a kis örömötök — mondta Bob és úgy mosolygott, mint a beretva. — Én megbocsátok nektek. Áporodott sörszag és zűrzavar közepette hallottam: — Gyere verekedjünk! — Most nem, majd később. , — Most gyere, míg hangulatban vagyok. — Nézzétek Sentryt, fejébe szállt a «dicsőség ! — Nézzétek csökönyös lábát. — Nézzétek Mr. Weazleyt, hogy elterült. Mr. Weazley, sziszegve mint a gúnár, feltápászkodott. — Az a fiú szándékosan fellökött — mondta és rám mutatott. Gyorsan kisurrantam, vissza a szabadba, a jó szelíd tehenek közé. Az idő tovafelhőzött. Majd kiperdült a nagybátyám gömbölyűén, a többiek meg utána szürkén. Szárazra itták á Hegyi Bárányt, Mr. Weazley nyert egy koszorú hagymát, amelyet a Hagymás Ember a söntésben kisorsolt. — Mi haszna a hagymáknak, ha az ember a kandalló párkányán -hagyta a fogait — mondta. Kék Harang, Sárkány, Welszi csillag, Savanyú Szőlő, Pásztorsíp — egyéb dolgom nem akadt ezen a vad augusztusi napon, mint emlékezni ezekre a nevekre és szemmel tartani a kocsit. Valahányszor elhajtottunk egy Kocsma előtt, Mr. Weazley köhögési rohamot kapott. Állítsátok meg a buszt! — kiáltott —, mert megfulladok. Mire visszamentünk. A záróra csak annyit jelentett a kirándulás részvevőinek, hogy zárt ajtók mögött énekellek, meg ricsajoztak tovább. Mikor a rendőr a Druidák hátsó ajtaján belépett, mindnyájukat ott találta, amint karban itták a sört. — Ssss — mondta Noah Bowen —, a kricsmi már bezárt. — Honnan jöttek? — kérdezte a rendőr begombolt, kék hangon. Megmondták. — Van ott egy nagynéni kém — mondta és nemsokára velük együtt énekelte: Alva lent a mélyben ... Üjból tovarobogtunk kancsókkal es tenorokkal tömött himbálódzó kocsin. Füzek közt siető folyócskához értünk. — Porthcaw! — harsogta a nagybátyám — Hol vannak a szamarak9 — kérdezte Mr. Weazley. Mire mindnyájan előtántorog:ak és : i"- jongatva belepacskoltak a hős. £ehé’ nyargó folyóba. Mr. Franklin miközben m.v- próbált polkát táncolni a csúszós ka' io-o!’ i. kétszer is belesett. — Semmi sem egyszerű — monda m dósággal. ahogy csurogva kimászott a partra — Hideg! — kiabálták. — Csuda jó! — Jobb, mint Porthcawl! Majd leszállt 97 alkony langyosan és szelíden, a világ vég n. Nyugat-Welszben, a vizes, paskoló, bee ír» világgal nem törődő férfiakra. Ki megy — kiáltott Bill Sentry egy repülő vadkacsa után. Még megálltak a Remete Barlangja előtt egy rumra. — Aberavon csapatában játszottam. 18P8- ban — mondta egy idegen Enoch Davies- nék. — Hazugság — mondta Enoch Davies. — Fényképeket mutathatok, — mondta az idegen. — Hamisítványok, — mondta Enoch Davies, — Még megvan a sapkám, — otthon. — Loptad. — Barátom igazolhat — mondta dühösen az idegen. — Megvesztegetted — válaszolt Enoch Davies. U azafelé, a zümmögő, holdsütött est é- ” ben, az öreg 0. Jones a kocsi közepén, egy petróleumkályhán, vacsoráját készítette. Mr. Weazley lilára köhögte magát. — Állítsátok meg a buszt, mert megfulladok — kiáltotta. — Mind lemásztunk a holdfényben. De kocsma nem volt a közelben. Így hát lecipelték a maradék sört, a petróleumkályhát, az öreg Jones-t, kivitték a mezőre, körülülték és ittak és énekeltek, míg az öreg O. Jones kolbászt sütött gombával. A hold meg repült felettünk. Ráhajtottam fejem nagybátyám helyenként domborodó mellényére, és még félálomban hallottam, hogy Bill Sentry rákiált a repülő holdra: — Ki megy ott? (Fordította: Balázs Emmf) wwyyvwvYwyyvwyvwYWTTvvFvvvvvv ********** Vendégségben Lahtiban Amikor lahti-i tartózkodásunk első reggelén táviratot akartam feladni Pécsre, a szöveget lassan betűző tisztviselőnő Pécs nevének olvasásakor hangosan odaszólt: „Hiszen ez a mi testvérvárosunk”. Ez a kép végigkísért bennünket háromhetes finnországi tartózkodásunk minden pillanatában. A két város testvéri kapcsolata volt az alapja ott-tartózkodásunk- nak, de a két nép egymás iránti testvéri nagyrabecsülése tette igazán széppé és feledhetetlenné az ott töltött heteket. Lahtiban már negyedik éve rendeznek ifjúsági zenei tábort. A tábor résztvevői javarészt finn fiatalokból kerülnek ki, de meghívást kap néhány fiatal muzsikus Lahti különböző testvérvárosaiból is. így került oda az idei nyáron két jeles pécsi muzsikus, Keszler György fagottos és Kircsi László oboista. A szakiskola neveltjei és a szimfonikus zenekar első fúvósai. Mindhárman a tanács küldöttei voltunk és mindhárman Lahti vendégei. Nekem személy szerint az volt a feladatom, hogy egyrészt tanulmányozzam a zenei tábor célkitűzéseit, feladatait, életét, szervezetét és eredményeit. Másrészt — amennyire ez a nyári szezonban lehetséges —, ismerjem meg az ének- és zeneoktatás helyzetét egy tipikusan finn nagyvárosban. Harmadsorban a zenei és a szélesebbkörű kulturális é'~* ’reeismerése volt a :-’i. izv t. hogy fel lehessen mérni azokat a lehetőségeket, amelyek a két város kulturális, és közelebbről zenei érintkezési lehetőségei lehetnek. Az ifjúsági zenei tábor minket azért érdekel közelebbről, mert erősen foglalkoztat bennünket az a gondolat, hogy Pécsett is jó lenne hasonló nemzetközi nyári tábort szervezni. Lahtiban a 4—5 hasonló finn tábor egyike működött, amely leghosszabb idő tartamú volt. A tábor célkitűzése az adott helyzetben világos. Miután a zeneoktatás szervezete elüt a mienktől, célszerű, sőt szükséges, hogy a fiataloknak olyan alkalmat biztosítsanak, ahol rendszeresen és folyamatosan gyakorolhatják magukat az együttes muzsikálásban. Egy ilyen zenei tábor a maga zárt kollégiumi életével és jól felépített munkalervével az adott körülmények között nagyon jól szolgálja a kitűzött célt. Negyvenöt fiatalember lakott együtt a lahti népfőiskolán, ahol négy héten keresztül pezsgő zenei élet folyt. Délelőtt a legkülönbözőbb kamaraegyüttesek próbáltak, délután pedig háromórás zenekari gyakorlattal készült fel a zenekar az utolsó héten tartott bemutató hangversenyekre. Aki az első próbákat hallotta, alig hihette, hogy a műsorra kitűzött művek olyan — if júsági szinthez mérten — magas színvonalon szólalnak majd meg a záróhangversenyeken, mint ahogy az történt. Ez mindenképpen a sok együttes foglalkozásnak, a vezetők rátermettségének, de nem utolsósorban a résztvevő fiatalok hallatlan szorgalmának tudható be. Az külön öröm volt számunkra, hogy a két pécsi fiatal — akik természetesen korban és zenei felkészültségben messze fölötte állták a fiatalabb kollégáknak —, olyan jól be tudott illeszkedni a sajátságos környezetbe és valóban baráti segítséget tudott nyújtani a szakma iránt rendkívül érdeklődést mutató finn és norvég fiataloknak egyaránt. A mindennapos munkában éppúgy, mint az egymást sorozatban követő különféle kamarazenei és szimfonikus zenek; - i hangversenyeken jól kamatozott a pécsi muzsikusok tudása. A koncertteremben, sajtóban egyaránt elragadtatást váltott ki valamennyi szólista-megnyilvánulásuk. Természetes azonban, hogy a zenei tábor tapasztalatait fel fogjuk használni az itthon kínálkozó lehetőségek kimunkálásában és bizonyos, hogy ha lesz Pécsett zenei tábor, akkor a lahti fiatalok hasonlóan szép heteket tölthetnek majd Bartók és Kodály országában. Mert ami nálunk Bartók és Kodály, az náluk Sibelius. Megható, hogy mennyire tiszteli, becsüli és szereti a finn nép oi- beliust. Műveinek megszólaltatása nemzeti kötelességszámba megy. Természetes, hogy a zenei tábor műsorán i
